MERT CSODÁK MA IS VANNAK

Bizonyság Isten kegyelméről és szeretetéről

Szerbiában, Szabadkán élünk, ide hívott el minket Isten a szolgálatra. Sok a tenni való a gyülekezeteinkben, és habár csak egy gyülekezetnek lehetünk hivatalosan a tagjai, a szolgálati területeink több gyülekezetre kiterjednek. Tamással ez mellett mindketten dolgozunk, ő teljes munkaidőben, én félmunkaidőben. Tamás sűrűn szolgál igével, hol Szabadkán, hol a környező településeken, ez mellett távhallgatóként tanul Szegeden és nem utolsó sorban férj is és édesapa is.

Mindketten alig vártuk már, hogy nyáron szabadságon lehessünk, amikor nem kell annyi dologra figyelnünk és végre kikapcsolódhatunk. Isten viszont a semmittevős, „lógatom a lábam egy kicsit” kikapcsolódás helyett, újból szolgálatra hívott el minket, a MABIM nagytáborába. Sokat tépelődtünk a dolgon, hogy most tényleg azt a két-három szabad hetünket ismét munkával, szolgálattalal töltsük-e el, vagy inkább egyszer végre pihenjük ki magunkat az egész éves fáradalmaktól. Az eszünk azt mondta, hogy teljesen „hülyék” vagyunk még a szabadságunkon is újabb feleőségteljes terheket a nyakunba venni, a szívünk pedig tudta, hogy Isten a szolgálatban szeretne bennünket látni, amiről később méginkább megbizonyosodtunk.

A táborba kissé gondterhelten érkeztünk meg, mivel nem tudtunk még indulás előtt átadni egy pályázatot, a munkánk kapcsán, amit szerettünk volna. Így Tamás még 2-3 napig, fél éjszakákat fent volt, hogy az evvel kapcsolatos dolgokat intézze. Napközben többszor panaszolta, hogy fáj a feje, de mindketten az éjszakázások utóhatásainak véltük ezt. A lassan állandósuló fejfájása nem akart szünni, mígnem egy nap ebéd előtt olyan tünetek jelentkeztek nála, ami mellett nem tudutnk csak úgy elmenni, biztosan tudtuk, hogy ezt már nem lehet a fáradság számlájára írni. Tamás jobb arcfele lebénult, ettől a beszéde is nehézkessé vált, zsibbadt a bal karja és a fejfájása méginkább fokozódott. A nagytábor ebédlő termében voltunk ekkor, szóltam néhány csoportvezetőnek, hogy imádkozzanak Tamásért, mert rosszul van, és hogy hívják a mentőket. Közben tudtam, hogy Tamással kell mennem, de Kristófot nem tudnám magammal vinni a korházba. Nem volt a közelben egy ismerős sem akire rá tudtam volna bízni Kristófot, aki már alig várta hogy ehessen és csak nagy szemekkel taslogott és éhesen toporzékolt. Isten viszont arra indított egy fiatal házaspárt, Ödönt és Virágot, hogy jöjjenek oda hozzánk és ajánlják fel, hogy vigyázzanak Kristófra. Nem is tudtam hirtelen összeszedni a gondolataimat, hogy mit is mondanék el két teljesen idegennek, akire rábízom az egyetlen édes fiamat, hogy mire figyeljenek, hogy még nem evett, éhes, hogy ebéd után aludni szokott… hogy most szokik le a pelusról, hogy itt van a szatyromban a bili, és hogy…. és hogy… a férj viszont higgadt határozottsággal azt, mondta hogy mindent megoldalank, van sok kisgyermek a családjában, edzett már ilyen területen, nem kell aggódnom! Ez, a szinte első mondat a szájából olyan megnyugtató volt ott, abban szituációban, hogy Kristófot hittel rájuk bíztam. Nagy sírás, földön fetrengés, visítozás közeppette hagytam ott Kristófot, tudtam, hogy most Tamás mellett a helyem, és hittel bíztam abban, hogy Kristóffal is minden rendben lesz nélkülünk.

Így siettem a mentőautóhoz, ami épp akkor ment el előttem, a tábor vezetősége azonban gyorsan beszervezett nekem egy fiút, aki utánna tudott vinni és egy nagyon segítőkész, szintén csoportvezető (gyermekorvos) fiatal lány, elkísért. Már akkor tudtam, hogy sokan imádkoznak értünk, hiszen sokan részesei voltak a történteknek, éreztem, hogy Isten velünk van és erőt, higgadtságot ad a szívembe. Tamást a belgyógyászatra vitték, ott átvizsgálva továbbküldték a neurológiára, mert a tünetei sztroke gyanussak voltak. Örültünk is ennek, meg nem is. Egyrészt nyilván nem, mert tudtuk, hogy ez azt jelenti, hogy komoly a baj, másrészt tudtuk, hogy ha tényleg szakszerű ellátás kell, akkor ott valóban speciálisabban tudják őt kivizsgálni, kezelni. A kezdetben jelentkező tünetek egyébként gyorsan elmúltak, mire a mentő beért vele a korházba Tamás tünetmentes volt. A gyermekorvos, Dóri jelenléte olyan volt számomra, mint egy angyalé, jött velünk mindenhova, és amit nem értettem azt elmagyarázta. Volt, hogy helyettünk beszélt, mert nehezen tudtuk összeszedni a gondolatalinkat, ő szakszerűen tudta elmondani azt, amit mi hétköznapi nyelven fogalmaztunk volna meg. Aznap rengeteg viszgálaton esett át Tamás. A nap végén tudtunk csak beszélni az orvosával, aki miután átnézett minden leletet, minden eredményt, azt mondta, hogy tulajdonképpen minden lelete rendben van! Semmilyen rendellenességet nem mutatnak a vizsgálatok, de mivel nem hétköznapi tünetek voltak ezek, ezért ő azt javasolná, hogy Tamás maradjon bent, egy néhány napos megfigyelésre. Átbeszéltük a dolgot Tamással, és úgy döntöttünk, hogy mivel jelenleg stabilinak tűnik az állapota, és nem szerettünk volna mégjobban megterhelni a pénztárcánkat biztosítás hiánya miatt, ezért saját felelősségre elhagyjuk a korházat, és megpróbálunk mielőbb hazajutni. Az orvos tiszteleben tartotta a döntésünket, de elmondta, ha bármi történne, ennek ellenére is bármikor visszamehetünk, ha úgy adódna.

Tamással kijöttünk a korházból és visszamentünk a hotelbe. Azon gondolkodtunk, hogy hogyan juthatnánk haza. Tudtuk, hogy ő nem fog tudni vezetni, de tudtuk, hogyha más is vezetne, az is kockázatos lenne azért, mert akár útközben is történhet vele valami, ahol tényleg soká érne oda bármilyensegítség is, ha épp erről lenne szó… Ezen a napon délután megérkeztek a szüleim a MABAVIT-re, telefonon értekeztünk és a késő délutáni óráktól már anyukám tudott vigyázni Kristófra! (Kristóf egyébként teljesen jól viselte az idegen felügyeletet, miután elmentem csak két percet sírt, még magam is meglepődve láttam, hogy Ödön karon fogva sétál ki vele az étkezőből, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga! Le a kalappal előttük! 😀 ) A másnap pihenéssel telt Tamás számára, a fejfájása viszont ismét előjött és nem akart szünni. Az esti órákban egyik pillanatról a másikra ugyanazok a tünetek jelentkeztek, mint előző nap az ebédlőben. A legközelebbi orvosi ügylet a MABAVIT helyszínén, a Főnix Csarnokban volt, oda átsétáltunk vele, de ott is rögtön a mentőautóba ültették, és egyenesen a neurológiára küldtek bennünket. Kristófra anyukám vigyázott, így én tudtam Tamással menni a mentőautóban. Úgy ültem, hogy végig láttam Tamás arcát, és láttam rajta, hogy nagyon nincs jól. A telefonomon gyorsan zsoltárokat kerestem ki és ismételgetve, fennhangon olvastam fel őket:

„Erős vár az Úr neve, oda fut az igaz és védelmet talál... Ezért ne félj, mert veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened, megerősítlek és megsegítlek és győzelmes jobbomon támogatlak.” Péld. 

Majd énekeltem:

„Bízzál én lelkem! Bízzál Istenben! Bízzál én lelkem! Bízzál lelkem Istenben! Hiszen hálát adsz még az Úrnak, mikor a nehéz idők elmúlnak! Hiszen hálát adsz még az Úrnak, mikor a gondjaid elfutnak! Bízzál lelkem Istenben!” 

Amikor megérkeztünk a neurológiára egy sor újabb vizsgálat után felvették Tamást az osztályra, és azt mondták, hogy most már az életével játszik, ha nem marad bent. A tüntetek most sem voltak tartósak, igazából, ahogy jöttek úgy el is múltak, egy kivételével, kettőslátása volt. Másnap egy MR vizsgálatra küldték, ahol kiderült, hogy mi okozta az eddigi tüneteket. Az agyban lévő 3 fő véna közül 2 teljesen, 1 pedig részlegesen elzárult nála. Azt mondták, hogy életveszélyes állapotban van és gyorsan átszállították az intenzív osztályra, ahol nagyon hamar elindíthattak neki egy speciális kezelést. Vérghigítót kapott infúzióban, közben 4 óránként vért vettek, tőle, hogy ellenőrizni tudják a vérsűrűség szintjét és ahhoz mérten tudják növelni, vagy csökkenteni a vérhigító mennyiségét.

Az orvosok értetlenül álltak Tamás diagnózisa és az ő szemmel látható fizikai állapota előtt, mivel Tamásnak a kettőslátáson kívül semmilyen más tünete nem volt. Csodaként emlegették, hogy Tamás nem fekszik félbénultan, mint mások ugyanilyen diagnózissal. Mi pedig tudtuk, hogy ezt a csodát csakis Isten tudta kimunkálni, és hogy ez csakis az ő megmentő kegyelméből lehet így. Közben folyamatosan kaptuk az ifnókat, hogy rengetegen imádkoznak értünk, és annyira éreztük Isten jelenlétét, hogy Ő valóban a tenyerén hordoz bennünket. Olyan csodálatos volt ezt valóban megtapasztalni. Volt bennem aggódás, de Isten bennem való munkálkodása álltal, egy nyugod, higgadt, reményteljes aggódást élhettem meg.

Amikor nem a korházban voltam, akkor a MABAVIT programjain vettem részt. Sokan odajöttek hozzám és könnyes szemmel kérdezték, hogy mi van Tamással… ilyenkor én nyugtattam meg mindenkit, hogy Tamás jól van, Isten kegyelme által jól van!, és hiszem, hogy teljesen fel fog épülni! Ezt szent meggyőződéssel hiszem most is, és már akkor is így beszéltem erről, és meséltem energikusan mindenkinek, aki csak érdeklődött Tamás állapota felől. Minden eggyes alkalommal örültem, amikor odajött valaki hozzám, és volt ilyen bőven, tényleg!, de egyáltalán nem esett a nehezemre, hogy mindenkinek elmondjam, hogy habár Tamás még korházban van, de az orvosok is csodaként emlegetik az ő állapotát és ISTEN KEGYELME ÁLLTAL a körülménykehez képest jól van, és hittel hiszem, hogyha Isten eddig ilyen kegyelmes volt, akkor ezután is kiemeli őt ebből a betegségből. Mindeközben a háttérben elkezdtem intézni a papírokat.

Elkezdtem felkutatni a lehetőségeket, hogy hogyan tudnánk Tamás korházi ellátására támogatást találni. Isten ebben is csodálatosan vezetett, kezdetben egy nagyon kedves debreceni testvérnő Gyöngyi, segített eligazodni, melyik hivatalt hol találom… nagyon sok falba ütköztem, de Isten minden egyes zárt ajtó után egy újat kinyitott, olyan embereket vezetett elém akik, segítőkészek voltak és bátorítottak. Útközben sok kiskapus megoldásról kaptam „fülest”, de Isten úgy vezetett, hogy egyikkel se alkudjak meg, hanem tapossam ki a legtisztább és egyben legkeményebb, legelérhetetlenebbnek tűnő egyenes utat, tegyem meg az én részem, és a lehetetlennek tűnő részt bízzam rá. Rengeteg utánnajárás, rohangálás, sorszámhúzás, ide menjek-oda menjek, kérvényt írjak, papírokat töltsek kis, meghatalmazást kérjek, ide írjak alá-oda írjak alá… után sikerült elintézni, hogy Tamás korházi ellátásának nagy részét a Szerbiai Állami Egészségbiztosító átválallja. A fennmaradó költségeket pedig, hála Istennek, a felajánlásokból tudtuk fedezni. Egy teljes hétbe telt, míg ezeket a papírokat elintéztem és beadtunk, elfaxoltunk mindent mindekinek, ez idő alatt pedig teljes erővel mentem mindenhova, fedeztem fel az ismeretlen magyarországi ügyintézést, fedeztem fel a teljesen ismeretlen várost, küzdöttem meg a 43 fokos mellegel…

A mottóm egy felirat lett, amit a debreceni református kollégium belső homlokztatán olvastam:

„Imádkozz és dolgozz”.

Nagyon sok emberrel beszéltem, akik éreklődtek Tamás állapota felől és többször éreztem azt, hogy elbízottnak tartanak amiatt, ahogy erről, az egész helyzetről beszélek… Volt egy pont, amikor kezdtem már rosszul érezni magam azért, mert ilyen jól veszeme a lapokat, és hogy tényleg ennyire töretlenül, hittel bizakodva megyeke előre. Isten viszont rámutatott, hogy ez miatt ne legyen lelkiismeretfurdalásom, mert ezt az erőt Tőle kapom! Ne érezzem magam rosszul attól, hogy az Úrtól vagyok elbízva! Kicsit olyan megfoghatatlan ez, nehéz szavakba önteni mit is éreztem. De tudtam, hogy Istentől kapok erőt mindnre!

A MABAVIT vasárnapján hazautaztam Kristóffal. Másnap apukám visszavitt engem és anyósomat Debrecenbe, ahol a helyi gyülekezet biztosított szállást a számunkra és a kedves testvérek (angyalok) napról napra elláttak minket élelemmel. Anyósommal együtt támogattuk Tamást. Ez idő alatt, a mi egyébként is jó kapcsolatunk, tovább erősödött és mélyült. Apukám csak sofőrként hozott minket, ő még aznap hazaindult. Másnap értekeztünk csak vele, és megtudtuk, hogy nem volt felhőtlen a hazaútja. Az otthonától kb. 10km-re egy megtermett őzbak kiugrott az autója elé. Apukámnak semmi baja nem esett, az autó lámpája tört csak össze, az őz azonban életét vesztette… Hátborzongató volt ezt hallani, tudni, hogy az ördög ennyire megpróbál bennünket, de hihetetlen volt megtapasztalni azt is egyben, hogy bármennyire próbálkozik az ördög, Isten határt húz neki. Eddig mehetsz csak, tovább nem!

Tamás összsesen 3 hetet töltött korházban. Ma már itthon lehet a családjával, még gyengének érzi magát és a látása is a délutáni órákra gyengül, de napról napra javul és erősödik.

Hisszük, hogy Isten időzítése a legjobb! Hisszük, hogy nem véletlen történt ez az egész pont Debrecenben, ahol az ország legszínvonalasabb stroke központja van az Egyetemi Klinika keretein belül. Hisszük, hogy nem véletlen történt pont a MABAVIT-on, ahol körülbelül 3000 résztvevő többször is közösen imádkozhatott értünk. Hisszük, hogy a mi részünk ebben az egészben pedig az volt, hogy a pihenés helyett a szolgálatot választottuk, ami lényegében Tamás életét mentette meg.

Isten megpróbált bennünket, de Ő egyben elkészítette a menekülés útját is a számunkra!

Isten sokszor nem a bajtól, nehézségektől, betegségektől ment meg bennünket, hanem azokból emel ki, mert ez nagyobb megtapasztalás és jobban tükrözi az Ő dicsőségét.

Köszönjük szépen mindenkinek, aki imádkozott és imádkozik értünk! Jó az Úr! Hatalmas imaösszefogásnak és imameghallgatásnak lehettünk a tanui! Csodálatos volt ezt megtapasztalni!

Kosányi Debóra

Páratlanság

Nem a karikagyűrű hiánya a legfájdalmasabb az egyedülállóságban és nem is ez motivál a párkeresésben. Nem az esküvő az elsődleges cél. Természetesen a szerelem megkoronázása és kiteljesedése az esküvő és a házasság, de nem ezeknek a hiánya a legrosszabb, hanem annak a hiánya, amit ez jelképez.  Az egyedülállóságban a társtalanság magánya a legborzasztóbb.

Egy – számomra – nagyon kemény év van mögöttem, egy olyan év, amikor semmi nem jött össze, amikor azt éreztem, hogy minden téren kudarcot vallok és semmiben nincs örömöm. Milyen volt az Istennel való kapcsolatom? Nagyon őszinte… nem kíméltem Őt, de ha már Vele nem lehetek őszinte, akkor senkivel sem. Az csak nehezebbé tette és teszi a helyzetet, hogy erről senki nem beszél, ez is felkerült a tabu-listára.

Most, kedves olvasó, neked is őszintén elmondom: nekem az egyedülállóság elmondhatatlanul, lélekszaggatóan, borzalmasan, irdatlanul… és most inkább megkímélve téged a fokozásoktól és cifrább kifejezésektől… nehéz. Ahogy írtam már, Istent nem kíméltem, a cifrább kifejezésektől sem. Bármikor kértem vagy kérdeztem nem volt válasz és nem volt magyarázat. Aztán már kérni sem kértem, csak kérdeztem szépen, ingerülten és végül dühösen. Hol volt az önbizalom, a bizalom és hit? Ugyan már, nem volt az sehol. „Akkor én most nem vagyok elég szép vagy vonzó? Nem vagyok elég okos? Szóval nem kellek senkinek? Másnak miért adod meg a társat, nekem pedig nem? Helló… én is itt vagyok!”

És akkor beszéljünk a szexről! Pontosabban, arról, hogy nincs szex. Ebben az időszakban sokszor megkérdőjeleztem magamban külső hatások miatt is, hogy egyáltalán normális vagyok-e, hogy várok a házasságomig. Mi van akkor, ha még éveket kell várnom? Tényleg évekig fogom kínozni magam?

Azt, a már-már gyűlölethez hasonló érzést, amit Isten iránt éreztem, inkább meg sem kísérlem leírni. A társtalanság mellett, ha ez önmagában nem lett volna elég, céltalanság és kudarcok tömkelege volt az életemben. Az érzést fokozták még a „jó tanácsok”, amik ilyenkor (legalábbis nekem) nem segítenek, csak rontanak a helyzeten, annak ellenére, hogy látom a jó szándékot mögötte.

Tudom, hogy sokaknak és talán neked is úgy tűnhet, hogy ez a lány kétségbeesetten akar valakit magának, nehogy pártában maradjon, és ne maradjon le semmiről.

Nem erről van szó. Vágytam és vágyom a szerelemre, az elköteleződésre, arra, hogy segítőtársa lehessek valakinek.

Aztán jött a szabadulás.

Már harmadik alkalommal mentem el egy női alkalomra, ami hála Istennek már férfi alkalom is. Egy célom volt: az érzelmeim ellenére döntést akartam hozni Isten mellett, mert tudtam, hogy Nélküle még rosszabb lenne. Eldöntöttem, hogy elhiszem.

Talán furcsán hangzik, de meg kellett bocsátanom Istennek, a fájdalmat, a megválaszolatlan kérdéseket, az elutasítottságot. Aztán nekem is bocsánatot kellett kérnem Tőle, mert elutasítottam Őt, nem bíztam Benne, feladtam. Az Igevers, amit kaptam hatásos volt:

„Mert azt mondta nekünk: „Bizony, ők az én népem, fiaim, akikben nem csalódom!” Ezért szabadította ki őket az Örökkévaló minden szorult helyzetből.” Ézsaiás 63,8-9

Nem csalódott bennem Isten; nem, hogy nem csalódott, hanem azt mondja, hogy jó az, amit Ő teremtett. Önmagamban véve, páratlanul (is 🙂 ) értékes vagyok és reményteljes jövőt ad nekem, ad társat, megmutatja, merre kell mennem. Nem kell aggódnom.

Igen, vannak az egyedülállóságnak szép részei és igen, ameddig nincs meg a társ, addig is lehet teljes életet élni, emberileg és lelkileg fejlődni, művelődni. Eldöntöttem, hogy elhiszem, Isten a legjobbat akarja, ha még nem is tudom, miért így akarja. A párkapcsolat, a boldogság mellett, egyben az én felelősségem is lesz. Dönteni valaki mellett, hogy életen át vele leszek, bármi történjék.

Eldöntöttem, hogy elhiszem, Isten megadja a társamat megfelelő időben. Kitartok Mellette.

Kapitány Anna

Életre nevelés

Kedves Szülőtársak!

Ahogy növöget a kisfiam, úgy egyre jobban kezd foglalkoztatni a helyes nevelés gondolata. Nagyon keresem ebben Isten vezetéset, szeretném “jól csinálni”, de tudom, hogy csak Ő tehet alkalmassá, Ő pótolhatja ki a hiányosságaimat ezen a téren is. Közben elkezdtem azon is gondolkozni, hogy a szüleim milyen példát adtak, mert úgy érzem ebben nagyon kiváltságos lehetek, és nagyon “jó nevelést” kaphattam. Erről szeretnék pár gondolatot megosztani, amit Isten a szívemre helyezett. Tapasztalatokat egyelőre még a gyerekoldalról tudok csak mondani, de remélem hamarosan szülőként is gyűjthetem őket.
Egyetlen dolgot szeretnék kiemelni, és az pedig a közös tevékenykedés, KÖZÖSEN VÉGZETT/MEGÉLT MUNKA.

Családunkban alapvető dolog volt, hogy egy bizonyos kor után (elég hamar) be voltunk fogva elsősorban az otthoni (háztartásbeli, kerti) munkára, meg mivel édesapám méhész, így a méheszetbe én voltam a jobb keze. 4 fő dolog, amit ezen keresztül megtanultam:

  1.  – a szüleim ezért nem fizettek semmit, ez alap dolog volt, hogy ezzel hozzájárulok a családunk megélhetéséhez (sajnos több családban azt látom, hogy a gyerek ilyen !alap! feladatokért is fizetést kap, de szerintem ezt nem itt kell kezdeni, inkább tegye félre a szülő a gyerek esküvőjére :P), így megtanultam, hogy megélhetésnek milyen ára van, hogy nem hull az ölünkbe minden stb… Ez már sablon szövegnek tűnik, de azért sok igazság van benne.
  2. – ezek által egyre jobban elkezdtem szeretni és tisztelni a szüleimet, mert megtapasztaltam, hogy milyen keményen dolgoznak értünk.
  3. – a közös munka során nagyon sokat beszélgettünk, és egyre jobban elkezdtem megnyílni a szüleim előtt, még őszintébb lett a kapcsolatunk, és rájöttem, hogy tényleg érdemes velük mindent megbeszélni, mert mindenben a javamat keresik, és bölcsen igyekeznek tanácsolni, így egy nagyon mély lelki kapcsolat is kialakult köztünk (kiemelném, hogy a közös méheszkedesek közben voltak a legemlékezetesebb beszélgetéseim apukámmal).
    Ez közvetetten befolyásolta az Istenhez való viszonyulásomat, mert mint a mi elsődleges Édesapánk, Ő is azt szeretné, hogy neki öntsük ki mindig a szívünket, és ő is mindig a mi javunkat keresi, így a szülői példán keresztül megtanultam Isten felé is így odafordulni.
  4. – az utolsó, de egyik legfontosabb dolog, hogy a szüleimen azt láttam, hogy igyekeztek mindent Isten kezére bízni, a munkájuk eredmenyét is. A méheszet egy mezőgazdasági tevékenység, és ki van téve az időjárás viszontagságainak, illetve sokat vándorlunk velük, amik sokszor nem kicsit veszélyes utazások (nagy rakománnyal olyan utakon, ami nem is nevezhető annak, vagy hegyoldalakba stb). Minden egyes ilyen út előtt édesapámmal imadkoztunk egyet, és így indultunk neki, ami akkor tényleg egy nagyon átélt imadság volt, mert sokszor nem tudtuk, hogy mi áll előttünk, voltak durva helyzetek, de Isten kegyelmes, és mindig volt megoldás is. Így megtanultam azt is, hogy milyen az, amikor teljesen Isten kezébe helyezzük az életünket, persze a tőlünk telhető legtöbbet megtesszük, és nem tétlenül várjuk a csodát.

Ezek elég alapvető dolgoknak tűnnek, de ha jobban mögé gondolunk, nagyon megalapozhatjuk ezzel gyermekeink életét. Meg sajnos azt látom, hogy ma már (akár hívők közt is) egyre kevésbé alap dolog… mindent odapakolunk a gyerek popsija alá, amennyire lehet kíméljük, óvjuk őket mindenben, csak legyen jó tanuló, jó sportoló, szépen “szerepljen” az imaházban, legyen majd diplomája, lakása stb., de kérdem én: ez a legfonosabb???… inkább tanuljon meg élni, örök életet élni!!!
Gyógypedagógusként úgy mondanám, hogy a közös munkával egy komplex fejlesztést adhatunk nekik :), mert a felsoroltak mellett a munkavégzés még kitartásra, fegyelmezettségre, pontosságra, alkalmazkodásra, praktikus tevékenységek elsajátítására, jó idő és erő beosztásra stb. is nevel. Meg egy lehetőség a példamutatásra. A tanulmányaim során is mindig hangsúlyozták a személyes példaadás fontosságát (akármit is szeretnénk megtanítani, ez nagyon fontos), és a Bibliából is ezt tanulhatjuk: példaadás, példamutatás!!!

Még egy dolgot szeretnék kiemelni. Sajnos sokszor hallom azt, hogy most azért nem mentünk gyülibe, mert családiprogramoztunk, mert a héten nem volt idő erre stb. Ez nekem sokszor rosszul esik, mert úgy gondolom, hogy egy jó családiprogramot nem lehet előre leszervezni (itt nem azt mondom, hogy egy kirándulás nem lehet jó, vagy egyáltalán ne menjünk gyüli helyett sehova), hanem hogy inkább a hétköznapi helyzeteket, akár a közös munkát kell megragadni, és családiprogramot csinálni belőle, mert az ilyen spontán helyzetekben alakulnak ki a legjobb spontán beszélgetések. Ezzel senkit nem szeretnék megbántani, lehet hogy majd 3 gyerek után már én is másképp látom…

Tudom, hogy mindenkinek más-más lehetőségei vannak bevonni gyermekét a munkába. Nekünk a méhészet egy jó területnek bizonyult. Hiszem, hogy Isten rávezet ezekre, de kívánom(legfőképp magamnak), hogy keressük is ezeket a területeket, és igyekezzünk a legjobban kihasználni. 

Szomor Viktória

A hadak útján

Újdonsült átmeneti hazámban gyülekezetet kellett volna találni. A széles választék nem segítette meggyökerezésemet. Az első választásom nem tűnt túl jónak, azt követte egy gyógyulós időszak, amikor jártam egy gyülekezetbe, ahol megengedtem magamnak, hogy ne akarjak beilleszkedni. Üdítő volt az, hogy nem frusztrálom magam azon, hogy nem barátkozom, és az Istennel való kapcsolatom jó szorosra fűződött ez idő alatt. Mikor begyógyult az első próbálkozásom sebe, megérett az újratervezés.

A mai történetem valahol erről szól.

Szóval volt egy gyülekezet, ami oké volt. Normális emberek, normális lelkész, Isten a fókuszban, missziós lelkület, kis létszám, fizikailag megközelíthető. Elkötelezetlenül jártam, ha volt lehetőségem. Egy vasárnap a dicsőítésben szolgáló lány megkérdezett, hogy volna-e kedvem énekelni velük, mert el kéne egy altos.
Nagyon jól esett! Nagyon szeretek énekelni, és szerettem volna, ha egyszer ezzel megkérnek, annak ellenére, hogy egy kis csiszolatlan gyémánt vagyok.
A szívemben igent mondtam, de a számmal inkább egy talánt, de az agyammal egy sorozat függvényévé tettem, és reméltem a felkérés elfelejtődik.

Muszáj nekem mindenhol csinálni valamit?-vetődött fel bennem az első érv.
Alig voltam néhányszor a gyüliben…sokszor nem is tudok majd utazások meg egyéb programok miatt ott lenni, akkor meg minek vállaljak szolgálatot?
Aztán elengedtem a dolgot azzal, hogy nem lesz belőle semmi.

Három héttel később a gyülekezet a héten böjt hetet tartott. Aki akart, elvállalhatott egy napot, amikor a gyülekezetért, vezetőkért, elköteleződésért könyörgött. Hirtelen felindulásból bevállaltam egyet én is. Nem volt vele semmi célom, csak úgy gondoltam jó az ügy és miért is ne?!

Néhány órával később kapok egy levelet:
-Volna-e kedvem holnap énekpróbára menni?
– Igen, ha a barátnőm is énekel, kidugul az orrom, ismerem az énekeket és jó lesz a próba. Az utolsót csak magamba határoztam el.

Szombat. Próba. Az énekek felét nem ismerem, mindent néhányszor próbálunk át, mert jól megy (csak nem nekem). Ülök itt, mint egy kuka, és fő misszióm, hogy ne buggyanjanak ki krokodilkönnyeim.
Én nem ezt akartam! Ha már végre fél igent mondok valamire nem lehetne, hogy elsőre legyen jó? A lányok örülnek, hogy hajlandó voltam eljönni, nekem meg csak egy fél vigyor ül ki az arcomra és hidegvérrel közlöm a próba végén, hogy bocsi, de én inkább a helyemről énekelnék. Köszönöm a megértést.

Úton hazáig korholom magam. Mondhatok nemet. Akkor miért érzem rosszul magam?
Isten, tedd már kicsit könnyebbé az egészet! Tudom, hogy nehéz a beilleszkedés, de nekem ehhez már semmi kedvem. Még egy év és én sehol nem vagyok, és különben is már 4 éve nem tudtam sehova beilleszkedni…Pár embernek már mondtam, hogy ehhez a gyülekezethez tartozom, olyan nagy megkönnyebbülés volt. Hát akkor most mégsem? Ez sem? Kezdődik minden elölről?

Egy nagy súlyként nehezedtek rám a gondolatok, és magam is nehézzé lettem…A lejtőn lefelé alig lépkedtem. Lassan múlt az idő.

Estére meghallgattam egy Gedeonról szóló tanítást. Arról szólt, hogy Gedeon akkor kért jelet, mikor már volt egy megbízása Istentől, és azt szerette volna megerősíteni. Ezen felbuzdulva kértem Istent, hogy adja meg, hogy tudjak levegőt venni az orromon, süssön holnap a nap, és lehetőleg találjon meg egy olyan igeverssel, amire nem tudok nemet mondani. Váratlanul találtam szembe magam ezzel a verssel:

Ászáf fiai, az énekesek is a helyükön voltak Dávidnak, Ászáfnak, Hémánnak és Jedútúnnak, a király látnokának a parancsa szerint. 2. Krónikák 35:15

Akkor jó!

Így utólag annyira nevetségesnek tartom, hogy Istent ilyen kisszerű dologgal fárasztottam, meg magam is…miért nem tudtam igent mondani elsőre?
Talán mert nem akarom az életem másoktól függővé tenni, nem akarom, hogy számítsanak rám, nem akarom, hogy elvárjanak tőlem bármit is, aminek lehet, hogy esetleg nem tudok megfelelni… Nem akarok kudarcot vallani.
De láthatatlan üzemmódban, erőfeszítések, áldozatok nélkül, egyedül nőni (élni) nem lehet, és ezt az y-generációs két évtizedemmel is merem állítani, mert párszor már tört bele a bicskám azokba az élethelyzetekbe, hogy csak úgy vártam a fejlődést…

És sokszor, nagyon sokszor megéltem, hogy mint egy szövet körbevesz Isten kegyelme az én bénázásomon keresztül másokat és megtapasztalom, hogy az engedelmesség, a hűség áldás, és láthatom, ahogy bennem a pusztaság bő vizű tóvá válik, a szomjas föld vizek forrásává, a pusztaságban cédrus, akác, mirtusz és olajfaág nyílik.

Mi ez ha nem kegyelem? Ezt kihagyni, nagy hiábavalóság.

Nyúl Sára

Az IGEN és a NEM – mind Isten ajándéka

NEM
2. rész

Most pedig folytatom azzal, amikor „nemet” mondott nekem az Isten. Teljesen természetesnek vettem, hogy 2016-ban is menni fogok Indiába. Most már megtörtént egy bizonyos helyzetfelmérés, ismerkedés, ezután úgy gondoltam az Úr meg fogja mutatni nekem mi a feladatom ott. A tavalyi év elején csodálatos igét kaptam:

„Mert nagy kapu nyílott meg előttem és hasznos, az ellenség is sok.” 1.Kor 16:9

Ez nagy biztatás volt számomra. De 2016 fárasztó évnek bizonyult nagyon. Egy elhanyagolt és nem kipihent vírusfertőzés miatt időnként gyenge és lázas voltam. A boro nyelv tanulásában sem haladtam előre. Csak egy Bibliám volt, semmi szótár vagy nyelvkönyv. Pedig ez fontos lett volna. Valami állandóan kifogta a szelet a vitorlámból. Arra gondoltam ezek a dolgok az „ellenség is sok” és nemsokára jön majd a „nagy kapu” .

Az Úr megígért egy nagy kaput, függetlenül attól, hogy érzem magam, vagy, hogy alakulnak az események, Ő majd elkészít. A jegyet megvettem. Aztán egy kánikulai napon, amikor nemcsak a hőségtől, hanem láztól is folyt rólam a víz, elindultam Bukarestbe a vízumért. A követség épülete üres volt, az indiai zászló sem lengett az udvaron, a fegyveres őrök sem álltak a kapunál. Az első ledöbbenés után végül megláttam egy kis kartont a kerítésre rögzítve, amin az volt írva: Eladó. És semmi más. Ami azt jelentette, hogy kb. 1 órába került, amíg az új épületet megtaláltam. Mikor megláttam a sárga száriba öltözött konzulnőt, piros ponttal a homlokán, rossz előérzetem támadt. Előző évben egy kis ideges emberrel volt dolgom, aki ide-oda ugrált, lőtte a keresztkérdéseket és úgy beszélt velem, mint egy kapcával, de aláírta a vízumkérésem. Ez a tünemény maga volt a megtestesült udvariasság. Ájj, de fázom ettől a típustól!
„- Ön egy keresztyén konferenciára készül?”
„- Igen”- válaszoltam. Ez állt a meghívómba. Az azelőttibe is. – „És meg szeretném látogatni a barátaimat.”
„- Ebben az esetben önnek még szüksége van egy papírra. Megkérdem a konzult is.”
A konzul egy idő után a titkárnőjét küldte ki egy cetlivel, hogy barátaim az Assam állam kormányzóságától kell kérjenek részemre egy belépési engedélyt. Csak ha az megvan, akkor adhatják meg a vízumot. Igazi keleti módja az elegáns elutasításnak. Annak dacára, hogy barátaim kérték és többször érdeklődtek, nem kaptam meg ezt az engedélyt. Egy fundamentalista hindu párt nagy befolyásra tett szert, több helyen is Indiában. 2021-ig minden keresztyént hindu hitre akarnak téríteni. Az ő nyomásukra vezették be ezt a belépési engedélyt.

Eleinte mérgelődtem, az igazi fájdalom akkor kezdődött, amikor ráébredtem, hogy tulajdonképpen ez a „nem”, nem emberektől jön, hanem az Úrtól. Annyira nem értettem. Hiszen megígérte! Habár nem voltam abban a fizikai és lelki-szellemi erőben, mint az előző évben, hittem az Úr meg tud erősíteni. Több robbantás, fegyveres összetűzés is volt, de ez nem tudott volna itthon tartani és hittem, hogy az Úr meg tud őrizni. De valamiért elzárta utamat. Egyik éjjel azt kérdeztem: „Uram, létezik, hogy az ajtók nem mindig kelet felé nyílnak?” 

Nagyon megviselt, hogy nem tudtam elmenni. Kivettem a szabadságom és bánatomban nekifogtam a lakás felújításához. Mikor a munkálatok legsűrűjében voltam, érkezett a meghívás Angliából. Már nem az első. Évek óta tartó szívélyes baráti kapcsolat volt. Aztán a tavaly tavasszal kezdett más fordulatot venni. Mindketten egyedülállók voltunk. Sokat imádkoztunk, gyakran egymástól függetlenül ugyanazokat az igéket kaptuk. Mikor már kis motyómat csomagoltam, tudtam , hogy utam fő célja nem az angol parkok és kastélyok meglátogatása, habár erre is sor került, hanem sokkal fontosabb, életre szóló dolgok megbeszélése.

Az Úr valójában nyitott egy nagy kaput, de nem számítottam rá, hogy ez nyugat felé nyílik. Egy csodálatos társat adott és alig várom, hogy megértsem miként akarja felhasználni életeinket. Persze India minden nap a gondolataimban van, annyira vágyom meglátni testvéreimet, a dzsungelt, a csodálatos Brahmaputra folyót, vagy magamhoz ölelni drága Harang fiamat. De az Úrra kell bízzam. Ő jobban tudja.

Kelemen Etelka-Anna

Az IGEN és a NEM – mind Isten ajándéka

IGEN
1. rész

2o15-ben életem egyik legnagyobb imameghallgatását éltem át. 2o16-ban meg egy nagy „nem”-el szembesültem. Vagy legalábbis így gondoltam. De az Ő gondolatai nem a mi gondolataink, és a mi útjaink nem az Ő útjai. És az Ő útjai mindig jobbak!

Hát akkor kezdem az elsővel, a  2o15-ös igennel. Egy hónapot tölthettem Indiában, Assam és Arunachal Pradesh államban missziós körúton. Ez az út imameghallgatás eredménye volt. Nagyon sok évvel ezelőtt kértem az Urat, hogy adja meg legalább egyszer az életemben, hogy elmondhassam az Evangéliumot valahol a föld legvégső határán. Azon az éjjelen, mikor legelőször kértem ezt, kezembe került James O. Fraser életrajza, aki úttörő misszionárius volt a lizuknál. Úgy gondoltam biztosan a lizukhoz fogok menni. Ezért próbáltam minden elérhető információt beszerezni róluk. Kínából származnak és dél-nyugat Kínába, Burmában, Thaiföldön és észak-kelet Indiába élnek. Ez az út eleinte egy reménysugár volt, később az évek során teljes bizonyossággá változott, hogy egyszer eljutok a fent említett országok valamelyikébe.

De miért kell ennyit várni? Az Úr nem akkor küldött, amikor fiatalabb voltam, nem akkor, amikor kértem, nem, amikor úgy gondoltam, hogy itt a megfelelő idő, hanem amikor Ő jónak látta: 61 évesen, egyedül, pénz nélkül. Mert ebben az állapotomban voltam használható. Egyre jobban bátorított Igéjén keresztül, belső bizonyosságon keresztül, 2 verssel és egy énekkel különös módon: Indulj és menj, Hirdesd szavam… Megértettem eljött az ideje, hogy tegyek egy hitbeli lépést. Repülőjegyem hitelkártya segítségével vettem meg. Akkor még nem tudhattam, hogy hozzám közel álló személyek adományaiból ki fog jönni az ára. Viszont tudtam kell történjen valami, mert az Úr munkáját nem végzik adósságból. Sok más költség is volt azután, de mindig segített egyensúlyban maradni.

Annyira tudom csodálni az Urat, ahogy szövi a körülményeket és megfelelő időben, megfelelő embereket hoz az életünkbe! 2o13. február 28, 12 óra 35 perc! Akkor szólított meg először a facebookon egy fiatal fiú Indiából. Fogalmam sem volt milyen drága lelki gyermekem lesz ez a fiatal Nishi fiú! Minthogy azt sem fordult meg a fejemben, hogy 2 év múlva egy hetet fogok tölteni otthonukban, Itanagarban. Azok a csodálatos délutánok is rejtve voltak előttem, amikor verandájukon együtt énekeltük a szebbnél szebb evangéliumi énekeket, szülei Nishi nyelven, mi pedig angolul. És azok az esti meghitt beszélgetések is, tea mellett kint az udvaron, lábunknál Itanagar fényei, a kert felől pedig bódító fuvallatokkal. Ő volt az, aki összeismertetett a facebookon egyik gyermekkori barátjával, aki a Bodo törzsből származott és lelkipásztor volt. Ez a lelkipásztor hívott meg, hogy beszéljek 2 konferencián és egy imatorony felavatásán.

Ez az út nem jöhetett volna létre imaháttér nélkül. Van néhány barátnőm, akik már évek óta imádkoztak ezért, aztán mikor ismertettem szándékomat a gyülekezetben, akkor ők is csatlakoztak. Ezért ez nem az én utam, hanem a mi utunk volt.

Nem vagyok világjáró, minden újdonság volt a felkészülésben: jegyvásárlás, vízum, oltások, éghajlatnak megfelelő ruházat beszerzése, és persze a lelki felkészülés. De valami mégis hiányzott. Harcba került. De végül egy éjszaka sikerült teljes őszinteséggel elmondani az Úrnak, hogyha tudnám is előre, hogy meghalok, vagy egy életre lebetegedve érkeznék haza, akkor is kész vagyok menni. Akkor addig ismeretlen békességet és bátorságot kaptam, ami végigkísért az egész úton.

Amit megtanultam ebből az útra való felkészülésből:

  • Isten a terveit gyakran fokozatosan fedi fel
  • Nem akkor használ, amikor mi gondoljuk, hanem amikor jónak látja
  • Gyakran előtte összetör
  • Fenntartja bennünk a vágyat egy bizonyos szolgálat felé
  • Amit tesz azt neve dicsőségére teszi, a mi megerősítésünkre és mások bátorítására
  • Túl kell lépni azokon a tévhiteken, amelyek megakadályozhatnak az indulásban
  • Valamilyen rendkívüli elhívást kell kapjunk. Az elhívás már elhangzott több, mint 2000 éve. Annak szól, aki meghallja.
  • Alkalmatlanságunk. Alkalmatosságunk Istentől van. Nála az engedelmesség és odaszántság többet számít, mint a rátermettség vagy tanulmányaink. Isten semmire sem hív el, amire nem képesít.
  • Akkor megyünk külmisszióba, amikor időnk, pénzünk, jobb egészségünk lesz. Meg vagyok győződve, hogy a misszió nem idő, életkor, egészség, pénz kérdése, hanem a szív kérdése.
  • Túl öregek vagyunk hozzá – harmincévesen sokkal öregebb voltam, mint most. Az Úr Jézussal való járás a testet is megeleveníti.

Amit ott tapasztaltam Indiában:

  • Azért találhattam hívő testvéreket, mert a múltban, több évszázadon keresztül,  voltak olyanok, akik a missziói parancsot komolyan vették.
  • Megismerhettem valamennyire a Boro, Nishi és Adivasi közösségeket.
  • Szegénységben és nehézségek közepette tűrők és örömteliek voltak.
  • A vendéget nagyon megbecsülték és őszinte, önfeláldozó szeretettel viseltettek iránta.
  • Lenyűgöző volt a dzsungelbeli élet szépsége és egyszerűsége. Soha Istent olyan közel nem éreztem, mint azokban a szegényes bambuszkunyhókban. Soha olyan szabadnak és boldognak nem éreztem magam, mint ott.
  • Az istentiszteletek keretén belül nem volt minden előre megtervezett, megvolt a Lélek szabadsága, senki sem sietett haza.
  • Nagyon szépen zenéltek, a dicsőítés fontos része volt az istentiszteletnek.
  • Megismerhettem, hogy milyen egy imatorony, sok ilyen volt a dzsungelben, imádkozni, böjtölni, Isten akaratát keresni vagy meggyógyulni jöttek ide emberek.
  • Csodálatos volt a nők öltözete , a dokna, otthon szőtték és festették az anyagát
  • Egy egyszerű kekszet vagy teát sem fogyasztottak el anélkül, hogy imádkoztak volna.
  • Igazi testvérekre és barátokra tettem szert.

 

Kelemen Etelka-Anna

Testvérszeretet

Sziasztok!

Már jó ideje szerettem volna leírni a bizonyságomat a lányaimmal kapcsolatban, de idő hiányában mindig csak tolódott a dolog. Most betegen fekszem az ágyban, így itt az idő, hogy bepótoljam ezt is!

2 lányunk van, Dorka most lesz 3 éves, Panna 9 hónapos. Félidős várandósan (Pannával) elkezdtem görcsölni (nem keményedésről van szó, hanem olyan érzés, mint amikor fájásaid vannak). Nagyon megijedtünk, megvizsgáltak és mondták, hogy jó lenne, ha pihennék és feküdnék, mert az nem jó, ha már félidőben ez van. Próbáltam megfogadni a tanácsot, de egy 1,5-2 éves örökmozgó mellett nem volt könnyű feküdni, így ezek a görcsölések kezdtek mindennapi jelenséggé válni. Minden vizsgálat során közölte a fehérvári orvosom, hogy ezt így nem lehet tovább csinálni, feküdnöm kell, nehogy baj legyen. Megpróbáltam ennek eleget tenni, nem volt könnyű. Dorkát nagyon megviselte, hogy már nem veszem őt föl, már nem megyünk együtt a játszira, nem ülhet az ölembe és kb. már sehova sem megyünk együtt. Én pl. a karácsonyi vásárba nem tudtam elmenni a családdal csak úgy, hogy 10 méterenként meg kellett állni, hogy pihenjek és elmúljanak a fájások, pedig akkor még csak 22 hetes voltam. Már akkor úgy éreztem magam, mintha a 8 hónapban lennék. Közben sokat konzultáltam az orvosommal is, és ő is megerősítette, hogy bizony pihenni kéne, feküdni és ki kéne zárni minden stressz forrást. A védőnőm minden találkozásnál elmondta, hogy szerinte csoda, hogy még egyben vagyunk és mondta, hogy szerinte 30 hétnél tovább nem húzzuk majd. A fehérvári orvosom is hasonlóan vélekedett. Megbeszéltük, hogy sok fehérjét kell enni, hogy a baba súlya minél nagyobb legyen, mert mondta, hogy biztos, hogy koraszülött lesz, de nem mindegy, mekkora súllyal fog születni. Közben nagyon nehéz volt otthon a “semmittevés” is. Azt még csak-csak le tudtam nyelni, hogy nem tudok pl.: elmenni a boltba (29 hetesen megpróbáltam, de félúton összeestem…), de azt még nehezebb volt megemészteni, hogy házimunkát sem végezhetek…finoman szólva rendmániás vagyok, teljesen kikészít, ha rumli van otthon…szóval a terhességem időszakában kb. úgy festett a házunk, mint Mordor! Talán még orkok is bujkáltak a kanapé alatt XD jó, most már nevetünk ezen, de akkor ez nehéz volt nagyon. Dorka egyfolytában kommunikálta, amit érez, hogy hiányzik neki anya, hiányzik neki, hogy nem megyünk együtt sehova (előtte minden nap voltunk együtt játszin), de főleg az, hogy nem veszem fel! Finoman szólva beleszakad az anyai szívem mindebbe!

Mivel a nap nagy részében feküdnöm kellett, volt időm gondolkodni, és nagyon sok ige jött fel a szívembe, legtöbbször pedig a Róma 8,28, miszerint akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van. Az eszemmel tudtam, hogy ez az ige igaz, hiszen korábban már többször megtapasztaltam, de egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy ez a helyzet, hogy lehetne  a javunkra. Mondtam Istennek, hogy hiszem, hogy a javunkra lesz, de elképzelésem sincsen, hogyan. Mindeközben folyamatosan imádkoztunk, hogy ha lehet, javuljon a helyzet, legyek jobban, Isten vegye el tőlünk ez a helyzetet. De nem így lett. Isten úgy döntött, hogy nem vesz ki minket ebből a helyzetből, hanem el kell szenvednünk. Nem volt könnyű, de elfogadtuk, mert tudtuk, hogy a javunkra lesz, csak még elképzelésünk sincsen arról hogyan, illetve tudtuk, hogy Isten szeret minket, és oka van annak, hogy ebben a helyzetben vagyunk. Aztán Panna április 2-án hajnalban megszületett 2 és fél óra leforgása alatt, nagyon hirtelen. Dorkát már próbáltuk készíteni arra, hogy jön a tesó, sokat imádkoztunk azért, hogy jól fogadja a tesót, mi pedig bölcs szülők lehessünk, hogy jó testvéreknek tudjuk nevelni őket. Az első pár napban Dorka még nem értette, hogy ki ez a kisbaba (azt hitte, hogy csak egy baba, akit fotózok, folyton kérdezte, hogy hol van a baba anyukája és apukája? XD ). A koraszülés ellenére, már a 4. napon otthon lehettünk, és pár napon belül Dorka megértette, hogy ez a baba a miénk, a pocakomból bújt ki, de ami még jobb, hogy érezte, minden visszaállt a régi kerékvágásba, hiszen anya újra fel tudta őt venni, újra összebújhattak anélkül, hogy “ne rúgd meg a pocakomat” lett volna, újra elmehettünk együtt akárhova. Dorka úgy élte ezt meg, hogy visszakapta az anyukáját azzal, hogy Panna megszületett, emiatt számára Panna egy pozitív személy.

 

Már 9 hónapja vannak együtt, ezalatt megfigyeltük, hogy már a kezdetektől fogva hiányzik a kapcsolatukból a versengés. Egyszerűen Dorka nem féltékeny Pannára, Panna még nem tud beszélni, így nem sokat tudunk arról, hogy ő mit érez, de azt látjuk, hogy amikor Dorka feltűnik a színen, csak őt figyelni, és hozzá akar menni. A kapcsolatuk a folytonos puszilgatásból, ölelgetésből áll. Amikor együtt legóznak, és Panna lerombolja véletlenül Dorka építményét, akkor Dorka nem akad ki, hogy-jaj Panna! Hanem kedvesen azt mondja neki, hogy azt nem úgy kell, megmutatom neked – és épít neki valamit! Ha Dorka kap valamit (ennivalót), akkor mindig megkérdezi, hogy adhat-e belőle a kis Pannának! Panna játékait teljes mértékben tiszteletben tartja, ha valaki jön hozzánk játszani, és a kis vendégünk kezébe akad pl. Panna babája, akkor Dorka elmondja, hogy az Pannáé, és meg kell kérdezni, hogy játszhatunk-e vele. Van, hogy csak ülünk a nappaliban, együtt játszunk, Dorka odaszalad Pannához, és lenyom neki egy jó hosszú puszit! Aztán azt mondja neki, hogy “Kis Panna, te olyan aranyos vagy!”– és végül megöleli! Reggel az az első kérdése Dorkának, hogy “Hol van a kis Panna, meg akarom simogatni!” Képes felébreszteni, csak hogy megpuszilhassa oviba indulás előtt! Rendszeresen van az, hogy közös játék közben puszilgatja Panna kezét! Ami a legcukibb, hogy Panna még sokat hadonászik a kezével, mindenbe belemarkol, persze Dorka hajába is rendszeresen. Dorka erre a hajtépésre nem visítással válaszol, hanem elneveti magát, mert szerintem Panna meg akarta őt csikizni, csak nem sikerült neki!

Sorolhatnám még a hasonló eseteket, de a lényeg, hogy olyan kapcsolat van a lányaink között, amiről csak álmodni mertünk volna, és mindez nem úgy valósult meg, hogy ilyen-olyan nevelési taktikákat vetettünk be, ilyen-olyan szuper könyveket olvastunk és alkalmaztuk a leírtakat, meg más szuperszülők tanácsait követtük…egyedül Istené a dicsőség, amiért a lányaink között ilyen kapcsolat van. Volt egy nehéz helyzet az életünkben, amit Isten végül a javunkra formált, úgy, ahogy azt nem vártuk volna! Nem mi vagyunk jó szülők, nem a mi nevelésünk eredménye, hanem Isten csodája, és ezért csakis Őt illeti a dicsőség, senki mást! A legjobb, hogy játszóházban, oviban gyakran előjön ez, hogy Dorka és Panna így szeretik egymást, és megkérdezik, hogy csináljuk. És máris ott a lehetőség bizonyságot tenni arról az Úrról, akinél nincsen lehetetlen és, aki mindent a javunkra formál! Ott volt egy nehéz helyzet, ami hónapokon át megnehezítette az életünket, és Isten nem vette el tőlünk, hanem úgy döntött, inkább a javunkra formálja, és ezért nem győzök hálát adni!

Szeretnék egy képet is csatolni nektek a lányokról. Ez a kép a kedvencem róluk, mert spontán és kifejezi, hogy milyen kapcsolat is van köztük. Azt kértem Dorkától, hogy nézzen rám, miközben fotózom, és meg is tette pár másodperc erejéig, de aztán nem bírta tovább és muszáj volt odabújnia a kis Pannához egy puszi erejéig. Ez a kép akkor készült! A férjem és én, semmilyen szuper neveléssel nem tudtuk volna elérni, hogy a lányok így szeressék egymást, őszintén és versengéstől mentesen! Ez csakis Isten érdeme!

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Szeretettel: Gabi

Istentől ajándékozott

12 éve vagyok férjnél, és Isten 6 csodálatos gyermekkel ajándékozott meg bennünket. Szeretném nektek elmondani, hogy mennyire megtapasztaltuk Isten gondviselését, és kijelentését az elmúlt időszakban. Ötödik lányunk születése után, sokat beszélgettünk a férjemmel, hogy legyen-e még egy gyermekünk. Még az esküvőnk előtt megbeszéltük, hogy 6 gyermeket szeretnénk, de éreztük határainkat már az 5. után. Végül megimádkozva a dolgot, arra a döntésre jutottunk, hogy belevágunk. Nekem egy kérésem volt, ami eddig soha, hogy nagyon szeretnék egy kisfiút. Így elkezdtünk kisfiúért imádkozni. Csak 2 hónapot kellett várakoznunk. Rögtön tudtam, hogy Isten meghallgatta a kérésünket, és fiút adott nekünk. De a Sátán nagyon nem akarta, hogy a gyermekünk megszülessen, vagy egészséges legyen.

6 hetes terhes voltam, amikor a tavaszi szünet alatt az akkor 5 éves lányunkon kijött az övsömör. Már volt bárányhimlős 8 hónaposan, de erre akkor sem számítottunk. Persze várható volt, hogy a két kisebben is kijön a bárányhimlő. Tudtam, hogy ez a betegség nem annyira jó egy kismama számára, de úgy tanultam, hogy csak akkor veszélyes a magzatra nézve, ha a kismama még nem volt. Így nem aggódtunk. Pár nap múlva tényleg jelentkeztek a tünetek az akkor 4 éves Lizán, de mint utólag kiderült nem a bárányhimlő volt, hanem lepkehimlő. Írták, a terhesség elején vetélést okoz. Imádkoztunk. Másnap elkezdtem vérezni. Mivel két nap múlva mentem volna az orvoshoz, ezért nem mentünk be kórházba. A vérzés hamar elmúlt. Mi lélekben hazaengedtük a babát, és megköszöntük az Úrnak, hogy ha csak egy kis időre is, de a szülei lehettünk. Hétfőn az orvos megnyugtatott, hogy minden rendben van az EGYIK babával. A másik sajnos hazament. Hálásak voltunk. Mondta az orvos, hogy a másik petezsák majd fel fog szívódni, ne aggódjak, lehet még egy kis vérzés.

A legnehezebb babavárás következett. Nekem mindegyik lány panaszmentes volt, sőt a szülések sem voltak olyan vészesek. Vagy csak megszoktuk egy idő után? 😀

Szinte nem volt olyan nap, hogy ne lettem volna rosszul, vagy ne hánytam volna. Nagyon vártam a 12. hetet, addigra mondták, hogy jobb lesz. Lehet, hogy nem viselt volna meg ennyire, ha nincs mellette az 5 gyerek, a háztartás, és a munka. Mert igen, visszamentem részmunkaidőben dolgozni, egy pár hónapra, mert Isten visszahívott. Persze ezek a dolgok még inkább térdre kényszerítettek. Nemcsak a WC mellé…. Minden egyes rosszullétnél hálát adtam a fiamért. Habár lelkileg nagyon nehéz volt, az a sok negatív gondolat, amit az emberektől kaptunk.

Nyár elején, úgy félidő környékén kaptam egy álmot. Bent vagyunk a kórházban, 29. hetes vagyok, és sürgősségi császárral megszületik a kisfiúnk. Reggel felébredtem, és elmondtam a férjemnek. Kicsit megijedtünk, aztán minden este azért imádkoztunk, hogy ne így legyen. Teltek a napok, de nem lett békességem. Egyik éjjel a férjem álmodott. Szülni indultunk, már itt volt az ideje, 39-40. hét. Viszont nagy volt a baba, komplikáció lépett fel. Már majdnem megszületett, amikor mondták a férjemnek, hogy nagy baj van, döntenie kell. Mikor reggel elmondta, kérdeztem, hogy kit választottál? Mondta, hogy a babát. De ne akadjatok ki, nálunk valahogy ez a természetes. Nem tudnám megmagyarázni. Azt is mondta, hogy nagyon nehéz volt. Sokat beszélgettünk, imádkoztunk. Egyik reggel, azzal a meggyőződéssel keltem fel, hogy az én álmom valóra fog válni, bármit is teszek. Inkább készüljünk fel. Szóltam a férjemnek. Rám nézett, és ő is tudta. Szóval már csak pár hét volt hátra a 29. hétig, és az iskolakezdésig. Már három lányunk kezdte az iskolát, így sok mindent kellett összekészíteni. Minden ruhát, cipőt átválogattam, tanszereket bevásároltam, elkészítettem. A 27. hétre készen volt a három iskolatáska. Nem volt más dolgunk, mint várni. Persze csak néhány embert avattunk be az álomba, mert tudtuk, hogy nem mindenki értené meg. Nem volt szükségünk negatív szavakra.

A 28. héten, hétfőn teljes meggyőződéssel mondtam, az egyik barátnőmnek, hogy már csak pár nap. Este pedig mondtam a férjemnek, hogy most nem megyünk aludni addig, amíg nincs neve a fiúnak. A Donát nevet választottuk, mint utólag kiderült, azt jelenti, hogy az Úrtól ajándékozott.

A rosszullétek még mindig megvoltak, ehhez jött még, a fehérje a vizeletben, és a (nekem) szokatlanul magas vérnyomás. Szerda délután már 5-10 perces, de még rendszertelen fájásokkal ébredtem. Szinte vajúdtam, de volt valami nagyon rossz előérzetem, hogy valami nincs rendben. Készültünk bemenni, de csak este. Addigra viszont teljesen elmúlt minden. Így vártunk inkább. Éjfélkor ébredtem megint erre a fájdalomra, egy órát bírtam. Felkeltettem Petit, hogy menjünk. Anyósom jött át a gyerekekhez. Persze mire beértünk elmúltak a görcsök, de benntartottak megfigyelésen, és kaptam tüdőérlelőt. Peti hazament aludni. Délelőtt bejöttek mindannyian a kórházba. Megbeszéltük, hogy minden rendben van, másnap délután megyek is haza.

Éjjel kimentem wc-re, de már csupa vér volt minden. Azonnal felvittek a szülőszobába, ahol a vizsgálat után közölték, hogy akkor altatás, sürgősségi császár, mert elkezdett leválni a lepény. Időm se volt megijedni, kérdezték a baba nevét, hálát adtam, hogy megvolt. Hirtelen a saját álmomban találtam magam. Elképesztő volt megélni a valóságban is. Mondták, hogy szülés után azonnal elszállítják a babát egy másik kórházba, mert itt nincsenek felkészülve ennyire korababára. Kértem, hogy legalább egy fényképet csináljanak róla.

Mikor felébredtem, már a kórteremben feküdtem, bekötött hassal. Mellém tolták inkubátorban a kisfiamat, de sajnos nem sokat láttam belőle. Aztán elvitték. Kaptam róla egy fényképet, és mondták, hogy minden rendben vele, 800gr. Hűűűű, de pici. Mindenkit körbetelefonáltam, vagy smst küldtem, de erre nem emlékszem, biztos az altatás miatt. Peti azt hitte viccelek, amikor hajnali 3-kor felhívtam.

Péntek reggel Peti elment meglátogatni Donátot, csinált róla egy csomó fényképet, aztán elhozta nekem is. Felhívtam a kórházat, hogy mondjanak valamit róla. Azt mondták minden rendben van, még lélegeztetőn van, de stabil. Erős, nagy baba, 1300gr, 38 cm. Nem hittem a fülemnek. Kiderült, hogy valamit elszámoltak a szülésnél. Annyira jó volt hallani ezeket a jó híreket. Másnap délelőtt elmehettem én is megnézni. Azt mondta a doktornő, hogy előreláthatólag november elejéig (amikorra ki voltam írva) bent kell maradnia. És 3 óránként vihetek neki tejet…

Egy nagyon nehéz időszak vette kezdetét. Peti táppénzre jött, rendezte a lányokat, és a háztartást. A gyülekezetünk mindennap főzött ránk. Én pedig hol bent feküdtem Donáttal, hol itthonról jártam be hozzá. Egyik alkalommal, mielőtt hazaindultam volna a kórházból, mondták, hogy írjam alá a beleegyező nyilatkozatot, mert Donátnak vérátömlesztést kell kapnia. Ez volt az első kiborulásom. Este, mikor imádkoztunk, Isten ezt az igét adta vigasztalásként:

„meglátja a vért a szemöldökfán, és nem engedi, hogy bemenjen a pusztító a ti házatokba.” 2.Mózes 12:23

Meg vagyok győződve, hogy ott akkor Donát megkapta Jézus vérét, hogy meggyógyuljon. Rohamosan javult az állapota. Születése után 6 héttel, és 2 kilóval hazajöhettünk. 1 hónappal korábban, mint amit mondtak. Az orvosok is azt mondták, hogy igazi csoda, ami vele történt.

Azóta itthon vagyunk, szépen növöget,már majdnem 5 kiló, és 60 centi. Rengeteget mosolyog, gagyog. Már majdnem 5 hónapos, de még csak 2 lenne. Minden hónapban megyünk valamilyen kontrollra, de eddig mindent rendben találtak. A gyógyszereket is a felére csökkentették. Szóval, lassan, de biztosan haladunk. Az Úr napról napra erősít, mert nem könnyű!

Denke Péterné – Gabi

Isten tenyerén

Biztos sokan hallottátok már a következő mondatot: „Új év, új én”. Nos, végre igazán, őszintén elmondhatom: ezt az évet tényleg egy új emberként kezdhetem, fizikai és lelki értelemben is. November negyedikén térdműtétem volt, és az elmúlt két hónapot Isten arra használta fel az életemben, hogy újra visszavezessen magához. Adott mellém imádkozó embereket, olyanokat is, akiket nem ismerek; segítő kezeket, hozzám illő segítő társat.

A következő ige a napokban keltette fel a figyelmem:

„A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az Ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni.”  (1.Péter 5:10)

Milyen csodás ígéret ez! Visszatekintve erre a két hónapra, Isten valóban a szenvedés után és alatt is, megerősített és megszilárdított. Amikor az ember valamilyen nehézséggel áll szemben, hajlamos önsajnálatba és aggodalomba merülni. A műtét utáni első hetekben sokszor hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés, nem előre néztem, hanem a körülményeimre koncentráltam. Sokat sírtam, főleg a fájdalmaim miatt, de előfordult, hogy a negatív gondolataim erre rátettek még egy lapáttal. Tudtam, hogy ez csak átmeneti időszak, de úgy éreztem, sok mindent elveszítettem az állapotom miatt.

Valaki egyszer ezt mondta nekem: „Sajnos az ember mindig olyankor tanul meg értékelni dolgokat, amikor elveszíti őket. Ha visszakapja, sokkal nagyobb értéke lesz…” Ez így volt velem is. Elveszítettem a járásom, ügyetlennek éreztem magam és tehetetlennek, ágyhoz kötve, másokra utalva.  Nem tudtam egyedül felöltözni, fürdeni, hajat mosni, kimászni az ágyból, olyan egyszerű dolgokat megtenni, amikre az ember nem is gondolna nehézségként. Aztán kicsit a külvilágot is elveszítettem… a szellőt, az utca zaját, a naplemente fényeit, a csillagokat, az aszfaltozott utat a talpam alatt. Sokszor gondoltam arra, vajon mikor fogom tudni újra teljesnek érezni magam. Olyan távolinak tűnt a nap amikor majd megint lábra tudok állni. Isten – mint minden más aggodalmamra –  erre is válaszolt:

„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2.Kor. 12:9)

Ez az igevers, valamint a sok bátorítás és ima, amit a családomtól és a barátaimtól kaptam volt az, ami segített átalakítani a gondolkodásmódomat. Megpróbáltam odafigyelni minden apróságra, nem csak azért, hogy teljen az idő, hanem, hogy ösztönözzem magam arra, minél több örömet keressek a dolgokban. És amikor már nagyon belejöttem, úgy éreztem, nálam boldogabb fél lábú béna nincs is a világon. Ujjongtam az örömtől, amikor először le tudtam szállni egyedül az ágyról, amikor már nem kellett elkísérni a mosdóba, amikor fel tudtam magamnak húzni mindkét zoknim, amikor először végig aludtam egy éjszakát, amikor végre együtt tudtam enni a többiekkel a terített asztalnál anélkül, hogy kifáradtam volna az üléstől. És micsoda boldogság volt az, amikor legelőször kimehettem…csak az udvarra, a bejárati ajtó elé, öt percre, széken ülve… Leírhatatlan hála töltött be napról-napra.

Észre sem vettem, és felgyorsultak az események. Olyan tempóban javult az állapotom, amit el sem tudtam volna képzelni, és amint ráeszméltem, még inkább bennem volt az érzés: én igenis meg AKAROK gyógyulni, nem fekhetek magamat sajnálva minden nap. Isten nem akarja, hogy az Ő szeretett gyermeke lefele nézzen, hanem azt, hogy Rá emelje a tekintetét.

Nagyon sok dolgot tanultam ebben a két hónapban. Megtanultam türelmesnek lenni magammal szemben, megtanultam még jobban értékelni az élet apró örömeit, megtanultam még nagyobb hittel imádkozni. Isten sosem rak a vállunkra nehezebb terhet, mint amit el tudnánk cipelni. Ezt a terhet hála Neki, nem egyedül kellett vinnem, és így visszatekintve, ez a két hónap számomra csupa áldás volt és kegyelem. Karácsony óta egyáltalán nem használok mankót, és egyre biztosabb lábakon állok és járok. Főleg azért, mert érzem, hogy Isten a tenyerén hordoz. Ő az orvosok orvosa, a legnagyobb bátorítás, a biztos pont.

Molnár Hannah

„Itt vagyok”

Első generációs keresztények vagyunk Szüleink rajtunk, gyerekeken keresztül döntöttek Jézus Krisztus mellett. Isten mérhetetlen kegyelme az, hogy minden helyzetben ad erőt. Így történt ez velünk is, amikor egy rossz diagnózis megváltoztatott mindent.

Édesanyámnak igen nehéz élete volt, zaklatott gyermekkor, rossz párkapcsolatai válással végződtek. Megtérése után, alig néhány évvel egy vizsgálat során derült ki, hogy rákos. Kettőnk kapcsolata nem volt felhőtlennek mondható. Felnőtt fejjel, keresztényként sok mindent máshogy látok és értelmezek már. Gyerekként, kamaszként csak igazságtalanságot, elutasítást, megvetettséget érzékeltem.

A hosszú évek sérelmeit, meg nem bocsátását ez a betegség tisztította ki. Több, mint négy évig küzdöttünk együtt, hétről-hétre, napról-napra, óráról-órára.  Együtt éltük át ennek a folyamatnak minden részét. A rákos betegek több stádiumon mennek keresztül, fizikailag és lelkileg is. Először fel sem fogják, majd összeomlanak, utána reménykednek, küzdenek, feladják, ismét reménykednek és végül, jó esetben elfogadják és megnyugodnak. Ezt csak Isten segítségével lehet megtenni. A különböző időszakos javulások csak pingpong labdaként pattogtatták az érzelmeinket.

Normális emberi reakcióként, mi is meg szerettük volna érteni az egészet. Számtalan kérdés, vívódás, hosszú, kitartó imádságok keveredtek össze gondolataimban. Miért nem gyógyítja meg az Úr, ez nem Istennek tetsző imádság, miért pont most, mit kérjek, miért imádkozzam? Legyen meg a te akaratod? Az első két év után egy imádkozás közben Isten arra kért, hogy azért imádkozzam, hogy ne féljen, hogy ne adja fel friss hitét, hogy ne fájjon neki.

Meg kellett értenem, hogy édesanyám nem fog meggyógyulni. Ez Isten akarata. Összeszorított fogak között és sírva tudtam csak kimondani, hogy Uram, legyen meg a te akaratod. Nem volt könnyű, de Isten csodálatos, hatalmas, irgalmas, szerető, tökéletes Atya. Meg lehet állítani a világot, az időt, ki lehet szállni egy kicsit.  Amikor azt mondta, hogy ne haragudj, amikor azt mondtam, hogy aludj csak, nem megyek sehova, amikor megfogta a kezem, de már nem tudtunk mit mondani, akkor megállt az idő. Már nem volt fontos a múlt, elfogytak a kérdések, elfogytak az emberi tervek, eltűntek a sérelmek. Megállt az idő. Többször mondogatta, hogy az ő szenvedései semmik Jézus Krisztuséhoz képest. Sokat énekelgetett és próbált teljes életet élni, várta Istent. Kórházban halt meg, el is tudtam búcsúzni tőle.

Mi jött utána? A gyász ideje. Rettenetesen fájt, hogy vége. Most jött volna csak a jó része, hiszen megtért. Annyi mindent kellett volna még bepótolni, újra megélni együtt. Most már neki is sokkal jobb lett az élete Jézus Krisztussal. A gyász olyan, mintha levágnák az egyik kezünket és még a helye is sokáig fáj. Ebben a négy-öt évben teljesen átrendeződött az életünk. Minden személyes célt félretettem, hogy mellette lehessek. Istentől egy olyan férjet kaptam, aki ebben maximális szeretettel mellettem volt.  Néha, álmomban is éreztem az anyuka illatot, finom, édes illatát. Aznap nem kellett velem sokat beszélgetni. A gyászt nem lehet sürgetni, ne csapjuk be magunkat, hogy milyen erősek vagyunk, már túl is vagyunk rajta. A sebeknek be kell gyógyulni. Nagyon sokat aludtam abban az egy évben, mert a fizikai gondozás is kimerített. Igyekeztem minél többet imádkozni, és amikor elkapott a sírás, gyorsan Istenhez mentem. Isten nélkül semmi sem jó, még a sírás sem, hiszen csak Ő tud megvigasztalni.

Az élet viszont megy tovább és nem szabad a végtelenségig nyalogatnia sebeinket. Egy ponton túl kialakulhat az önsajnálat, a depresszió. Nem lehet az új cél a végtelen gyászolgatás. Az élet természetes része a halál, meg kell tanulnunk értelmezni, kezelni, elfogadni. Végül, ami legjobban kifejezi, mi is a gyász számomra, ez a rövidke történet:

Egyedül voltam otthon, sírtam, imádkoztam, ültem a földön és nem volt jó. Imádkozás közben Isten ezt mondta: „Itt vagyok”. Ma is úgy gondolom, hogy nem vagyok méltó arra, hogy ezeket a mélységetek megélhettem.

Egy év elteltével ezt az igeverset kaptam egy olvasás közben: Zsoltárok 30:12-13

Siralmamat vígságra fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, körülöveztél örömmel. Hogy zengjen néked és el ne hallgasson felőled a dicséret: Uram, én Istenem, örökké dicsőítlek téged.