A szeretet, mint döntés

Hat éve még utáltam a húgomat. Gyerekkorunk óta egyszerűen nem jöttünk ki egymással. Furának tartottam, idegesítőnek, minden irritált benne. Aztán egyetemista lett, és szobatársam a kollégiumban. Az első félév válságos volt, nem is tudom, ki szenvedett jobban: mi, vagy a harmadik szobatársunk? Folyton feszült volt a levegő.

Akkoriban volt nagy sláger a Fireproof című film, amit én is megnéztem, többször is. Könyv is készült belőle, kettő: a történet regény formátumban, és a 40 napos kihívás, „Merj szeretni” címmel.

Nem tudnám megmondani, pontosan mi indított el. Talán az, hogy rám nagy hatással vannak a szavak, az írottak különösképp. Talán az, hogy a légkör már kezdett tűrhetetlenné válni, és sürgős megoldásra volt szükség. Mindenesetre elkezdtem a könyvet, a 40 napos kihívást.

Olyan fura, hogy mennyire nem tudunk szeretni, és hogy könyvből kell tanulni teljesen triviális dolgokat. Van, ami könnyen megy: ha valaki felé lobognak az érzelmek, vele könnyebb kedvesnek lenni. Kifejezni a szeretetünket olyan módon, ahogy gyerekkorunk óta megszoktuk, nem nehéz. De szeretetteljesen cselekedni valakivel, aki iránt nem érzek semmit? (Vagyis de: azt, hogy utálom). Megtenni olyan gesztusokat, amiket én nem tanultam, amik szerintem nem fontosak? Ez nem egyszerű.

A lépések hasonlóak, mint a filmben: kedvesen szólni, nem szólni haraggal, ajándékot venni, figyelmesnek lenni… Nemrég meglátogatott minket a hajdani harmadik szobatársunk, és felidéztük a kollégista emlékeket. Szóba került a szeretet-kihívás is, és az, mikor egy nap döbbenten mondtam neki: „te, figyelj, már nem is utálom…”

Nem értem pontosan, hogy hogy működik ez a „ne kövesd, hanem vezesd a szívedet”-dolog, de tény, hogy bejött. A húgommal volt az első nagy sikerélmény, és eddig a legnagyobb – most ő az az ember, aki a világon mindent tud rólam, és a legközelebb áll a szívemhez. De másokkal kapcsolatban is volt pozitív tapasztalatom.

3D-Heart-Wallpaper

Lelkesedő típus vagyok. Az emberekért is nagyon tudok lelkesedni, mikor megismerem őket. Aztán, mikor jobban megismerem őket, sokszor átcsapnak az érzelmeim az ellenkező irányba. Na, innen nehéz visszajönni. Így volt ez a lelkipásztorommal is. Nagyon-nagyon kedveltem, nagyra becsültem, haragudtam azokra, akik támadták. Aztán egyszer egy komoly, őszinte beszélgetésben nagyon megbántott. Az érzéseimet is megsértette, de ami sokkal inkább fájt: a hitembe tiport. Alig tudtam hazamenni aznap.

Isten nagyon hamar megvigasztalt és megerősített, rögtön azután, hogy leültem otthon az ágyra és kinyitottam a Bibliámat, így a hitemben nem okozott maradandó kárt a beszélgetés. De a vele való kapcsolatomat, érzéseimet teljesen tönkrezúzta. Nem tudtam többé úgy nézni rá, mint korábban. És egyre inkább kezdtem észrevenni a hibáit, és meghallani, mikor mások rosszat beszéltek róla. És a sérelmem újra meg újra feljött bennem, és a barátaimnak beszéltem is róla. Úgy tűnt, hogy ez a kapcsolat meghalt.

A láncolatot ismét egy döntés szakította meg. Isten szólogatott. Beszélt nekem a megbocsátásról, hogy nem opcionális, és hogy mennyire ártalmas dolog sérelmeket dédelgetni, olyan, mintha egy kést ölelgetnél, ami újra meg újra jól beléd szúr. Én meg mondtam neki, hogy Uram, én meg akarok bocsátani, sokszor elmondtam már neked, hogy meg akarok bocsátani, és segíts megbocsátanom, de még mindig ugyanazt érzem. Akkor Isten megmutatta, hogy ugyanazt kell tenni, mint annak idején a húgommal. Nem az érzések alapján cselekedni. És akkor megígértem neki, hogy többé nem hagyja el bíráló szó a lelkipásztorommal kapcsolatban a számat, még az otthonunkban sem. És nem bólogatok róla szóló gonosz beszédekhez, hanem támogatóan fogok fellépni, amikor csak lehet.

Karácsonykor az Úr arra indított, hogy csináljak nekik néhány apróságot, és miközben a dobozzal bíbelődtem, megint jött az a furcsa, meleg, jóleső érzés, a többé-már-nem-utálom. Az egész szívem benne volt abban a dobozkában.

Ami vicces, hogy ez a dolog azóta megismétlődött: a bántó szavak-a megbántott-sértett visszahúzódás-Isten szólogatása-ismételt döntés-új szeretethullám.

Szeretni szerintem nem bonyolult, csak nehéz. De talán még ez sem igaz. Az első pár lépés nagyon nehéz. Aztán egyszer elálmélkodunk, hogy most már nem hegynek fel megyünk, hanem lefelé gurul a bicikli – és az aztán szuper!

“A szeretet, mint döntés” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Wow ez most nagyon nagyon melyen vag, “szeretni szerintem nem bonyolult, csak nehéz. De talán még ez sem igaz. Az első pár lépés nagyon nehéz. Aztán egyszer elálmélkodunk, hogy most már nem hegynek fel megyünk, hanem lefelé gurul a bicikli – és az aztán szuper!”:

Szólj hozzá bátran!