Nagyszombat

A világtörténelem legcsendesebb napja. Ennyit találunk róla az igében:

“Mivel péntek volt, a zsidók nem akarták, hogy a holttestek szombaton a kereszten maradjanak; az a szombat ugyanis nagy ünnepnap volt.” (Jn 19,31) “Amikor elmúlt a szombat…” (Mk 16,1)

Vajon miért várt Isten a test feltámasztásával? Jézus már a Mennyben volt, ahogyan megígérte a latornak (Lk 23,43). Mi maradt a földön?

Kettéhasadt kárpit, véres kereszt, lepecsételt sír, tőrrel átjárt anyai szív, szétszéledt tanítványok.

Hogyan is telhetett a szombat a tanítványoknak? Tele csalódással, érthetetlenséggel, magánnyal, zavarodottsággal, félelemmel? Pedig egész Jeruzsálemben ünnep volt, a Páska ünnepe. Feltűnt nekem az is, ahogyan az asszonyok megtartották a szombatot: “illatszereket és drága keneteket készítettek. Szombaton azonban pihentek a parancsolat szerint.” (Lk 23,56) Pedig ez aztán igazán különleges helyzet volt, és maga Jézus mondta, hogy az Emberfia ura a szombatnak… Mégis tiszteletben tartották. Ez is mutatja, hogy tanítványai értették, Jézus betöltötte a törvényt, nem pedig áthúzta azt, ahogyan ellenségei próbálták rágalmazni.

Csodálom, ahogyan Isten lénye tökéletes, és semmiképpen sem húzza át kimondott szavát. Jézus megmondta előre, hogy harmadnap feltámad. Csak azt a szombati napot kellett volna átvészelni valahogy…

Nemrég feltevődött a kérdés számomra, hogy melyik bibliai nő szeretnék lenni, ha lehetne választani. Nagyon erősen megfogalmazódott bennem: csakis Jézus feltámadása után tudnám elképzelni az életemet itt a földön. Jézus élete és munkássága, váltsághalála és feltámadása az, ami igazán értelmet és vigasztalást ad az életemnek. Azt pedig iszonyúan nehéz élethelyzetnek látom, hogyha szeretett Mesterem szenvedését kellene végignéznem, szívemben a sok kérdéssel, fájdalommal, hittel, kétségeskedéssel, önváddal… Isten különleges kegyelmét látom, hogy tanítványai nem roppantak bele a legsötétebb péntekbe és a legcsendesebb szombatba. Ma hálás vagyok azért, hogy nincs többé Nagyszombat. Hogy a mai csendes várakozásban már ott a reménység, az evangélium csodás titka. A sír nem tarthatja fogva az Élet Urát. És nem azonnal, ahogyan sokszor várnánk és sürgetnénk a Mindenhatót, de a megprófétált, a kijelentett, a megfelelő időben Isten megmutatja hatalmát.

“Amikor azután feltámadt a halálból, visszaemlékeztek tanítványai arra, hogy ezt mondta, és hittek az Írásnak és a beszédnek, amelyet Jézus mondott.“ Jn 2,22
Lehet, hogy kis életed egy területén éppen “nagyszombat” van. Fájdalom, szenvedés utáni nagy csend. Ahol még minden értelmetlennek tűnik, nincs magyarázat, nem tudod helyére tenni a kijelentést. Örömhír ma számodra: nagyszombat nem tart örökké. Nemsokára meglátogat az Úr. Addig is, csak légy türelemmel, és bízzál Benne. Akkor is, ha látszólag nincs magyarázat. Hidd el, Ő nem cselekszik értelmetlenül. Eljön a győzelem vasárnapja, és te még hatalmasabbnak, még inkább imádatra és szeretetre méltónak fogod látni a Királyok Királyát.

Az is lehet, hogy ma éppen minden van nálad, csak csend nincs. Arra biztatlak, szakíts ma időt arra, hogy Isten megtaláljon az Ő igéjén keresztül, és legyél csendességben. Hiába minden felhajtás: finom ebéd, tiszta lakás, szép öltözet, ha Jézus munkájának csúcsa téged közömbösen hagy. Jézus Krisztus várja a te imádatodat. Ígérd meg ma neki, hogy az ünnepen Ő lesz az, Aki leginkább érdekelni fog. Így lesz igazi húsvétod.

“Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” Mt 6,33

Csak TE

Eljegyezlek magamnak a hit ajándékával és megismered az Urat.”
Hóseás 2:22

“Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért.
Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján, hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.
Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.” Filippi 3: 7-12

Nemrég hallgattam egy tanítást a szerelem szakaszairól. Az előadó három szakaszát mutatta be a szerelemnek.  Az első az álomszakasz, ami főleg a jegyességre és  a házasság első éveire jellemző. Jellemzője, hogy kerüljük a konfliktusokat, elnyomjuk az érzéseinket, ragaszkodunk az elképzeléseinkhez, álmainkhoz a társunkról,  megcélozzuk a megváltoztatását is akár. Próbáljuk fenntartani álomvilágunkat akkor is ha ez sok ponton jelentősen eltér  a valóságtól, beleképzelünk valakit a másikba. Sokan soha nem akarnak ebből a szakaszból felébredni, hanem újabb és újabb álomszakaszokba menekülnek, elválnak, egy újabb kapcsolatban álmodnak tovább. Mások meg , és én is azok közé tartozok, akik ezt a szakaszt minden erőnkkel megpróbáljuk kitolni hosszú évekre.

Pedig fel kell ébrednünk, és kibontanunk, felfedeznünk azt, akit Isten mellénk adott, nem pedig bezárni az elvárásaink börtönébe. Az érett kapcsolatban elkezdjük felfedezni, elfogadni, megismerni a társunkat. Igazából innen tud igazán termékennyé válni a kapcsolat, elkezdünk változni egymás hatására. Kialakul egy erős kapcsolati tőke,  amivel belépőt nyerhetünk a mélység (pozitív értelemben) szakaszába.

Miközben hallgattam ezt a tanítást, és hálás voltam, hogy kievickélhettünk már az álomszakaszból, ami a házasságunkat illeti, hogy kezdenek érni egymás elfogadásának, felfedezésének gyümölcsei, eszembe jutott egy másik kapcsolat, egy másik szerelem. Valaki, aki annyira szeretett, hogy a mennytől a földig lehajolt értem és rabul ejtette a szívemet.

 Észrevettem, hogy ezek a szakaszok megvannak az Istennel  való kapcsolatom alakulásában is.  Azt hiszem, én életem végig ki akartam tolni az „álom szakaszt”, ahol Isten olyan, amilyennek én elképzelem, amilyennek kialakítottam, személyiségem, vélt vagy valós szükségeim, emberileg korlátolt gondolkodásom alapján. Bedobozoltam saját képzeletem, tudásom, tapasztalatom határaiba. Elnyomtam a valós érzéseimet, a sebeket, a fájdalmakat, vagy bármit, amit nem tudtam belehelyezni, magyarázni az általam alkotott Isten-képbe. A hitetlenség magaslataiba, okoskodásokba, amelyek Isten igazi ismerete ellen emeltettek. (2Kor. 10:4-5.)  Sőt, az ítélkezés, törvénykezés lelkületével másokat is dobozba próbáltam zárni, felcímkézni.

Így Húsvét közelében, Nagycsütörtökön megelevenedett előttem az utolsó vacsora színes társasága. A tizenkettő, akik naponta vele voltak, hallgatták, csodákat láttak. Mennyire ismerték Őt? Az ő kapcsolatuk milyen szakaszban volt? Mit fogtak fel abból, amiről beszélt, a haláláról, a feltámadásáról, azokról a történésekről, amik megnyitották az egyetlen utat az Atyához. Egyikük elárulni készült, a másikuk egy tagadás küszöbén állt, és mindannyian magára hagyták a legnehezebb órákban. Nem így képzelték, arra számítottak, hogy földi király lesz, hogy saját kis világukban, népük között békét, szabadságot, jólétet teremt, s nem értették a nagypénteket, a keresztet, a sírt.

Az Úr annyira szeret minket, hogy nem engedi, hogy leragadjunk az álomszakaszban. Ő érett, meghitt kapcsolatra vágyik velünk, amiben feladjuk, kárnak és szemétnek ítéljük elképzelésünk dobozait, a törvényeskedéseinket, a falakat a fejünkben, a szívünkben „az Ő megismerésének páratlan nagyságáért”. Tágas térre hív, meg akarja ismertetni magát velünk, megnyitni a szemünket…mert csak Őt látva tudunk mi is változni, az Ő dicsőségét  csodálva.

És  ekkor jönnek a konfliktusok, a nagypéntekek, bármennyire el akarjuk kerülni, nem működnek a dolgok, a sémák, amiket elképzelünk, s elvárunk Istentől. El kell jönnie annak, amikor így vagy úgy  összetörik az ember büszkesége, ha kell többször is, mert Isten csak az alázatosoknak tudja kijelenteni magát.  Próbák, nehézségek, kemény leckék, ahol, ha megalázzuk magunkat felfedezzük, kik vagyunk valójában, és ki Ő…   DE minden megéri. Legyen bármi az ára.  Ahogy Pálnak, az apostolnak is megérte feladni, szemétnek és kárnak ítélni egy egészen felépített , bebiztosított elvekkel, törvényekkel, külsőségekkel tökéletesen megszilárdított életet az Ő ismeretének páratlan nagyságáért. Egy élő, működő kapcsolatért, amiben a Mindenhatót fedezhetjük fel egy életen át.

Jób szavaival tudnám ezt igazán átadni, az istenfélő, feddhetetlen Jóbéval, amikor a felfoghatatlan mértékű próba után bűnbánatot tartott:  „…nem értem, csodálatosabbak ezek, semhogy felfoghatnám…csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.” Jób könyve 42:3-6

Meghívtál Uram, meghitt közösségre magaddal. Itt vagyok,  nem válaszokat várok, nem a kérésimet jöttem sorolni. Meg akarlak ismerni, jobban. Segíts kivetkőzni az önmagamhoz való viszonyításból, a vakságból, ami csak az én képzelőerőmig lát, ami bezár Téged, konzervál, és meg sem sejtheti azt, aki valójában vagy.  Akarok érni, akarlak Téged ebben a kapcsolatban, nem egy Istent akit elképzeltem, akit megalkottam s kedvemre formálok, hanem Téged, a legcsodálatosabb,a  leghatalmasabb, a legkreatívabb, a végtelen, a mindenható Örökkévalót, aki emberi testbe, időbe, fájdalomba korlátoztad magad, hogy megismerhető, megtapasztalható légy, hogy valóság lehess az én hangyányi életemben is.  Uram leteszem, visszavonom minden elvárásom veled kapcsolatban, elengedem az elképzeléseket, mert te mindent felülmúlsz. Beismerem, hogy szegény vagyok, és vak, elfogadom hogy  korlátolt vagyok. Mindennél jobban vágyom rá, hogy megismerjelek egyre jobban, felfedezzelek.  Bár tudom, hogy itt mindig töredékes lesz az ismeretem Rólad,  tükör által homályosan láthatlak, de kérlek engedd meg, hogy újra meg újra megsejtsem mérhetetlen szereteted, kegyelmed, gyönyörködjek szentségedben, hűségedben, hogy kéréseim s kérdéseim sokasága imádatba fulladjon. Mert Te magad vagy a válasz mindenre. Egyszerűen…TE.

Nincs más csak Te, csak Te, egyedül, csak Te, így egyszerűen… TE. 

Mert nem változtál semmit. Ugyanaz vagy, aki voltál.
Várod, hogy felépüljön bennünk a neked szentelt oltár.
Ahogy igazi tűz lángol, minden salakot eléget.
Várod, hogy rád találjunk újra és végre megismerjünk téged.

(Pintér Béla: Csak TE)

Igazi ünnep?!?

Készülök az ünnepre. Kívül, s belül is. Ám előfordul, hogy a sok külső ezmegaz, a látványosság, előtérbe kerül, s a belső készülés csak amolyan gyors, elkapkodott macera lesz. Idén nem akartam, nem akarom, hogy ez így legyen. Készülni akarok az ünnepre igazán, mert Istennek nem a külső dísz, hanem a belső számít. Most mikor ismét Ézsaiás próféta könyvének első részét olvastam ez csak még inkább tudatosult bennem, nagyon megragadott a következő vers:

“Újhold, szombat, ünnepi összejövetel? Nem tűröm együtt a bűnt és ünneplést!” (Ézsaiás 1:13b)

Készülök az ünnepre, készülök Húsvétkor a gyülekezetbe, de vajon Isten kedvét leli majd a jelenlétemben? Kedvét leli bennem?

Fájón hasított belém a felismerés: nem ünnepelhetek, ha közben bűn van bennem. S most nem az a kérdés, hogy van-e az életemben bűn, hanem, hogy milyen bűn van még bennem? Mitől kell még megszabadulnom?

“Mossátok tisztára magatokat! Vigyétek el szemem elől gonosz tetteiteket! Ne tegyetek többé rosszat!”
(Ézsaiás 1:16)

Mit kell tisztára mosnom? Mit ítél gonosznak az én életemben Isten? Ó, Uram moss tisztára még ma!

“Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú.”
(Ézsaiás 1:18)

Olyan nagy kegyelem, hogy vétkeim skarlátpirosak lehetnek Jézus vére alatt, hogy van lehetőségem megtisztulni, hófehérré válni. Ünnepleni Istennel, valóban Vele, úgy, hogy nem fordul el, úgy, hogy örül nekem. Kegyelem, mérhetetlen kegyelem. Élni akarok vele, élni akarok általa, és ünnepelni.

Úgy vágyom arra, hogy tisztán lássak, tiszta legyek teljesen. Istenem kérlek moss tisztára, tégy fehérré, mint a hó. Veled akarok ünnepelni tisztán és igazán már ezen a Húsvéti ünnepen is.

Gecsemáné

Voltál már úgy, hogy Isten világosan, félreérthetetlenül tudtodra adta, mit kell tenned, mi vár rád, merre kellene lépned, de te féltél tőle? Azon tűnődtél, hova lett a bátorságod, lelkesedésed?

Bárhányszor ilyen helyzetbe kerültem, mindig mély gyötrődés és szorongás lett úrrá rajtam.
Azok a pillanatok, amikor minden erő elhagy, elönt a félelem és érzem, hogy a lábam alól kicsúszik a szilárd talaj… Mibe kapaszkodhatnék? Hol a biztonságos kar, ami átöleli életem, megszorítja remegő kezem?
Vagy amikor éppen a tehetetlenség érzése tesz padlóra… Amikor már rég történnie kellene valaminek, de mégsem történik. És képtelen vagyok ellene tenni…

„Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” Ekkor angyal jelent meg neki, aki erősítette őt. Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek. Amikor az imádkozás után felkelt, odament tanítványaihoz, de a szomorúságtól alva találta őket.”  Lukács 22:42-45

Olvasom a Gecsemáné kertben történteket és szívembe hasít a fájdalom, most már nem magamért vagy az én dolgaimért, hanem az Övéért. Érdekelte-e valakit?
Tanítványai, akiket barátainak nevez, elaludtak.
Ma érdekel-e valakit?
Tud-e jobban fájni neked/érdekelni téged az, ami Neki fáj, mint ami a te személyes érdeked?

Gyenge nő vagyok – nem kell erősnek mutatnom vagy képzelnem magam – , „a kis élhető életemmel”, hiszen minden kisebb-nagyobb nehézségemre lenne még ezer ettől nagyobb is ezen a világon… Neked, Uram, meg felfoghatatlanul nagyobb volt a fájdalmad Gecsemánéban is, majd a Golgotán…

Mégis Te jössz… Megkeresel és erősítesz.

Nem angyallal…

Önmagaddal…

Van tovább a Gecsemánén túl is. Te ezt végigjártad, megmutattad. Lehet, hogy a tovább az egyelőre még több szenvedés. Lehet, hogy egyelőre a még nehezebb kereszt. De biztos lehetsz, kiizzadt „vércseppeid” hajszálaiddal együtt meg vannak számlálva és számon vannak tartva. Azt kérem, Uram, hogy miközben Te ezt teszed, én lássam a Te arcod. Az elég nekem. Vigyázzak és el ne aludjak, miközben saját dolgaimmal bajlódom, hadd legyen több a Te arcod mindattól, ami emberileg hiányt, veszteséget, lemondást vagy éppen áldozatot jelent az életemben. Hadd legyen több az arcod félelmeimnél, aggodalmaimnál és minden óriásnál, akivel meg kell küzdenem, minden nehéz lépésnél, amit meg kell tennem.
„Színed elé járulok, Uram! Ne rejtsd el előlem orcádat!…” Zsoltárok 27:8b-9a

“A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket a Krisztusban az Ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni.” (1Péter 5:10)

 

Miattam, értem, helyettem…

A húsvéti ünnepre készülve gyakran olvasom Ézsaiás próféta írását. Nem tudok mit hozzáfűzni, csak olvasni újra és újra, megtelve hálával.

“Ki hitte volna el, amit hallottunk, ki előtt volt nyilvánvaló az ÚR hatalma?

Mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna. Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője.

Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.

Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját.

Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?! A bűnösök közt adtak sírt neki, a gazdagok közé jutott halála után, bár nem követett el gonoszságot, és nem beszélt álnokul.

Az ÚR akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az ÚR akarata célhoz jut vele. Lelki gyötrelmeitől megszabadulva látja őket, és megelégedett lesz.

Igaz szolgám sokakat tesz igazzá ismeretével, és ő hordozza bűneiket. Ezért a nagyok között adok neki részt, a hatalmasokkal együtt részesül zsákmányban, hiszen önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért.”

Szeretetteljes böjt

Közeleg a Húsvét, meg a nagyhét, böjt s minden, ami ezzel jár. Ismét elgondolkoztam a böjt jelentőségén. Hogy mikor igazi? Mikor csak önsanyargatás, s mikor Istennek tetsző áldozat? A következő Igét kaptam válaszul:

“Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az ÚR dicsősége lesz mögötted. Ha segítségül hívod az Urat, ő válaszol, ha kiáltasz, ezt mondja: Itt vagyok!”

Ézsaiás 58:6-9

Néhány gondolat fogalmazódott meg bennem ma ennek kapcsán, de hiszem, hogy sokkal többet rejt még ez Ige magába, mint én azt megérthetném elsőre.

Bilincsek és kötelek…hm… Elsőként az elvárások jutottak eszembe, erről írnék most bővebben.

Először is, elvárások, melyeket magunknak teszünk fel. Én sokáig elvártam önmagamtól, hogy minden percben tökéletes hívő gyermeke legyek Istenek. Majd rájöttem, nem attól lesz valaki “tökéletes”, “jó” hívő, ha sohasem hibázik, hanem akkor, ha felismeri és leleplezi a bűnt, a hibát az életében. S igazából az, aki tökéletesnek látszik, vagy akar látszani, pont az áll a legtávolabb a tökéletességtől.

Aztán ott vannak a mások felé támasztott elvárásaink. Terhet róni a férj, a gyerek, a munkatárs, a körülöttünk lévők nyakába azzal, hogy olyasmit várunk el tőlük, miket nem tudnak, és tulajdonképpen nem is kell teljesíteniük.

Az elvárások helyett sokkal inkább szeretni kéne: először Istent, majd önmagunkat (mert ha magamat nem tudom, mást akkor hogyan?) és a körülöttünk lévőket.

Amíg elvárom magamtól, hogy ne legyek aggodalmaskodó, ha a holnap problémáira nem látom a megoldást, ne legyek türelmetlen, ha … ne idegesedjek fel, ha…, ne kiabáljak, ha… ne, ne ne. Vagy elvárom a mellettem levőtől, hogy ezt meg azt tegye, így meg úgy éljen. Addig nincs bennem igazi szeretet. Ha pedig nincs meg bennem az igazi szeretet, akkor koplalhatok, megfoszthatom magamtól a kívánságaimat böjt címkeszó alatt, de Isten előtt nem leszek kedves.

Mert, ha Isten szeretete ég bennem, akkor nem szenvedek, s nem szenvednek körülöttem. Isten szeretete felperzseli a járomköteleket, leoldja a rabbilincseket.

Ez a szeretet kell lángoljon bennem, mert így lehetek kedves Isten előtt. Nem azt mondom, hogy a megszaggatott ruha, szív, kívánságaink hanyagolása, elnyomása, a hamuba térdelés, és az imádkozás, nem fontos, vagy elhanyagolható. Jaj, dehogy. Fontos és szükséges, de ha szeretet nincs bennem, akkor semmi se vagyok, akkor bármit is teszek az semmit sem ér. Mert a szeretet maga az Isten.

Most pedig válaszolj őszintén: Neked milyen bilincsektől kell megszabadulni? Milyen köteleket kell leoldj a körülötted levőkről? Van-e benned elég szeretet ahhoz, hogy képes legyél mindezt megtenni?

Neked mit mond még ez az Ige? Mire tanít most?

Mindent te tettél

“Uram, te szerzel nekünk békességet, hiszen mindent te tettél, ami velünk történt.” Ézsaiás 26:12

Szeretek vissza-visszatérni ehhez az igéhez. Megnyugtat, s valóban békességet ad, vagy tisztogat. Gyakran az utóbbi. Miért?

Nem akarok teológiai okfejtésbe kezdeni, csak néhány gondolatot jegyzek meg, amit sikerült megértenem:

  • Uram – ez a kezdet, ez az alap. HA Úrnak tudom vallani Jézust, saját uramnak, akkor igaz rám a mondat folytatása. HA Ő az én Megváltóm, Ő irányít, felettem áll.  HA igazi Úr az életem felett, Úr a hétköznapjaim felett. Akkor lesz békességem, miért?
  • Te szerzel békességet – nem én kell törekedjek arra, hogy békességem legyen. Semmilyen erőfeszítésembe sem kerül. Egyetlen feltételnek “kell eleget tennem”, az elsőnek, Jézus az Úr. A békességet Ő adja, s igazi békességet csak egyedül Ő képes adni. Mindez pedig azért lehetséges, mert mindent…
  • Mindent te tettél – semmi sem történik véletlenül. Életem minden egyes mozzanata Isten hatalmas tervének része. Ő nem csak tudja mi történik velem, Ő teszi velem. Ő a javamat szolgálja minden cselekedetével.

Végső soron, ha Jézus az Úr az életed felett, bármi történik is veled, lesz békességed. Mert aki munkálkodik körülötted és benned, tudja mit tesz, hatalmas, fel nem fogható, lenyűgöző terve van az életeddel.

A lényeges kérdés tehát az, van-e békességed? Ha nincs, tedd fel magadnak a következő kérdést: életem mely területén nem Úr az Isten? Tisztogat ez az Ige, ugye?

Tavaszi nagytakarítás

Itt a tavasz, legalábbis nekem. Szokás szerint nagytakarítást tartok. A kedvenc részem az, amikor szélesre tárom az ablakokat és a szoba megtelik friss levegővel és ragyogással. Ezután jön a kellemetlenebb rész, ilyenkor derül fény az addig sötét sarkokban meglapuló koszra. A takarítás időt és energiát igényel, de szeretem a végeredményt, így nem bánom, van mi motiváljon.

Néha úgy érzem az életemre naponta ráférne egy tavaszi nagytakarítás. Reggeltől estig annyi szeméttel megtelek, hogy már alig-alig marad bennem frissesség és ragyogás. S a legszomorúbb, hogy olyan könnyű ebbe beletörődni, halogatni a belső takarítását. Csak hát, ez is időt és energiát igényel, meg sok alázatot, s még több őszinteséget. Leleplezni a sötétség cselekedeteit, a sötétség haszontalanságait. S itt időznék is egy kicsit. A bűn az bűn, oké, kosz, takarítani való. DE olyan sok megtűrt haszontalansággal van tele az életünk, eltűrt obszcén viccek a munkahelyen, megnézett filmek, sorozatok rengetege, internetes/telefonos játékokkal eltöltött idők, facebook-os és internetes szörfölések ésatöbbi. Mind-mind haszontalanság, s helyette mennyi hasznos dolgot beiktathatnánk az életünkbe.

Volt egy bácsi a buszon, két megállót utazott összesen, s még azt az öt percet is arra használta, hogy odalépjen egy fiatal lányhoz, s megkérdezze mi lakik a szívében, ismeri-e az URat. Csodálkoztam a beszélgetésükön, megérintett, elszégyelltem magam… én mikor…? Még a buszos utazások is lehetnek hasznosak, tőlünk függ.

Szóval a haszontalanság olyan megtűrt kosz, legalábbis az én életemben, melyre igencsak ráfért egy tavaszi nagytakarítás.

Vágyom arra, hogy most legyen tiszta az életem. Vágyj erre te is, hisz semmi sem marad a végtelenségig lepel alatt. Addig kell szellőztetni és a fényt beengedni a szobába, míg süt a nap, s nem tudhatod, hogy a te életedre mikor borul felhő. Használd ki az alkalmas időt, használd ki a mát. Leplezz le az életedben minden bűnt, minden haszontalanságot. Tisztogasd a szívedet, s felragyog neked a Krisztus.

“Ítéljétek meg tehát, mi kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket. Mert amiket titokban tesznek, azokról még beszélni is szégyen, de mindaz, amit a világosság leleplez, nyilvánvalóvá lesz. Mert minden, ami nyilvánvalóvá lett, az világos. Ezért mondja:

„Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.” Efézus 5: 10-14

Neked mit kell kitakarítani az életedből? Honnan hiányzik a frissesség és a ragyogás?

Istennel ketten

“Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” Jelenések 3:20

Én is vacsoráztam Vele, s szükségem van Rá minden nap. Szükségem van a Vele töltött időre ahhoz, hogy élni tudjak, úgy igazán, élni tudjak teljes életet. Szeretem a Vele töltött időt, mindig jó, mindig élvezem. Istentől még az is jó ha megfedd, ha a gyengeségeimre világít rá. Tőle sohasem fáj, annyira szeret. Aztán amikor tanulok, új dolgokat látok és értek meg, ó, az milyen jó. De amikor csak úgy vagyunk, Ő és én ketten, … az leírhatatlan. Ismered ezt az érzést te is, ugye?

Mégis előfordul velem, hogy rohanok, rohanok az idővel, rohanok a napi teendőkkel, rohanok a kapcsolataimmal, s Istennel, a vacsoránkra is csak egy “satjburger ” jut. S ha bárki megkérdezi naponta olvasok-e igét, napi kapcsolatban vagyok-e Istennel? “Természetesen” igennel válaszolok, mert elvégre is nem hazudok, és amúgy is minek részletezzem, ráadásul nehéz beismerni, hogy nem vagyok mindig, minden pillanatban tökéletes, mert az akarok lenni. Reggelente olvasok én igét, vagy legalább egy zsoltárt, egy áhítatot, mai igét, vagy már sokadik éve ismétlődő a Spurgeon-ös napi ígéretet, van ezekben is új még sokadjára is, de mégsem az igazi.   Én igazából gyertyafényes vacsorákra vágyok, hosszú beszélgetésekkel, csak hát “nincs időm rá, se energiám”. Tapasztaltad már ezt?

“Nincs rá időm!” –  gyakran mondom másoknak, hogy “arra van időd, amire szánsz!“, azt hiszem gyakrabban mondhatnám magamnak is. Energia? – rájöttem, hogy az Istennel töltött időhöz nem energia kell, csak én kellek … csak te kellesz. Gondolj csak bele és válaszolj őszintén, a TV, filmek, a facebook hírek ésatöbbik megnyugtatóbbak és pihentetőbbek, mint az mikor Istennel vagy? Azt gondolod, hogy Isten nem tudja, hogy fáradt vagy? Nem tudja, hogy x gyereked van, hogy munkamániás a főnököd vagy, hogy a férjeddel szinte csak este találkoztok? Azt gondolod, hogy mindazok ellenére, hogy mindent tud rólad és a legjobban szeret, még Ő is a “terhedre” akar lenni, tovább fárasztani? Drága barátnőm, ha csak egyszer is érezted Isten felüdítő kegyelmét, érezted a jelenlétét, akkor egy olyan pillanatot se mulassz el, mikor élvezheted a Vele töltött időt. Tapasztaltam ezt, s mégis most is elsősorban magamnak írok, mert  az Istennel való kapcsolat az alapja mindennek, az életemnek. A kapcsolat, amely minőségi időt igényel, a kapcsolat, amely épít és gyógyít, a kapcsolat, amelynél nincs több vagy jobb.

Nekem személyesen szükségem van az Atyámmal töltött minőségi időre, és hiszem, tudom, hogy neked is. Nem azt mondom, hogy a gyorsan bekapott reggeli semmit sem ér, mert szükséges, és sokkal jobb, mint ha az ember nem eszik semmit, hanem hogy naponta egyszer szükség van arra, hogy leüljek, megterítsek szépen, készüljek, s időt töltsek azzal, hogy valakivel vagyok. Istennel, ketten. Mert az Istennel töltött idő ad erőt, ahhoz, hogy élni tudjak, hogy mosolyogjak mikor a napom nem úgy zajlik, mint elterveztem, hogy kedves legyek a körülöttem levőkkel, hogy szelíd legyek, hogy valóban időm legyen minden másra is.

Nem tudom te milyen fajta nő vagy, az aki már hajnalban tesz-vesz, vagy aki estére virul ki igazán. De azt tudom, hogy bármelyik típusba is tartozol mindig van időd arra, hogy Istennel légy. Ha neked könnyebb korán kelni, akkor használd ki a reggeli csendet, s kávézz az Úrral, csak ketten. Ha viszont az estéid az energia dúsabbak, akkor vacsorázz együtt a Megváltóddal, csak ti ketten. A nap fénypontja mellett, mert hidd el ez az, pedig ragadj meg minden pillanatot, mikor csak úgy társaloghatsz vele, mosogatás közben, vagy épp utazáskor, ha csak lehuppansz a fotelba pár percre. Isten nem energiát tőled, hanem téged, az energiát Ő adja, ezt ne feledd.

Most pedig őszintén, te mikor voltál utoljára csak úgy Istennel ketten? Igazán csak ketten, minden mást kizárva? Mikor volt az utolsó közös randitok, gyertyafényes vacsorával, “egész éjszakán át” tartó beszélgetéssel? Mikor voltál utoljára kettesben a te atyáddal? Ha a válaszod nem az, hogy ma, akkor épp itt az ideje: öltözz, készülj, Isten már vár, az ajtód előtt áll és arra vár, hogy együtt lehessen veled ma is.