A várakozás súlya

A várakozás végig kíséri az egész életünk.

Vannak egészen apró dolgok, amikre várunk, és vannak nagyok, lényegesek. Ilyen, mikor valaki dönt Isten mellett vagy mikor hivatást választ, és az is életutat befolyásoló döntés, mikor örököstársat választunk magunk mellé.

Ha megengeditek, elmesélem milyen volt nekem társra várnom…

Egyszer csak azt vettem észre, hogy legtöbb barátom, közeliek és kevésbé közeliek megházasodtak. Én? Én nem.

Anyukám nem nagyon értette, miért olyan nehéz nekem ez a várakozás, nem is érthette, hisz ő 18 évesen férjhez ment, nem 25, 28 vagy éppen 39 évesen…

Az elmúlt években volt pár emberi orvoslásom a magányomra, amik végül nem bontakoztak ki. Akkor az nekem nagyon nehéz helyzet volt.

– Elégedjem meg a jelenlegi jóval és a jövőbeli igazi áldásoknak fordítsak hátat?

– Végre nőnek, szépnek érzem magam e a férfi mellett, de nem Isten gyermekének. Ő nem az, aki számára vagyok annyira értékes, hogy várjon rám, … még inkább nem az, akivel együtt várhatok.

De kemény volt! Megkaphattam volna, azt, amire annyira vágytam. Már gáznak éreztem, hogy annyi idősen nincs senkim. Majd ráeszméltem az indok – „Csak, hogy legyen valakim…” – nem éri meg, hogy feladjam a békésségemet, az Istennel való kapcsolatomat. Vissza tekintve igazán hálás lehetek, hogy nem úgy alakult ahogy én akkor azt jónak gondoltam.

Én egyedül, s már a négy-hat évvel fiatalabb barátaim kötöttek frigyet, na az már nekem is sok volt. Még akkor is, ha tudtam, hogy Isten számomra is a legjobbat tervezte. Ez úgy is erőn felüli volt, hogy ekkorra már őszinte szívvel ki tudtam mondani: Nem, baj, ha nem lesz férjem, és nem lesznek gyermekeim, mert tudom nekem Isten elég. 

Évekig egyik kedvenc igém volt:

Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! Máté 6.33

Mérvadó a mai napig is.

Az évek során voltak mély pontjaim. Időszakok, amikor végtelenül el voltam keseredve. Őszintén örültem a barátaim boldogságának, – ezért is Istennek lehetek hálás – de közben bennem volt, hogy oké, és velem mi lesz?

Amikor éppen nem küszködtem, akkor kapcsolatokat építettem és ápoltam, ott voltam a szükségben levőkkel, táboroztam, majd tábori segítő lettem, aztán bekapcsolódtam a vezetésbe. Utaztam, misszióztam, külföldön, belföldön. Érdekes, és szokatlan módon kötöttem barátságokat. Élveztem azt az élethelyzetet, amiben voltam. Közben pedig az Istennel való kapcsolatom erősödött.

Aztán újra ott volt ez a nehéz teher, csalódás is ért. Ilyenkor sírva imádkoztam, kértem, adjon békességet. Sokat motoszkált bennem a kérdés: vajon tud-e engem szeretni valaki úgy, ahogy vagyok?  És mi lesz, ha ezt csak sokára tapasztalom majd meg?

Egy napló bejegyzésemből idézek:

„Istenem, hálás vagyok, azért mert megtartottál a mai napon… De te látod a legjobban, hogy mennyire félek attól, senki sem fog magam miatt szeretni, amíg élek. Félek attól, hogy senki sem akar majd mellettem felébredni. Annyira jó látni, ahogy emberek egymásra találnak, hogy azután együtt nézzenek szembe a problémáikkal, és együtt legyen örömük. De azt érzem, hogy ez engem messziről elkerül… Meg amúgy is ki szeretne belém? Ha én már ilyen vagyok külső, belső tulajdonságaimmal együtt… És mégis olyan hálás vagyok Érted! Hogy lehet, hogy te még mindig szeretsz? Kitartasz mellettem, mikor én nem teszem a dolgom, mikor én piszok hűtlen vagyok Hozzád. Nem értelek. Te sosem hagysz el! Már most van kiért élnem. Érted!”

Meg kellett tanulnom, hogy Isten elsősorban engem akar formálni, nem a körülményeimet. Azok mindig változnak, de az, hogy Krisztus meghalt értem, ez az Istennel való kapcsolatomban örök.  Ezt a megváltást én is elfogadtam. Hogyne lennék mérhetetlenül értékes, ha Valaki ekkora áldozatott hozott értem?

Hosszú-hosszú lecke volt… Ezek után is, még sokáig nem tudtam elhinni, hogy az emberek is tudnak úgy szeretni, ahogy éppen vagyok. Olyan sok évig féltem, rettegtem attól, hogy nem vagyok elég jó, méltatlan Isten és mások szeretetére, mert ott a múltam, a betegségem, a külsőm… De ezek a hazugság atyjának a gondolatai, aki legyőzetett! Szeretve vagyok! Végtelen, örök, soha el nem múló, igaz szeretettel.

Az évek alatt azt is megtapasztalhattam a bőrömön, hogy milyen, ha nem nála keresem. Milyen, ha Őt kihagyom vagy Mellé teszek valakit vagy épp valamit, vagy épp valakit. Istennek hála, hogy kiformálta bennem azt és a mai napig is igyekszem úgy élni, hogy senki se előzze meg Őt, senki se legyen az Őt megillető helyen. Bármilyen kapcsolatról is legyen szó, csak így éri meg benne lenni.

"Kifogástalanok és tiszták legyetek, Isten ártatlan gyermekei a gonosz és romlott nemzedékben, amelyben úgy kell ragyognotok, mint csillagok a sötét éjszakában.” Filippi 2.15

Erre hívott el az én Atyám. Ő ilyennek lát, ilyenné formál. Mikor ezt megértettem, tudtam, hogy így kell várnom, majd beleállnom abba, és hűségesen megélnem azt, amit Ő tervezett el az életemre nézve.

Hornyák Nina

2 thoughts on “A várakozás súlya”

    1. Ooo köszönöm. Sokat jelent. Az is hogy, más is érti ezeket a gondotokat.
      Más is hmmm megtapasztalhatja azt, hogy milyen valóban teljesen elfogadottnak lenni, a tökéletlenség ellenére is. 🙂

Szólj hozzá bátran!