Ítélkezésről anyai szemmel

Ismerős az a helyzet, amikor a gyermekünk két hasonlónak tűnő helyzetet ugyanolyannak lát, míg mi azokat teljesen másképp értékeljük? Előfordult már, hogy nem értette a gyerekünk, hogy holott a cipőt az ajtónál szoktuk levenni, mégsem bánjuk közvetlenül porszívózás előtt, ha cipővel jön be a konyhába? Ismerős a helyzet, hogy a gyerekünk nem érti, hogy habár nem szoktuk kibontani a túró rúdit a Tescóban, van olyan eset, hogy egy fárasztó nap után mégis megengedjük, hogy fizetés előtt elfogyassza az édességet? Vagy, amikor nem érti, hogy habár a csúnya beszédért mindig rászólók, van olyan helyzet, amikor nem szólok egy szót sem, csak némán átölelem?

Isten érdekes módon tanított engem az ítélkezésről egy hasonló, itthon megtörtént helyzeten keresztül. Rómaiakhoz írott levelet olvastam, a jól ismert igerészt az ítélkezésről:

Ezért nincs mentség számodra, akárki is legyél, ha magadat bírónak képzeled, és mások felett ítélkezel. Mert, ha másokat elítélsz, azzal magadra is ítéletet mondasz. Hiszen te magad is ugyanazokat a dolgokat teszed, amik miatt a másikat elítéled! Róma 2:1

Itt még úgy éreztem, hogy jó vagyok, nem esett nehezemre tovább olvasni.

De hogyan képzeled, hogy elkerülheted Isten ítéletét, ha elítéled azokat, akik ilyeneket tesznek, miközben te magad is ugyanúgy élsz? Vagy talán semmibe veszed Isten gazdagon áradó jóságát, elnézését és nagy türelmét? Nem veszed észre, hogy jóságával arra az elhatározásra akar vezetni, hogy megváltoztasd a gondolkodásodat és az egész életed?! Róma 2:3

Eszembe jutott egy aznapi helyzet a gyerekekkel, amikor az 5 évessel sok konfliktusunk volt már, és bement egy keksszel a gyerekszobába, ahol történetesen nem szabad enni. Úgy éreztem, hogy az a helyes, ha most kicsit békén hagyom, és később beszélem meg vele a dolgot, mire a 3 évesem panaszkodva jött ki a gyerekszobából, hogy a bátyja bent eszik a szobában. Ezt végiggondolva leesett a tantusz. Én is pont ugyanúgy viselkedek, mint a 3 és 5 éves gyerekem, amikor ítélkezek. Olyan vagyok olyankor, mint ők. Ítélkezéskor olyan értetlen és együgyű vagyok, mint a gyerekeim, akik sokszor nem értik a szitut.

Isten is úgy tekint le ránk felülről, mint ahogyan mi is látjuk a kisgyerekeinket – megérti az érzéseinket; tudja, miből fakad a feszültségünk, átérzi a fájdalmukat; ismeri a gyenge pontjainkat. Röviden fogalmazva: pontosan tudja, mikor mire van szükségünk, mikor kell szigorúnak lennie, vagy mikor lágyszívűnek és engedékenynek.

Habár kívülről akár egyértelműnek is tűnhet számomra egy helyzet, fogalmam sincs, mi zajlik le Isten és ember között. Nem látok bele Isten és az adott ember kapcsolatába, hogy éppen mi történik köztük, hol áll a kapcsolatuk, Isten mit akar neki tanítani magáról. Lehet, hogy Isten éppen türelmet gyakorol vele szemben? Vagy a jóságát akarja neki megmutatni? Vagy éppen a kegyelmes, megbocsátó szeretetével ismerteti meg? Ki vagyok én, hogy Isten csodálatos tulajdonságait megkérdőjelezzem azáltal, hogy ítélkezek? Miért gondolom, hogy tudom, hogy mi a helyzet a másik emberrel, és tudom, hogy mit, miért csinál? Ami fontos üzenet volt számomra ebből az igerészből, az az, hogy nem csak ember, hanem Isten és ember ellen vétkezek, amikor ítélkezek. Isten csodálatra méltó személye, gondoskodó szeretete felett ítélkezem. Porba tiprom a gazdagon áradó jóságát, elnézését és a nagy türelmét. Mindezt csak azért, mert értékelni tudni vélem a helyzetet. Akarom ezt? Nem! A 3 és 5 éves gyerekem szintjére akarok süllyedni? Nem szeretnék!

Eddig, amikor úgy éreztem, hogy helyesen felül tudtam kerekedni az ítélkezés kísértésén, akkor mindig megpróbáltam megérteni a helyzetet. Vajon az adott személy miért csinálja azt, amit csinál, lehetséges forgatókönyveket vázoltam fel magam előtt. Lehet, hogy azért mogorva a pincér, mert keveset aludt éjszaka. Vagy szakított a barátjával. Vagy lehet, hogy valamilyen tragédia érte mostanság. Vagy… Vagy… Most azt gondolom, hogy nem kell ezzel foglalkoznom, nem tartozik rám. Nem kell felmentést se keresnem a másik számára. Csak Istenre és az adott emberre tartozik, hogy mit és miért tesz, ezért semmi közöm hozzá. Még soha nem hagyta el annyiszor az a mondat a számat, hogy nem tudhatjuk, mióta ezt olvastam. Ennyi. Téma itt lezárva. Nem tudhatjuk. Nem az én dolgom.

Nem mondom, hogy nem ítélkeztem többször is azóta. De remélem, hogy Isten tanítása nemcsak bemegy az egyik fülemen és azonnal távozik a másikon, hanem megváltoztat és az életem része lesz. Ezzel a reménnyel nézek a holnap elé.

Balázs Fruzsina

Szólj hozzá bátran!