A szeretet útjai

Vannak ők, a született tehetségek, a vezéregyéniségek, hangadók, jég hátán is megélők, éltanulók, osztályszépek, szólóénekesek, mesterszakácsok, közönségkedvencek, ők, kik úgy tűnik, mindig tudják, mit gondolnak, mit akarnak, és hova tartanak.

S annyira jó, hogy vannak! Emelem előttük a kalapom! Teljesítményük csodálatra késztet, kiállásuktól, tetteiktől, de úgy gondolom, pusztán csak a létüktől is sokkal szebb a világ.

S vagyunk mi, a többiek. Mi, kik nem merünk túl hangosan énekelni. Nem szólalunk fel a munkaértekezleten, nem veszünk részt semmilyen versenyen, s képesek vagyunk egy egész forró nyáron át hosszú nadrágot viselni, mert annyira csúnyának látjuk hirtelen a lábunkat. Vagyunk, de félreállunk, ha  felmerül a gondolatnak már csak a csírája is, hogy akad valaki más, ki tehetségesebb, okosabb és szebb nálunk.

Vannak ők és vagyunk mi, s oly messze vagyunk néha egymástól, mint Föld az Égtől, mint Nyugat a Kelettől, mint Makó Jeruzsálemtől.

Működik a faluban, ahol élünk, egy kórus. Gospel-kórus. Főleg nők járnak a próbákra. A karmester a gyerekeink zenetanárnője volt, s egyszer meghívott, menjek én is énekelni. Nemet mondtam. Időnként megismételte a hívást, s én mindig nemet mondtam, gondolván, úgysem tudok szépen énekelni, úgyis túl halk a hangom, úgyis túl félénk vagyok. Nem hitte el. Azt mondta, énekelni mindenki tud, s különben sem szólistákra van szüksége, hanem kórusra, emberekre, akik tudnak és akarnak valami szépet létrehozni együtt. Így történt, hogy egyszer csak ott találtam magam egy próbán, s azt ugyan azóta sem tudom, mennyire vagyok tehetséges, egy viszont biztos: énekelni nagyon szeretek. Megtaláltam a hangom. S ami még jobb: társakra találtam.

Olvasom Keresztelő János alázattal teljes, mindenféle álszerénységtől mentes szavait:

…aki utánam jön, erősebb nálam, arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem. Máté 3:11

Olvasom Jézus elismerő, leereszkedést teljesen nélkülöző szavait is:

Bizony, mondom néktek, nem támadt asszonytól születettek között nagyobb Keresztelő Jánosnál.

Elképzelem, ahogy odalép hozzá megkeresztelkedni, s arra gondolok, sokkal többet jelentett ez egyszerű gesztusnál. Tettével örökre példát mutatott, hogyan lehet odaállni egymás mellé, elismerni, felemelni egymást, szavakkal és tettekkel.

Millió szent és profán, kimondott és kimondatlan formája van annak, ahogy egymást bátoríthatjuk, de a forrás, úgy gondolom, ugyanaz. A szív a fontos, és a belőle túlcsorduló szeretet.

Hallottam egy túlsúlyos nőről, aki azt mondta: most elmegyek az uszodába, felveszem a bikinim, s az lesz az ajándékom a barátnőim számára, hogy – karcsúságukat még jobban kiemelendő – odaülök melléjük. Szerintem ez csodálatos ajándék, s oly igazi lelki szépségről, érettségről tesz bizonyságot, amire csak nagyon kevesen képesek.

A szeretet nem vár különleges alkalmakra, hogy megmutassa önmagát.

Nem vár tapsot, figyelmet, elismerést, jutalmat. A szeretet csak úgy van.

Néha odaáll altot énekelni, hogy annál szebben csengjen a szoprán.

Hosszasan csiszolgat s útjára bocsájt egy akár egészen rövid írást akkor is, ha mások közben könyveket írnak.

Rajzol, fest, főz, köt, horgol, fotózik, s nem hagyja abba, ha a másé sokkal több lájkot kap.

Elindul a futóversenyen, bár tudja, nem ő fog győzni.

Odaadja azt, amit csak ő tud adni. Irigység és sértődöttség nélkül, kedvesen adja a keveset is, a tökéletlent is.

S ha ezzel csodálatot kivívnia nem is sikerül, felajánlása akkor is ajándék: mások bátorításának és felszabadításának gyönyörű ajándéka, melyre, mint a mindennapi kenyérre, oly nagy szüksége van időnként ennek a világnak.

A szeretet csodája ha megtörténik, megáll egy-egy áldott pillantra az idő.

S akkor már nincs külön olyan, hogy ők, nincs külön olyan, hogy mi.

Akkor már csak olyan van, hogy mi.

One thought on “A szeretet útjai”

Szólj hozzá bátran!