Egy kiszáradt kút?

Nemrég úgy éreztem, hogy túl sokat kell adnom magamból, az időmből, a szeretetemből, az energiámból – másoknak. Pár nappal ezelőtt egy négyszemközti beszélgetés során sóhajtottam fel magamban az elején: Uram, kérlek segíts, mert valamit adnom kell, lemerülök a lelkem mélyére, de úgy érzem, mintha üres kútba nyúlnék! A fejemet mintha szorította volna egy vas abroncs, és egész lényem egy kiáltás volt: Jézus, segíts! Nagyon nem mindegy, hogy most mit mondok.

Jézus így válaszolt neki: Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” Jn 4,14

Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.” Jn 7,37-38

Isten az embert kapcsolatra teremtette. Azért formálta a föld porából, hogy az Ő dicsőségére legyen, hogy áldja és imádja a Szent Istent. Azért, hogy Vele kapcsolatban éljen, hogy hűvös alkonyatkor az emberrel társalogjon. A bűn mindezt elrontotta, és megszakította ezt az életadó, örömszerző kapcsolatot. És az ember ezt érzi. Érzi, hogy szüksége van valamire, ami örömet ad, ami békességet teremt, ami betölti hiányát. Szüksége van valakire, aki elfogadja, szereti feltétel nélkül, törődik vele. Sokan nem tudják, hogy igazából Istenre vágynak.

Isten a nőt is kapcsolatra teremtette. Legyen feleség, anya, szülei gyermeke, testvér, sógornő, barátnő, hamar fel tudunk sorolni egy jó néhányat. Hogyan tudjuk magunkat ennyi felé osztani? Hogyan lehetünk felüdítő forrás mások számára, akiktől nem panaszt, keserűséget, szeretetlenséget kapnak – attól függetlenül, hogy mit nyújtanak felénk?

Számomra a fenti Igék adtak választ. Nem lehetek felüdítő forrás, ha én nem vagyok nyitva Jézus Krisztus számára. Hiszen én is szomjazom, először nekem van szükségem arra a vízre, amit Ő tud adni. Vágyom arra, hogy buzgó víz forrása legyek, hogy ömöljön belőlem az élő víz folyama. Hogy túlcsorduljon.

Isten meghallgatta a sóhajomat annál a beszélgetésnél. Békességet adott, az Ő jelenlétének békességét. Tudjátok, azt a „bízzatok, én vagyok, ne féljetek” (Mk. 6,50) békességet. Éreztem, hogy Ő ott van, hogy nem a saját értelmemre van szükség, hanem Ő az, aki eszembe juttatja az igéket, annak igazságait, hogy azt tovább adhassam.

Neked milyen heted volt? Kiszáradt kút voltál vagy bővölködő forrás?

“az Úrnak öröme a ti erősségetek”

Most egy olyan témáról szeretnék írni, ami nekem is a gyengém. Nem mondhatom, hogy ezt megharcoltam és győztem. Ezzel harcoltam az elmúlt néhány napban, ezért írom le, mert friss az élmény.

Nem vagyok egy életvidám egyéniség, világéletemben inkább melankolikus voltam, egy ideig még büszke is voltam rá. Most sem szégyellem, de azért vannak vele gondjaim. Tele van a Biblia olyan igékkel, amik arra biztatnak, hogy örüljünk. De nem csak biztatnak, hanem parancsolják! Nem csak néha, hanem mindig! És mindenért legyünk hálásak! S, ha hitelt adunk a 4 személyiségtípus felosztásának, akkor mondhatjuk, hogy a szangvinikusaknak bezzeg könnyű megélni a hívő élet ezen részét, de mit csináljanak a többiek?? Miért is várja el tőlünk Isten hogy örüljünk, ha nem tudunk? Ha nem látunk rá okot…

Az örömöt tanulni kell. És meg lehet tanulni. Annak idején a rajztanárom azt mondta, hogy bárki megtanulhat rajzolni, még az is, akinek nincs nagy tehetsége. Lehet, hogy egy kicsit nehezebben, több gyakorlással, de lehetséges. Ezt magamnak is mondom, mert én nem szeretek tanulni, gyakorolni. Szeretem azt, ami könnyen jön, nem kell érte izzadni… Meg kell lássuk, miért lehetünk hálásak, és a nehézségeket is úgy nézni, mint ami a javunkra van. (Mert akik  Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál… ismerős ige?) A hálaadás felszabadítja az örömünket.

Az Úrban való öröm nem függ a körülményektől. Mert Isten mindig ugyanaz, ugyanolyan és Benne, Neki, Érte mindig örülhetünk.

Mert „az Úrnak öröme a ti erősségetek”, vagy „az Úr előtt való öröm erőt ad nektek” (Nehémiás könyve 8. 10.) Sokszor csodálkozom, hogy miért is vagyok olyan erőtlen lelki, de fizikai értelemben is. Hát ezért. Mert az ad erőt, ha tudok örülni az Úrban. Az ad erőt a szolgálatomnak, ad erőt a szavaimnak és úgy általában a mindennapi élet adta küzdelmekhez.

A zsörtölődés és panaszkodás kárhozatos bűn. Mindig elcsodálkozom, mikor eszembe jut Izráel pusztai vándorlása, hogy mennyit bírtak panaszkodni. Soha semmi nem volt jó nekik. Igaz, pusztában járkáltak, nem volt egyszerű az út, de hát semmire nem volt gondjuk. Isten védte meg őket, Ő adott nekik enni meg inni. Ja, hogy nem akkor és úgy, ahogyan ők elképzelték… De nem voltak többé rabok! Nem-e így vagyunk mi is sokszor. Azt se tudjuk, mi a bajunk, mert mindig csak a rosszat látjuk. Hogy mi nincs, meg hogy mi kéne. De MOST! Izráel népe nem ment be a Kánaánba emiatt. Isten őrizzen és legyen türelmes hozzám és hozzánk, hogy meg tudjuk tanulni a leckét!

Istenünk adjon nekünk hálás, örömteli szívet, olyat, mint a „derék asszonynak” van, aki „nevetve néz a holnap elé” (Péld. 31. 25).

Virág-lét

„Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.” Prédikátor 3:1

„Isten mindig mindent a megfelelő időben cselekszik – ezt még szemlélni is gyönyörűség. Prédikátor 3:11 ( EFO)”

Annyira vártam idén az első tavaszi virágokat.  Meguntam már a kis csenevész telet is áttelelő százszorszépeket, s a tavaszias téli napokon előbújó rövid életű gyomocskákat. Aztán már januárban megörvendeztettek a fagytörő hóvirágok és sorra a többi, az ibolya, jácint, nárcisz, a lángoló tulipánok, a rózsaszín különböző árnyalatába borult habos-babos fák, aranysárga bokrok. Hirtelen gyorsasággal annyi minden szirmokat bontott, hogy azt se tudom merre nézzek, nehogy kihagyjak valamit, olyan rövid ideig tart.

virágkollázs

A tegnap, ahogy a naplemente fényeiben futottam észrevettem, hogy azért még sok a szinte élettelennek tűnő fa,  épp csak duzzad valami rügyre emlékeztető dolog, de nem virágzik még minden.  Csodaszép a kis virágoskertem, de tudom, hogy a föld alatt még szunnyad néhány mag, virágtő, gyökér és van néhány szép virág még,  ami várat magára s csupán néhány zöld hajtás jelzi, hogy ott is készül valami, csak még nem jött el az ideje a virágzásnak.

Eltűnődtem, melyik virághoz tudnám hasonlítani magam…Nem, nem tavaszi virág vagyok, inkább afféle később érő típus, akinek kell az idő ott a föld alatt, s kell néhány évszaknyi napfény, eső, vihar, szél, hogy kiformálódjon az, amit a szerető Teremtőm elképzelt rólam.  Én már annyi mindent elképzeltem magamról. Irigyeltem a tulipánok méltóságát, az orgonák illatözönét, a hóvirágok fagytörő erősségét, s csak néztem apró kis hajtásaimat, nem ígértek semmit: Nehezen értettem meg, hogy még lefele kell nőjek, gyökereimben kell erősödjek ez még nem az én időm a virágzásra. Nincs meg még a feltétele, az alapja  a virágözönnek.

Vársz valamire? Dolgozol, imádkozol, harcolsz érte már egy ideje? Légy türelmes.  Amit Isten neked tartogat, amit rólad elképzelt arra érdemes várnod.

„Íme a földművelő várja a föld drága gyümölcsét és türelmesen várja amíg az korai és késői esőt kap. Legyetek tehát ti is türelemmel és erősítsétek meg a szíveteket…” Jak 5:7-8

Hangolódj rá a napsütésre, élvezd a körülötted lévő virágözönt, igen, örülj mások áldásainak, akkor is ha fáj, tedd szóvá, még ha nehezen is jön ki a hang ilyenkor a torkodon. Ne add meg magad az irigység, aggodalom és a türelmetlenség lelkületének.  Ne dobd el a tavasz szépségét, mert stresszelsz, másmilyen akarsz lenni, máshol akarsz lenni, siettetni szeretnéd Isten terveit az életedben. Ha megtanulunk jól, türelemmel, Isten jóságában, szeretetében bízva, gyökerezve várakozni, s közben megélni teljes szívvel Istent keresve azt az időszakot amiben vagyunk,  akkor nem lesz tele az életünk frusztrációval. Id. Veress Ernő életrajzában olvastam: „Ha ott vagy ahol lenned kell és teszed amit tenned kell, akkor történni fog az aminek történnie kell.”

Isten olyan, mint egy bölcs édesapa, nem enged a hisztinek. Annyiszor próbáltam már tőle kikövetelni dolgokat, fizikai, szellemi áldásokat, egyszerűen nem ment a dolog. Gyerekként kíváncsiságból sokszor szétfeszítettük a különböző virágok bimbóit, emlékszem a rossz érzésre, ami a rombolásunk után maradt. Ha siettetni akarod Isten munkáját az életedben, saját elképzeléseiddel, ötleteiddel azzal csak belerondítasz a dologba.  Ő tudja mindennek az idejét, és engem is elkezdett  megtanítani arra, hogy ne a kezét lessem, hanem próbáljam megérteni, megismerni a szívét. Bízni az Ő szeretetében, abban, hogy jót tervezett felőlem. Elengedni az én tervemet s alázattal , engedelmesen elfogadni az övét, ami valami sokkal jobb.

Miután megtértem voltak nagyon kemény időszakok a lelki életemben, annyi mindent nem értettem, hogy miért nem úgy működik, mint másoknál, rengeteg kudarcom és nehézségem volt.  Aztán Isten elkezdte helyretenni a puzzle darabokat, elkezdett gyógyítani, s akkor kérdeztem Tőle, hogy Uram, de miért csak most, miért kellett az a sok nehéz idő?   „ Isten mindent a megfelelő időben cselekszik – ezt még szemlélni is gyönyörűség:” Préd 3:11- jött a válasz.

Ha nem tudsz azonosulni  a pompázó virágokkal, mert úgy érzed, hogy betemetnek a kudarcaid, a múltad  fájdalmai, csalódások, az élet nehézségei, vagy valami, amit meg sem tudsz jóformán fogalmazni, keresd a napfényt, keresd Isten arcát, szívét. Várj türelemmel Rá és Isten fölhoz  a mélységből, ahogy a napfény ereje a megfelelő időben életre hívja előbb utóbb a késő őszi virágokat is. Téged is beletervezett az ő csodálatos virágoskertjébe. Nem feledkezett meg rólad, várja a te idődet, vágyakozik rá, hogy lássa kibontakozni azt, amit még mielőtt megformálódtál volna megálmodott rólad.

„ még a föld mélyéből is fölhozol engem. Igen naggyá teszel, hozzám fordulsz és megvigasztalsz.” Zsoltárok 71:21

Lesz víz és lesz tűz

… de nem visz el az ár és nem éget meg a láng, ezt ígéri hűségben az Úr nekem közel 15 éve. Milyen jó, hogy annyi éven át, Ő még mindig betartja az ígéretét:

“Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg.” Ézsaiás 43, 2

12670539_1690651087826314_1623611314710805758_n

Belenéztem egy régebbi naplóbejegyzésembe, amit négy éve írtam. „Az óriás, amellyel ma küzdesz, nem nagyobb, mint Isten, aki benned él. Rajta, tanulj meg Isten erejével felállni és legyőzni az előtted tornyosuló óriást!” (Bob Gass) – olvasom a lejegyzett idézetet… Azon gondolkodom, mi is jelentette akkor a mát és az óriást. Neked mit jelent most éppen? Mit jelentett pár éve, amikor még hatalmasan tornyosult előtted?

Szinte biztos vagyok, hogy az akkori óriás mára eltörpült, igaz? De lehet, hogy nőtt más. És tán ugyanolyan erővel próbál most is a mélybe nyomni, mint ahogyan akkor próbálkozott. Mert az óriások – bár nagy változatosságban, de – ott vannak. Lehet, hogy évek óta az egyedülléttel kell megbirkóznod, lehet, hogy egy rossz döntés következményeivel, lehet, hogy egy konfliktussal, lehet, hogy házassági vagy megélhetési problémával, lehet, hogy beteg a gyermeked, lehet, hogy nincs gyermeked, lehet, hogy…

A tehetetlenség érzése és az óriás nagysága úgy érzem, mind ellenem szól.

De milyen jó, hogy nemcsak én vagyok magamban. Az Úré az utolsó szó, ígéreteibe ma is belekapaszkodom: „Óh te szegény, szélvésztől hányt, vígasztalás nélkül való! Ímé, ólomporba rakom köveidet, és zafírokra alapítalak. Rubinból csinálom falad párkányzatát, és kapuidat gránátkövekből, és egész határodat drágakövekből; És minden fiaid az Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége. Igazság által leszel erős, ne gondolj a nyomorral, mert nincs mit félned, és a rettegéssel, mert nem közelg hozzád.”Ézsaiás 54:11-14

„Mert ímé, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik.” Ézsaiás 60:2

Mennyit ér egy nő??

Napjainkban mindenféle kontextusban feltevődik ez a kérdés, amikor egyre többet hallunk eladott nőkről, kislányokról. Ha nem is mások teszik fel ezt a kérdést, akkor feltesszük mi magunknak. „Mennyit is érek én?”, vagy „Van-e valami értelme, hogy vagyok, élek?” Vizsgálgatjuk magunkat, próbálunk megfelelni vélt vagy valós elvárásoknak, közben másokat is figyelgetünk… ebből aztán jön a versengés.

Ki „ér” többet? A nő, aki a hivatásának él? Vagy az, aki otthon dolgozik, a ház körül és a gyerekeket neveli? Vagy az, aki minél több gyereket tud szülni? Esetleg az, aki megfontolt és nem „vállal” csak egyet-kettőt? Akinek nem lehet az már értéktelen?? Az a nő értékes, akit szeret a férje és mindenben mellette áll? És mi van azzal, akit elhagytak, vagy rá se néznek? És aki nem ment férjhez soha…?? Az értékesebb akinek szebb háza van? Vagy akinek menő munkahelyen dolgozik a férje??? Vég nélkül sorolhatnánk…

Ráchel és Lea esetét tanulmányoztuk a női körön, Jákób két feleségét, akik bár testvérek voltak, tele voltak egymás iránti féltékenységgel, utálattal és versengéssel. Lea értéktelennek érezte magát, mert nem szerette a férje. Ráchel meg azért, mert nem lehetett gyereke. Egyikük sem volt boldog. Leáról tudjuk, hogy nem csak  férje megbecsülésére, szerelmére vágyott, hanem a körülötte levő nők tiszteletére is: „És monda Lea: Oh én boldogságom! Bizony boldognak mondanak engem az asszonyok: és nevezé nevét Ásernek.” (kiemelés tőlem) Nem-e így vagyunk mi is? Mennyire vágyunk mi is más nők tiszteletére, megbecsülésére? Hol van a vége az önmarcangolásnak, az önvádnak és a magunkat egymáshoz hasonlításnak?? Kinek is akarok én megfelelni? Magamnak? A férjemnek? A barátnőimnek? A gyülekezetemnek?

Mikor ilyen gondolatok közt őrlődtem egyszer, azt az igeverset kaptam az Úrtól: „Mivel kedves vagy az én szemeimben, becses vagy és én szeretlek…” Ézsaiás könyve 43. 4. Azt mondja Isten „SZERETLEK! Elfogadlak, akármilyen is vagy. De nem hagylak így.” Azt szeretné, ha olyanok lehetnénk, amilyenek még nem voltunk és talán el sem tudjuk képzelni, hogy lehetünk.

Húsvét nem is olyan rég volt… emlékszünk még? Hogy Isten fia annyira értékesnek talált, hogy önmagát adta értem. Nem nézte, hogy elégedetlen vagyok, vagy azt, hogy sokszor semmibe fogom venni az áldozatát… Ő eldöntötte, hogy megvált és elkezd változtatni. Elkezdi azt a munkát, ami csak az örökkévalóságban lesz befejezve: a megszentelésemet.

A héten volt egy telefonbeszélgetésem, aminek még mindig a hatása alatt vagyok. Egy barátnőm hívott fel, azt kérte, hogy imádkozzam érte. Nehéz harcban volt, éppen az anyósával került összetűzésben, jobban mondva egy hosszú ideje tartó féken tartott konfliktus , kimondatlan szavak vulkánja készült kitörni náluk. Ő mesélt, kiöntötte a szívét, én meg próbáltam épkézláb tanácsot adni neki. Ahogy beszéltünk adott ponton rám tört a felismerés, hogy mintha nem is neki, hanem magamnak beszélnék, azokkal az alapelvekkel, tanulságokkal bátorítottam őt, amiket Isten nekem is tanított amikor hasonló helyzetben voltam.

Nehéz helyzetbe tud állítani minket az, ha úgy érezzük igazságtalanul bánnak velünk, és meg kell védenünk magunkat. Nem azért mert nem lennénk a védekezésre  képesek, azt hiszem ez  velünk született emberi ösztön, de ha Isten kezébe tettük az életünket, ezt is le kell tenni, hogy ne mi harcoljunk magunkért, hanem Ő harcoljon értünk. És Ő sokszor nem úgy harcol, ahogyan nekünk jól esne. Nem tiporja szét lábbal az ellenséget előttünk, hanem első sorban velünk foglalkozik. Azt mondja ne haragudj rá, hanem tiszteld. Lásd meg, hogy bármennyit is vétett neked, ő is az én gyermekem. Mi lenne, ha előbb ide jönnél hozzám a kereszthez, hogy meglásd magad, és azt a mérhetetlen nagy kegyelmet amit kaptál tőlem, és amiért annyira hálás vagy, és utána tekintenél arra, aki megbántott, akire haragszol. Hát nem törpül el ilyenkor az ő vétke ? Tudod különbnek tartani őt magadnál „…alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál.” Fil. 2, 3 ? Ha nem, szükséged van még időt töltened a kereszt előtt, Krisztus jelenlétében.

Nem könnyű kiengedni a kezünkből az irányítást. Emlékszem egy hasonló esetre, amikor én is megharagudtam anyósomra egy apróság miatt, és arra készültem, hogy ráuszítom a férjem, mondja meg neki jól a megmondani valót, tegye helyre, elvégre nem mehet ez így tovább. De harcaimban előbb az Atyámhoz mentem megerősítést kérni, Ő meg leoldotta rólam a harci felszerelést, és ezt mondta : „ Ügyeljünk arra, hogy egymást kölcsönösen szeretetre és jó cselekedetekre buzdítsuk” Zsidók 10,24 Mondanom sem kell, hogy ez az ige leoldotta rólam a harci saruimat, de nem csak ezt tette. Isten figyelmeztetése, tanácsa és egyben feddése  felszabadított a rám nehezedett teher alól,  ami még ha rövid ideig is, de sorvasztotta a lelkem, és ezután boldogan tudtam megbocsátani és még jobban szeretni anyósomat mint előtte. És ahogy lehullt előttem az önsajnálat leple megláttam a másik személyt aki így, Krisztus vére alatt szép volt  számomra, és különb nálam. Sokszor vágyom arra, hogy csodákat lássak magam körül, aztán amikor Isten megszabadít a saját énemből akkor rácsodálkozom a csodára. Senki, csakis Isten képes arra, hogy a haragot, neheztelést örömre és szeretetre váltsa át.

Azt is megláttam a barátnőmmel való beszélgetésem során , hogy Isten fel tudja használni a sebeinket, legyenek azok kisebbek vagy nagyobbak a mások gyógyulására, és a mi pillanatnyi nehézségeink lehetnek eszközök az Ő kezében. Persze, ezt úgy írom, hogy megvannak a magam harcai ezen a területen, mert természetellenes, hogy kívánjak magamnak, családomnak bármit, ami nehézség, de  azért bátorítás látni, hogy „ akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál…” Róma 8, 28

Fantasztikus dolog az, hogy ha harcaink vannak, és elesünk, van bocsánat és helyreállás, ha pedig győzünk akkor tiszta kezeket emelve imádhatjuk Istent, Neki adva a dicsőséget.

Mielőtt…

Így szólt hozzám az Úr igéje: Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek. De én ezt válaszoltam: Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek én a beszédhez, mert fiatal vagyok!” Jer 1,4-6

Ezt az igét olvastam tegnap este, és szíven ütött a helyzet komikuma. Persze, tudom, sokkal könnyebb máson nevetni, mint magamon, de most ez a gondolat nem állított le abban, hogy tovább elmélkedjem, hiszen mindezt önmagamra kell fordítanom…

Isten a Teremtő. Ő az Alkotó. Ő a Feltaláló. Ő volt az, aki már látta Jeremiást azelőtt, mielőtt Jeremiás öntudatra ébredt volna. Nemcsak látta, hanem Ő volt az, aki megalkotta szervezetének minden apró részletét, azt is, ami hangképző szerveket, az idegpályákat, az agy beszédért felelős részét képezi. Ami ennél sokkal több, hogy Ő volt az, aki Jeremiást megszentelte, és szuverén módon eldöntötte, hogy Jeremiás próféta lesz. Eljön a kijelentés ideje, mindezt elmondja Jeremiásnak. Jeremiás pedig értetlenkedve válaszol… Ó, Uram, Uram, nem nekem való ez… És hivatkozik arra, hogy még fiatal, pedig Isten már születése előtt eldöntötte, hogy próféta lesz belőle.

Azt hiszem, én is sokszor cselekszem így a magam aprócska helyén. Talán nem figyelem meg, nem értem meg, nem hiszem el, nem akarom elfogadni, hogy Isten mit is mond valójában.

– Feleséggé tettelek. Tiszteld jobban a férjed – mondja Isten (Ef 5,33). – Ó, az nem lehet, félek, hogy elveszítem a méltóságom, hiszen ki kell állnom magamért!

– Édesanyává lettél, mert gyermeket bíztam rád. Szeresd helyesen, szeresd jobban a gyermeked – mondja Isten (Tit 2,4). – Ó, azt nem lehet, már így is eleget adok magamból, kifogytam, nem vagyok képes megújulni a gyermekeim iránti szeretetben.

– A tanúm vagy. Beszélj rólam szeretettel a barátaidnak, munkatársaidnak. Találj kreatív módokat rá. (2Tim 4,2. 2Tim 2,24) – Ó, azt nem lehet. Elfáradtam, gyámoltalan vagyok, ha erre kerül a sor, és különben is, őket nem érdekli ez az egész.

És még sorolhatnék hasonló helyzeteket. Ugye nyilvánvaló, hogy mennyire tévúton vagyunk, ha így gondolkodunk?

Isten nem azt várja, hogy magunkból merítve, a saját tapasztalatainkból, a saját megítélésünk szerint szolgáljuk Őt, a nekünk ajándékozott személyek felé. Hiszen Isten a Teremtő. Ő az Alkotó. Ő a Feltaláló. Ő volt az, aki már látott azelőtt, mielőtt öntudatra ébredtünk volna. Nemcsak látott, hanem Ő volt az, aki megalkotta szervezetünknek minden apró részletét. Ami ennél sokkal több, hogy Ő volt az, aki minket megszentelt, és szuverén módon eldöntötte, hogy hol, milyen körülmények között és miként kell Őt szolgálnunk. Nekünk csak hallgatnunk kell Rá, és ténylegesen megfigyelni, amit mond. Mert Ő nem beszél hiába, nem beszél értelmetlenül, nem beszél céltalanul. Az Ő szavaiban erő van, Ő Szentlelkét adja a küldetéshez. Ezt hinni kell, erre rá kell állni, ebben meg kell nyugodni. Isten gondoskodik a többiről is. Ahogyan Jeremiást is kézbe vette, igéjét szájába adta, sok szenvedésen, nyomorúságon át megtartotta Maga mellett.

Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből.” Fil 2,13

a Tetőpont előtt

Még mindig a húsvéti események körül forognak a gondolataim. Bocsássatok meg. A Húsvét, Jézus golgotai kereszthalála, feltámadása, ha elemezni kezdjük, mint egy irodalmi művet, a Biblia eseményeinek tetőpontja. Isten megmentő tervének a csúcspontja. Innen nézve más a kilátás előre és vissza az időben, innen kellene nézzek mindent.

Úgyhogy maradok a húsvéti események környékén  „ mert ha látom Őt a szenvedőt, ez ad szívemnek új erőt”. Pedig igazából nem szeretek így gondolni Jézusra, szeretném csak a feltámadás reggeli diadalfényben látni, Isten hatalmi trónjának jobbján, szeretnék csak átrohanni a Bibliának ezeken a lapjain. Jártatok már úgy, hogy valaki kisegített valami kellemetlen helyzetből, tartotta a hátát értetek?  Velem megtörtént már párszor. Nagyon hálás voltam,hogy megtette, de nem akartam tudni a részleteket, nem örültem, ha beszélt róla.

Lehet hogy így vagyok az Ő kínjaival is.  Pedig megtette, az én hatalmas tartozásom miatt is tartotta a hátát egészen addig, amíg valószínűleg nem sok ép bőr volt rajta, majd cipelte  a durva keresztet, a megmunkálatlan fa szálkái az eleven húsába téphettek minden egyes mozdulatnál. Emberi volt a szenvedése, a gyengesége ahogy összerogyott a testi és lelki kínoktól. Kényszerítem magam, hogy lássam őt így (is), mert békességem büntetése volt rajta, mert a sebei árán gyógyultam meg, rám is gondolt, amikor elvégezte a küldetést.  Nézem őt azért is, mert időnként én is szenvedek, mindannyian szenvedünk. Keresztyénüldözés van, ez tény, akkor is ha mi még köszönjük nagyon jól elvagyunk. A világ nagyobb része mint szeretnénk szenved éhségtől, betegségektől, mindenféle jellegű nélkülözéstől, háborúktól. Körülöttünk is sok a szenvedés, ha nem vagyunk elfoglalva túlságosan magunkkal észrevesszük. Te is szenvedtél, ha most éppen hegycsúcsokon szökdel a lábad, akkor is vannak mögötted és előtted völgyek.

Nekem annyira rosszul megy a szenvedés. Pedig ezekben a sötét órákban vagyunk a legközelebb Hozzá, akinek a szenvedéseiben teljesedett ki az engedelmessége. Úgyhogy még maradok, tanulok, nézem, hogy csinálta. Hogy készült fel a szenvedésre. Mert még neki is fel kellett készülni rá.

 Visszakanyarodok a kertbe, ahol imádkozott, amikor olyan harcot vívott a testével, amihez hasonlót kevés emberi lény él át, nem csoda ha a hajszálerei a szorongásban, tusakodásban elpattantak, és emiatt vért izzadt.  A Zsidók könyvének írója segít ezt még jobban látni magam előtt:  „Amikor Jézus itt élt a Földön emberi testben, hangos kiáltásokkal, sírva imádkozott és könyörgött az Atya-Istennek, aki meg tudta őt szabadítani a halál hatalmából.”   Zsidók 5:7a Olyan főpapunk van,olvashatjuk ugyancsak ebben a levélben, akit megindítanak a mi erőtlenségeink, gyengeségeink, hiszen emberként ment végig minden próbán és kísértésen. Jézus abban az órában talán mindenkinél jobban tudta mennyire törékeny és erőtlen az emberi test, még akkor is, ha a lélek kész. De mindent megtett azért, hogy a lelke készen legyen, és győztesként került ki a küzdelemből a testtel, a félelemmel, fájdalommal, az ellenség teljes erőbedobásával szemben.

 Az életem szenvedésekkel teli időszakai előtt sajnos legtöbbször sokkal jobban hasonlítottam  a tanítványokhoz. Ők is szenvedés előtt álltak. Sejtették, érezték, el voltak szomorodva.  „Imádkozzatok, hogy legyen erőtök ellenállni a kísértésnek.” Jn 20: 21 –mondta Jézus .Tudta, hogy nekik is csak az Istennel való kapcsolat, az Atyától való függés, Isten tervének megsejtése tudna erőt adni az előttük álló sötétségre. „Elaludtak a szomorúság miatt”, írja az evangélium.. Pedig látták, hogy jelentős dolgokról van szó, Jézus imádságát, tusakodását szóról szóra hallották, s mégis elnyomta őket a szomorúság, az álom. Jézus újra felébresztette őket, de nem tudtak erőt venni magukon. Aztán elmúlt a lehetőség az imádságban való felkészülésre. A kijelölt idő a kertben volt, virrasztva és imádkozva Jézus mellett.  Ők ezt végigszundikálták, elmulasztották,  és kellett menni tovább, az események felpörögtek, és onnantól kezdve a tanítványok csak sodródtak…

Nem is olyan  régen egy számomra nagyon nehéz támadás, próba ért. Nagyon beteg lettem, legyengültem, napokig nem tudtam enni. Bár erős késztetést éreztem rá, hogy imádkozzak, harcoljak, olvassam az Igét, a gyengeségnek, betegségnek engedve hagytam magam sodródni.  Aztán ebben az állapotban kellett az egyik gyerekemmel kórházba mennem. Összeomlottam testileg, lelkileg. Döbbenetes volt azt tapasztalnom, hogy nem tudok imádkozni. Sóhajtoztam Istenhez, kértem hogy vigyen ki ebből az állapotból minket, de nem nevezném ezt imádságnak. Csak tettem, amit kellett a kicsivel, szoptattam, ápoltam, próbáltam túlélni az egészet, tartani magam, hogy ne lássák, hogy beteg vagyok, hogy ott lehessek mellette. Nem vagyok büszke erre az időszakra, szégyen tölt el, mert rettenetes dolgokat mondtam és gondoltam. Feküdtem az ágyban éjjel, motyorogtam néhány igeverset, de még csak nem is jutott eszembe igazán helyzetemhez illő, többre nem volt erőm.

Én úgy gondolom, és tapasztalom is, hogy ahogyan a tanítványokat figyelmeztette az Úr,  a Lélek által minket is szólongat, ébresztget. Nem csak a nehéz idők előtt, de olyankor különösen. Ilyenkor valahogy mindig nagyon nehéz engedni ennek a  belső ösztönzésnek az elvonulásra,   a közösségre az Atyával, kihasználni az alkalmas időt , készen lenni, hogy ha jön az ár, akkor ne dobáljon ide oda, hanem tudjunk úszni, sőt megerősödni közben.

Atyám dicsőítelek Téged  a kegyelemért, ami megtartja a nehéz időkben pislákoló mécsesünk tüzét. Köszönöm gyengéd szereteted, hogy nem törsz pálcát felettem.Köszönöm, hogy könyörögtél értünk is, ahogy a tanítványokért, hogy ne fogyatkozzék el a hitünk, amikor a Sátán kikér, hogy megrostáljon mint a búzát (Lk. 22: 31). Köszönöm a kegyelmet, ami arra is elég, hogy  megtérve,  megerősödve  másokat is tudjunk hordozni, bátorítani. Kérlek taníts felkészülni a nehéz időkre, s teljes szívvel keresni téged a ragyogó napokban is, hogy az élet eseményei ne érjenek felkészületlenül.

„Ha belegondolsz, lényegében minden kudarc azt jelzi, hogy az imádság terén kudarcot vallottál. Ha nem imádkozol, a legjobb ami történhet, hogy nem történik semmi. Hiszen az imádsággal tesszük Isten kezébe a helyzetet – imádság nélkül vajon kinek a kezében van?”  Bob Gass

Foglalj helyet és érezd otthon magad!

       12922395_1745080455728446_364430804_o

         Sosem voltam az az erősen teherbíró típus, akit házimunkára vagy egyéb házias teendőkre neveltek volna. Ettől eltekintve, miután Isten gyermekévé lettem, egyre inkább vágytam és lelkesedtem olyan dolgokkal foglalatoskodni, életemet olyan dolgokkal megtölteni, amik Isten gondolatai szerintiek egy nő életében: otthonteremtés, gondoskodás, háztartás, sütés-főzés, vendégszeretet és mindenféle más szolgálati lehetőség.

            Amikor néhány évvel ezelőtt még egyedülállóként dolgoztam egy irodában reggeltől estig, már akkor éreztem azt, hogy nem… valahogy nem lehet ennyi az élet! Jó munkahelyem volt, nagyon jó – akár kényeztetettnek is nevezhető – életkörülményeim voltak. Mégis éreztem azt, mint fiatal nő, hogy nem igazán látom ennek értelmét. Magamnak élni, magamnak fáradozni reggeltől estig, és ezt minden nap újrakezdeni.

            Aztán megfogalmazódott bennem férjre, családra vágyva, hogy mennyivel inkább egy családért, egy otthonért fáradoznék. Sokkal nemesebb elfoglaltságnak tűnt, és nagyon értékeltem azokat a nőket, akiknek olyan volt az élethelyzetük, bár volt közöttük olyan is, aki pl. gyermeket nevelt, nem járt dolgozni és emiatt kevesebbnek érezte magát. Én kívántam azt, ami nekik van, s volt olyan, aki kívánta azt, ami nekem.

            Ám amikor eljött az ideje és férjhez mentem, éreztem azt, hogy valami nagyon a helyére került. Aztán lakhely- és munkahelyváltás is járt az új kezdettel, bár félannyi fizetéssel, de a munkaprogramom sokkal családbarátabb lett, nemcsak este sötétre estem be az ajtón nagy fáradtan. Tudom, hogy van olyan eset, amikor ezt nem lehet kikerülni vagy megválogatni, tudom, hogy nem minden nőnek egyformák az élethelyzetei. De, ha van olyan nő, aki úgy érzi, otthona és családja mellett „túl kevés” az élete, higgye el, hogy nem az! Nem szabad bedőlni annak az értékrendnek, ami manapság a feleséggé és anyává válást kevésbé fontosnak vagy értékesnek címkézi, arról nem is beszélve, amikor még valamilyen veszteségnek is… és a legtávolabb vagy legutolsó helyre tolná ezeket egy lány, egy fiatal nő életében!

            Meg kellett tanulnom azt is, hogy felelősségem és feladataim sorrendje az otthonommal, férjemmel kezdődik, aztán jön a többi. Az élet minden nőnek sok kihívással jár. Igen, nagyon sok kihívással… És én a kihívások között hajlamos voltam mindazt, ami otthon volt, férjet is beleértve, szinte utolsó helyre tenni, anélkül, hogy ez jó ideig tudatosult volna. Mindig a sürgős, mindig a fontos dolgok miatt szorongtam, stresszeltem, pánikoltam és ezekre törekedtem. Aztán ráébredtem és kezdtem megtanulni letenni mindent, szépen Isten sorrendje szerint mérlegelni, megítélni, élni. Mióta erre megnyílt a szemem, úgy érzem, valami még inkább a helyére került. Arra vágyom és hiszem, ha majd Atyánk úgy akarja és gyermekekkel is megáld, még teljesebb lesz minden.

            Te milyen helyre vágysz most éppen? Hol lennének helyükön a dolgaid? Mi alapján ítéled meg ezt, Isten terve, gondolata vagy a világ nyomása diktál neked inkább? És, ha a helyeden vagy, elégedetten ülsz ott, áldásként megélve azt a helyet? Tudom, a hétköznapi fáradozások gyakran keménnyé vagy kényelmetlenné teszik a „széket”, és olyankor annyira könnyű másra vágyni, annyira könnyű bedőlni mindenféle más értékrendnek, életfelfogásnak, ami pillanatnyilag „előnyösebb” képet sejtet. De mindez csak szemfényvesztés. Ahol Isten szerint kerülnek helyre dolgaid, ott az áldás illatozik.

 „A bölcs asszony építi a maga házát; a bolond pedig önkezével rontja le azt.” (Péld. 14:1) „Látja, hogy hasznos az ő munkálkodása” (Péld. 31:18a)

Összeillő párok?-Lányoknak és nem csak…

      Kicsit szétnéztem a neten, miket írogatnak a lélekbúvár oldalak, akik megmondják a tutit, milyen a jó pár, hogyan működik egy jó kapcsolat. Nem szeretném részletezni, aki kíváncsi, megnézheti úgy, mint én, de nem sok értelme van, mert mind ugyanazt fújja. Hogy értelmi, érzelmi, társadalmi hasonlóságokon kell alapuljon a kapcsolat, meg hogy nagyjából egykorúak legyenek a felek.

      Ez mind fontos, és hasznos is lehet, ha nem lenne a KEGYELEM.  Isten leánykái és fiacskái számára viszont, ez hatalmas ajándék! A kegyelem nem zárja ki a józan ész felelősségét. Fontos józanul gondolkodni párválasztás előtt, figyelembe venni a fent említett szempontokat, viszont Isten az aki ismer mindenkit úgy igazán. Egy fiatal sokszor nincs tisztában azzal, hogy milyen ő, még kevésbé azzal, hogy kire is van neki igazából szüksége. Ezért kell a kegyelem. Istenünk túllát a józan emberi ész határain, a jelenlegi szükségleteimen, azt is látja, ki vagyok, ki leszek, kivé kell váljak. És Ő cselekszik. Ez a kegyelem.

      Személyesebbre fordítva a szót, elmesélek pár dolgot, amiből kitűnik, mennyire összeillő pár vagyunk mi a férjemmel.

      Mikor megismerkedtünk, el sem képzeltük, hogy mi akár összeillenénk. Az én férfiideálom nagyjából a kor divatját követte, és mikor rendszereztem ezeket az elképzeléseket, azt mondtam: Olyan férfit szeretnék, aki nem olyan, mint Ő (a férjem). Ő ugyanígy volt vele(m). Mégis, ahogy egyre többet beszélgettünk, elkezdődött valami, megismertük egymás rejtett oldalait. Kihívásnak tekintette, hogy megmutatja, tud ő kedves is lenni, csak nem minden lánnyal volt az, amit nagyon értékelek. 🙂 Minden ismerősünk legalábbis csodálkozott, hogy hogyan barátkozhatunk mi, de volt olyan is, aki azt mondta, hogy soha nem gondolta volna róla (meg rólam)…

      Azt írják, a pszichológusok,  hogy ugyanolyan értelmi szinten kell legyen a két házasfél. Igen ám, de akkor nem tudja egyik tanítani a másikat. Nincs lehetőség feljlődni. Megvallom, én nagyon sokat tanulok a férjemtől és élvezem ezt (általában:) ) Néha bosszant, hogy már megint neki van igaza, de el kell fogadjam, és örülök neki. Más dolgokban ő tanul tőlem, és engedi, hogy tanítsam, például a kapcsolatok terén.

      Azt is írják, hogy lelki téren is hasonlóak kell legyenek. Megvallom, én nagyon sokat épülök férjem által a hitben is, igenis felteszi a mércét, ami jó és nagyon szükséges. Viszont van, amikor ő van padlón, belefárad a harcaiba, mikor sötéten lát dolgokat, olyankor én kell támogassam, vigasztaljam, bátorítsam. Akkor van baj, mikor mindketten egyszerre fáradunk el, vagy esünk el. Hála Istennek, az ilyen alkalom nagyon ritka…

      Azt olvastam, hogy ugyanolyan érdeklődési körük kell legyen. Ebben is van igazság. Viszont én nem tudtam, hogy a férjem mennyire szereti a művészeteket, bár meglepett ismerkedésünk ideje alatt néhányszor, de azt hittem, csak olyan hangulata volt. 🙂 Nem volt elég idő, hogy kiismerjem, és Isten mégis tudta… Viszont van olyan is, amikor  olyan dolgokról mesél a férjem, amihez én nem is konyítottam. Legyen az politika, gazdaság, mezőgazdaság, vagy filmművészet. 🙂 És van, amikor én tudok neki újat mondani, előtte nem is gondoltunk, hogy érdekel minket ez.

      Azonos társadalmi közegből kellene érkezzen a kapcsolatba a két fél. A mi esetünkben ez úgy lett, hogy ő falusi, én városi. Ő edzett volt minden munkában, én meg kímélve voltam mindenféle fizikai megterheléstől (kivéve a 13 órás iskolai napokat). Éltünk falun is, városon is, tanultam én is, tanult ő is. Ott volt és van a lehetőség a fejlődésre.

      Sok nő szeretne férfias férjet. Köztünk legyen szólva, egyre ritkább az ilyen. Én is ilyenre vágytam, titkon, nem mertem kimondani, mert féltem tőle. Inkább azt mondtam, hogy legyen gyöngéd, udvarias, melegszívű. Ő megmutatta, hogy olyan is tud lenni, én meg rájöttem, hogy nem kell félni a férfias vonásoktól sem, mert szükségem van rá. Például bátorságra, hogy biztonságban érezzem magam.

      Férfi és nő igenis ellentétes. És az is kell legyen. Hiába akarja ez a világ összemosni ezeket a határokat, az csak csalódáshoz vezet és káoszhoz.

      Első komolyabb beszélgetésünk alkalmával megegyeztünk, mindig őszinték leszünk egymással és nyíltak, akkor is, ha fáj, vagy éppen ciki. Nem könnyű ez néha, de most is ez a házasságunk alapja. Idő kellet, mire megtanultam ezt a csodálatos kérdést feltenni, amire ajtók nyílnak: „Ezt hogy érted?”  🙂 Én is, mint általában a nők szeretek a sorok között olvasni. Csakhogy a férfiak szeretik az mondani, amit gondolnak és nincs semmi a sorok között.  Én  meg gyakran úgy fogalmazok, hogy csak a sorok között lenne valami értelmes gondolat… ha lenne aki dekódolja ezeket. Ki ne ismerné a következő párbeszédet: „Mi bajod?” „Semmi!” Holott: „de igen is bajom van, mert ez fáj, mert nem szóltál, mert késtél, ezt vagy azt csináltad!”

      Honnan tudhatod, hogy összeillő pár vagytok? Mondjuk abból, hogy mindketten van mit adjatok a másiknak. Hogy mindketten építitek egymás lelki életét, hogy jó hatással vagytok egymásra. Viszont kell tudjad, hogy minden működő kapcsolat kegyelem, vagyis meg nem érdemelt ajándék. Isten az, aki egymásra hangolja a szíveket. Ő az, aki Szentlelke által biztat a bocsánatkérésre, megbocsátásra, ezt tapasztaljuk első perctől fogva a férjemmel.

      Kívánom, hogy minél többen tapasztaljátok meg ezt a csodálatos ajándékot!