A kegyelem zenéje

„A kegyelem azt jelenti, hogy semmit sem tehetünk annak érdekében, hogy Isten még jobban szeressen bennünket.” Philip Yancey

Középső gyerek vagyok. Kiskamaszéveim egy rövid intenzív időszakát leszámítva ez nem igazán jelentett problémát nekem. (Igaz azalatt levagdostam magam a családi fotókról, és nevetséges mondásokat találtam ki a nővéremről és az öcsémről.)

Ahogy az okos könyvek írják középsőként rugalmasságot, alkalmazkodást és sok esetben engedékenységet formált ki a születési pozícióm.

Szeretek középső lenni. Kapocs vagyok, finom töltelék két kekszdarab között. Vagyok, születtem, Isten kigondolt, akart, életet adott s csak apróság ehhez képest az, hogy hányadiknak csöppentem a családunkba. Bár tagadhatatlanul van jelentősége a dolognak.

Bibliai példák jutnak sorra eszembe. Kain és Ábel, Jákob és Ézsau, Dávid, aki a legkisebb volt. Jézus, aki elsőszülött volt.

Meg a tékozló fiú. Ő is a fiatalabbik volt a kettő közül. Ez a történet azt hiszem sosem hagy érintetlenül.

De középsőként kivel azonosuljak a történetben? A megbízható, szilárd, becsületes, igazságos, perfekcionista elsőszülöttel, vagy a hirtelen ötlettől vezérelt, lázadó, álmodozó, felelőtlen kisebbikkel. Mindkét szerepben rátaláltam már magamra.

Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a sertéseket őrizni. Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be. Csakugyan útra kelt és visszatért apjához.
Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Erre a fiú megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Erre vigadozni kezdtek.
 Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és apád levágta a hizlalt borjút, hogy egészségben előkerült - felelte. Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte. De ő szemére vetette apjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki. Az mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Lukács evangéliuma, 15,11-32

Nemrég esett le, hogy Jézus ezt elsősorban a „nagytesóknak” mesélte. A törvénytudóknak, a farizeusoknak, s azoknak, akiket megbotránkoztatott Isten kegyelmének üzenete. Persze szól ez a tékozlóknak is évszázadokon átívelő üzenetével a Léleknek, de ott akkor nem őket szólította meg vele.

Legtöbbször, amikor hallgattam nem akartam azonosulni az elsőszülöttel, mindig a másik végéről néztem a történetet. Mert nehéz beismerni, hogy a félelem, az áldások utáni mohóság, kapzsiság motiválhat bennünket, miközben olyan keresztyéninek, evangéliuminak gondoljuk magunkat.

Bolyki László: Kegyelem és kalmárszellem című könyvében olvastam egy hasonlatot ebben a témában.  Ő zenészként Isten igazságát, a törvényt a zene szigorúan meghatározott szabályaihoz hasonlítja. S bár elengedhetetlenül fontosak ezek is, mégsem a szabályok precíz és pontos betartása az, ami lelket ad a zenének, hanem az ahol valamilyen oknál fogva eltér a művész ettől. Ez az a pont a zenében, ahol megáll az idő, vagy éppen felpezsdül a vérünk, vagy minden ok nélkül kiszökkennek a könnyeink. Ilyenkor megtöri valami a szabályokat, és mégis ettől lesz megindító, felemelő.

Ahogy Jézus is megtörte a törvényt, bár ő volt az egyetlen, aki hibátlanul megélhette volna, de a kegyelemre szorult emberért átlépte azt. És olyan felháborító dolgokat mondott. Pédául:

„Bizony mondom néktek, hogy a vámszedők és parázna nők előttetek mennek be az Isten országába.” Mt 21:31

Olyan nehezen áll rá az agyunk a kegyelemre. Annyit hallottuk, hallottam, s évtizedekig azt gondoltam, hogy értem, sejtem, tudom, élem… mégis úgy látom keveset élek meg Isten őrült, megmagyarázhatatlan felfoghatatlan szeretetéből az ember iránt.

Woman-with-emotional-baggage

Sokszor ülök az atyai házban, fiúi státuszban, a minden örököseként, szolgai gondolkodással. Örömtelenül. Megfelelési kényszerrel. Félelmekkel. Irigységgel. Szabályokat és törvényeket kattogtatva a lelkemben. Élettelen zenét. Tanulom, hogy kimenjek az atyával hazavárni őszinte, atyától rám ragadt szeretettel hazatérő testvéreimet. Kihallani Isten kegyelmének zenéjét ebből a zsibvásárból, ami itt a világban körülvesz.

Ott állni az atya mellett a kapuban. Várni. Szeretni. Ünnepelni. Azoknak a hazatérését, akik felháborítóan eltékozolnak mindent, akik megbotránkoztató módon élnek, azokat, akik esetleg engem is megsebeztek, megrövidítettek, akiket mégis rajongva, szívszakadva szeret az én mennyei édesapám.

Szólj hozzá bátran!