A 25-plusz rendezvények margójára

Távol álljon tőlem, hogy bírálattal illessem azokat, akik ilyen rendezvényeket szerveznek, vagy részt vesznek rajtuk. A szükség, ami miatt létrejöttek, ordító, és egyre növekszik. Ez egyfajta válasz rá. Az igaz, hogy számomra értelmezhetetlen.

Próbálom megérteni, de nem megy. Mert miről szólnak ezek a konferenciák, esték, keresztyén társkeresők, wellnesshétvégék? Arról, hogy legyen olyan fórum, ahol a 25 év feletti keresztyén egyedülállók találkozhatnak.

Én egyetlen ilyenen vettem részt anno, csoportosan és 25-mínuszosan, de még így is nagyon kellemetlen volt. Ugyanis egy “sima” ifjúsági rendezvényen még megvan az embernek az az illúziója, hogy ide az emberek nem csak társat keresni jönnek, hanem esetleg az Ige kedvéért. Na, egy ilyen rendezvényen elszáll minden ilyesfajta illúzió. Rettenetesen kényelmetlenül éreztem magam, mintha valami furcsa betegségben szenvednék, és összegyűjtöttek volna a sorstársakkal. De nem az a célom, hogy bíráljam a rendezvénytípust. Lehet, hogy másnak tetszik az ilyesmi, és az én lelkivilágom nem megfelelő ehhez.

De azt nem értem, hogy az emberek komolyan azt gondolják, hogy azért van ennyi egyedülálló, mert a fiatalok nem tudnak találkozni? Mert ezek a programok ezt sugallják.

Ne lenne lehetőség találkozni a huszonegyedik században? Mikor van autó, busz, vonat, repülő? Mikor itt az internet, a facebook? Mikor a fiatalok nem maradnak a kis falujukban, hanem gimnáziumba, egyetemre mennek más városokba, új ifjúsági csoportokhoz csatlakoznak, ifjúsági programok tömkelegére járnak? Amikor a munkánk, a hobbink miatt rengeteg emberrel kell kapcsolatba lépnünk, utaznunk, továbbképzésekre járnunk? Ez most komoly?

Ha valóban az lenne a gond, hogy a fiatalok nem tudnak találkozni, akkor már rég kihalt volna az emberiség, tekintve, hogy a mostani 20-as, 30-as generációhoz képest milyen esélyei voltak a szüleinknek, nagyszüleinknek.

És mégis, mintha ez lenne az egyetlen válasz sok közösségben, hogy ilyen programokra propagálják a fiatalokat.

Nem akarok úgy tenni, mintha minden választ tudnék erre a nagy kérdésre, de van pár ötletem azon kívül, hogy “nem tudnak a fiatalok találkozni” – ezekre viszont nem orvosság egy-egy ilyen rendezvény.

Az a baj, hogy nincs már szükségünk egymásra. Dolgoznak a férfiak és a nők is, mindenki megkeresi a maga kenyerét, lakik a maga kis otthonában. Nincs szükségünk egymásra anyagilag, talán még zavarna is, ha jönne valaki, és megbolygatná a jól megszokott kis rendet. Lehet a szülőknél lakni, lehet testvérrel együtt lakni, lehet lakótársat szerezni, ha mindenképp szeretnénk valakihez szólni, és nem állunk annyira jól. Lehet ételt rendelni, anya majd otthon kimos.

Persze, vannak érzelmi, meg szexuális szükségleteink is. Ezek erősebbek, fájnak is néha. De ezeket is megoldja az ember. Az együttjárás teljesen rendben van a gyülekezetekben. Ezzel ki lehet elégíteni az érzelmi szükségleteket egy-két-öt emberrel. A testieket reméljük, nem – de időnként azokat is. Csak egy kicsit. Ha azt mégsem, akkor ott van az internet. Esetleg a pornó. Az önkielégítés. Szerelmes regények. Flört a kollegákkal – vagy ha nem flört, akkor “jó barátság” a másik nemmel.

Az a baj, hogy az egész párkapcsolat-dolog kezd afféle “l’art pour l’art”-jelenséggé válni. Ismeritek ezt, ugye? Én annak idején magyarórán teljesen kiakadtam tőle, hogy létezik a “művészet önmagáért” (amúgy sem voltam nagy bölcsészlélek). Miért is van a párkapcsolat? Azért, hogy jól érezzem magam. Hogy legyen valaki, aki szeret, meg akit szerethetek. Aki megadja, ami kell nekem. Aki pont olyan, mint amilyennek elképzeltem. Szerelmes vagyok a szerelembe. L’art pour l’art.

pink-roses

A Biblia nem egészen így ír a házasságról. Hanem olyasféléket, hogy van benne szeretet, meg tisztelet, hogy egymás javát kell kölcsönösen keresnünk, hogy legyen fontosabb a másik, mint mi magunk, és hogy ennek az egésznek a fő célja, hogy Krisztus és az egyház kapcsolatát kiábrázolja itt a földön.

Mióta Jézus középpont helyett egyfajta asszisztens lett a keresztyének között, azóta ugyanazt csináljuk, mint a világ. A világban az a trend, hogy akarjunk mindent magunknak, de lehetőleg mi ne adjunk sokat cserébe. Egy kapcsolat pedig igencsak sok befektetést igényel.

Ha az lenne az alap, hogy Jézus az életem középpontja, hogy megvan a tőle kapott célom, akkor máris lenne egy sokkal szilárdabb kiindulópontunk. Mert akkor máris nem önmagam szórakoztatására és igényeim kielégítésére kell a másik ember. Hanem azért, hogy összefoghassunk ketten valamiért, amit Isten speciálisan kettőnkre bízott. És azért, hogy ketten, kicsiben kiformálhassuk Jézus és az egyház képét. Micsoda cél!

Azt látom, hogy a társtalan fiatalok rengetegen vannak mindenhol. Lézengenek egymás mellett. Sóvárognak, sokszor keserűek. Méregetik egymást. Nem tetszenek egymásnak. Sok esetben fel nem foghatom, mi kellene még. Milyen extrát keresnek még? Nem találják azt az extrát sok-sok év alatt sem.

Az a baj, hogy nem ismerjük Isten vezetését. Nem egyszerű, az biztos, pláne nem ilyen nehéz kérdésben. De sokszor esélytelen is keresni. Isten vezetését nem lehet úgy megérteni, hogy nem jó célokra akarom használni a párkapcsolatot. Sem úgy, hogy az igényeimet folyamatosan a Biblia által illegálisnak minősített forrásokból elégítem ki. Hogy összevissza járogatok emberekkel, hogy folyton “vadászok” mindenkire, aki új arc. Hogy Jézust asszisztensként kezelem (Uram, kérlek, tedd meg ezt és ezt, add meg azt és azt).

Meg az is baj, hogy sokan ebben a rózsaszín-szerelmes-kultuszban élünk. Hogy várjuk azt a bizonyos rózsaszín érzést, és ha az nincs, akkor nincs is értelme. Szerintem is fontos a szerelem, és hiszem, hogy Isten akarja is adni, sőt, azt is hiszem, hogy kell a párkapcsolatba. De először várni a szerelmet, hogy majd az alapján lehessen dönteni, nem túl praktikus. Egyrészt, mert néha a legkevésbé megfelelő személyekbe szeret bele az ember. Másrészt, mert nem egy embert ismerek (férfit is, nőt is), akinél előbb jött a vezetés, aztán a szerelem. És ha ők azt mondták volna, hogy szóba sem jön a másik, mert nem vagyok belé szerelmes, nem érzem azt a bizonyos dolgot, amit érezni szeretnék? Jópár nagyszerű házasság helyett lenne még számos boldogtalan egyedülálló.

Annyira jó lenne, ha nem egymást méregetnénk a húspiacon, mint a világban szokás. Hanem lenne egy Istentől kapott, szilárd identitásunk. Meglenne az életünk tökéletes központja: Jézus, és az elhívás, amit tőle kaptunk. Első körben mindenkinek az, hogy szeresse a felebarátait, és hogy mentse őket, aztán kinek-kinek speciálisan, amit kap. Tudnánk, mire való a házasság: önmagunkat odaadni egy másik embernek, egy másik emberért teljesen, és kiábrázolni az Úrral való kapcsolatot. És mindezek után tőle kérdeznénk: Uram, ki az, aki ebben a munkában társam lehetne, akinek ebben a munkában társa lehetnék? Ki az, akivel legjobban tudnék “kiábrázolni”?

Van az az Ige, hogy

"keressétek először az Ő (Isten) országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek." (Mt. 6,33). 

Ne fordítsuk meg a sorrendet. Ne a ráadásért éljünk, ostoba dolog lenne.

“A 25-plusz rendezvények margójára” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Ez egy nagyon összetett probléma, vagy kérdés, de ugyanakkor egyszerű is. Isten már rég döntött, egyszer s mindenkorra, amit úgy adott tudtunkra, hogy “nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek néki segítőtársat, hozzáillőt”, “lesznek ketten egy testté”, “szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet.” Tehát a házasság ezért van elsődlegesen. A legtöbb kérdés abból adódik, hogy ki is a hozzám illő. Ugye vannak olyan társadalmak, ahol a szülők döntik el, és lehet, hogy nem több a rossz házasság, mint olyan országokban, ahol úgymond “szerelemből, saját választás” alapján házasodnak. Én úgy gondolom, hogy itt és most csak olyan fiatalokról beszélünk, akik a Biblia útmutatását figyelembe veszik. Ebben az esetben már szűkűl a kör, de még mindig nem mindegy, hogy az az egy ki legyen. És ahhoz, hogy dönthessek, meg kell ismernem a másikat. Találunk erre példát a Bibliában is. Dávid vajon feleségül vette volna Abigailt, ha nem ismerte volna meg, hogy milyen bölcs asszony? Tehát a bölcsessége, viselkedése volt az, amire először felfigyelt és aminek az alapján döntött. Volt egy másik döntése is, amikor csak a szemének látása és a kémia vezérelte. Ezért sok keserűségben volt része. Keményen megfizette az árát.
    Ahhoz, hogy az ugyanolyan értékrendet valló fiatalok megismerkedhessenek, szükséges a személyes találkozás. Itt megjegyzem, hogy a 25+ konferenciák szervezése nem az idősek ötlete volt, hanem éppen az ilyen fiatalok kérésére volt válasz. És nem házassági közvetítő irodaként működtek, hanem olyan tanításokat hallhattak azok a fiatalok, amik egy tizenéves fiatalt nem érdekelnek még.
    Salamon, a bölcs prédikátor mondja, hogy vannak dolgok, amik csodálatosak ugyan, de nem érti. És ezek közül egyik a “férfi útja a leánnyal”.
    Ismertem valakit, aki a nagyapámmal volt egy korú, tehát fiatalsága az 18oo-as évek végére esett. Akkor még a hívő fiatalok nem udvaroltak, hanem a gyülekezet vezetőnek szóltak először, hogy melyik lányt szeretnék megkérni, és az kérte meg a lányt. Ez a fiatalember is kinézett magának a szomszéd faluban egy lányt, ám a családban 2 eladó sorban levő lány volt és a gyül. vezető éppen nem azt a lányt kérte meg, akire ő gondolt. Mikor kiderült, nem szólt a lánynak semmit, hanem eljegyezte és feleségül vette. Csendes, békés házasságban élték le életüket. Ez egyedi eset, nem gondolom, hogy ma már vállalná ezt valaki. Az én szüleim korában meg igazán sok lehetőség volt a fiataloknak a találkozásra. Hosszú téli estéken a fonók, ősszel kalákába mentek betakaritani, nyáron csoportosan mentek kapálni egyik nap egyiknek, másnap a másiknak. Nem is volt szükségük más ifjúsági találkozóra. Általában helyben vagy a szomszéd faluba házasodtak. Ma már azért más a helyzet, azt mindannyian tudjuk.
    Éppen úgy kell ezt felfogni, mint ahogyan sokszor halljuk a prédikátorokat az evangélizálásról beszélni. Az alap, a lényeg nem változhat, a megfeszített Jézus Kr.-ról kell szólnia, de a mód az igenis megváltozott.
    Én több olyan házaspárt ismerek, akik a földrajzi távolság miatt nem ismerték egymást és ezeken a 25 pluszos konferencián találkoztak. Ők nagyon hálásak ezekért a konferenciákért.
    Az igaz, hogy a kornak a szelleme hatással van a mai fiatalokra. Fiúk, lányok tovább tanulnak, önállóak, anyagilag függetlenek.
    Itt is azonban láthatjuk Istennek a bölcsességét. Ha ő nem helyezte volna belénk a másik utáni vágyat, a szexuális vágyat, azt gondolom, hogy kevés ember lenne, aki a másik terhét magára venné. A mai világi alternatívákba nem akarok belebonyolódni. Számomra világos, hogy az nem Isten szerinti.
    A vélemény nyilvánítónak az volt a kérdése, hogy akkor nem mondhat nem-et valakinek? Miért ne mondhatna valaki nem-et egy házasssági ajánlatra, amiről úgy gondolja, érzi, úgy győződött meg, hogy nem hozzá illő? Sőt, saját és a másik érdekében is nemet kell mondania. Vannak az éleben ilyen példák is. De az is igaz, hogy aki alapból úgy gondolkodik, hogy miért kéne nekem igent mondanom akárkinek, az nem is akar igent mondani. És a Biblia tanítása szerint se muszály mindenkinek házas életet élni. (viszont paráznaságban élni bűn). A második kérdés, hogy nem választhatom meg, hogy kivel formáljam Krisztus képét? Krisztusnak minden hívő életében ki kell ábrázolódnia, akár egyedül él, akár házasságban. Olyan ez, mint hogy “két ember nem attól lesz boldog, hogy összeházasodik, hanem akkor lesz boldog egy házasság, ha 2 boldog ember házasodik össze.” Ha 2 olyan ember házasodik össze, akikben már ott él a Krisztus és a neki való engedelmességre való készség, nem lesz nehéz egymást szeretni, egymásnak engedelmeskedni vagy akár felemelni is , ha azt kell. A szeretettel, segítőkészséggel vissza lehet élni, de erre kevesebb példa van, mint a fordítottjára. Az én gyerekkoromban a mesék általában úgy fejeződtek be, hogy “jó tett helyébe jót várj”.
    Elég sok házasságban eltöltött év van már a hátam mögött, amit Isten és egymás iránti szeretetben éltünk meg, ezért bátran merem mondani, hogy nem nehéz engedelmeskedni egy olyan férjnek, aki úgy szeret, mint önmagát. És ha Jézust még egymásnál is jobban szeretjük. Borika

  2. Én úgy gondolom, hogy itt is, mint életünk más területein is megvan a szabad akaratunk. Vagyis mondhatsz nemet akárkinek. A te döntésed.
    A másik kérdésedre pedig: nem akárkinek kell igent mondani, hanem csak annak az egynek, akit az Úr rendelt neked, s ő nem akárki. Persze, ha neked nem pászol az Isten szerinti választás még mindig ott van az előbb említett szabad akarat.
    Szóval igenis megválaszthatod, hogy kivel formáld a Krisztusi képet, csak ha egyedül választasz, Isten nélkül, akkor az a Krisztuskép, igencsak emberkép lesz, önkép.
    Merthogy a Krisztusi jellem tükröuése ott kezdődik, hogy a a döntést Istenre bízzuk, s hittel engedelmeskedünk.

    Utoljára pedig, csak így lehet igazán társra várni. Csak akkor lehet igazi társad, ha te magad igazi társ vagy. A társ pedig felemel. Hogy azt ne is említsem, hogy mi nők alapból “segítőtársnak” lettünk teremtve.
    S igen ezzel vissza lehet élni, de a házasság lényege a kölcsönös bizalom. S ha Isten a KÖZÖS alap, akkor nem lesz visszaélés, mert mindkét fél a másikat emeli fel.
    Mirjám

    1. Szerintem nem értem a segítőtársi szerepnek a szépségét…
      És talán valahol zavar is.

      Azt értem, hogy felemeljük egymást, hogy a tiszteletadásban egymást megelőzőek legyünk, de hogy egy az egyben arra lettem rendelve, hogy egy másik ember segítője legyek?
      Nem értem miért.
      S nem azért mert nem akarom.Bántja az önérzetem…
      Számomra kicsit azt sugallja, hogy kevesebb vagyok.

      1. Bemásolok ide egy cikkrészletet, alul a linket, amit olvastam, s szerintem segít a megértésben. 😀
        “De most már rátérek, hogy Isten szerint mi is a segítség. A segítőtárs a héber eredetiben “ézer”, aminek jelentése: segély, segítség, valaki, aki segít valamiben. Például az Eliézer héber személynév jelentése: “Az Úr (Eli) az én segítségem (ézer).” (A Jézus név jelentése is hasonló, pongyolán fogalmazva: “Isten (Jah) az én megmentőm (suah).”) Mint valami segélyt küldi a nőt a férfi számára. “Az Úrtól van az okos feleség” (Példabesz 19:14). “Aki jó feleséget talált, kincset talált, és elnyerte az Úr jóakaratát” (Példabesz 18:22). A jó feleség egy kincs, és mindjárt meg is fogjuk nézni, leginkább mi az, amiben segítségül szolgál (a közhiedelemmel és elvárásokkal szemben).
        Amikor megismerkedünk valakivel, akkor eleinte naivan azt várjuk, hogy az illető tökéletes legyen. Aztán rájövünk, hogy nem az. És itt jön be Isten segítsége a dologba. Ha egy tökéletest kapnánk, a jellemünknek nem kellene változnia. Nem kellene feltétel nélkül szeretnem (hiszen úgyis minden stimmel), nem akadnék néha ki, nem kellene konfliktust kezelni, nem kellene érdek-egyeztetni, stb. Isten értékítéletében viszont a feltétel nélküli, a másikat önmagánál különbnek tartó szeretet a legfontosabb (1Korinthus 13).
        Szóval a nő segítőtárs. Nem csak a sütés-főzésben, a rabszolgamunkákban. (Ugye, Isten nem ilyen hozzáállásra teremtette a férfit!) Hanem leginkább a jellemformálásban! Ahogy Jézus önmagát adta a bűnösökért, a férfinak is úgy kell szeretnie a jövendőbeliét vagy a feleségét. Ha előkerül egy jellemhiba a lányban, és jön egy elvárás, aminek nem felel meg, akkor mi van? Két oldala van az éremnek! Elkezdhetünk panaszkodni, szóvá tenni, kritizálni, hangunkat felemelni, stb. Vagy pedig elkezdhetünk (férfiasan!) példát mutatni a másik számára. A férfi vezetésre lett teremtve. A vezetés pedig Isten szótárában nem uralkodást jelent, hanem példaadást (Máté 20:25-28). Az ember pedig úgy lett kitalálva, hogy a másik jellemhibáit azért veszi észre, mert ő maga ugyanazzal a bűnnel küszködik. Ismerjük Jézusnak a szálka és a gerenda példázatát. Azért veszed észre a szálkát a másik szemében, mert a tiedben ott a gerenda. És a másik fél jellemhibáiból arra kell rájönnünk: mi is ugyanabban vagyunk bűnösök! Férfiként elkezdheted kritizálni a másikat, vagy pedig elkezdhetsz a térdeidre menni és könyörögni: “Uram, változtass meg engem abban a dologban, amit észrevettem nála!” És amikor Isten téged megváltoztat, máris elöljárója leszel társadnak. Ha látja rajtad a változást, ő is meg akar változni. Szó nélkül! Isten a társadon keresztül segített neked abban, hogy más emberré legyél, hogy közelebb kerülj Jézus karakteréhez! Mert “ő szertejárt, jót tett, gyógyítva mindeneket” (Apostolok cselekedetei 10:38). És amikor a megváltott ember bejut a mennybe, a leginkább ami számítani fog életéből az az, hogy mennyire vált jelleme Jézuséhoz hasonlóvá.

        “Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat” (Példabesz 27:17). Rájöttem, hogy amikor az Úr ad valakinek feleséget, nem azért kapja, mert az illető már elért egy jósági szintet, hanem talán éppen azért, mert az illetővel problémák vannak, és csiszolni kell még a jellemén. (Oké, tudom, más célja is van a segítőtársnak, de most erre tenném a hangsúlyt.) Tehát ezt is a kegyelem szerint kell látni. Isten szeret engem és segíteni akar nekem a jellememben.”

        https://nyugodtleszazeleted.blogspot.hu/2011/11/segitotars.html

        Mirjám

  3. Akkor nem is mondhatok nemet az olyan fiúkra, akikre én nemet akarok mondani?
    Lehet, hogy egy gonosz szigli vagyok, de nem értem miért kéne akárkinek igent mondani?!
    Nem választhatom meg, hogy kivel formáljam Krisztus képét?
    És igazából azt sem értem, hogy lehet úgy társra várni, ha az az indulat van bennem, hogy a másik segítője kívánok lenni és folyton azon vagyok, hogy emeljem fel…Ezzel könnyen vissza lehet élni.

Szólj hozzá bátran!