A hozzáállás dilemmái

Van, hogy nem tudjuk eldönteni, mi él bennünk erősebben. Innen a belső harc, a határozatlanság sokszor, hogy valamihez vagy valakihez hogyan viszonyuljunk, mit tegyünk. Nekiindulunk egy jótettnek, de megállít az ördög. Felbátorodunk a jó lépésre, de engedjük, hogy a támadó kételyek visszafordítsanak. Haladnánk, de lebénulunk.

Nemrég azon kaptam magam, amikor lehetőségem adódott rég látott ismerősökkel szót váltani, hogy hirtelen, egyik pillanatról a másikra, már nem voltam biztos abban, hogy akarok-e velük ismét kapcsolatba lépni. Eszméletlenül gyorsan elvágta a lelkesedésem egy bevillanó gondolat: „de emlékszel, hogy akkor…x évvel ezelőtt… ez és az, ezt meg azt mondta, ezt meg azt tette?…” S bár jól tudom, hogy a múlt már nem számít, Krisztus vére elfedezte, mégis meg tudott szólítani ez a hang, bennem pedig rögtön megkövült a kezdeményező készség. Igazából semmi konfliktusról nincsen szó, csak legfeljebb egy kis neheztelésről, ami sebekből vagy karcolásokból maradt vissza és most ismét eszközt próbált kovácsolni belőle az ördög. Amint egy pillanatra megálltam és egy lélegzetvétellel imádkozni kezdtem, a Lélek rögtön emlékeztetett a szabadságra, amelyet a megbocsátás útján adott már az Úr. Mennyire beszűkült tud lenni az ember a nyitottságában és a befogadásra/kezdeményezésre való készségében, ha megcsapják a kétely, a bizalmatlankodás, a ridegség, a kényelem, az önsajnálat vagy az önzés szelei! Nem vesszük észre magunkon azt sem, hogy milyen hozzáállás irányít. Amit másban látva megítélnénk, magunkban nem ismerjük fel. De azért van Pásztorunk, hogy terelgessen, nem engedi, hogy sokáig tévelyegjünk. Amikor készek vagyunk engedelmeskedni, meg is halljuk terelgető hangját, vezető utasításait. Amíg el nem dől, hogy mi él erősebben bennünk, az énünk vagy az Ő követésére való készség, addig dilemmázunk. Féltjük a biztonságunkat vagy félünk, hogy kárt szenvedünk, pedig a Pásztornál van elrejtve a biztonságunk és Ő csak egy dolognak a féltésére int:

„Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.” Péld. 4:23
“Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem” János 10:27

Őrizzem a szívem, istenfélelemmel válogassam meg a külső-belső hatásokat és ítéljem meg, melyik hozzáállással fogom Őt leginkább követni.

„Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni;” Zsidókhoz 11:6
 „Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, meghalt önmagában.” Jak. 2,17.

Nincs kizárva, hogy a hitbéli hozzáállás útja szenvedéssel jár, fájdalommal vagy sebekkel. Nincs kizárva, hogy néha veszteségeken vagy károkon át visz az Ő követése. De akkor is ez a hit, amely nem halott. Akkor is ez az élet, amiben mindig van tovább.

Az, hogy merek esélyt adni, önzetlenül szeretni, lehet hitből fakadó bátorság és az Úrra való erős hagyatkozás, a csak Tőle való függés jele. Az, hogy nem bénul le és nem válik rideggé a szívem, mások hibáiba vagy gyengeségeibe belebotolva, annyit jelent, hogy nyitott vagyok olyan kapcsolatokra, amelyeket sokszor a második mérföld árán, a példamutatás, a türelem vagy a további esélyadás árán fog eszközzé formálni az Úr. Szabad vagyok szeretni, anélkül, hogy a potenciális veszteségeim számlálgatnám. Szabad vagyok a befogadó vagy kezdeményező lelkületre, anélkül, hogy miközben adok, az foglalkoztatna, mit vesznek el. Természetesen, nem a bűn cselekvésében leszek nyitott vagy befogadó. De amennyire átélem a megbocsátást saját bűneimre és amennyiben irgalmat kapok, mások felé ezt ne tartsam vissza. Ha minden, amim van, a javaim vagy a hozzáállásom Neki eszközként felajánlom, az már az Ő kezében van, tehát: már nem meglopható, se nem megfosztható – csak legfeljebb az áldás „veszélyét” hordozza.

Szólj hozzá bátran!