Az Úr az én pásztorom

Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm. 
Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. 
Zsoltárok 23:1,2

Néhány nap volt még hátra e szép világra való jöttöm negyvenedik évfordulójáig, s én úgy éreztem, soha életemben nem voltam még ennyire szomorú. Születésnapi lehangoltság, állapítottam meg tárgyilagosan, majd szembenéztem a lánnyal, aki reggelenként a fürdőszoba tükréből szokott rendszeresen visszanézni rám. Nem irigység volt ez, nem féltékenység, nem nosztalgia, és nagyon remélem, nem is hálátlanság. Nem tudom, mi a neve az érzésnek, mikor egyszer csak ott áll az ember egy kétágú létra tetején, s átlendítve lábát a csúcson arra készül, hogy elinduljon a másik, a lefelé tartó ágon.

Kicsit fájt az idő múlása. Fájt, hogy én nem leszek már többé szerelmes, nem születik többé gyerekem, hogy én ezeken már rég túl vagyok, s most valami más következik. Bánatom – csodaszép családom és élményekben gazdag életem fényében – egészen nevetségesnek tűnt, s oly szűkké zsugorította össze körülöttem a világot, hogy alig kaptam levegőt.

De a meghívás, amivel az idők kezdete óta hívogatják a kereső emberi szívet, sohasem szükségre szól. Bőségre szól. Füves legelőkre, csendes vizekre és megterített asztalra.

S a meghívás nem válogat. Mindig oda érkezik, ahol éppen vagyunk, oda, ahol a legnagyobb szükség van rá.

Én, ha jól emlékszem, épp a mosókonyhában voltam, s épp a kosárból már kifolyó szennyest próbáltam szétválogatni, mikor hirtelen, magától, nem a szennyest láttam már, hanem a régi, évek óta jól működő mosógépet. De nem is a mosógépet, hanem a tényt, hogy van kire mosni, van kinek a kedvéért keresgéljem a ruhakupacban – másnapi tornaórára feltétlenül kimosandó – az Egyszarvúak igenis léteznek feliratú pólót.

Felegyenesedve belenéztem a falon lógó tükörbe, elmosolyodtam, s arra gondoltam: ezek az én szemeim, körülöttük a kis, táncoló mosolyráncokkal, ez az én arcom, s már csak ezért is kedves nekem. Végignéztem a kezeimen, a lábaimon, s arra gondoltam: ez az én testem, nem tökéletes, mégis, ideiglenes otthont tudott adni három gyermekünknek, s leghűségesebb társam a mindennapokban is, kezdve a hajnali óráktól, mikor álmosan felkelek reggelit készíteni a családnak egész késő estig, mikor még végigmegyek a házon, és leoltom az itt-ott égve felejtett lámpákat.

S ahogy mentem az üres szennyes kosárral át a folyosón, nem a szétdobált cipőket és iskolástáskákat láttam főleg, hanem a tényt, hogy van hol egyáltalán végigmenjek, láttam a házat, benne a lakókat s magát az otthont, mely sokkal több, mint téglák, lépcsők, küszöbök, cipők s mosnivalóval küszködő háziasszonyok gyűjteménye.

Kilépve az udvarra láttam a kis krókuszokat, a macskát a mogyoróbokor alatt, a madarakat, a fenyőfát, rajta a szarkafészket, s onnan már csak egészen kicsit kellett feljebb emelnem a fejem, hogy lássam magát az Eget, melyről nem is azt a legnagyobb vágyunk tudni, hogy van, hanem azt, hogy végtelen és hogy lakják.

Félelmem, hogy nem lesz többé igazán szép élményem az életben, magától oldódott fel az ég kékjében, felhővé lett.

Ha volt a pusztában mindennapi manna, és van az asztalunkon mindennapi kenyér, s van mindig egy-egy újabb lélegzetvétel, akkor lesz újra szép is. Az évek pedig nem múlnak, hanem telnek. Tele jósággal, harcokkal, esésekkel, könyvekkel, képeslapokkal, vasalni valóval, nevetéssel, sírással, szeretettel.

Úgy veszi karjára a bánatos emberi lelket a Jó Pásztor, mint kicsi, erőtlen bárányt, s viszi egy ideig, nagy szeretettel, míg új erőre, bátorságra nem kap. Aztán leteszi, járjon csak tovább a saját lábán.

Szólj hozzá bátran!