A farizeus lelkület modern változata

Annyi mindenben szorgoskodunk, szeretnénk Isten elvárásai szerint élni, és még a legjobb szándékunk mellett is, néha felháborodunk, értetlenkedünk Isten döntésein. Talán a szolgálat, cselekedeteink jósága ad egy énképet, rejtett elvárást, és ha valami nem úgy történik, ahogy vágyjuk, döbbent-tágra nyitott szemmel, és csalódott szívvel állunk az üres szobában.

„Íme, mennyi esztendeje szolgálok neked, parancsodat soha meg nem szegtem, és nekem sosem adtál még egy kecskegidát sem, hogy a barátaimmal vigadjak.” Lukács 15: 29

Úgy gondolom, hogy aki engedelmességgel akarja irányítani Istent, mint az idősebb fiú, annak az erkölcsössége csupán eszköz, amivel rá akarja bírni Istent arra, hogy megadja neki azt, amire vágyik. Ennek kitűnő példája Peter Schaffer Amadeus című drámája, ahol Salieri alkut köt Istennel. Salieri fiatalon fogadalmat tesz, hogy távol tartja magát a nőktől, zenét szerez fáradhatatlanul, ingyen tanít, támogatja a szegényeket. De megjelenik Mozart, akinek zenei tehetsége messze meghaladja az övét. Salieri erőlködéséről, hogy tiszta és jóságos legyen, végül kiderül, hogy valójában merő önzőség. Isten és a szegények csak eszközül szolgáltak neki. Azzal hitegette magát, hogy idejét, pénzét őértük áldozta, de ez valójában nem volt áldozat. Önmagáért tette, hírnévért, vagyonért, önbecsülésért.

„Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Az apja azért kiment, és kérlelte őt. Ő pedig felelve azt mondta apjának: Íme, mennyi esztendeje szolgálok neked, parancsodat soha meg nem szegtem, és nekem sosem adtál még egy kecskegidát sem, hogy a barátaimmal vigadjak. Amikor pedig ez a fiad megjött, aki paráznákkal emésztette föl a vagyonodat, levágattad neki a hizlalt borjút.” Lukács 15: 28-30

Látjuk, hogy az idősebb fiú megharagudott. Szavaiból árad a sértettség. Onnan tudhatjuk, hogy megvan bennünk az idősebb fiú lelkülete, hogy nem csupán elszomorodunk, hanem megsértődünk, amikor nem úgy alakul az életünk, ahogy szeretnénk. Kimondatlanul is azt gondoljuk, hogy Isten tartozik egy sima életúttal, hiszen nagyon erősen igyekszünk megfelelni az elvárásoknak. Az idősebb testvérek sok jót cselekedhetnek, de nem a tett öröméért, nem szeretetből vagy azért teszik, hogy Istent megörvendeztessék. Valójában ők nem az éhezőknek adnak ételt és a szegényeknek ruhát, hanem önmaguknak.

Mi az igazi baj? Az idősebb fiút jótettei fölött érzett büszkesége tartotta távol az üdvösség ünnepétől, nem a rossz cselekedetei fölötti bánkódás. Az önigazultság, az a fő baja, az, hogy erkölcsi kiválóságával akarja sakkban tartani Istent és a környezetét, kicsikarni tőlük az ellenszolgáltatást. Önértékelését eredményekre, és teljesítményekre alapozza. Ami a farizeust Istentől elválasztja, az nem a bűn, hanem a pokolian jó cselekedet. Mit tegyünk, tehát? Meg kell bánnunk a cselekedeteink mozgatórugóit is. A farizeus csak a rosszat bánja meg, a keresztény azt is, ami az ő jóságának a gyökere. Csak ha meglátjuk az önmegváltás késztetését bűneink és erkölcsiségünk mögött, akkor jutunk oda, hogy megértsük az evangéliumot és kereszténnyé legyünk. Ha megérted, hogy a rosszaságnak nem a jóság az ellenszere, már a küszöbön állsz – és ha belépsz, minden megváltozik: az Istenhez, magadhoz, másokhoz, a világhoz, a munkádhoz, gyengeségeidhez és erényeidhez való viszonyod.

Lombos Andrea

Szólj hozzá bátran!