Az arcom Jézus szemében

Annyiszor mondtam másoknak, hogy értékesek, szerethetőek, kivételesek, és tényleg úgy gondoltam. De ha arról volt szó, hogy ezeket magamra nézve higgyem el, …mint kedves ajándékot ugyan átvettem, de nem tudtam velük mit kezdeni.

Bántott is rendesen. Bár szerettem volna ezeket az igazságokat megélni, egyszerűen nem voltam képes rá. Azt éreztem, hogy tehetetlen vagyok.

Nyáron egy csoportbeszélgetés során utaltam erre a „dologra”, majd az utánam megszólaló jól kioktatott, hogy „Álljon meg a nászmenet! Nem lehet önértékelési problémád! Lépjél szépen túl rajta. A fiúk is azt szeretik, ha magabiztos egy nő!”

Huh! Hogy képzeli?!? Nem is ismer. Nem tudja, mennyi mindennel próbálkozom és milyen régóta! Nincs joga ilyet mondani.

Másnap a kiscsoportom kiszedte belőlem, hogy mi bajom. Elmondtam, hogy mi történt. Mire az egyik fiú rám néz és kedves hangon csak annyit kérdez:

– Önértékelési problémáid vannak?
– Igen.

Kimondtam. Hangosan magamnak, mások előtt. Mindenki nagyon komolyan vett. Látták, hogy amiről beszélek, az nekem nehéz és fájdalmas. Ekkor igazán érdekes dolog történt onnantól ez a harc, már más szinten dúlt bennem. Egy réteg szégyen elporlott a tetejéről. Mert mindenki küzd valamivel, és ez rendben van. Lehet, hogy az óvodában kinövik a jó keresztények az önértékelési nehézségeiket, a szinte tökéleteseket meg meg sem környékezi, de én most még itt tartok, hogy van. Leginkább úgy érzem, hogy meghalad ennek a hordozása, de vannak időszakok, mikor kegyelem van és megtudom élni, hogy van belőle szabadság.

Az az egyik legnagyobb félelmem, hogy ez a probléma addig fog kísérni, míg új nevet nem kapok a mennyországban.

Ekkor jött a deus ex machina, az isteni beavatkozás esti tanítás képében. Ott azt tanultam, hogy ha Jézus egyszer már megmosott a vérével, akkor hogyan tekint ránk.

Nem az van, hogy a bűneim elválasztanak tőle, és Ő csak azokat látja. Ő engem keres, rám kíváncsi, és hajlandó elvenni azokat a dolgokat tőlem, amik engem megkötnek.

Az Ő tekintetében nem a szégyent látom, hanem azt, ahogy szeret. Ha rá nézek, első sorban azt látom, hogy szeret.

Aztán persze rendre elakarom hagyni a rám rakódott bűnöket, mert én is szeretem Őt, és amilyen közel csak lehetek hozzá, én olyan közel akarok lenni.

De nem az van, hogy Ő utasít, hogy tegyem magam rendbe, mert így nem visel el, hanem én akarok neki helyet csinálni. Engem zavar, hogy kevesebb jut neki a bűneim miatt belőlem. Vétkezem, de bűnös már nem vagyok. Nem úgy tekint rám, mint egy utolsó gazemberre, hanem úgy, mint megtalált kincsre, aki a Földön él, ahol nem tud olyan kapcsolatban lenni a Teremtő a teremtettjével, mint amilyen majd akkor lesz, mikor színről-színre látjuk egymást.

Ettől kezdve hagyhatom, hogy Jézus a valódi problémáimmal találkozzon, mert a kegyelem csak akkor tud hatással lenni rám, a belső valómra, ha Ő azzal találkozik, ami bennem van. Azokkal a dolgokkal, amiket én reflexből rejtegetek, meg letagadok, meg kizárok, mert annyira nem tudom őket elhordozni, hogy szembesülni sem vagyok képes velük.

De Jézus képes!

És az Ő szemének ragyogásában fellélegezhetek, mert látom hogyan néz rám.

Ettől leszek könnyebb minden nap.

Ha tudod, akkor az annyiszor hallottakat, fejben elraktározott igazságokat értsd meg a szíveddel, ha ez még nem menne, akkor „csak” lélegezz fel.

Minden rendben van. Keresd Jézus arcát.

Nyúl Sára

Szólj hozzá bátran!