Amikor Isten irányít

 

Hívő életünk egyik leggyakrabban feltett és legizgalmasabb kérdése, hogy hogyan vezet Isten? Bármennyi előadást is hallgatnánk meg a témában, bármilyen sok könyvet olvasnánk róla, mindig merülnek fel új és új kérdések. Miért? Mert Isten nem dolgozik sablonosan, ráadásul mi sem vagyunk egyformák, s egyéni életünk körülményei is állandó változásban vannak. Ám vezetésének felismerését mégis tanulnunk kell. Kis lépésekben kell kezdeni, számos bukáson és kudarcon át kitartani, hiszen ezekből lesznek a tapasztalatok. Ezért kell hozzá bátorság, mert aki nem mer, az nem is nyerhet. S a bátorságon kívül sok más „melléktantárgyból” is vizsgáznunk kell, úgy mint: imaélet, csend, alázat, engedelmesség, bizalom, hit, lemondás, figyelem, türelem, mert ezek nélkül nem jön a vezettetés. De olyan jó, hogy nagyszerű Mesterünk van! Ő tudja, hogy melyik tantárgyat milyen sorrendben tanítsa nekünk, azt is, hogy mikor engedhet meg egy-egy bukást, s még annak méretét is személyre szabja.

Nagyon jó tanulmány a témában az amerikai szerzőpáros – Henry T. Blackaby és Claude V. King – könyve: Isten megtapasztalása akaratának megismerése és cselekvése által. Ők elmondják, hogy Isten akaratát nem lehet kitalálni. Utunkat Jézussal kell járnunk, s Ő a megfelelő időben felfedi előttünk szándékait, nekünk csupán a Hozzá való igazodás a dolgunk. Továbbá hasznos olvasmány Bob Gass: Isten vezetése című rövid írás is, ám a személyes tapasztalatokkal egyik sem ér fel. Ezeket olvasva újra meg újra felmelegszik szívem, mert ismételten meglátom Isten kezét egy-egy élethelyzetemben, s ilyenkor új erőt nyerek a folytatáshoz.

Sok nagy dolgon vezetett át már Isten, egy-egy útkereszteződésnél azonban még mindig kérdésekkel vagyok telve, mert az Ő vezetése soha nem jön olcsón. Volt eset, hogy tanulás nélkül indultam neki egy döntő vizsgának, mert próbára akartam tenni a tudásomat, s a végkifejletet Istenre bíztam. Jó lett. Máskor sokat tanultam, de még annyit sem írtam le, amennyit tudtam, s a nagy bukásba szinte belebetegedtem, ahhoz, hogy évek múltán rájöjjek: Isten humora volt az egész. Tulajdonképpen meghallgatta az imámat, s ma már én is nevetek a történteken. Olyan is volt, hogy remegő hittel szálltam szembe a korrupt rendszerrel, hogy végül – épp ellenségem révén – olyan munkahelyet kapjak, amiért mások talán sok pénzt fizettek volna. Az is megtörtént, hogy Isten szólt: „Megmondják majd, hogy mit kell cselekedned.” És megmondták, épp mint Pálnak vagy Péternek az Apostolok cselekedeteiben.

Már több éve tanulom barátaim által, hogy saját vágyaimat kezeljem lazán. Ez Isten vezetése kapcsán is fontos, hiszen Ő mondja, hogy ne legyünk oktalanok, mint a ló, ne kelljen bennünket megszorongatni (Zsolt. 32). Mégis rosszul esett, amikor a tavalyi évre Isten azt az Igét adta nekem, hogy az Ő gondolatai nem az én gondolataim. Azt sem tudtam, hogy mire kellene gondolnom, pereltem is ezért az Úrral. Mindenesetre nyitottá tette a szívemet arra, hogy jobban figyeljek Isten tetteire. Később derengeni kezdett: épp egy szolgálatot készültem letenni, amibe már nagyon belefáradtam. Tudtam, az Úr nem akarja, hogy vége legyen, de azt is hittem, hogy nem vár el tőlem olyasmit, amit már nem bírok végezni. A munkatársak pedig egyre csak fogytak. Csodára vártam, és nem késett. Az Úr küldött segítséget, nem várt módon. Teljesültek az ígéretek, de a munka terhét továbbra is nekem kellett hordozni.

Az új évre nézve ismét hasonló Igéket adott az Úr. Ígéretet kaptam, hogy előttem fog járni, de ne támaszkodjak a magam értelmére. Ezúttal sem esett jól. Azt kérdeztem: „Mi a baj velem?” Rá kellett jönnöm: semmi. Jobb, ha Isten előre figyelmeztet, mint hogy utólag fegyelmezzen valami miatt. Így indultam 2017-nek. Aztán történt valami. Valami, ami felébresztett bennem egy ígéreten alapuló, mélyen szunnyadó vágyat. Isten elé állva azonban jött a kijózanító eltanácsolás. Most jól fogott az év eleji Ige, mert ez a helyzet sehogy nem fért a fejembe. Miért kell ilyen helyzetbe kerüljek? Azt mondtam az Úrnak, hogy feladom (nem mintha a várakozást fel lehetne adni…). Eltűnt a békesség is, s végül nem feladtam, hanem megadtam magam Istennek. Az Úr kegyelmes volt, hamarosan becsukódott az ajtó, de még előtte, kinyílt egy másik. Az új ajtón be kellett lépnem. Isten nagyon határozottan üzente, több módon is. S hát ez sem fért össze a saját értelmemmel. De belekapaszkodtam a bátorításokba, elindultam, s most követem azt, Aki előttem jár. S ha mégis illúzió vagy tévedés az egész? Akkor is az Úrral járok, Aki „javamra dönti el ügyemet”! Talán ez az ajtó is bezárul, ha elvégeztem a feladatomat, talán nem. Most azonban megyek, mint Ábrahám, aki „elindult, nem tudva hová megy”. „Csak egy lépést teszek Vele, s felérek a hegyre, mert Ő velem”!

Bátorság, testvérem, téged is vezetni fog, s eljön majd az idő, mikor azt mondjuk: mindig jól vezetett!

 

Szólj hozzá bátran!