Az extra mérföld

„Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre.” Máté 5:41

Ha csak az utóbbi néhány napot veszem számításba, a házunk táján összetört dolgok törmelékei akkor is megtöltenek egy egész nagy vödröt. Kezdődött egy üvegajtóval, folytatódott egy tányérral, majd az ebédlő asztala fölött lógó csillár törte darabokra zuhanás közben az alatta levő gyertyatartót és kristálypoharat, s végül már csak a vállamat rándítom meg, ha a konyhából kiszűrődő hangok arra engednek következtetni, épp most zúzódott porrá a padlón egy bögre.

Váratlan törések, veszteségek, változások, kiadások, egy-egy csésze értékénél jóval nagyobb kár, megannyi pénzt, erőt és időt rabló, kényszerhelyzetbe hozó esemény terelget oly utakra, melyekre én jószántamból soha, de soha nem lépnék. S nem is érzek az első lépéseknél mást, csak haragot, szomorúságot és gyászt, mert úgy élem meg, elvesznek tőlem valamit, ami az enyém, csakis az enyém.

Aztán eszembe jut a jól ismert mondat a kényszerről, s a két mérföldnyi útról.

Ragyog és fáj, zavar és tükröt tart elém, nem tudok aludni tőle, nyugtalanít, kihívás elé állít. Felejthetetlen és kikerülhetetlen. Felismerem benne ugyanazt a módszert, a hegyi beszédnek egyszerre csodálatos és kétségbe ejtő módszerét: vegyünk egy régi törvényt, aminek már eleve sem tudunk megfelelni, majd tegyük legalább kétszer olyan magasra a mércét, de olyan magasra mindenképp, hogy egészen biztosan rájöjjünk, a magunk erejére támaszkodva úgysem fogjuk tudni megugrani soha.

A második mérföld az, amit megtenni már nem muszáj. Ő a kötelességen túli ráadás, a bónusz, a tortán a tejszínhab, a tejszínhabon a rumos meggy, az ajándékon a masni, ebéd után a második gombóc fagyi, egy szál virág a nagymama reggeliző tálcáján, a századjára is türelmesen végighallgatott történet, a túlórán túli túlóra, a mosoly, a bók, a kedvesség, ő a titokban elmondott ima valakiért, akiről épp megtudom s akinek épp megbocsátom, hogy rosszat mondott rólam a hátam mögött.

Nehéz út ez. A hozzám hasonló teljesen átlagos, kicsit önző, hamar elfáradó, hamar elkeseredő lányoknak legalábbis nagyon nehéz. Mondhatni, egyenesen lehetetlen.

De ha elindulok rajta mégis, néha megsejtem, mekkora különbség van aközött, ha az időmet, erőmet, vagy bármi mást, amim van, nem elveszik tőlem, hanem én magam adom oda.

Néha megsejtem, az is fontos, amit teszek, és az is, hogyan.

Néha megsejtem, amin változtatni nem tudok, végül – a második mérföldön innen, de az elsőn mindenképpen túl – engem változtat meg. A szívemet formálja át.

A szívnél fontosabb pedig a világon nincsen. Ez itt a legdrágább kincsünk. A legszebb. A legtörékenyebb. A legértékesebb.

Prodán Márta

Szólj hozzá bátran!