Andi kérdése – Isten vezetése

Sziasztok, kedves nők és lányok, jelenlegi és jövőbeli feleségek, édesanyák és Isten minden megváltott leánya, akik követitek a Leplezetlenült! 🙂 Régóta forrongnak bennem különböző kérdések, kérdéskörök, és nagyon örülök, hogy elérkezett az idő és megteremtődött a hely is, ahol olyan formában kérdezhetek és válaszolhattok, amilyenre vágyom ― és úgy gondolom, sokan mások is. Kicsit nehéz elsőként megszólalni és megtörni a csendet, de igyekszem nem szorongni, túlzottan óvatoskodni, „így illik, így kell”-mintákba zárni magam, és megpróbálom tényleg „úgy, ahogy van”-formában megfogalmazni a gondolataim és kérdéseim. Így előre is elnézést kérek, ha helyenként nyersnek, sőt pimasznak, szemtelennek tűnnek majd a soraim, és azért is, hogy ekkora szóáradatot ömlesztek ide: sajna hosszú lesz, mert évek óta gyűlik bennem az anyag. Hálás vagyok neked, ha csak végigolvasod „kisregényem”, még hálásabb leszek, ha válaszolsz is, de a leghálásabb akkor leszek, ha imádkozol is értem, hogy letisztuljanak bennem a fogalmak, és tudjak Krisztus képére formálódni, visszavenni az énből, az egóból, az akaratoskodásból, okoskodásból és engedetlenségből. Köszönöm. 🙂

Régóta foglalkoztat, hogy hogyan is tudható (meg) igazán, mi Isten akarata az életemre: itt most nem a teljes „képre” gondolok, hanem egy-egy konkrét szituációra, döntéshelyzetre stb. Tudom, hogy ez a témakör komoly teológiai viták felé szokta terelni a beszélgetést… Eszembe is jut ilyenkor, amit egy igehirdetőtől hallottam párszor: „Kérdezz meg erről 10 lelkipásztort, és 11 különböző választ fogsz kapni”. Szóval tudni vélem, sejtem, hogy nincs egy lefixált, kőbe vésett és főleg nem univerzálisan alkalmazható módszer, technika vagy szabály ilyen tekintetben (sem). Viszont többek közt ez az oka annak, hogy rengeteg kérdést vet fel bennem az egész. Mielőtt azt gondolnád, hogy nekem mindent a számba kell rágni, vagy, hogy csak szépen összeszedett, logikusan rendszerezett szabályok és képletek szerint tudok vagy szeretek élni, el kell mondanom, hogy azok táborát erősítem alapvetően, akik már csak természetükből adódóan is kedvelik, értékelik és szükségesnek tartják a rugalmasságot, személyre szabottságot és személyes szabadságot (legyen egy kis teljes rímünk is :)). Viszont ha hitbeli kérdésekről van szó, nehézkesen tapogatom ki, problémásnak érzem „kijelölni” az isteni vezettetés és az egyéni akarat, érzések, vágyak közti határt. (Ennek ellenére én is sok mindent ítéltem már meg isteni útmutatásnak a saját életemben, de ez még nem oltja ki a kérdéseimet.)

Sokan mondják és tanítják, hogy ha Isten gyermeke vagy, minden döntésednek bibliai gyökere kell legyen, és nem szabad vagy nem tanácsos úgy döntened bármiben is, hogy előtte nem kaptál konkrét, személyre szóló igei vezettetést. (De erről majd kicsit később.) Ez természetesen csak azokra a dolgokra vonatkozik, amelyek nincsenek feketén-fehéren kijelentve a Bibliában, és amelyek nem számítanak egyértelműen bűnnek. Pl. arról nyilvánvalóan szükségtelen „faggatni” az Urat, hogy kirabolhatom-e a szomszédomat, vagy, hogy megcsalhatom-e a házastársamat – bár ha ott tartunk, hogy ilyen kérdések merülnek fel bennünk, akkor nagyon sok mindenen el kell még gondolkodnunk.

Na és akkor, most jön a neheze. Már feltérképeztem a Biblia fényében, hogy amiben döntenem kell, nem vet fel fekete-fehér, bűn-nembűn típusú kérdéseket, tehát tulajdonképpen bármit is választok, bárhogyan is járok el, szembeötlő bűnt nem követek el. Elkezdek imádkozni a dologért, olvasom az Igét egy bizonyos módszer szerint, néha másképpen is, és közben várok. Természetesen ez idő alatt az emberi összetevőm, az eszem, a logikám és az érzéseim is elkezdenek dolgozni, sőt továbbmennék: ezek már a döntéshelyzet felmerülése előtt vagy annak pillanatában akcióba lendültek, csak legfeljebb nem voltam tudatában a folyamatnak. És ha nem veszem figyelembe, hogy ember vagyok, akinek vannak érzései és vágyai, akkor a szívem minden rezdülésére azt hihetem, hogy isteni sugallat, főleg akkor, ha sikerül is „megfelelő” igerésszel találkoznom az adott időszakban. Azt hiszem, akármennyire is hűséges tanítvány valaki és bármennyire is sok minden van a háta mögött, nem várható el tőle és nem feltételezhető róla, hogy ő bizony teljesen szellemi lény, és minden, ami testi, ami emberi, távol áll tőle, saját vágyai, tervei nincsenek is, mert csakis igeversek kavalkádja szövi át agytekervényeit, és már csak annyi köti a földi léthez, hogy még emberi testben él, semmi más. Hát akkor vajon mennyire lehet szellemi lény egy fiatalabb vagy a hitben még nem olyan elöl járó személy?

Márpedig ha elismerjük, hogy egy buzgó tanítvány is csak ember, de igazán, akkor szembesülünk pl. a tudatalatti hatalmával. Mondhatom valamiről, hogy nem voltak elképzeléseim, terveim vele kapcsolatban eleinte, és csak az imáim nyomán világosodtam meg – de biztos lehetek ebben? Szerintem nagyon is jó esély van arra, hogy olyasvalamibe lássunk bele isteni sugallatot, akár az Ige, akár egyéb által, amit már egy ideje szeretnénk, amire vágyik a szívünk. Ha a vágyunk nem ütközik szembetűnően valamely bibliai tanításba, akkor „megmenekültünk”, és már csak egy lépésre vagyunk attól, hogy meggyőzzük magunkat, ezt a szándékot az Úr helyezte a szívünkre. És máris van három kérdésünk: 1. Honnan tudhatom, hogy valamire előbb vágytam, és aztán véltem hallani az Úr hangját vele kapcsolatban (azaz ráragasztottam az „Isten terve” címkét a saját vágyamra), vagy fordítva? Bár az is igaz, hogy attól még, hogy előbb volt egy vágyam, és aztán Isten megerősített, a megerősítés nem kevésbé érvényes. 2. Ha ennek a problémának a kikerülése érdekében azt mondom, hogy az összes bennem levő érzést és gondolatot az Úr kelti bennem, mint bárányában, az mégis mennyire helytálló? 3. Az, hogy „kaptam” egy (pár) igeverset, biztosan jelent valamit? Ha szeretnék valamit, akkor nem is olyan nehéz „kapnom” egy „jó” igét. Talán még akkor sem, ha csak felütöm a Bibliám egy tetszőleges helyen, és az ott levő igéket próbálom összefüggésbe hozni a helyzetemmel. Az én véleményem az, hogy egyáltalán nem oké, ha egyfajta elvárás egy gyülekezeten belül, hogy mindenre személyre szóló „igekapás” legyen. Ha meg nincs, akkor maradnak az érzések, megérzések és az ésszerű(nek tűnő) gondolkodás (dönteni meg kell, és az is egy döntés, ha nem döntök). Csakhogy ezek lépre is csalhatnak ugyebár. Én lényegében már ezen a ponton elvesztem, de van folytatás is.

Sokan érvelnek amellett, hogy nem csak az igei vezettetés mutathat utat, hanem a körülmények alakulása is, hiszen Istennek hatalma van arra, hogy úgy alakítsa a körülményeket, hogy az Ő terve rajzolódjon ki belőlük. De akkor tényleg hagyatkozhatunk arra, hogy amire a körülmények utalnak, az Isten útmutatása? Mi van, ha csak egy kísértés vagy délibáb?

Aztán megint sokan mondják azt, hogy a gyümölcsök árulkodnak majd arról, hogy valóban az Úr indított-e az adott döntésre. Csakhogy én ezt is csalókának érzem. Ha rosszul is döntöttem, van annyi kegyelme az Úrnak, hogy ne hagyjon teljes szenvedésben vergődni hosszú időn át, és valami áldást mégiscsak adjon, már ha a teljes ragyogásról le is csúsztam. Pl. megkötök egy házasságot, amelyről csak évek múltán derül ki, hogy hiba volt, viszont születtek aranyos gyerekeink, akik örömet adnak nap mint nap. De abból, hogy a gyermek áldás, és nekünk vannak gyermekeink, még nem következtethetünk arra, hogy a házasságunknak valóban meg kellett köttetni.

Végezetül pedig egy hívő családban felnőtt, több éve megtért barátnőm gondolatait szeretném közvetíteni. Szerinte nem jó minden döntésünket Istenre „fogni”, hanem igenis vállalnunk kell, hogy Isten adott lehetőségeket, amelyek közül szabadon választhattunk. És igenis van olyan, hogy egyéni indíttatás, akarat, vágy, érzelem, terv: tehát ha valamit nagyon szeretnénk, ne akarjuk mindenáron ráaggatni az „Isten terve” táblát, hanem merjük kimondani, hogy erre mi nagyon vágyunk, és ha az Úr megengedi, meg is tesszük. Később meg vállaljuk a következményeket, előnyöket, hátrányokat egyaránt, amelyek a döntésünkből származtak, és ne bújtassuk magunkat azzal takarózva, hogy „Hát az Úr akarata volt”. Ebben is érzek némi igazságot.

Még egyszer köszönöm, hogy végigolvastad, és szeretettel fogadok minden választ! Köszönöm szépen, örömteli, áldott napot, hetet! 🙂

2 thoughts on “Andi kérdése – Isten vezetése”

  1. Kedves Andi, csak azt szerettem volna mondani, hogy hálás vagyok érted, és azért, hogy ilyen őszintén leírtad, amit gondolsz.

    Sok-sok szeretettel.

  2. Kedves Andi!

    Többször is elolvastam a leveled.
    Köszönöm, hogy őszintén írtál magadról, ez nagyban megkönyíti a választ.
    Először is azt kéred, hogy imádkozzak érted, hogy letisztuljanak benned a fogalmak, hogy tudj Krisztus képére formálódni, visszavenni az énből, az egóból, az akaratoskodásból, okoskodásból és engedetlenségből.
    A csoport nevében megígérhetem neked, hogy fogjuk tenni.
    A fő kérdésed, hogy működik-e az isteni gondviselés, vezetés minden szituációban és ha igen, akkor hogyan tapasztalahatom ezt meg?
    Nem vagyok lelkipásztor és nem a 12. választ szeretném neked adni, csak egyszerű hívő nő vagyok, aki hisz a szerető Isten bölcsességében és mindabban, amit a Bibliában mond nekünk.
    Az hogy létezik ilyen vezetés, saját tapasztalatból is tudom.
    Isten Igéjéből ismerhetjük meg ennek a feltételeit is.
    A Péld. 3:5-6-ban olvassuk: ” Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj. Akkor minden útadban megismered őt, és ő egyengetni fogja ösvényeidet”.
    A “hogyanra” nem tudnék kielégítő választ adni, hiszen “se szeri, se száma” annak, ahogyan Isten beavatkozik a benne bízóknak életébe. Legtöbbször a titokzatos harmadik isteni személy az, aki belülről dolgozik a hívő emberben. Belép a gondolataiba, az érzésvilágába, helyes gondolatokat, isteni sugallatot, tanácsot ad valami jó elvégzésére, vagy éppen lebeszél egy rossz döntésről.
    Azt is irtad magadról, hogy szükségesnek tartod a személyes szabadságot. Azt ugye tudjuk, hogy Istennél abszolút törvény a szabad választás joga. Ő senkire se erőlteti rá akaratát, soha nem alkalmaz erőszakot, csak akkor avatkozik be az ember életébe, ha az kéri.
    Ezt az Igében nagyon sokszor találjuk leírva. “Hívj segíségül engem… Aki engem szorgalmasan keres, megtalál, meghallgatom….” Isten letekint az égből, hogy lássa, van-e értelmes, Istent kereső”….
    És egy nem mindennapi, személyes tapasztalatot szeretnék megosztani röviden:
    Egy nem hívő nagybácsit gondoztunk 3-an, kettő hívő, egy nem az. Halála után eladásra került a háza. A telek 2 utcára nyílt és olyan nagy volt, hogy több ház is elfért volna rajta. Egy kisvállalkozó le is előlegezte, méghozzá a vételár felét átutalta a bankszámlánkra. Ám a számítása nem jött be, mert a tanács nem engedélyezte a több ház építését. Az építész kétségbeesetten jött pár nap múlva, hogy adjuk vissza a pénzét. A törvény szerint nem lettünk volna kötelesek visszaadni, amit a nem hívő társunk ki is akart használni. Én kértem, hogy másnap adhassak választ. Akkor elmondtam Istennek a problémát és világos választ kértem tőle. De arra gondolni se mertem volna, hogy olyan világos lesz, amilyen volt. Nem szoktam a Bibliát varázskönyvként használni, de akkor arra kértem Istent, hogy ott legyen a válasz, ahol kinyitom a Bibliám. És ott volt. A Préd. 5:12 versére esett a tekintetem, ahol ezt olvastam: Van egy fájdalmasan rossz dolog, amit láttam a nap alatt: a gazdája róvására őrizgetett gazdagság. Az ilyen gazdagság elveszhet valamilyen rossz számítás miatt. Hát várhattam volna ennél világosabb vezetést? Másnap olyan örömmel és békességgel mentem a bankba visszautalni a pénzt, mintha ajándékot adtam volna a gazdájának.
    Tehát a lényeg: az isteni vezetés működik, de csak azoknál, akik teljes szívvel bíznak az Úrban,és akik kérik tőle.
    Imádkozom, hogy teljesítve a feltételeket, megtapasztald minden útadban az ő vezetését.
    Szeretettel,
    Borika

Szólj hozzá bátran!