Az újrakezdésről

Ezért ha ajándékot viszel az oltárhoz, és ott eszedbe jut, hogy egy embertársadnak panasza van ellened, hagyd ott az oltár előtt az ajándékodat, menj el, és előbb békülj ki azzal az emberrel. Utána menj vissza, és így ajánld fel ajándékodat Istennek! Máté 5:23-24

Hogy nagyon messze lakunk a gyülekezettől, abban az a jó, hogy van időnk utazás közben sokat beszélgetni. Hogy nagyon messze lakunk a gyülekezettől, abban az a rossz, hogy van időnk utazás közben sokat beszélgetni. Tudom, tudom. Ideális esetben ez csakis jó lehet, de az ideális eseteket a mi családunkban még nem találták fel, s addig is élni kell valahogy. Emelje fel a kezét, aki érezte már a feladatnak ama lehetetlenségét, miszerint egy többtagú családban mindenki egyszerre legyen boldog. Emelje fel a kezét, akinek kellett már istentisztelet előtt még egy ideig az autóban üldögélnie gyermekével, addig legalábbis mindenképpen, míg valamennyire is elfogadhatóvá rendeződnek a dactól, haragtól összekuszálódott drága kis arcvonások. Emelje fel a kezét az is, aki adta már érintetlenül tovább a mellette ülőnek az úrvacsorai kenyérkosarat, mert annyira méltatlannak és erőtlennek érezte magát egy-egy kudarccal teli vasárnap reggel után.

Nekem, bevallom, mindkét kezem a magasban van. Pedig szeretnék alázatosabb lenni. Szeretnék a békesség kedvéért inkább lemondani az igazamról, és sokszor le is mondok, törekszem én a szépre, a jóra, de… Rájöttem, ha egészen-egészen őszinte akarok lenni, márpedig az Úr oltárához hogyan mehetnék másképpen, mint őszintén: mikor harag van bennem valaki iránt, vagy tudom, hogy másban van harag énirántam, nem tudok imádkozni. Nem tudok énekelni. Egyáltalán nem tudok úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Nemrég, pedig már azt hittem, ennyi év alatt igazán kiaknáztuk a lehetőségek egész tárházát, egyik vasárnap még csak el sem jutottunk az istentiszteletre. Félúton inkább visszafordultunk. S az időt, amit az Úr házában szerettünk volna tölteni, végül arra használtuk, hogy kibeszéljük és kisírjuk magunkat, addig, míg nem maradt köztünk semmi árnyék, semmi bánat. Eszembe is jutott a vámszedő, aki a farizeus öntelt imádságával ellentétben csak annyit tudott mondani:

Uram, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Lukács 18:13

S bár én még csak el sem jutottam a templom közelébe sem, imádsága mégis megvigasztalt, arra bátorított, hogy elmondjam saját rövid, kétségbeesett könyörgésem: Uram, sürgősen szükségünk van Rád. Uram, a nap felét már tönkretettük, de a második felét még hadd tegyük széppé.

Így szoktam én a viharos napokat kettéosztani. Az első fele már elmúlt, de a második fele még előttem van. Még újrakezdhetek mindent. Akkor is újrakezdhetem, ha már délután van, akkor is, ha már este. Tolsztoj Ivan Iljics halála című könyvében a főhős egy rosszul megélt élet legvégén kezd újat, az utolsó percekben. Úgy reménykedem, hogy soha, de soha nem túl késő előlről kezdeni mindent.  Hiszem, hogy Isten ismer engem. Ő maga tett képessé a haragra. Tudja, hogy képtelen vagyok örömmel énekelni Neki, ha közben az emberekkel nincsenek rendben a dolgaim. Nem azt várja el, hogy elfojtsam az érzelmeimet, vagy képmutatóan jobbnak mutassam magam, mint amilyennek egy-egy nehéz helyzetben lenni képes vagyok. Velem van, ott vár minden egyes keserves érzelmi vihar végén. Hirtelen jelenik meg, mint sötét felhők közül előbukkanó fénysugár, mint a kegyelemnek tiszta rámragyogása, s én tudhatom: új esélyt kaptam, megint. Nem kell egyetlen napnak sem teljesen kárba vesznie. Hiszen az utolsó pillanatig van esély megbékélni. Elrontott dolgainkat letehetjük, s írhatunk még egy új, szebb történetet is mielőtt leszáll az este, s becsülettel megharcolt harcaink felett lassan lemegy a Nap.

Prodán Márta

Szólj hozzá bátran!