A hajó peremén

Péter ekkor így szólt hozzá: Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vizen. Mire ő így szólt: Jöjj. Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vizen, és Jézus felé ment. Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: Uram, ments meg! Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta neki: Kicsinyhitű, miért kételkedtél? Máté evangéliuma 14:28-31

Soha nem lettem volna képes – ahogy az összes többi tizenegy tanítvány sem  – kilépni abból a kétségbeesetten hánykolódó kis hajóból a tenger közepén. Nem csak azért, mert félek a víztől, vagy mert nem tudok úszni. Amúgy tényleg félek, és tényleg nem tudok. De Péterrel ellentétben ráadásul még kudarckerülő is vagyok, s hirtelen jött, csodálatos, ragyogóan bátor gondolataim többségét másodjára is végiggondolom, majd hagyom inkább csak úgy, gondolat-buborékként tovaszállni a semmibe. Ezenkívül nem szívesen teszek meg mások szeme láttára olyan lépéseket, melyek kimeneteléről fogalmam nincs. Egyébként pedig sokkal biztonságosabb egy egész hosszú életen át kívül maradni a jól ismert történet keretein, s innen, valahonnan a part széléről csóválni a fejem (a) Péter(ek) legújabb kudarcán.

Mégis. Jézus mindenkit hív. Hívja a félőseket és bátrakat, a merészeket és gyávákat, alkalmazkodóknak, nonkonformistáknak, történeten kívűl és belül valóknak, régen is, most  is mondja, hogy jöjj. Néha nem értem, miért nem segít azonnal. Miért jó az, ha küszködnöm kell a viharral egy egész örökkévalóságnak tűnő hosszú éjszakán át. De hiszek benne, hogy végül mindig megérkezik. S akkor már csak azt kell eldöntenem, akarok-e kilépni a hajóból és járni a vizen.

Emlékszem, egyszer hosszasan kerestem Isten akaratát egy egészen konkrét kérdésben. Megkértek valamire, amihez lett is volna kedvem, de nem tudtam, lesz-e bennem elég kitartás, tehetség és ötlet, vagyok-e elég jó, hogy aztán hosszabb időn át is folyamatosan csináljam. S ahogy gondolkodtam, s munkába menet ahogy minden nap átvágtam a parkolón, majd elindultam a lépcsőkön felfelé, a legelső fokon napokig ott hevert egy földre dobott csomagolópapír, amelyre az volt nyomtatva, hogy You decide. Te döntesz.  Cigarettareklám szlogenje volt amúgy, ha jól emlékszem, s ezzel nem azt akarom mondani, hogy Isten még egy ilyen nevetséges, majdhogynem szentségtelenül hétköznapi dolog által, mint egy darabka ottfelejtett szemét is tud szólni hozzánk, de hozzám lehetséges, hogy mégiscsak így szólt.

Én döntöm el, kilépek-e a hajóból. Ő szívesen adja az elhívást, az ötletet, az erőt, de bátornak lenni végső soron nekem kell. S ami a legszebb,  amivel végképp meghódítja a szívemet újra és újra, az az a tény, hogy jelenléte mindenképpen velem marad: akkor is, ha kilépek, akkor is, ha nem. Én döntök.

S ha én döntök, akkor igen, szeretnék tenni néhány csodálatos, felejthetetlen lépést a vizen – de azt sem bánom, ha úszni kell a szárazföldön -, még akkor is, ha magamat ismerve már sejtem, hogy előbb-utóbb megint beleesek a vízbe. De ezt az esést, ha már én döntök, szeretném nem kudarcként megélni. A kudarc sokkal inkább az lenne, ha meg sem próbálnám.

Senki sem tudja, mekkora bátorság kell úgy dönteni, hogy megbocsátok valakinek – talán éppen saját magamnak –, akiben óriásit csalódtam. Vagy lemondani a bosszú jogáról. Vagy elengedni valakit, aki nagyon kedves számomra. Vagy igent mondani egy barátságra, megnyitni a szívem, vállalva a kockázatát, hogy félreértik vagy összetörik. Vagy elvállalni olyan feladatokat, melyekhez nem tudni pontosan, lesz-e elég erőm és kreativításom. Felelősséget vállalni, hallgatni, beszélni, reggelenként az ágyból néha egyszerűen csak felkelni… – ó, ne becsüljük le egymás viharait és hitlépéseit: mihez egyikünknek gondolkodnia sem kell, annyira természetes, ahhoz másikunknak minden erejét össze kell szednie, hogy megtegye az első lépést.

Péterről sok látszólag félresikerült történetet jegyeztek fel. S éppen emiatt – teljesen különböző személyiségünk ellenére is – érzem őt különösen közel magamhoz. Ember volt és emberi, példája bátorít,  fényként világít utamon. Abban reménykedem, az én jellemem is változhat még kősziklává, és abban, hogy én is lehetek hasznos, én is világíthatok majd az utánam jövőknek.

Prodán Márta

Szólj hozzá bátran!