Isteni oltalom

"Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az Úrban bízik, az oltalmat talál." (Péld 29,25)

 

lighthouseÉletem során nagyon sokszor voltam olyan helyzetben, hogy féltem az emberektől. Az egészen egyszerű dolgoktól kezdve, mint megszólalni nagyobb társaság előtt, az előítéletektől való rettegésen át egészen a testi épségem féltéséig. A félelem, a rettegés csapda. Rabul ejt, elszigetel, bezár. Nem visz előre, mégis rengeteg energiát elfogyaszt. Elveszi az életkedvet, az örömöt, megrontja a kapcsolatokat, még a testi egészségre is káros. Az mondja az ige, hogy csapda. Sokszor mi mást gondolunk csapdának…
Az Úrban való bizalom viszont valami egészen más. Ez ad igazi támaszt a viharokban. Jöjjön bármi, Valaki sokkal hatalmasabb áll mögöttem. Isten oltalma alatt lenni a legcsodálatosabb békességet nyújtja. Gondoljanak bármit az emberek, rosszat is tervezhetnek felőlem, nem félek.
Ahogy a zsoltáros mondja:

„Szemem nyugodtan nézi azokat, akik leselkednek rám, fülem nyugodtan hallja, hogy rám akarnak támadni a gonoszok.” (Zsolt 92,12)

Érdekes módon a csapda is, az oltalom is egy bizonyos zártságra utal. Valami, ami körbevesz, ami befedez. Mégis milyen más a kettő! Az egyik megfojt, a másik szárnyakat ad. Az egyiknek vége pusztulás, a másiknak élet.
Az Isten oltalmát élvezni csodálatos dolog. Bízz az Úrban, akkor átélheted! Tedd le a félelmeidet a kezébe, add át neki naponta, hidd el, Ő sokkal többet tehet a gondjaid megoldásáért, mint te!
Kívánom, hogy ma is megtapasztald a 91. zsoltár áldásait:

„Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja az ÚRnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom! Mert ő ment meg téged a madarász csapdájától, a pusztító dögvésztől. Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége. Nem kell félned a rémségektől éjjel, sem a suhanó nyíltól nappal, sem a homályban lopódzó dögvésztől, sem a délben pusztító ragálytól. Ha ezren esnek is el melletted, és tízezren jobbod felől, Ha az URat tartod oltalmadnak, a Felségest hajlékodnak, nem érhet téged baj, sátradhoz közel sem férhet csapás. Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben. Eltaposod az oroszlánt és a viperát, eltiprod az oroszlánkölyköt és a tengeri szörnyet. Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt, oltalmazom, mert ismeri nevemet. Ha kiált hozzám, meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt. Megelégítem hosszú élettel, gyönyörködhet szabadításomban.”

Pont az ellenkező irányba

Jónásról olvastam. Az első részben mintha minden a feje tetejére állt volna az Úr kijelentése miatt.

Jónás küldetést kap a ninivei nép felé, de pont az ellenkező irányba indul el. Kimegy a kikötőbe, de úticélja nem Ninive, hanem Tarsis. Kifizeti az útiköltséget, és nyugodtan felszáll a hajóra. Amikor jön a nagy vihar, és a többiek kétségbe esnek és imádkoznak isteneikhez, Jónás mély álomba merülve fekszik a hajó mélyében. Neki, akinek a legjobban kellene tudni, hogy kihez is kellene imádkozni, ő alszik. A hajóskapitány viszont nem feledkezett meg róla. Megkeresi, és próbálja józanítani: mindjárt meghalunk, te hogyan tudsz aludni ilyen veszedelemben? Imádkozz!sea

Jónás viszont nem imádkozik. Nagyon jól tudja, hogy nem kérhet semmit a Teremtőtől, hiszen homlokegyenest megtagadta akaratát. Sőt, abban is biztos, hogy őmiatta vannak bajban.

A pogányok, akik nem ismerik az élő Istent, imádkoznak bálványaikhoz, a hívő, az Isten szolgája meg hallgat. Nem így kellene ennek lennie.

Érdekes módon, Jónás egészen addig hallgat, ameddig a többiek rá nem jönnek, hogy miatta kerültek bajba. Nem tudom, hogyan is tudtak sorsot vetni abban a hánykolódó hajóban, vagy kinek is volt az ötlete, hogy egy ember miatt érte őket a veszedelem. Jónásra esik a sors, és akkor már beszél. Elmondja, hogy az élő Isten, a Teremtő szavának engedetlenkedett, és ezért most mindenki a hajón bajba került.

Eddig hallgatott, most már muszáj beszélnie. A többiek imádkoztak, neki nem volt mondanivalója.

Az emberek megrémülnek ekkora felelőtlenség hallatán, de nem cselekszenek indulatosan. Jónás tanácsát nem fogadják egyből meg, nem szabadulnak meg tőle azonnal, hanem még próbálkoznak kievezni a partra. Csak, amikor már minden kötél szakad, akkor dobják be a tengerbe.

A tenger lecsendesül, a hajósok hálát adnak, és fogadalmakat tesznek. Most már az Úrnak, az igaz Istennek.

„Ezért az emberek nagy félelemmel félték az Urat, áldozatot mutattak be, és fogadalmakat tettek az Úrnak.” (Jón 1,16)

Ennek a történetnek a kapcsán a következő kérdések foglalkoztattak:

Milyen állapot az Istennek való engedetlenség? Hogyan tudom ezt magamban felfedezni?

Sokszor szeretünk magunknak mindent megmagyarázni, mikor kellene cselekedni az igét, hogy most azért nem így, és azért másképpen, mert… De annyira meg tudjuk nyugtatni magunkat, hogy még „mély alvásba” is zuhanhatunk?

Volt-e már olyan, hogy több volt a körülöttünk lévő emberekben az istenfélelem, mint bennünk, akik az Ő népének tartjuk magunkat? Hamarabb rájöttek-e, hogy most éppen Istennel van dolguk, mint mi?

Meddig kell Isten elvigyen minket, míg rendezzük vele a kapcsolatunkat?

A 25-plusz rendezvények margójára

Távol álljon tőlem, hogy bírálattal illessem azokat, akik ilyen rendezvényeket szerveznek, vagy részt vesznek rajtuk. A szükség, ami miatt létrejöttek, ordító, és egyre növekszik. Ez egyfajta válasz rá. Az igaz, hogy számomra értelmezhetetlen.

Próbálom megérteni, de nem megy. Mert miről szólnak ezek a konferenciák, esték, keresztyén társkeresők, wellnesshétvégék? Arról, hogy legyen olyan fórum, ahol a 25 év feletti keresztyén egyedülállók találkozhatnak.

Én egyetlen ilyenen vettem részt anno, csoportosan és 25-mínuszosan, de még így is nagyon kellemetlen volt. Ugyanis egy “sima” ifjúsági rendezvényen még megvan az embernek az az illúziója, hogy ide az emberek nem csak társat keresni jönnek, hanem esetleg az Ige kedvéért. Na, egy ilyen rendezvényen elszáll minden ilyesfajta illúzió. Rettenetesen kényelmetlenül éreztem magam, mintha valami furcsa betegségben szenvednék, és összegyűjtöttek volna a sorstársakkal. De nem az a célom, hogy bíráljam a rendezvénytípust. Lehet, hogy másnak tetszik az ilyesmi, és az én lelkivilágom nem megfelelő ehhez.

De azt nem értem, hogy az emberek komolyan azt gondolják, hogy azért van ennyi egyedülálló, mert a fiatalok nem tudnak találkozni? Mert ezek a programok ezt sugallják.

Ne lenne lehetőség találkozni a huszonegyedik században? Mikor van autó, busz, vonat, repülő? Mikor itt az internet, a facebook? Mikor a fiatalok nem maradnak a kis falujukban, hanem gimnáziumba, egyetemre mennek más városokba, új ifjúsági csoportokhoz csatlakoznak, ifjúsági programok tömkelegére járnak? Amikor a munkánk, a hobbink miatt rengeteg emberrel kell kapcsolatba lépnünk, utaznunk, továbbképzésekre járnunk? Ez most komoly?

Ha valóban az lenne a gond, hogy a fiatalok nem tudnak találkozni, akkor már rég kihalt volna az emberiség, tekintve, hogy a mostani 20-as, 30-as generációhoz képest milyen esélyei voltak a szüleinknek, nagyszüleinknek.

És mégis, mintha ez lenne az egyetlen válasz sok közösségben, hogy ilyen programokra propagálják a fiatalokat.

Nem akarok úgy tenni, mintha minden választ tudnék erre a nagy kérdésre, de van pár ötletem azon kívül, hogy “nem tudnak a fiatalok találkozni” – ezekre viszont nem orvosság egy-egy ilyen rendezvény.

Az a baj, hogy nincs már szükségünk egymásra. Dolgoznak a férfiak és a nők is, mindenki megkeresi a maga kenyerét, lakik a maga kis otthonában. Nincs szükségünk egymásra anyagilag, talán még zavarna is, ha jönne valaki, és megbolygatná a jól megszokott kis rendet. Lehet a szülőknél lakni, lehet testvérrel együtt lakni, lehet lakótársat szerezni, ha mindenképp szeretnénk valakihez szólni, és nem állunk annyira jól. Lehet ételt rendelni, anya majd otthon kimos.

Persze, vannak érzelmi, meg szexuális szükségleteink is. Ezek erősebbek, fájnak is néha. De ezeket is megoldja az ember. Az együttjárás teljesen rendben van a gyülekezetekben. Ezzel ki lehet elégíteni az érzelmi szükségleteket egy-két-öt emberrel. A testieket reméljük, nem – de időnként azokat is. Csak egy kicsit. Ha azt mégsem, akkor ott van az internet. Esetleg a pornó. Az önkielégítés. Szerelmes regények. Flört a kollegákkal – vagy ha nem flört, akkor “jó barátság” a másik nemmel.

Az a baj, hogy az egész párkapcsolat-dolog kezd afféle “l’art pour l’art”-jelenséggé válni. Ismeritek ezt, ugye? Én annak idején magyarórán teljesen kiakadtam tőle, hogy létezik a “művészet önmagáért” (amúgy sem voltam nagy bölcsészlélek). Miért is van a párkapcsolat? Azért, hogy jól érezzem magam. Hogy legyen valaki, aki szeret, meg akit szerethetek. Aki megadja, ami kell nekem. Aki pont olyan, mint amilyennek elképzeltem. Szerelmes vagyok a szerelembe. L’art pour l’art.

pink-roses

A Biblia nem egészen így ír a házasságról. Hanem olyasféléket, hogy van benne szeretet, meg tisztelet, hogy egymás javát kell kölcsönösen keresnünk, hogy legyen fontosabb a másik, mint mi magunk, és hogy ennek az egésznek a fő célja, hogy Krisztus és az egyház kapcsolatát kiábrázolja itt a földön.

Mióta Jézus középpont helyett egyfajta asszisztens lett a keresztyének között, azóta ugyanazt csináljuk, mint a világ. A világban az a trend, hogy akarjunk mindent magunknak, de lehetőleg mi ne adjunk sokat cserébe. Egy kapcsolat pedig igencsak sok befektetést igényel.

Ha az lenne az alap, hogy Jézus az életem középpontja, hogy megvan a tőle kapott célom, akkor máris lenne egy sokkal szilárdabb kiindulópontunk. Mert akkor máris nem önmagam szórakoztatására és igényeim kielégítésére kell a másik ember. Hanem azért, hogy összefoghassunk ketten valamiért, amit Isten speciálisan kettőnkre bízott. És azért, hogy ketten, kicsiben kiformálhassuk Jézus és az egyház képét. Micsoda cél!

Azt látom, hogy a társtalan fiatalok rengetegen vannak mindenhol. Lézengenek egymás mellett. Sóvárognak, sokszor keserűek. Méregetik egymást. Nem tetszenek egymásnak. Sok esetben fel nem foghatom, mi kellene még. Milyen extrát keresnek még? Nem találják azt az extrát sok-sok év alatt sem.

Az a baj, hogy nem ismerjük Isten vezetését. Nem egyszerű, az biztos, pláne nem ilyen nehéz kérdésben. De sokszor esélytelen is keresni. Isten vezetését nem lehet úgy megérteni, hogy nem jó célokra akarom használni a párkapcsolatot. Sem úgy, hogy az igényeimet folyamatosan a Biblia által illegálisnak minősített forrásokból elégítem ki. Hogy összevissza járogatok emberekkel, hogy folyton “vadászok” mindenkire, aki új arc. Hogy Jézust asszisztensként kezelem (Uram, kérlek, tedd meg ezt és ezt, add meg azt és azt).

Meg az is baj, hogy sokan ebben a rózsaszín-szerelmes-kultuszban élünk. Hogy várjuk azt a bizonyos rózsaszín érzést, és ha az nincs, akkor nincs is értelme. Szerintem is fontos a szerelem, és hiszem, hogy Isten akarja is adni, sőt, azt is hiszem, hogy kell a párkapcsolatba. De először várni a szerelmet, hogy majd az alapján lehessen dönteni, nem túl praktikus. Egyrészt, mert néha a legkevésbé megfelelő személyekbe szeret bele az ember. Másrészt, mert nem egy embert ismerek (férfit is, nőt is), akinél előbb jött a vezetés, aztán a szerelem. És ha ők azt mondták volna, hogy szóba sem jön a másik, mert nem vagyok belé szerelmes, nem érzem azt a bizonyos dolgot, amit érezni szeretnék? Jópár nagyszerű házasság helyett lenne még számos boldogtalan egyedülálló.

Annyira jó lenne, ha nem egymást méregetnénk a húspiacon, mint a világban szokás. Hanem lenne egy Istentől kapott, szilárd identitásunk. Meglenne az életünk tökéletes központja: Jézus, és az elhívás, amit tőle kaptunk. Első körben mindenkinek az, hogy szeresse a felebarátait, és hogy mentse őket, aztán kinek-kinek speciálisan, amit kap. Tudnánk, mire való a házasság: önmagunkat odaadni egy másik embernek, egy másik emberért teljesen, és kiábrázolni az Úrral való kapcsolatot. És mindezek után tőle kérdeznénk: Uram, ki az, aki ebben a munkában társam lehetne, akinek ebben a munkában társa lehetnék? Ki az, akivel legjobban tudnék “kiábrázolni”?

Van az az Ige, hogy

"keressétek először az Ő (Isten) országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek." (Mt. 6,33). 

Ne fordítsuk meg a sorrendet. Ne a ráadásért éljünk, ostoba dolog lenne.

A sötétség órái

Néhányszor életem során előfordult, hogy éjjel egy kellemetlen gondolatra ébredtem. Vagy egy rossz álom, vagy csak egy gyötrő gondolat. Ilyenkor azt tapasztaltam, hogy sötétben sokkal nehezebb racionálisan gondolkodni, vagy hinni. nightEgy-két kellemetlen gondolat óriási aggodalommal tud eltölteni, ami ellehetetleníti a pihenést, és csak még jobban felbosszant a tudat, hogy aludni kéne, és nem megy, holnap milyen fáradt leszek. Aztán jön a gyakorlati megoldás, az imádság, meg a kívülről megtanult igeversek ismétlése, azokba való kapaszkodás.
Egyik ilyen éjszakai tapasztalat után reggel megdöbbenve eszméltem rá, hogy éjjel valóban a kísértővel volt dolgom. Egy rossz gondolatra ébredtem a sötétben, és hiába próbáltam az összes igaz és használható érvet felsorakoztatni a hazugság megcáfolása érdekében, nem sikerült megnyugtatni a szívemet. Még az imádság és az igeversek felmondása után is egy ideig nem tudtam elaludni az „érzelmi kimerültség” miatt. Életemnek egy olyan területét támadta meg a kísértő kétségeket támasztva bennem, amelyre egyáltalán semmi alapom nem volt. Reggel elmeséltem a férjemnek, és jó volt hálát adni, hogy az Úr átvezetett a sötét éjszakán.
Mindezt átélve foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen is lehetett Jézusnak a Gecsemáné kertben a gonosz hadával szembenézni. Milyen lehetett az a szomorkodás és gyötrődés a sötétben, a gondolat, hogy mekkora szenvedésen kell neki átmenni az Édesatyjától elválasztva… Mennyire nem érezték át a tanítványai a helyzet súlyosságát, az imatámogatás fontosságát. Elaludtak.

“Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, azután szomorkodni és gyötrődni kezdett.” (Mt 26,37)
„Virrasszatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” (Mt 26,41)

Egy néhány kérdés fogalmazódott meg bennem, és most arra kérlek, gondold velem együtt végig őket:
Mit teszek, amikor bajban vagyok? Mennyi idő telik el addig, míg rájövök, hogy márpedig egyedüli megoldás az imádság és az Isten szavába való kapaszkodás?
Voltak-e már szomorkodó és gyötrődő időszakok az életemben? Ha nem, akkor vajon számíthatok-e rá, mielőtt megérkezem a mennyei hazába?
Vajon én is alszom imádság helyett, míg mások körülöttem gyötrődnek?
Mit jelent, hogy a lélek kész, de a test erőtlen?
Milyen lesz majd az én „halálom órája”?

Menyire hálásnak kell lennem, hogy azt a sötétséget, amivel Jézusnak kellett szembenézni, nem kell soha megismernem! Örülnöm és örvendeznem kell a mai napon, hogy amikor a halállal kell találkoznom, nem leszek magamra hagyva. Ahogy az egyik számomra nagyon kedves ének mondja:
„Nem egyedül fogok átmenni,
Megváltóm kész engem vezetni.
A halál völgyéből az Örök életre,
Ő fog a Jordánon átvinni.”

A te hangod

14466432_1481670121849486_884505159_o

A múlt szombaton részt vettem az Értékes nő c. női konferencián. Sok minden elhangzott, én most egy dolgot emelnék ki: Istennek minden elhívottja számára egyedi terve van. Ha az Úr Jézus tanítványává lettél, akkor biztosan, hogy van a te életedre is egy csodás terve. De mi lehet ez a csodás terv? Egyáltalán honnan tudhatom meg, hogy mire hívott el Isten? Jézus Krisztus minden követőjét elhívta arra, hogy tanúja legyen az Ő személyének. Vagyis képviselje Őt ebben a világban, azoknak az embereknek az életében, akikekkel kapcsolatba kerül.

„Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” Ap Csel 1,8

Ezzel összefonódva mindig adatik egy szolgálati terület, ami „ránk van szabva”, illetve amire ajándékot kapunk. Ennek megtalálásában pedig elengedhetetlen az Isten gyülekezetének életében való aktív részvétel. Ha csak “néző” akarsz lenni a gyülekezetedben, akkor biztosan nem találod meg azt a területet, ahol Isten használni akar.

Ott voltam ezen a konferencián, és ezek a gondolatok foglalkoztattak. Lehetőségem volt újra átgondolni, hogy mire is kaptam elhívást az Úrtól. Jó volt visszagondolni arra az igére, amivel indított Isten a gyermekekkel való foglalkozás útján:

„Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” Jn 15,16

Még tiniként kaptam ezt az igét, amikor meghívtak egy táborozási hétre segíteni a gyerekek körül. Csodálatos megerősítés volt számomra, a tanítók és a családom bátorításán túl. Akkor annyira bizonyos voltam benne, hogy „ez az én hangom”, hogy már abban is biztos voltam, ha nem megyek férjhez, akkor egy segélyszervezetnél vagy árvák otthonában fogok gyermekekkel foglalkozni, köztük lakni.

Isten megajándékozott családdal, gyerekekkel, és az elhívásom azóta is csak erősödött. A szombati konferencia utáni vasárnapon pont én kerültem sorra, hogy tanítsak a vasárnapi iskolában. Amikor a gyermekeimnek ezt elmondtam reggel, örömujjongásban törtek ki. Én pedig alázattal adtam hálát Istennek, hogy a gyermekeim „nem untak meg”, azaz amellett, hogy szeretik a többi tanítót, Isten még feléjük is tud használni a vasárnapi iskolai alkalmakon.

Mindezzel együtt eszembe jutott a sok mulasztás is, amit ezen a területen elkövettem. Felkészületlenség, türelmetlenség, hanyagság… Amikor készülök az alkalmakra, sokszor eszembe jut az ige:

„Átkozott, aki az Úr dolgát hanyagul végzi...” Jer 48,10a

Hálás vagyok a bocsánatért, amit kaptam mindezekre.

Hálás vagyok, hogy Isten megújította, megerősítette elhívását felém, és ezáltal még a mindennapjaim is új frissességet nyertek.

Téged mire hívott el Isten? Hűséges vagy-e ezen a területen? Gyümölcsözteted-e azokat az ajándékokat, amelyeket Istentől kaptál? Szükséged van-e megújulásra a szolgálatban?

Az első pillanatok

amos-5-4

Vannak bizonyos mondatok, kifejezések, és még igeversek is, amelyek azért emlékezetesek, mert egy számunkra fontos személy szájából hangzott el különleges hanglejtéssel vagy jelentős élethelyzetben. A fenti igevers számomra ilyen. A férjem is tanúja volt az illető prédikációjának, és elég élethűen utánozza, visszaadva a hanglejtést.

Érdekes módon, egyből ezt az igeverset hallottam a fejemben, amikor elolvastam egy nagyon jó cikket, melynek címe az volt, hogy „6 rossz indok arra, hogy ránézz a telefonodra reggelente” (Angol nyelvű cikk itt: http://www.desiringgod.org/articles/six-wrong-reasons-to-check-your-phone-in-the-morning). A következő tényezőket sorolta fel a cikkíró: az újdonság, a büszkeség, és a szórakozás vonzása, valamint az unalom, a felelősség és a problémák elkerülése késztethet minket arra, hogy reggelente az okos telefon indítsa a napunkat. Mivel sokan ébresztőóraként is használjuk a telefont, ezért reggel ez az első tárgy, amire rápillantunk. És ha már a kezünkben van, és a szemünk előtt, akkor onnan már nagyon gyorsan tolakszik minden más, hogy figyelmünket és összpontosításunkat elvegye az Egyetlen Személyről, aki a reggeleink első pillantását és gondolatát megérdemelné.

Spurgeon mondta: „Addig ne nézz senki emberfiának arcába, amíg Isten arcát nem láttad! Ne beszélj senkivel, amíg a Magasságossal nem beszéltél! Ne fogj addig a munkádhoz, amíg derekadat az áhítat kötelével fel nem övezted, hogy áldott legyen a munkád!”

Úgy érzem, ez mindennapi kihívásunk. De nagyon hálás vagyok Istennek minden figyelmeztetésért, amit az Ő szolgáin keresztül is kapok.

„Engem keressetek, és éltek!” Az igazi élet Isten közelében kezdődik. Jusson ez mindig eszedbe, amikor reggelente a telefont a kezedbe veszed!

“Magam vagyok a békesség”

feszultseg

„Régóta lakom már együtt a békesség gyűlölőivel. Magam vagyok a békesség, de mihelyt megszólalok, ők viadalra készek.” (Zsolt 120,6-7)

A munkahelyemen változások történtek. Igazgatócsere volt, politikai színezettel. Az új igazgató és a régi finoman szólva nincsenek jóban egymással. A múlt héten többször is tanúja voltam néhány szócsatának, amely köztük zajlott. Nem mondhatom, hogy régóta „lakom” velük együtt, de egyszer sem könnyű végighallgatni feldúlt, dühös, érdekeiket vadul védő embereket. Bár én nem voltam érintett, azért nem szívesen ültem közöttük.
Édesapámtól hallottam először, hogy mennyire fontos, hogy mi magunk milyen emberek vagyunk, amikor konfliktusra kerül a sor. Vannak ugyanis feszültségkeltő, feszültségvezető és feszültséglevezető emberek. A feszültségkeltő emberek szeretik „csinálni a feszültséget”, azaz ők a kezdeményezők. Általában elégedetlen emberek, akik mások hibáját nagyon hamar észreveszik, és nem késlekednek arra rámutatni. Van, amikor feszültségkeltő munkásságukat nem nyíltan, hanem a háttérben, áskálódással teszik. A feszültségvezető emberek rezonálnak a feszültségkeltők által meghatározott hullámhosszon. Alapvetően nem szeretik a békétlenséget, és nem keresik azt, de ha valaki megzavarja a békességet, akkor ők tovább terjesztik azt, illetve visszafordítják másokra a háborút. A feszültséglevezető emberek éretten reagálnak a feljövő kritikára, vádakra. Nem rezonálnak, nem gerjesztik tovább, hanem „levezetik” azt. Békét sugároznak, békére igyekeznek. A zsoltáros olyan szépen mondja „magam vagyok a békesség…”
Úgy szeretném ezt én is így elmondani!
Ma így imádkozom: Úr Jézus, olyan hálás vagyok, hogy te magad vagy a békesség. Köszönöm, hogy nálad mindig lecsendesedhet a szívem. Kérlek, légy te a békességem. Add, hogy én is ezt munkáljam, ezt sugározzam, ne adjak helyet rágalmazásnak, rosszindulatú vádaskodásoknak, ne legyek sértődékeny és haragot tartó. Segíts, hogy felismerjem azokat a helyzeteket, amikor olyan könnyen vezetném tovább a feszültséget, pedig nincs értelme, sőt, bűn lenne. Adj, kérlek, bölcsességet, hogyan lehet lecsillapítani a dühöngő szíveket. Segíts megtestesíteni a te békességedet, hiszen a világnak erre van szüksége. Ámen.

Ne CSAK lelkesedj!

Napjainkban, a legtöbb munkahelyen alapvető elvárás, hogy az adott szakterületen belül dolgozó személy időközönként képzéseken vegyen részt. Így biztosítva, hogy tudása korszerű marad. Én magam is egy olyan szakterületet választottam, ahol folyamatosan tanulni kell.
Egyszer egy ismerősöm így fogalmazott: “Jó dolog tudni, de tanulni nem szeretek.” És valóban így van, egy vastag könyv tanulmányozásánál lendületesen nyargalunk át az első oldalakon, de körülbelül a könyv felénél ez a lendület megcsappan, sőt a vége felé már keservesen, alig-alig győzzük le az előttünk tornyosuló oldalakat.
Miért beszélek erről? Mert ehhez rengeteg kitartás szükséges. Talán működik egy, esetleg két évig, de tíz vagy húsz éven keresztül naponta tanulni? Valóban, egy kicsit ijesztően hangzik.
Figyelem a körülöttem élő embereket, a mai fiatalokat, középkorúakat, és csodálkozom azon, hogy mennyi mindent képesek megtenni az előttük lebegő cél érdekében. Hosszú éveken át küzdenek, hogy egy másik szerepkört tölthessenek be a munkahelyen, vagy harcolnak más dolgokért, de nem is az a lényeg, hogy mit igyekszenek elérni, hanem az, hogy megszégyenítően sok kitartással teszik mindezt.
Feltettem magamnak a kérdést:
Kitartó vagyok naponta a szeretetben? Szeretni többet jelent, mint kedvesen mosolyogni. Egy nő szeretetnyelvébe a gondoskodás is bele tartozik. Ezt naponta tenni kell. Kitartó vagyok ebben a szeretetben, vagy csak tehernek érzem?
Kitartó vagyok a türelemben? Egy gyermek sokat formál a személyiségünkön. Én nagyon türelmetlen nő vagyok, de kislányom révén naponta erősödnöm kell a türelemben. Kitartó vagyok ebben a formálódásban?
Miközben sorban tárultak fel a kérdések a lelkemben, valami megállított.
Hajlandó vagyok tanulni Istentől? Hiszen, tudjuk, hogy minden fát gyümölcséről lehet megismerni. És az életem értékét nem a Bibliai lexikális tudás, hanem a gyakorlatban kirajzolódó megélt kapcsolat adja meg. Természetesen ehhez ismeret is szükséges. Tehát, kitartó vagyok ebben a fajta tanulásban? Kitartó vagyok azon alkalmak keresésében, amikor megélhetem azt, amit Istentől tanultam?
Mulandó, tovarebbenő célok elérése érdekében olyan sok energiát képesek vagyunk odaszánni. Mennyire vagyunk kitartóak a mennyei célok elérésében?
Mennyire vagyunk kitartóak a hétköznapok próbái között?

„Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.” (1Kor 9,26-27)

 

run

Amikor elengedjük a kezüket

sulikezdes

 

Biztos már sokan láttatok az interneten olyan iskolakezdős fotókat, ahol a gyerekek fejüket lehajtva, elszontyolodva ácsorognak az iskolatáskával, míg az anyuka röpköd örömében a várva várt szabadság küszöbén. (Tudom, hogy sok anyukát ez nem is érint, mert dolgozik nyáron is, és akkor is, amikor a gyermekei óvodába, iskolába mennek.)

Én nem tudtam eddig még azonosulni ezzel a képpel. Az óvoda, iskola kezdete, a gyermekeim kezeinek az elengedése nem igazán perdít táncra, inkább szorongással tölt el. Megszoktam, hogy szinte állandóan a közelemben vannak, s felügyelni tudom (legalábbis azt gondolom) testi, lelki épségüket.

Aztán az Úr, az élet, az évek elkezdtek megtanítani arra, hogy hagyjam abba a teljesen értelmetlen aggodalmaskodást, s engedjem át gyermekeimet hittel Istennek. Abban a tudatban, hogy Neki hatalma van az életük felett, hogy jobban ismeri őket nálam is, és nincs olyan körülmény, nincs olyan baj, baleset, ami nem jutna előbb elé, amiről nem tudna, és amit ne tartana ellenőrzése alatt.

„Nem fél a rossz hírtől, erős a szíve, bízik az Úrban.” (Zsolt 112,7)

Megannyi rémtörténetet ismerünk sokan, és ha hagyjuk, hogy a félelem otthont találjon nálunk, akkor meggyengülünk. Görcsbe szorul a gyomrunk egy váratlan telefonhívástól, vagy a kapucsengőtől szokatlan időben, rettegünk, ha valami váratlanul alakul, ha valaki később érkezik.

Függetlenül attól, hogy mekkorák a gyermekeink, engedjük át őket Istennek. Imádságban helyezzük Isten hatalmas kezébe életüket, annyiszor, ahányszor szükségesnek találjuk. Ezzel elsősorban Isten felé kifejezzük hitünket és bizalmunkat. S olyan békességet nyerünk, amit nem tud megadni semmiféle óvintézkedés, biztonságtechnika, okos-óra… Hatalmas nyomástól szabadulunk így meg, és nagyobb örömöt fog jelenteni szülőnek lenni.

„Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom!” (Zsolt 91,1-2)

Ugyanakkor gyermekeink is hatalmasat profitálnak abból, ha nem aggodalmat látnak a tekintetünkben, amikor először hagyjuk ott a bölcsődében, vagy óvodában, amikor sírni látjuk a reggeli készülődésnél, hanem derűt, ami őket is megnyugtatja. A gyermekeink magabiztosabbak lesznek, ha nem azt tapasztalják, hogy mindent kontrollálni akarunk és játék közben is csak féltő, aggódó szavak hagyják el folyamatosan a szánkat. A kislányom osztályfőnöke mondta szülőértekezleten, hogy ha elengedjük a gyermekeinket, nagyobb teret adunk nekik az önállóságra, életkoruktól, fejlettségüktől függően megtapasztalják azt az érzést újra meg újra, hogy „képes vagyok rá”, és ez motivációt, erőt ad nem csak pillanatnyilag, hanem a további évekre nézve.

Nekem bölcsességre van szükségem, hogy felismerjem azt, amiben már „elengedhetem a kezüket”, mert hogyha tovább szorongatom, akkor én magam leszek a sérülés okozója.

Gyermekeink elengedése végül azt is jelenti, hogy nem ragaszkodunk ahhoz, hogy a mi róluk szóló álmaink (vagy a saját kudarcba fulladt terveink, törekvéseink) valósuljanak meg az életükben, hanem nyitott szívvel nézzük, segítjük, támogatjuk Isten tervét az életükben.

Sámuel édesanyja, Anna jutott eszembe a Bibliából, az ő hite és megvallása, amit tettei követtek. Gyermeket kért az Úrtól, egy fiút, és fogadalmat tett, hogy fel fogja ajánlani teljesen egész életére Isten szolgálatára. Körülbelül négy éves lehetett Sámuel, amikor szülei felvitték a templomba és Éli főpap felügyeletére hagyták. Anna nem csupán egy gyermeket adott az Úrnak, hanem az egyetlent.

„Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amit kértem Tőle. Én viszont felajánlom az Úrnak. Legyen egész életére felajánlva az Úrnak! (1Sám 1,27-29)

Mi ez egy óvodai, iskolai naphoz képest, vagy egy tanulmányi úthoz, vagy gyermekünk házasságkötéséhez, elköltözéséhez viszonyítva? Isten házában Anna a legjobb helyen tudhatta a gyermekét.

Hitének, engedelmességének jutalma volt, miután elengedte és átadta gyermekét, felszabadultan, hitben megerősödve a Biblia számomra egyik legszebb hálaénekét dalolta.

Köszönöm, Uram, a gyermekeimet, ajándékaimat. Ma újra átengedem őket hittel neked. Rád bízom őket, a Te oltalmadra, bölcsességedre, vezetésedre. Támogass engem a nevelésükben, hogy ne ragaszkodjak görcsösen a saját elképzeléseimhez, hanem munkatársi közösségben legyek veled kibontakozásukban, az újjászületéshez vezető útjukban. Segíts legyőzni a félelmeimet, szorongásaimat hittel és imádsággal, hogy békességet és örömöt tapasztaljak nevelésükben. Ámen.

Mihez kevés ma az erőd?

Kislány koromban mindig vágytam arra, bárcsak nagy lehetnék már. Amikor eljött az ideje a „nagy életnek”, akkor mégis volt vagy van, hogy túl kicsinek, túl gyengének, túl erőtelennek éreztem, érzem magam. Vannak új és vannak megszokott dolgok, vagy akár a mindennapi élet velejárói, mindenféle síkon, amihez kevés a mi erőnk. Megbocsájtani, újat kezdeni, szeretni és nem neheztelni? Bízni és hinni, amikor éppen egy kiábrándító kő törte össze a szíved? Miben van most éppen szükséged erőre?
Egyik este az Úr a 2Kor 12,9 üzenetében üdített fel:

„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben azért az én erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.”

14257618_1755102751381147_1670796158388880724_o

Tanulj meg kegyelemből élni – súgta nekem az Úr – főleg a gyengeség és főleg az erőtlenség idején. Nem baj, ha önerőből nem megy.
Amikor minden elfogy, a kegyelemből akkor is marad, pont akkor, pont ott és pont az én számomra is elérhető!
Amikor semmi nem elég, a kegyelem akkor is pont annyi, amennyire szükségem van!
Hányszor voltam úgy, hogy nem értettem valami miért történik, csak azt tudtam, az Úr rendelkezik egyedül az életem felől, és ha más elvenné az erőmet, Ő adja az övét, hogy „lakozzék bennem”. Ne csak látogasson néha, hanem lakozzék. Úgy tűnhet, könnyen kimozdítható, kiszolgálgatott egy törékeny női élet, de ha Krisztus benne lakozik, akkor senki és semmi más nem lehet nagyobb befolyással. Ő rendelkezik a törékeny élet felől is. Mindent kezében tart.
Hányszor megadta az Úr azt a csodát, hogy valaminek erőtlenül bár, de imádkozó szívvel, csak úgy nekifogtam, az Úr pedig elvégezte. Mert valóban az erőtlenségemben mutatkozik meg leginkább az Ő ereje.
Megtanulni kegyelemből élni. Ez mindennapi harcom és imatémám. Neked ma mihez kevés az erőd avagy mihez lehet elég a kegyelem?