A felszín alatt

Amióta tudok magamról, az Úr mindig a legfigyelmesebb gondviselésben részesített. Igaz, hogy voltak szorult helyzetek, igaz, hogy néha úgy éreztem, “belehalok” abba, hogy feladom a magamét, igaz, hogy volt, amikor úgy tűnt, a semmibe lépek, de mindenhol megérte a “meghalást”. Ha mentem, ahová küldött: vezetett, körülvett, megáldott. Ha meginogott a hűségem és kitartásom, rázós utakkal ébresztgetett. Ha elfordultam Tőle és odafordultam ahhoz, ami nekem kellett, akkor engedte, hogy meglássam magam, gyengén és erőtelenül, Nélküle kiszolgáltatva a mélységeknek.

Kegyelme viszont a legmélyebb pontig is elér és látom, hogy ennélfogva sok mindenből tanulhattam, sok mindentől szabadulhattam. Mégis, olyan könnyen támadhat az ördög és támad is, törékeny és sebezhető életem egy kis szellő is meg tudja mozgatni és a láng már nem ég vagy már csak pislákol. Valami elképesztő, hogy ott legbelül mennyire vadak lehetnek az összeköttetések, amint a világosság halványodik és időnként előtör a sötétség. De tanultam és tanulom az igazságban járást, amit nemhiába említ Pál:

 “A teljes írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.” 2.Tim. 3:16-17

Pár napja majdnem belevittem saját magam egy olyan viharba, aminek a kimenetele kétlem, hogy nem lett volna keserű leves. Megbántva éreztem magam és úgy gondoltam, majd én kézbe veszem az ügyem, hiszen tisztáznom kell a dolgokat. Egy kis idő elteltével, lehiggadva rájöttem, hogy csak az ellenszenves érzések és indulatok dolgoznak bennem. Eszembe jutott az, hogy amikor Krisztus az összes bűnömet a keresztre vitte, meghalt értem, akkor azért tette, hogy kövessem ebben, hogy vele együtt győzelemre jöhessek ki. Meghalni minden bűnnek és mindennek, ami az óembert, ami az énemet bántja. Az óember már halott, nem érez. Így minden olyan dolog, ami az óemberre apellálva azt ébresztgetné, csak teret készít a viharnak. Az Úr Lelke figyelmeztetett:

„Egyenlő indulattal legyetek…! Alázatosan egymást különbnek tartván ti magatoknál! Az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is!” Filippi 2: 2-5

15025200_1786678704890218_5371041612959255563_o

Nem sok időre rá, hogy halálba adtam indulataim, teljesen megfordította az Úr a másik félben a helyzetet, anélkül, hogy én magamért hadakoztam volna. Ijesztő, hogy milyen könnyen lehetett volna ez másképpen is, ha perbe szállok. Annyira pici az ember és annyira nagy szüksége van a hatalmas Istenre, hogy kézbe vegye életét, megmentő szeretetéből. Mi sokszor nem tudjuk, mekkora szakadékok mellett haladunk el vagy éppen melyikbe ugrunk bele, amikor engedetlenek vagyunk.

Törekednem kell a tisztaságra, úgy a gondolataimban, mint indítékaimban, érzéseimben és indulataimban, céljaimban és akaratomban. Nem csoda, hogy néha összekuszálódnak a dolgok, amikor könnyen megengedek magamnak ezekből egy kis lazítást. Nem csoda, hogy az út néha pusztaságba, szakadékba vagy rögös útra vezet, talán felesleges plusz körökbe és plusz terhekbe. Mennyivel csodálatosabb az, amikor ezek helyett áldani tud az Úr, mert mellette maradok és nem nézek más irányba, nem fordul a szívem sötétségbe, hitetlenségbe, önfejűségbe vagy saját vágyaim utáni lázba.

“A legtöbben azért nem vagyunk szellemileg rendezettek, mert a dolgok külső rendezettsége jobban érdekel minket, mint a belső”, mondja Chambers és engem személyesen nagyobb éberségre szólít fel, nagyobb hitre, mely első sorban nem a látszatokért küzd és kavarodik perbe, hanem meg tudja ítélni a felszín alatt a dolgok gyökerét, különbséget tud tenni az én és az Úr hangja között. Sokszor lebecsüljük azt az aprócska próbát vagy kísértést, amin éppen múlik az Úrral vagy emberekkel való kapcsolatunk, amin éppen múlik, hogy szakadékba rántjuk magunk és magunkkal együtt másokat is vagy felfele haladunk és erősödünk.

“Ezért akiben megvan ez a reménység, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta.” 1. Jn. 3:3

Szólj hozzá bátran!