A lelkiismeretfurdalás, ami mozgat

Mióta tart a menekülthullám, mindig is volt bennem vágy arra, hogy befogadjunk egy szír gyermeket. Semmilyen lépést nem tettünk ebben az irányban, csak úgy élt bennem, mint ami az én személyes válaszom lehetne a válságra. Nemrég egy iszlámból megtért, egyiptomi férfi előadását hallgattuk, aki nekünk, keresztyéneknek magyarázta a muzulmán hitet. Arról beszélt, hogy az iszlám vallás legalizálja az erőszakot, jó eszköznek tekinti bizonyos célok érdekében (pl. a feleség engedelmessége, vagy más hitűek jobb belátásra térítése). A szír polgárháborút is a sokféle muzulmán irányzat és nemzetiség közötti harccal hozta összefüggésbe. Meglepődtem azon, hogy ő egyiptomiként ezt így látja. Akkor lepleződött le előttem, hogy bennem lelkiismeretfurdalás dolgozik az arab-tavasz és a rengeteg szenvedés miatt, mert én magamban ezt a “Nyugat” bűnének tekintem, aminek én is része vagyok. Úgy gondoltam, mi vagyunk, akik mindig leigázunk más népeket az erőforrások megszerzése miatt, mi okozunk konfliktust ott is, ahol nincs, mi szítjuk az ellentéteket, mi öldöklünk gátlástalanul a Közel-Keleten és Afrikában. Személyes felelősséget éreztem amiatt, hogy ehhez a Nyugathoz tartozom, és azt tartottam volna jogosnak, ha inkább én szenvedek, mint ők. Ezért meglepődtem a volt-muzulmán megközelítésén, aki egy szóval sem tett minket felelőssé a harcokért. Nem is az a lényeg az egészben, hogy ki mennyire felelős, ezt valószínűleg Istenen kívül senki nem látja át. A lényeg az, hogy rájöttem, rejtett lelkiismeretfurdalás dolgozott bennem, és képes lettem volna egy életreszóló döntést ilyen motivációból meghozni. Szuper, ha valaki befogad egy gyermeket! Csak megfelelő okból tegye.

Ez nagyon elgondolkoztatott. Elkezdtem ilyen szemmel figyelni magamat, hogy mikor mit érzek, mit miért csinálok, és elkezdtem figyelni másokat is. Lett egy lelkiismeretfurdalás jelzőm, ami pirosan villog a fejemben, amikor kiszagolom a háttérben. Arra jutottam, hogy a lelkiismeretfurdalás sosem jó motiváció. Azt szolgálja, hogy egy kérdéssel való szembenézés helyett, a rossz érzésemet valahogy megpróbáljam helyreállítani. Ennek két negatív következménye van: egyrészt nem nevezem meg nyíltan, hogy mi a bűn és mi a jó. Másrészt olyat teszek a rossz érzésem miatt, amivel nagy eséllyel többet ártok, mint használok. Ha a nemzetek szintjén maradunk, könnyű sorolni a példákat: mi munkál a franciákban Algéria miatt? A hollandokban Srebrenica miatt? A németekben a holokauszt miatt?

De talán még könnyebb anyaként napi példákat találni. Múlt szombaton úgy alakult, hogy a férjemmel mindketten egy konferencián vettünk részt, a gyerekeket pedig gyerekvigyázóra hagytuk. Hét éves nagylányom csalódott volt, hogy “még szombaton sem lehet velünk”, amivel rögtön beindította nálam a lelkiismeretfurdalás generátort. Amikor kérdezte, hogy legalább mesét nézhetnek-e a gyerekvigyázóval, már majdnem megengedtem, amikor eszembe jutott, hogy most pont ezen dolgozik nálam a Jóisten.

Megoldás: végig kell gondolni, hogy amit teszek, az jó, vagy rossz. Ha jó, hogy elmegyek ezen a szombaton erre a konferenciára, ha ezzel engedelmességben járok, ha hozzám tesz ez valamit, épülök belőle, ha a gyerekek megnyugtatóan vigyázóra vannak bízva, lesznek friss levegőn, esznek, alszanak, akkor semmi, de semmi okom nincs arra, hogy rosszul érezzem magam. Elfogadom, hogy a lányom csalódott, megnyugtatom, hogy a következő sok szombaton együtt leszünk, és elmondom, hogy hova és miért megyek el. Azt is elmondom, hogy nem nézhetnek mesét, de a vigyázótól lehet kérni diavetítést, olvasást. Azt is elfogadom, ha emiatt is csalódott.

Mi a következménye, ha engedek a lelkiismeretfurdalásnak? Azt közvetítem a lányom felé, hogy nincs békességem abban, hogy elmegyek, rossz, amit csinálok, és ezt jóvá akarom tenni, ezért lefizetem őt, hogy ne haragudjon azért, amit teszek.

Mi a következménye, ha tisztázom magamban, hogy nincs okom lelkiismeretfurdalásra, csak azért mert a lányom szomorú? Az, hogy egy hiteles szülőt lát, aki azt teszi, amit helyesnek gondol, és azt meg is tudja indokolni. Hiteles szülőt, aki akkor engedi meg, hogy mesét nézzen, amikor ő jónak látja, nem akkor, amikor valamit kompenzálni akar. Olyan szülőt, aki elbírja az ő csalódottságát, szomorúságát, ezeket elfogadja, de nem válik ettől bizonytalanná. Olyat, akinek ismerheti és értheti az értékrendjét.

Az pedig a másik eset, amikor tényleg hibázunk, és a lelkiismeretfurdalást a beismerés helyett mással próbáljuk csillapítani. Nagylányom öt és fél éves volt, amikor el akartam menni zuhanyozni, és rábíztam a fél éves kislányomat. Ő pedig – hogy a kisfiam nehogy ütögesse -, feltette a babát az ágyunkra, aki onnan leesett a kőre… Lélekszakadva rohant a fürdőszobába, én meg vizesen rohantam, hogy felmérjem, mekkora a baj. Elkövettem azt a hibát, hogy elkezdtem kérdőre vonni a legnagyobbat, hogyan tehette fel a picit az ágyra, és miért hagyta ott (ő a 4,5 éves lányomra bízta a babát, amíg bement a síró öccséhez…). Nagyon rossz emlék az egész, főleg azért, ahogy én kezeltem. Visszanézve látom, hogy munkált bennem egy lelkiismeretfurdalás, amit próbáltam azzal csökkenteni, hogy kicsit másképp viselkedtem a nagylányommal. Több hónapba telt, míg végre odaálltam Boróka elé, és helyre tettem a dolgot: “Boróka, hibáztam, amikor rád bíztam Mentát, amíg zuhanyoztam, nem a te felelősséged volt, hanem az enyém. Sajnálom, hogy téged okoltalak, amiért feltetted az ágyra, tudom hogy jót akartál, bűn volt, ahogy reagáltam. Kérlek, bocsáss meg!” Persze rögtön megbocsátott, megöleltük egymást. A bűnt semmi, de semmi más nem tudja helyrehozni, csak a bűnbánat.

Érdemes feltenni magunknak a kérdéseket: jó, vagy rossz Isten színe előtt, amit teszek? Ha jó, hogy dolgozom gyerekek mellett, akkor nincs mit ellensúlyozni. Ha rossz, akkor ott kell hagyni a munkát. És ugyanígy minden mással is. Tiszta lelkiismerettel könnyű nemet mondani. Anyukám jó példa erre. Könnyen mondja azt is, hogy segít nekem a gyerekekkel, és ugyanilyen könnyen azt, hogy nem. Tudja, hogy mit akar kezdeni magával és az idejével, szívesen segít, de rossz érzések nélkül vállalja, amikor nem.

"Ha jót cselekszel, emelt fővel járhatsz." (1. Móz 4.7) 

A bűnt bánjuk meg, a jót pedig vállaljuk szabadon!

Balogh Piroska

Szólj hozzá bátran!