Csak TE

Eljegyezlek magamnak a hit ajándékával és megismered az Urat.”
Hóseás 2:22

“Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért.
Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján, hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.
Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.” Filippi 3: 7-12

Nemrég hallgattam egy tanítást a szerelem szakaszairól. Az előadó három szakaszát mutatta be a szerelemnek.  Az első az álomszakasz, ami főleg a jegyességre és  a házasság első éveire jellemző. Jellemzője, hogy kerüljük a konfliktusokat, elnyomjuk az érzéseinket, ragaszkodunk az elképzeléseinkhez, álmainkhoz a társunkról,  megcélozzuk a megváltoztatását is akár. Próbáljuk fenntartani álomvilágunkat akkor is ha ez sok ponton jelentősen eltér  a valóságtól, beleképzelünk valakit a másikba. Sokan soha nem akarnak ebből a szakaszból felébredni, hanem újabb és újabb álomszakaszokba menekülnek, elválnak, egy újabb kapcsolatban álmodnak tovább. Mások meg , és én is azok közé tartozok, akik ezt a szakaszt minden erőnkkel megpróbáljuk kitolni hosszú évekre.

Pedig fel kell ébrednünk, és kibontanunk, felfedeznünk azt, akit Isten mellénk adott, nem pedig bezárni az elvárásaink börtönébe. Az érett kapcsolatban elkezdjük felfedezni, elfogadni, megismerni a társunkat. Igazából innen tud igazán termékennyé válni a kapcsolat, elkezdünk változni egymás hatására. Kialakul egy erős kapcsolati tőke,  amivel belépőt nyerhetünk a mélység (pozitív értelemben) szakaszába.

Miközben hallgattam ezt a tanítást, és hálás voltam, hogy kievickélhettünk már az álomszakaszból, ami a házasságunkat illeti, hogy kezdenek érni egymás elfogadásának, felfedezésének gyümölcsei, eszembe jutott egy másik kapcsolat, egy másik szerelem. Valaki, aki annyira szeretett, hogy a mennytől a földig lehajolt értem és rabul ejtette a szívemet.

 Észrevettem, hogy ezek a szakaszok megvannak az Istennel  való kapcsolatom alakulásában is.  Azt hiszem, én életem végig ki akartam tolni az „álom szakaszt”, ahol Isten olyan, amilyennek én elképzelem, amilyennek kialakítottam, személyiségem, vélt vagy valós szükségeim, emberileg korlátolt gondolkodásom alapján. Bedobozoltam saját képzeletem, tudásom, tapasztalatom határaiba. Elnyomtam a valós érzéseimet, a sebeket, a fájdalmakat, vagy bármit, amit nem tudtam belehelyezni, magyarázni az általam alkotott Isten-képbe. A hitetlenség magaslataiba, okoskodásokba, amelyek Isten igazi ismerete ellen emeltettek. (2Kor. 10:4-5.)  Sőt, az ítélkezés, törvénykezés lelkületével másokat is dobozba próbáltam zárni, felcímkézni.

Így Húsvét közelében, Nagycsütörtökön megelevenedett előttem az utolsó vacsora színes társasága. A tizenkettő, akik naponta vele voltak, hallgatták, csodákat láttak. Mennyire ismerték Őt? Az ő kapcsolatuk milyen szakaszban volt? Mit fogtak fel abból, amiről beszélt, a haláláról, a feltámadásáról, azokról a történésekről, amik megnyitották az egyetlen utat az Atyához. Egyikük elárulni készült, a másikuk egy tagadás küszöbén állt, és mindannyian magára hagyták a legnehezebb órákban. Nem így képzelték, arra számítottak, hogy földi király lesz, hogy saját kis világukban, népük között békét, szabadságot, jólétet teremt, s nem értették a nagypénteket, a keresztet, a sírt.

Az Úr annyira szeret minket, hogy nem engedi, hogy leragadjunk az álomszakaszban. Ő érett, meghitt kapcsolatra vágyik velünk, amiben feladjuk, kárnak és szemétnek ítéljük elképzelésünk dobozait, a törvényeskedéseinket, a falakat a fejünkben, a szívünkben „az Ő megismerésének páratlan nagyságáért”. Tágas térre hív, meg akarja ismertetni magát velünk, megnyitni a szemünket…mert csak Őt látva tudunk mi is változni, az Ő dicsőségét  csodálva.

És  ekkor jönnek a konfliktusok, a nagypéntekek, bármennyire el akarjuk kerülni, nem működnek a dolgok, a sémák, amiket elképzelünk, s elvárunk Istentől. El kell jönnie annak, amikor így vagy úgy  összetörik az ember büszkesége, ha kell többször is, mert Isten csak az alázatosoknak tudja kijelenteni magát.  Próbák, nehézségek, kemény leckék, ahol, ha megalázzuk magunkat felfedezzük, kik vagyunk valójában, és ki Ő…   DE minden megéri. Legyen bármi az ára.  Ahogy Pálnak, az apostolnak is megérte feladni, szemétnek és kárnak ítélni egy egészen felépített , bebiztosított elvekkel, törvényekkel, külsőségekkel tökéletesen megszilárdított életet az Ő ismeretének páratlan nagyságáért. Egy élő, működő kapcsolatért, amiben a Mindenhatót fedezhetjük fel egy életen át.

Jób szavaival tudnám ezt igazán átadni, az istenfélő, feddhetetlen Jóbéval, amikor a felfoghatatlan mértékű próba után bűnbánatot tartott:  „…nem értem, csodálatosabbak ezek, semhogy felfoghatnám…csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.” Jób könyve 42:3-6

Meghívtál Uram, meghitt közösségre magaddal. Itt vagyok,  nem válaszokat várok, nem a kérésimet jöttem sorolni. Meg akarlak ismerni, jobban. Segíts kivetkőzni az önmagamhoz való viszonyításból, a vakságból, ami csak az én képzelőerőmig lát, ami bezár Téged, konzervál, és meg sem sejtheti azt, aki valójában vagy.  Akarok érni, akarlak Téged ebben a kapcsolatban, nem egy Istent akit elképzeltem, akit megalkottam s kedvemre formálok, hanem Téged, a legcsodálatosabb,a  leghatalmasabb, a legkreatívabb, a végtelen, a mindenható Örökkévalót, aki emberi testbe, időbe, fájdalomba korlátoztad magad, hogy megismerhető, megtapasztalható légy, hogy valóság lehess az én hangyányi életemben is.  Uram leteszem, visszavonom minden elvárásom veled kapcsolatban, elengedem az elképzeléseket, mert te mindent felülmúlsz. Beismerem, hogy szegény vagyok, és vak, elfogadom hogy  korlátolt vagyok. Mindennél jobban vágyom rá, hogy megismerjelek egyre jobban, felfedezzelek.  Bár tudom, hogy itt mindig töredékes lesz az ismeretem Rólad,  tükör által homályosan láthatlak, de kérlek engedd meg, hogy újra meg újra megsejtsem mérhetetlen szereteted, kegyelmed, gyönyörködjek szentségedben, hűségedben, hogy kéréseim s kérdéseim sokasága imádatba fulladjon. Mert Te magad vagy a válasz mindenre. Egyszerűen…TE.

Nincs más csak Te, csak Te, egyedül, csak Te, így egyszerűen… TE. 

Mert nem változtál semmit. Ugyanaz vagy, aki voltál.
Várod, hogy felépüljön bennünk a neked szentelt oltár.
Ahogy igazi tűz lángol, minden salakot eléget.
Várod, hogy rád találjunk újra és végre megismerjünk téged.

(Pintér Béla: Csak TE)

2 thoughts on “Csak TE”

  1. Bár nem is mondtam ki, hogy ezek vannak, mégis lelepleztek és magamra ismertem ezekben a sorokban: ” Uram leteszem, visszavonom minden elvárásom veled kapcsolatban, elengedem az elképzeléseket, mert te mindent felülmúlsz.” Köszönöm!

Szólj hozzá bátran!