Cserépedény

Meg szeretném osztani most veletek az első, eddig és bárcsak ezentúl is, az egyetlen házassági völgyet, krízis időszakot, amelyben jártunk, jobban mondva jártam.

Nagyon szép szerelmi történetünk van.  Az ismerkedésünk, az udvarlási időszak, lánykérés, esküvő, minden, minden annyira tökéletesen szép, boldog időszak volt, hogy nem is tudom hallottam-e szebbet a mienknél. Tudom, szubjektív vagyok, de ezen a területen azt hiszem rendjén van.

Az esküvőnk után három hónappal kiderült, hogy babát várunk, és onnan hirtelen megváltoztak a dolgok. Természetesen mindketten nagyon örültünk a hírnek, örömmel vállaltuk a leendő szülői szerepet is. A családunk többi tagja is örült, minden rendben volt, nem volt semmilyen külső akadály ami a boldogságunk útjában állt volna. Csakhogy a hatodik héttől a felhőtlen örömet a kezdődő, és egyre inkább számban és intenzitásban erősöd rosszullétek árnyékolták be. Tudjátok, azok a szokásos kellemetlen terhességi rosszulléti időszakok. Padlóra tette a testem, de emellett a szívem is, és utóbbi viselt meg jobban. Baj volt, hogy hányingerem van, és nem  tudok rendesen táplálkozni, de a nagyobb baj az volt, hogy abban a periódusban nem voltak érzelmeim. Nem igazán tudom ezt másképp elmagyarázni, egyszerűen rám szakadt egy maximális kedvtelenség, semmi nem tudott örömet okozni, hiába szerettem volna valami jóról álmodozni, amit éppen szeretnék, mert nem szerettem volna semmit. Gyönyörű ősz volt abban az évben, a kedvenc évszakom, de egyik falevél sem tudott olyan vidám színbe öltözni, hogy örülni tudjak neki. És az a nagy szerelem ami addig szárnyakat adott? Nem éreztem semmit. Mikor a férjem munkában volt nagyon sokat sírtam, imádkoztam, könyörögtem Istenhez, hogy tegyen velem valamit, segítsen, mert én ebbe belehalok. Féltem elmondani a férjemnek. Nem is tudtam mit mondjak neki. Többé nem szeretlek…de hát ez nem igaz, én is tudtam, az agyammal tudtam, hiszen a szeretet nem csak érzés. Tudtam, hogy szeretem, de nem éreztem semmit. Így vergődtem három hónapig, imádkoztam, könyörögtem Istenhez, hogy vessen véget az egésznek, hiszen Tőle vettem ajándékként a kezdeti időszakot.

1321733_14013964

Ennek a nehéz periódusnak már a vége fele közeledtem (persze, én ezt még nem tudtam akkor), amikor férjemet meghívták egy konferenciára előadást tartani. A konferencián volt egy másik előadás is, ami Isten válasza volt a kérdéseimre. A szerelem kémiai hátterét magyarázta el az előadó. Sokan mondják, hogy ó, a szerelem az nem más, mint kémia, nem is igazi, nem is Istentől van, de hát elfelejtik, hogy a kémiát is, meg testünk kémiai törvényszerűségeit is Isten teremtette. Ő alkotott ilyenekké, amilyenek vagyunk, az összes hormonjainkkal együtt. És igen, a szerelemhormon, (feniletilamin, rövidítve PEA) egy ajándék az Alkotótól, ami szárnyakat ad, ami elszakít a normalitástól, ami engem is képessé tett arra, hogy hajnalig írjam a levelet a vőlegényemnek, majd reggel menjek egyetemre, és mindezt úgy, hogy ne legyek fáradt. Csakhogy, ha a PEA megnő, akkor más hormonok szintje, amik segítenek a hétköznapok monotonitását elviselni, élni a rutinokban, csökken. Magyarázta az előadó, hogy ezért van az, hogy ha szakítás történik egy kapcsolatban, abban az időszakban, amikor magas a PEA szint, gyakori a depresszív hangulatzavar. Mert hirtelen nem lesz sem a szerelemhormon, sem semmi más, ami a túlélést biztosítaná, és ameddig helyreáll az egyensúly addig biza meg kell küszködni ezzel az érzelmi krízissel. Ez történt nálam is. Mi nem szakítottunk, de a testemben megjelenő, terhességgel kapcsolatosan megjelenő hormonok (pl. HCG) ugyanazt a hatást érték el, mint az előbb említett szakítási eset.

Ahogy ültem, és hallgattam az előadást, hirtelen megértettem, hogy ez Isten válasza az imáimra, kérdéseimre. Eléggé tudományos válasz ebben az esetben. Előadás után sétáltunk egyet a férjemmel, és akkor megosztottam vele azt, ami bennem volt vagy nem volt abban a három hónapban. Tudjátok mi történt? Rám mosolygott, és azt mondta, nekem, hogy ez természetes, ő ezt tudta. Én meg annyit szenvedtem attól, hogy nem mertem elmondani neki azt, ami velem történik. Tanulság ez azóta is nekem, hogy ne rejtegessek el tőle semmit.

Azóta eltelt több mint két év, és hát gondolom ti is gyanítjátok, hogy minden helyreállt a normális kerékvágásba. Most már vannak érzelmeim, tudok szerelmes lenni, örülni, álmodozni, szárnyalni, és szomorú is lenni, hiszen ez is érzelem. Utólag visszanézve, mosolygok magamon, és látom, hogy egyáltalán nem volt olyan mély az a gödör, mint ahogyan én azt akkor gondoltam. De mégis, megtanított arra, hogy ameddig ebben a testben élünk, történhet olyan, hogy nem vagyunk urai saját magunknak, akár fizikai, akár lelki értelemben. Hiszen testünk nem az örökkévalóságnak van szánva, és előbb utóbb bármennyire is természetesnek tűnik az egészség, nem tart örökké. Még életünk végéig sem. De tudjuk, és ez bátorít, hogy Isten viszont, és az ő szeretete, kegyelme felénk túlél bennünket, és örök.

 Törékeny cserépedények vagyunk mindannyian, de Isten kezében.

„Ezért nem csüggedünk. A mi külső emberünk romlik ugyan, de a belső napról napra megújul. ..mert nem a láthatókra szegezzük tekintetünket, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökké valók.” 2. Korinthus 4, 16- 18

Ki visel rólad gondot?

Itt a következő igeszakasz, próbáltam kiemelni csak a legfontosabbat belőle, hogy ne legyen túl hosszú. Aztán elszégyelltem magam. Egyrészt túl hosszú igerész? – a mellé fűzött magyarázat, hozzászólás az lehet hosszú, lehet sok, de az ige? Másrészt pedig minden betűje olyan sokatmondó, hogy ha csak eddig jut az olvasó, már akkor is megérte.

„Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? 26 Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk? 27 Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy arasznyival is? 28 Mit aggódtok a ruházatért is? Figyeljétek meg a mezei liliomokat, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, 29 de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is. 30 Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti az Isten, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűek?” 31„Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? 32 Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. 33 De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek. 34 Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” (Máté 6: 25-34)

Egy beszélgetés során kifakadt egy fiatal hívő nő, hogy mennyire nehéz neki, hisz magáról kell gondoskodnia. Ő saját magát tartja el, csak abból él, amit nap, mint nap megkeres. Őszintén sajnáltam. Milyen szomorú. Egész életét munkára fordítja, küszködik a megélhetésért, pedig csak annyit kellene tegyen, hogy az Úrban bízik.

“Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az ÚR szeret, annak álmában is ad eleget.” (Zsoltárok 127:2)

Ritkán hallok az anyagiakról másoktól. Valahogy nem téma, vagyis tabutéma. Magánügy – mondják sokan. Már fiatalon elgondolkoztam, majd elhatároztam, hogy én nem akarom, hogy ez nekem magánügy legyen, azt akarom, hogy ez (is) Isten ügye legyen az életemben. Olyasmi, amit bátran és őszintén merek vállalni.

Persze, ha Isten ügye, s nem az enyém, akkor nem én rendelkezem felette. Ami azért nem könnyű. Hitet és bizalmat igényel. De az előttem lévő jó példákat látva nem kételkedtem Isten hatalmában, később pedig már azért nem, mert saját magam is tapasztaltam az Ő gondoskodását.

Már lánykoromban elhatároztam, hogy ha akárhonnan (saját erőfeszítés vagy ajándék) anyagi javam származik, azt az Úrnak tulajdonítom, hogy Ő rendelkezzen felette. Úgy tekintek a pénzre, mint amit Istentől kaptam használatra. Igyekeztem is mindig valóban arra költeni, ami jó. Ez nem zárta ki azt, hogy ha megtetszett valami nagyon-nagyon, akkor nem vettem meg, vagy hogy a pénzt csak a hasznosra használtam, s a kellemesre nem. Egyszerűen csak annyit tett, hogy amikor Isten azt mondta, hogy az utolsó 1-10-100 lejemről is mondjak le, mert Ő azt most általam máshova szánja, akkor megtettem. Lányként, mikor még nem egészen a megélhetésről szólt nekem a pénz mennyisége, nem volt ez annyira nehéz. Bár azt kell mondjam lemondani sohasem könnyű, ám egyre könnyebb.

Lelkipásztor családban nőttem fel, s láttam, hogy az Úr gondoskodik az Ő szolgájáról. Mindig kirendeli azt, amire szükség van. Sosem szenvedtünk hiányt semmiben. Férjhezmenetelem után viszont elkapott az aggódás. Hogy most mi lesz? Most akkor magunkról kell gondoskodnunk, hogyan fog az elég lenni? S különben is, hogy segíthetne most rajtunk az Úr?

Bár férjemmel már a házasságunk elején közösen elhatároztuk azt, hogy az anyagiakat is az Úrra bízzuk. Elhatároztuk azt is, hogy a tized lesz az első, amit a fizetésből, bevételből félreteszünk. S nem csak a tizedet szánjuk az Úrnak, hanem a többi felett is hagyjuk uralkodni, s ha kell az utolsó fillért is visszaadni Neki. Azt akarjuk, hogy Ő gondoskodjon rólunk, nem pedig mi magunkról – mondtuk.

Én mégis szép lassan el kezdtem spekulálni: hát innen vagy onnan lehetne több bevételre szert tenni. Kerestem azokat a lehetőségeket, ahol emberi erőfeszítéssel többet hozhattam…tunk ki. Például jobb eredményeket elérni az egyetemen, hogy több ösztöndíjat kapjunk. S ehhez kértem Isten segítségét. Aztán mikor nem úgy alakultak a dolgok, mikor még kevesebb lett az ösztöndíj, mint azelőtt volt. Elkeseredtem. Ekkor hozta elém újra az Úr a fenti igéket.

És azt mondta:

“Nem azt akarom, hogy saját erődből élj, hogy küszködj és szenvedj a megélhetésért. Szeretlek! Én akarok gondoskodni rólad. Nem azt akarom, hogy te találd ki, hogy én ezt hogyan tegyem. Azt akarom, hogy bízd rám magad teljesen, bízd rám a hogyanokat is. Te csak foglalkozz velem és legyél engedelmes. Ennyi. A többiről majd én gondoskodok.”

Sírva, örömmel Rá bíztam tehát a hogyanokat is. Nem szenvedünk hiányt semmiben, sőt. Vallom, hogy az Úr gondoskodik rólunk, s Ő gondoskodik rólad is, ha Rá bízod magad a hogyanokkal együtt.

Tedd meg a tőled telhetőt, de ne abban bíz. S bármit is kapsz sohase tekintsd azt sajátodnak, légy kész továbbadni. Keresd először az Istennek országát, és hidd el, a többi tényleg mind megadatik neked.

Egy személyes példával zárnék. Elromlott a kocsink (meg össze is tört, de az még előtte) még februárban, egyik bajára a másik után derült fény. A férjemmel imádkoztunk, hogy az Úr legyen segítségünk ebben a helyzetben is, mert szükségünk van az autóra, május végén már mindenképp. Fogalmunk sem volt, hogy fog kigyűlni a pénz a javíttatásra. Aztán egyszer csak érkezett egy boríték, mennyei küldemény címszó alatt, benne pénzzel. Hálát adtunk, már a tizede megvan a szükséges összegnek – mondtuk, s egy Autó feliratú borítékba helyeztük a pénzt. Majd érkezett megint egy boríték, és megint egy, meg megint egy. Nem tudjuk honnan … vagyis igen, Istentől. Mikor már annyi pénzünk volt, amennyiből úgy gondoltuk megjavíthatjuk az autót, szerelőhöz vittük. Majd kész lett, egyszeri használat után ismét azt tapasztaltuk, hogy valami nem jó vele. Az “Autós borítékban” a pénz viszont nem volt elég a további kiadásokra. Ismét imádkoztunk, hisz már május van. Aztán megint érkezett boríték, annyi pénzzel, amennyire szükségünk van. Így lesz autónk, jó autónk május végére.

Az autós feliratú borítékunkba minden pénz az Úrtól érkezett. Saját megtakarításunkból kb. 2018 májusára gyűlt volna ki a szükséges összeg, ezt most látjuk csak igazán. Nem hangoztattuk úton-útfélen, hogy szükségben vagyunk, “csak” imádkoztunk csendben és az Úrra bíztuk. Ő pedig gondot visel(t) rólunk. Csodálatos kegyelem. Hiszem, hogy te is megtapasztalhatod, csak hinned és bíznod kell. Isten nem marad adósod ezt garantálom.