Árnyalatok a hófehértől a feketéig ~ 1. rész

„Az Isten világosság és nincs benne semmi sötétség.” 1.János 2:9

Volt egy mese, amit legalább tizenöt éve olvastam. Nem is emlékszem már rá hajszálpontosan, de az üzenete sokszor eszembe jut.

A mese egy királyságról szól, ami arról volt nevezetes, hogy egytől-egyig hófehér házak töltötték meg a városokat, falvakat. Ez volt a király akarata, hogy világos és tiszta legyen minden. Az ország lakói is nagyon szerették a fehér házikóikat. Aztán meghalt az uralkodó és az utódja más arculatot szeretett volna adni a királyságnak. Legyen minden fekete.
A festők nekiláttak a munkának, amire utasítást kaptak, de ez az emberekből hatalmas tiltakozást váltott ki. Nem engedték a házaikat befeketíteni.
A király a tanácsadóihoz fordult, akik egy remek ötlettel álltak elő. Fessék le minden nap a házakat fehérre, de naponta keverjenek hozzá egy csöppnyi feketét, míg észrevétlenül árnyalatról, árnyalatra végül a házak mégiscsak feketék lesznek. A tanács bevált. Az ország lakói nem tiltakoztak, az apró különbséget nem érzékelte a szemük s az ország először piszkosfehér lett, majd lassan kezdett a szürke árnyalatain keresztül befeketedni…

Ha van kép a Bibliában, ami különösen megfog, az a fény, a világosság. Említi is sokat az Ige, már az első laptól kezdve. Vizuális típus vagyok, könnyen megtelik képekkel a fejem, ahogy olvasom: „…világosságom és segítségem az Úr… nap és pajzs az Úr… lábam előtt mécses a te Igéd, ösvényem világossága… meglátogatott minket a felkelő fény a magasságból… világosság ragyog az igazra…, ama fényes Hajnalcsillag, én  vagyok a világ világossága, járjatok a világosságban, ahogyan Ő maga a világosság, felragyog a Krisztus…”

Most hirtelen ezek ugrottak be, de rengeteg van belőlük. Mert az Isten világosság, és ebbe a világosságba hívja az embert.

„a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el minket.” 1. Péter 2:9

Úgy gondolom fogantatásunktól kezdve csalogat, hív a fényre… Ott van a fényre, igazságra való vágyakozás a gyermekek túlfűtött igazságérzetében, a kereső lélek mérhetetlen szomjúságában.

Én valahogy úgy gondolom, hogy Isten igazából azt szeretné, ha teljesen eláraszthatná fénnyel életünk minden zegét-zugát, de azt nem tudnánk egyszeriben elviselni. A szülőszobákban felvilágosultabb helyeken félhomályban várják az újszülöttek érkezését. Drasztikus változás világra jönni, a fény, a tüdőt először megtöltő levegő, a normál hőmérséklet mind-mind fáj.

Ilyen volt számomra az újjászületés is. Kitágult, fényt kapott a beszűkült, sötét világom. Sejteni kezdtem, hogy annyi minden, amit addig gondoltam nem a valóság volt, hogy tele volt az életem hazugságokkal. És persze, a „szülőszoba félhomálya” elég volt ahhoz, hogy felismerjem, hogy mennyire bűnös vagyok, hogy még azok a dolgok is, amiket én jónak tartottam, igazából kár és szemét, mert most már látom Őt. De ez a világosság a kiutat is bevilágította, és egy fénynyalábbal megsejtette a reményteljes jövőt Krisztusban. Aztán ahogy telt az idő tapasztaltam, hogy Isten országa s ez a világosság növekszik, újabb és újabb dolgokra derül fény, hogy léteznek még redőnyök és sötétítők.

Bemerítésemkor a lelkész a Mt 5:6 -ot idézte nekem:

„Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégítettnek.” Máté 5:6

Mérhetetlen szomjúságot adott belém az Isten. Az egyszerű fordítás egy-egy helyen az igazságot valóságnak fordítja. Először zavaró volt, de aztán belegondoltam, hogy ez így tényleg sokatmondó.

Az a valóság (igazság), ahogy Isten látja a dolgokat. Nem csupán a puszta tények, (bár sokszor azt sem vagyok képes reálisan érzékelni a Lélek segítsége, józansága nélkül), hanem a mindenre van erőm a Krisztusban”, amert az Istennek minden lehetséges” valósága is.

Nem szeretek egyedül lenni a sötétben. Ilyenkor életre kelnek az árnyak, a szélben himbálózó fa olyan, mintha valaki leskelődne az ablak alatt, a fogason a kalap, egy ronda ijesztő alak. Az út szélén a kis bokor egy kóbor kutya, éles fogakkal (Igen, vizuális típus vagyok. Ilyenkor nem segít.) Jó lenne ilyenkor azt látni, amik ezek a dolgok valójában. A világosságban a valóságot észleljük. Szellemileg is. Ezért nem szabad abbahagyjuk a könyörgést több és több világosságért az életünkben.

Nem érdemes a sötétben harcolni a szélmalmainkkal. El kell húznunk a sötétítőket, hogy jöjjön a fény. Nem valami titokzatos, misztikus megvilágosodásra gondolok, hanem arra, amikor imádkozunk és olvassuk az Igét, dicsőítjük Istent kitartóan, rendszeresen, szomjasan, éhesen. És jön a fény, meg tudjuk vizsgálni a gondolatainkat, az indítékainkat, többet látunk Belőle, látjuk a következő lépést… Persze, van rá eset, amikor mosogatás, vagy autóvezetés közben jön egy-egy felismerés, de akkor, ha van honnan. Amikor elhanyagolom a csendes belső kamrát, akkor többnyire másfajta gondolatok lepnek meg. Piszkosfehér és szürke árnyalatúak, vagy egyenesen koromfeketék.

Ilyenkor kétféleképpen reagálok. Az első: Sehogy. Hagyom, hogy sötétedjen, s akkor már nem tűnik olyan sötétnek a szürke sem. Nem tűnik már annyira gonosznak a „bűnöcske”, ami nemrég még kegyetlenül fájt. Nem tűnik annyira önzőnek az, amit a férjem fejéhez vágtam az előbb, nem is volt vészes annak a cikknek a gondolkodásmódja, amibe belefutottam… Holnap már jönnek is a festők az újabb árnyalattal.

Eszembe jut erről a besötétítős taktikáról az egyik unokatestvérem, aki tizenévesen sokat kínlódott az arcán kéretlenül jelentkező pattanásözönnel. Amikor belépett egy fürdőszobába, még ha vendégségben volt is éppen, valahogy feltűzött egy törülközőt az ablakra, s ebben a félhomályban igazította meg a frizuráját, vagy mosta meg a fogát, mert csak így tudta elviselni a saját tükörképét.

A második: ha keresek egy helyet, ahol beazonosíthatom az árnyalataimat az egyetlen színmintánál. Odamegyek Ahhoz, akiben még egy csöppnyi fekete sincs, még annyi sem, mint a jing-jang ban. Poros ez a világ ahol élünk, s ha a négy fal közt maradunk, vagy egy üvegburában akkor sem vagyunk mentesek a szellemi beszürküléstől.

 „ A kereszt az a hely, hol feltűnt reggelem, csodás fényre nyílt meg ott a szemem…” Ez egy olyan hely, ahol újra meg újra a fényre emelhetem a lelkem. Csak Krisztus áldozatán, kereszthalálán keresztül mehetek a tökéletes Istenhez, de Jézus áldozata egyszer s mindenkorra elég a világ minden szürkeségére, feketeségére. Bátran jöhetek, bátran jöhetsz, ha szükséged van egy kis színkalibrálásra.

Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik:

"Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága." János ev. 8: 12

Pápai Márta Zsófi

 

Szólj hozzá bátran!