Újévi üzenet röviden

"Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért." Filippi 3:13-14
Ez volt az egyik ige, amivel a 2018-as évnek nekivágtam. Mindezt azok után olvastam, hogy az elmúlt év hálaokait felsoroltam. Azon gondolkoztam, miért van az, hogy a jót is el “kell” felejtenem? Mert az, hogy a nehezet, a szomorúságot elfelejtem, elengedem, az érthető, hisz múltbeli terhek cipelésével nehéz vagy lehetetlen az előrejutás.
Na de, az áldások, sikerek, örömök dédelgetése sem jobb.
Ráébredtem arra, hogy elő-előfordult velem, hogy belekényelmesedtem a hálaadásba … s ez most kissé furcsán hangzik, de kifejtem: annyira hálás voltam, vagy örültem az áldásnak, hogy úgy éreztem minden rendben van, s kevésbé volt már meg bennem a késztetés arra, hogy újra és újra cselekedjek, szolgáljak, “le tegyek valamit az asztalra” (s ezt most értésétek jól), hisz már elértem a jót, már megalakult egy házicsoport a gyülekezetben, már ez vagy az a misszió is elindult, már megtért xy stb.

Tehát arra jutottam, hogy az év vége és/vagy eleje nagyon jó lehetőség arra, hogy az elmúlt időszak nehézségeit és örömeit is az Úr elé vigyem, majd azokat elfelejtve, úgy induljak neki az új évnek, mint egy teljesen tiszta lapnak egy füzetben. Hisz minden év új lehetőség arra, hogy Istenhez közelebb kerüljek, és Őt szolgáljam, utóbbi nem csak lehetőség, kötelesség is.
Nekem ezt mutatta meg az Úr most, neked mi volt az újévi üzeneted?
Dombi Mirjám

Óévi parlag

A gyülekezetünkben minden év utolsó istentiszteletén lehet igeverset húzni, ami bátorítás, üzenet lehet számunkra az elkövetkező évvel kapcsolatban. Valahogy nekem minden ilyen ige jó ötletnek bizonyult eddig. Valamikor 18 éve kaptam először így idézetet a Bibliából, egy ifjúsági szilveszteren. Az üzenet ütős volt, többek között ez vezetett még abban az évben Istenhez, újjászületéshez.

 „Megtaláltok engem, ha kerestek, és teljes szívvel folyamodtok hozzám.” Jeremiás 29: 13

Szóval szeretem ezeket az ige-osztogatós alkalmakat, gyermeki izgalommal várom. Tudom, hogy imádság, böjt áll legtöbbször mögöttük, azért hogy ezek az üzenetek betöltsék rendeltetésüket.

Ott ültem az év utolsó napján az esti istentiszteleten. Az énekek ugyanolyan szépen hangzottak, mégsem emelték magasba a lelkem. Az igehirdető számomra idegen volt, és be is tudtam ennek a ténynek, hogy olyan hidegen, üresen koppantak a lelkemre az igéből vett gondolatok. Aztán elkezdtem a Bibliámat lapozgatni. Ez be szokott válni többnyire. Olyan nagyon vágytam valamire, ami megdobogtatja a szívem, ami emlékeztet arra, hogy közöm van Istenhez, a mennyhez, hogy bennem van Krisztus Szelleme. De nem történt bennem semmi érdemleges. Az imáim is, amit a padban motyogtam kopottak, erőtlenek voltak.

Aztán a kártya, amit izgatottan vettem el, nos, az sem hozta meg a hozzá fűzött reményeimet.

Elolvastam egyszer-kétszer, aztán bedobtam a táskámba. Ez egy ilyen nap -gondoltam és az események pörgése elnyomta a lelkemben a csalódottságot.

Másnap csendességemben újra ugyanazt éreztem. Nem szól hozzám az Úr Igéje. nem hat a gondolkodásomra, nem érinti meg a szívemet. Akkor már nem hagyott nyugodni a dolog. Este fogtam magam és elindultam keresztül kasul a szilveszteri bulikat pihenő kietlen városon.

És ahogy baktattam, imádkoztam, önvizsgálatot tartottam. Bevillant a magvető példázata, az útszélre, a sziklák, tövisek közé és a jó földbe hulló magvakkal. Döbbentem ismertem fel, hogy miközben sűrűn zajlott az élet észrevétlenül rossz talaj lett a szívem. Kitaposott, kérges útszéli parlag. Annyi minden változott az utóbbi időben, amióta a mindennapjaim, a gondolataim és érzéseim meglehetősen jelentős részét a munkám uralja. S engedtem, hogy ennek a kihívásai, örömei, küzdelmei megbolygassák a prioritásokat az életemben. Éppen az Isten jelenlétében eltöltött idő, az Ige tanulmányozása sérült leginkább. Egy ideig nem éreztem ennek a következményeit, tudtam, hogy Isten kegyelmes, nem az érdemeim miatt szeret. Szeretetét nem befolyásolja a vele eltöltött idő mennyisége, megért, látja a szívemet, hogy igyekszem hűségesen élni. Nem hajszolom a tökéletességet, higgyétek el, (kigyógyított belőle az Úr) de messze nem volt ideális az utóbbi idő ebben a tekintetben. Annyiszor csak apró falatok, gyorsétkezések: egy kis igécske, amit automatikusan küld a telefonomra letöltött program, az esti álomba merülés a kinyitott Biblia mellett, egy-egy szívemhez szóló dal az autóban óvodába-iskolába-munkába menet, gyermek-áhítatok, vagy éppen Mai-Ige morzsák őriztek meg a lelki éhenhalástól.

De előbb utóbb kifogytak a tartalékaim, és valami más táplált, mert a szívem megkeményedett. Nem tudtam ezen a tényen szépíteni többé. És nem csak a keménység, hanem a madarak… jöttek azok is. Nem tudott mélyre ereszteni bennem az Isten beszéde, nem volt időm igazán elmélkedni, forgatni a szívemben, mert a sok-sok madárkára kellett koncentrálnom: az óvodában kapott 25 gyermekre, a sok új helyzetre, amit a családban meg kellett oldani, a számtalan konfliktusra, amit kezelni kellett munkaidőben, na meg otthon is. S hullhatott az Ige, nem kapott sok esélyt a lelkem termőföldje felett köröző madárseregtől.

Ahogy járkáltam a sötétségben elkezdtem imádkozni azért, hogy Isten munkálkodjon velem együtt, azon, hogy felszántsuk, kipucoljuk, jó talajjá tegyük a lelkem.  Igen, tudom, hogy ez egy igazán bátor imádság, végiggondoltam jól mielőtt kimondtam. Mert láttam már a saját életemben is, és másokéban is, hogy hogyan szánt az Isten. De inkább ez, mint a közöny, és a távolság Tőle. Bízom az Ő szeretetében. S kész vagyok arra, ami az én dolgom, a megalázkodásra, a nagytakarításra, a küzdelemre, hogy helyére kerüljenek a prioritások.

„Ezért takarítsatok ki magatokból minden gonoszságot és aljas szándékot! Szelíden és alázattal fogadjátok szívetekbe Isten beszédét és tanítását. Mert ez tudja megmenteni a lelketeket. Jakab 1:21EFO”
“Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá. De amikor az Úr ítél el minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszünk.” 1. Kor 11:31,32

Sokszor adok hálát azért, amikor imádkozom, hogy Isten nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszek. Valójában ez mostanában a kedvenc „kegyes szófordulatom”. Olyan vigasztaló számomra. Olyan valóságos.

Nemrég elővettem újra a szilveszteri istentiszteleten kapott igét, s kikerestem az egész fejezetet. Nagyon nagy bátorítást merítettem belőle.

Reménykedj az Úrban, légy erős és bátor szívű, reménykedj az Úrban! Zsoltárok 27:14

Végül ez a vers lett nagyon hangsúlyossá ebből a Zsoltárból.

„Helyetted mondja a szívem: Az én orcámat keressétek! A te orcádat keresem, oh Uram!” Zsoltárok 27:8 Károli 

Atyám! Köszönöm, hogy nevelsz, hogy a világgal együtt el ne vesszek. Köszönöm a kegyelmet, ami megtart, akkor is amikor növekszik a sötétség körülöttem. S köszönöm, hogy megtalállak ma is, ha kereslek, és teljes szívemmel akarlak.  Ez a kiemelt projektem erre az évre. Keresni a TE arcod, jelenléted, a Tőled jövő dicsőséget, ami nélkül szűkölködöm. Jelentsd ki magad nekem ebben az izgalmas, de kihívásokkal teli időszakban, ahová a te kezedet fogva indultam el. Kérlek, tedd a szívem alkalmassá, hogy beszédeid megmaradjanak benne, és gyümölcsöt teremjenek. Tudom, hogy vannak testvéreim akik ennél jóval nagyobb nehézségeket élnek meg, ennél keményebb helyzetekben kell kitartaniuk és dicsőségedre lenniük. Kérlek, tarts velük ezen az úton. Ragyogj feléjük. Mutasd meg a te dicsőségedet az életünkben.
Ámen

 

   Pápai Márta Zsófia

Testté lett és közöttünk járt

Álltam a tábla előtt és kész voltam összeomlani. De értelme nem volt, mert, hogy 18 szem pislogott rám, hogy mondjak valami okosat. A tanár úrra néztem kérdőn, hátha megerősít vagy megcáfol. Nem könnyítette meg a dolgom. Éppen a szublimáció magyarázatát rontottam el, egy 9. osztályosoknak szóló kémia órán.

Nem tudtam sírjak vagy nevessek. Még volt 5 perc az órámból. „Egy olyan tárgyat tanítok, amit nem akarok, nem értek hozzá, szenvedés ez mindenkinek.” – Ez volt a fejembe.

Álltam és emlékeztem arra a lányra, aki 100 gyereknek tanított a nyáron, arra, aki oltott már tüzet, arra, aki kompetens az életében sok-sok területen, de abban a térben és időben nyomorék volt, megsemmisült, idétlen és kiszolgáltatott.

Kicsöngettek.

Jól kiveséztük a hibáimat. Konkrétan, egy tökéletes példája volt az órám, annak, hogy hogyan ne tanítsunk. Mindenhol rontottam. Ezzel teljesen tisztában is voltam.

Az bántott egyedül, hogy nem tudtam egyik másik életterületemről sem teleportálni a magabiztosságom, a motivációm, a tekintélyem, konkrétan semmit, amit én értékelek, és fontosnak tartok magamba. Hurrá!!! És ebből lesz még egy fél éves hosszú gyakorlatom….

Teljes megsemmisülés, mikor az vagy, amit nem akarsz, és nem tudod, hogyan lehetnél azzá, aki valójában vagy…. Ráadásul, akik ezt a formádat ismerik, azt hihetik, hogy egy rakás szerencsétlenség vagy.

Felsoroltam mennyi szerepem van: egyetemista, gyerek, lány, nő, testvér, keresztény, barát, haver, mentor, mentorált, kolis, gyülitag, diákkörvezető, mekdsz-es, blogger, önkéntes, bárczis, szobatárs, magyar, szerb, baptista, lelkész gyerek és még ki tudja mi…. De ezek közül néhol nagyon ellentétesen viselkedem. Egyszerűen a közeg azt kívánja. Néhol én vagyok a bohóc, aki oldja a többieket, máshol, meg én konfrontálok, harmadik helyen kapocs vagyok, másoknak meg lelki szemetes…

Valahol ez normális. De a nyomorék szerep valahogy egyáltalán nem fekszik! Az, hogy ne értékeljék bennem, ami nekem életet ad, ami engem motivál, amiben jó vagyok, ez teljesen megfojtja bennem az örömöt! Emiatt nevezett egy tanárom életuntnak…

Analizálok: Szerepkonfliktusok! Nem az vagyok, akinek mondanak. Nem is az, ami szeretnék lenni. Borul a rendem, megy fel bennem a pumpa… engem aztán ne korlátozzanak!

A semmiből, egyszerre eszembe jut a kis Jézus, a kis pirospozsgás csecsemő. Benne ugyanez zajlott ilyesmi?

Nála aztán volt összeférhetetlenség, és szakadék szerepei között! Levetkőzni, ami isteni, és felvenni azt, ami emberi. Úgy Istennek lenni, hogy közben teljesen emberré lett.

Annyira korlátozta magát, hogy Mária törölte a fenekét, József büfiztette!

Nem etette magát angyalokkal, ha éhes volt. Sírt, mint minden másik gyermek, s kénytelen volt megvárni, míg esetlen szülei kitalálták mi okozhatta nyugtalanságát.

Megtanult járni, de előtte esett-bukott. Szavakat is előbb csak gügyögve mondott, nem egyből azt mondta, hogy elvégeztetett!

Megvárta az idejét, hogy felkészüljön rá ő is, a teste is, s a világ is.

Meghalt, fájdalmakkal, valósággal.

Az, akinek az országában halálnak, fájdalomnak, szomorúságnak helye nincs, megtehette volna, hogy az Atyával együtt atomjaira szedi a földet, s tűzijátékot csinál, vagy csettintésre mindenkiből mintahívőt, de Ő úgy döntött, nem feszít az erejével, s nem erőltet kényszerrel.

Vagyis… de.

Majd Ő megfeszül. Majd Ő kibírja, hogy királyként szolgáljon, Ő megteszi, hogy halhatatlanként, halandó legyen, Ő megteszi, hogy szentként átokká legyen…

Fontosabb volt neki az, hogy megdicsőítse magát, hogy kifejezze irántunk való szeretetét, hogy elhozza közénk az örök élet reményét, a bűntől való szabadság jó hírét, minthogy méltóságát „védje”.

Fontosabb volt, hogy szeretetével elérjen, minthogy a róla alkotott képnek megfeleljen.

Nyúl Sára

Boltban nem megvásárolható adventi kellékek

Vonzó kirakatok, csábító hangulatos kávézók, belvárosi karácsonyi vásár, mind arra ösztönöz minket, hogy megnyissuk a pénztárcánkat, éreztetni szeretné velünk, hogy közeledik egy ünnep, s szegényes módon próbálja felébreszteni bennünk az ÜNNEP HANGULATÁT.

Szükségünk van erre? Én néha úgy érzem, hogy – igen. Gyerekkoromban egy olyan vidéken ünnepeltem, ahol mindig havas tájban gyönyörködhettek a szemeim advent/karácsony alkalmával. Életutam során Isten egy olyan helyre vezetett, ahol napsütéses, hó mentes ünnepekben lehet részünk. Magam sem tudom miért, de nehezebben nyílik így a szívem az adventi készülődésben.

Minden advent alatt készítek kalendáriumot, amelybe ima-témákat írok fel, ösztönözve magunkat a lelki készülődésre. Cserébe azt kérem a családom tagjaitól, hogy napi hála-okokat fogalmazzanak meg, amit a kalendáriumba vissza tesznek. Ezt csak karácsonyeste olvassuk végig, és ez által készül a lelkünk arra, hogy Isten dolgairól gondolkodjunk, majd imádkozzunk.

Úgy gondolom, ez egy jó szokás, idén is így cselekedtem, ennek ellenére éreztem, hogy valami még hiányzik …

Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt.(János 1: 9-10)

A fenti igerészt olvasva ráébredtem, hogy ebben az évben sodortattam a napi feladatok, az eddigi szokásaim között, és nem vezettettem.

Advent

Nézed, ahogy a víz lassan elnyeli,
bénult kezed nem tud mit tenni.
Hallod a sikoltó utasokat,
s tudod, ez a hajó összeroskadt.

Az ablakon át látod az utas sereget,
Öröm, Megelégedés, Szeretet.
Nicsak, ott van Odaadás,
Hűség, aki kézen fogja Kitartást.

Sóvárogva várlak Téged,
de, hogy így fogadjalak, attól félek.
Zsibbadó kezed erő járja át,
s megragadod vizes utasaid gallérját.

 

Az advent valódi ékességeit nem tudom megvásárolni az üzletekben. Hogy mire gondolok?

  • Megbocsátás – Minden ilyen alkalommal Krisztusra mutatunk, aki látta, hogy vétkeztünk/tévedtünk, de a szeretetéből nem estünk ki.
  • Adakozás – Nem csak a pénzemből adhatok, néha többet ér, ha az időmet-figyelmemet adom annak, akinek szüksége van rá.
  • Megelégedés – Ebben a harácsoló világszellemben ki tudjuk mondani, hogy nekünk elég az, amit az Isten ad? Ez néha példa is lehet a körülöttünk élők számára.
  • Kegyelem – Mi, akik Istenhez tartozunk, mindannyian átéltük, hogy többet kaptunk, mint amit érdemeltünk. Tovább tudjuk ezt adni a kapcsolatainkban?
  • Békesség – Ez a Föld nem ideális, mindig vannak nehézségek, ennek ellenére Isten békessége lakhat bennem. Így a békesség hordozója lehetek az elkeseredettek számára.
  • Szeretet – Sokszor a közömbösség jellemez minket, ezzel ellentétben, Jézust érdeklődés és empátia jellemezte. E két alappillér elhagyhatatlan a szeretet megélésében.

 

Téged miben vezet Isten? Mit vár el Tőled ebben az adventi időszakban?

 

„A világnak Krisztus kell! A világnak Krisztus kell!
A világnak kellesz te is, mivel te Krisztushoz tartozol.
Emlékezz! Emlékezz! Te Krisztushoz tartozol!”

Lombos Andrea

A lelkiismeretfurdalás, ami mozgat

Mióta tart a menekülthullám, mindig is volt bennem vágy arra, hogy befogadjunk egy szír gyermeket. Semmilyen lépést nem tettünk ebben az irányban, csak úgy élt bennem, mint ami az én személyes válaszom lehetne a válságra. Nemrég egy iszlámból megtért, egyiptomi férfi előadását hallgattuk, aki nekünk, keresztyéneknek magyarázta a muzulmán hitet. Arról beszélt, hogy az iszlám vallás legalizálja az erőszakot, jó eszköznek tekinti bizonyos célok érdekében (pl. a feleség engedelmessége, vagy más hitűek jobb belátásra térítése). A szír polgárháborút is a sokféle muzulmán irányzat és nemzetiség közötti harccal hozta összefüggésbe. Meglepődtem azon, hogy ő egyiptomiként ezt így látja. Akkor lepleződött le előttem, hogy bennem lelkiismeretfurdalás dolgozik az arab-tavasz és a rengeteg szenvedés miatt, mert én magamban ezt a “Nyugat” bűnének tekintem, aminek én is része vagyok. Úgy gondoltam, mi vagyunk, akik mindig leigázunk más népeket az erőforrások megszerzése miatt, mi okozunk konfliktust ott is, ahol nincs, mi szítjuk az ellentéteket, mi öldöklünk gátlástalanul a Közel-Keleten és Afrikában. Személyes felelősséget éreztem amiatt, hogy ehhez a Nyugathoz tartozom, és azt tartottam volna jogosnak, ha inkább én szenvedek, mint ők. Ezért meglepődtem a volt-muzulmán megközelítésén, aki egy szóval sem tett minket felelőssé a harcokért. Nem is az a lényeg az egészben, hogy ki mennyire felelős, ezt valószínűleg Istenen kívül senki nem látja át. A lényeg az, hogy rájöttem, rejtett lelkiismeretfurdalás dolgozott bennem, és képes lettem volna egy életreszóló döntést ilyen motivációból meghozni. Szuper, ha valaki befogad egy gyermeket! Csak megfelelő okból tegye.

Ez nagyon elgondolkoztatott. Elkezdtem ilyen szemmel figyelni magamat, hogy mikor mit érzek, mit miért csinálok, és elkezdtem figyelni másokat is. Lett egy lelkiismeretfurdalás jelzőm, ami pirosan villog a fejemben, amikor kiszagolom a háttérben. Arra jutottam, hogy a lelkiismeretfurdalás sosem jó motiváció. Azt szolgálja, hogy egy kérdéssel való szembenézés helyett, a rossz érzésemet valahogy megpróbáljam helyreállítani. Ennek két negatív következménye van: egyrészt nem nevezem meg nyíltan, hogy mi a bűn és mi a jó. Másrészt olyat teszek a rossz érzésem miatt, amivel nagy eséllyel többet ártok, mint használok. Ha a nemzetek szintjén maradunk, könnyű sorolni a példákat: mi munkál a franciákban Algéria miatt? A hollandokban Srebrenica miatt? A németekben a holokauszt miatt?

De talán még könnyebb anyaként napi példákat találni. Múlt szombaton úgy alakult, hogy a férjemmel mindketten egy konferencián vettünk részt, a gyerekeket pedig gyerekvigyázóra hagytuk. Hét éves nagylányom csalódott volt, hogy “még szombaton sem lehet velünk”, amivel rögtön beindította nálam a lelkiismeretfurdalás generátort. Amikor kérdezte, hogy legalább mesét nézhetnek-e a gyerekvigyázóval, már majdnem megengedtem, amikor eszembe jutott, hogy most pont ezen dolgozik nálam a Jóisten.

Megoldás: végig kell gondolni, hogy amit teszek, az jó, vagy rossz. Ha jó, hogy elmegyek ezen a szombaton erre a konferenciára, ha ezzel engedelmességben járok, ha hozzám tesz ez valamit, épülök belőle, ha a gyerekek megnyugtatóan vigyázóra vannak bízva, lesznek friss levegőn, esznek, alszanak, akkor semmi, de semmi okom nincs arra, hogy rosszul érezzem magam. Elfogadom, hogy a lányom csalódott, megnyugtatom, hogy a következő sok szombaton együtt leszünk, és elmondom, hogy hova és miért megyek el. Azt is elmondom, hogy nem nézhetnek mesét, de a vigyázótól lehet kérni diavetítést, olvasást. Azt is elfogadom, ha emiatt is csalódott.

Mi a következménye, ha engedek a lelkiismeretfurdalásnak? Azt közvetítem a lányom felé, hogy nincs békességem abban, hogy elmegyek, rossz, amit csinálok, és ezt jóvá akarom tenni, ezért lefizetem őt, hogy ne haragudjon azért, amit teszek.

Mi a következménye, ha tisztázom magamban, hogy nincs okom lelkiismeretfurdalásra, csak azért mert a lányom szomorú? Az, hogy egy hiteles szülőt lát, aki azt teszi, amit helyesnek gondol, és azt meg is tudja indokolni. Hiteles szülőt, aki akkor engedi meg, hogy mesét nézzen, amikor ő jónak látja, nem akkor, amikor valamit kompenzálni akar. Olyan szülőt, aki elbírja az ő csalódottságát, szomorúságát, ezeket elfogadja, de nem válik ettől bizonytalanná. Olyat, akinek ismerheti és értheti az értékrendjét.

Az pedig a másik eset, amikor tényleg hibázunk, és a lelkiismeretfurdalást a beismerés helyett mással próbáljuk csillapítani. Nagylányom öt és fél éves volt, amikor el akartam menni zuhanyozni, és rábíztam a fél éves kislányomat. Ő pedig – hogy a kisfiam nehogy ütögesse -, feltette a babát az ágyunkra, aki onnan leesett a kőre… Lélekszakadva rohant a fürdőszobába, én meg vizesen rohantam, hogy felmérjem, mekkora a baj. Elkövettem azt a hibát, hogy elkezdtem kérdőre vonni a legnagyobbat, hogyan tehette fel a picit az ágyra, és miért hagyta ott (ő a 4,5 éves lányomra bízta a babát, amíg bement a síró öccséhez…). Nagyon rossz emlék az egész, főleg azért, ahogy én kezeltem. Visszanézve látom, hogy munkált bennem egy lelkiismeretfurdalás, amit próbáltam azzal csökkenteni, hogy kicsit másképp viselkedtem a nagylányommal. Több hónapba telt, míg végre odaálltam Boróka elé, és helyre tettem a dolgot: “Boróka, hibáztam, amikor rád bíztam Mentát, amíg zuhanyoztam, nem a te felelősséged volt, hanem az enyém. Sajnálom, hogy téged okoltalak, amiért feltetted az ágyra, tudom hogy jót akartál, bűn volt, ahogy reagáltam. Kérlek, bocsáss meg!” Persze rögtön megbocsátott, megöleltük egymást. A bűnt semmi, de semmi más nem tudja helyrehozni, csak a bűnbánat.

Érdemes feltenni magunknak a kérdéseket: jó, vagy rossz Isten színe előtt, amit teszek? Ha jó, hogy dolgozom gyerekek mellett, akkor nincs mit ellensúlyozni. Ha rossz, akkor ott kell hagyni a munkát. És ugyanígy minden mással is. Tiszta lelkiismerettel könnyű nemet mondani. Anyukám jó példa erre. Könnyen mondja azt is, hogy segít nekem a gyerekekkel, és ugyanilyen könnyen azt, hogy nem. Tudja, hogy mit akar kezdeni magával és az idejével, szívesen segít, de rossz érzések nélkül vállalja, amikor nem.

"Ha jót cselekszel, emelt fővel járhatsz." (1. Móz 4.7) 

A bűnt bánjuk meg, a jót pedig vállaljuk szabadon!

Balogh Piroska

Féltő szeretet és kávé

„Mert a házad iránti féltő szeretet emészt; rám hull a gyalázat, ha téged gyaláznak…“ (Zsoltárok 69:10)

Múlt vasárnap mi főztük a templomban a kávét. Mert a kávé – túlzással mondom persze – majdhogynem ugyanolyan fontos része az istentiszteletnek, mint az igehirdetés. Sütemény is jár mellé. Ragaszkodunk hozzá még akkor is, ha az utóbbi évek alatt mind több embernek kell elkészíteni. Jó lenne, ha mindenki úgy érezné, szívesen látott vendég, szeretnénk, ha még maradna, ha nem sietne máris haza.

 Az elmúlt hetekben több kritikus hangot megütő társalgásba is belekeveredtem egyébként, miszerint ez a közösség már nem olyan jó, mint régen volt, már nem olyan sokszínű, nem olyan szívélyes, már nem ilyen, már nem olyan. Ez amúgy mind igaz, szerintem is.

Mégis. Én szeretem. Szeretem az embereket, akik ide járnak, a székek kissé kopottas zöld kárpít borítását, a bejárattal szemben a több nyelven is felrótt Isten hozott  feliratot, a falon a fotókat, az egyszerű szószéket, a felújításra szoruló plafont a terem hátsó részében, szeretem, mert megbízom Istennek a gyülekezetre vonatkozó ötletében és tervében, szeretem, mert csak.

A közösség mi magunk vagyunk, ezért olyan, mint mi. Nem tökéletes. A kritika valóban jogos. A változás tényleg szükséges. De ezt nem követelhetjük mástól, inkább csak saját magunktól.
Elkezdeni mindig ott lehet, ahol és ahogy vagyunk.

Például csupán csak annyival, hogy mikor újból rám kerül a sor a takarításnál, a tőlem telhető legnagyobb gondossággal súrolom ki a mosdókagylókat. Ha újból rám kerül a sor a kávéfőzésnél, igyekszem szeretettel, időt és fáradtságot nem sajnálva a tőlem telhető legfinomabb süteményeket elkészíteni, s ezeket a tőlem telhető legnagyobb kedvességgel felszolgálni. Istentisztelet végén nem csak a saját barátaimmal beszélgetek. Észreveszem és megköszönöm a prédikációt, a szervezést, a mosogatást.

Legutóbb mi főztük a templomban a kávét, s valaki megjegyezte: ezt a sok finomságot elkészíteni biztosan fárasztó volt. Miért szántam rá annyi energiát? Azt válaszoltam, hálából. Mert hálás vagyok, hogy itt lehetek.

Isten háza több, mint a négy fal, az igehirdetés több, mint szószékről elhangzó szép szavak.

A templom mi magunk vagyunk. Emésszen iránta féltő szeretet. Járja át Isten iránti tiszteletünk a szívünket, a beszédünket, az egész életünket. S ha addig jobb ötletünk nem akad, járja át még azt is, ahogy a kávét főzzük.

 

                                                                                               Prodán Márta

 

Mire használjam az életem?

Földi életünk során talán a legerősebb kapocs a szeretet. Tudjuk ezt, mégsem akarjuk tudomásul venni, hogy ez azt is jelenti, hogy szellemileg ez az egyik legtámadottabb területe az életünknek. Gondolkoztunk már azon, hogy Jézust miért pont egy tanítványa árulta el? A bizalom, a szeretet sebezhetővé tesz, és pont ezt akarja kihasználni a Szétdobáló. Mindannyiunk életében vannak olyan mélyre temetett események, érzések, amit időnként próbálunk a feledés homályába száműzni. Nevezzük ezeket „érzelmi vakfoltnak”. Talán a kritikus helyzetek abból adódnak, hogy valamelyik – esetleg fel sem ismert – érzelmi „vakfoltunkra”, mélyre temetett tulajdonságunkra tapintanak rá. Ilyenkor automatikusan beindulnak a megszokott védekező mechanizmusaink, és megkezdődik az egymás bosszantásának végeláthatatlan köre. Ez, az Óember reakciója, de ha Isten Igéje itatja át lelkünket, akkor túl tudunk ezen lépni. 

„Mert kegyelem az, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket, amikor igazságtalanul szenved. De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést? Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében. Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek.” 1 Péter 2: 19-21

A kereszten megnyilvánuló szeretet sok bűnödet, bűnömet elfedezte. Úgy gondolom, hogy ennek megtapasztalásából erőt tudunk meríteni akkor, mikor szeretteink rátaposnak valamelyik érzelmi vakfoltunkra. Minden ilyen alkalommal Krisztusra mutatunk, aki látta, hogy vétkeztünk/tévedtünk, de a szeretetéből nem estünk ki.

„Mindenekelőtt az egymás iránti szeretet legyen kitartó bennetek, mert a szeretet sok bűnt elfedez.” 1 Péter 4:8

Mostani életünkben a kapcsolatok számítanak leginkább. A Biblia azt mondja, hogy szeretet nélkül az élet értéktelen és eltékozolt.

"Nem számít, mit mondok, mit hiszek vagy mit csinálok, szeretet nélkül nincs semmim, ami értékes lenne." 1Kor 13:3, (MSG ford.)

De miért van az, hogy mégis a kapcsolataink “húzzák a rövidebbet”? Ha tudjuk, hogy a szeretet mennyire fontos, miért nincs időnk azokra az emberekre, akiket szeretünk? Azért, mert elfoglaltak vagyunk. Mert a legfontosabbnak tartunk olyan dolgokat, amik csak másodlagosak vagy egyáltalán nem lényegesek az életben, és ennek a kapcsolataink isszák meg a levét. A szeretetet azonban semmivel nem lehet pótolni. Az élet nem a teljesítményről, a jó időbeosztásról vagy az elismerésekről szól, hanem a szeretetről. Ne engedd, hogy az életedben lévő sürgés-forgás ezt elfeledtesse veled.

MERT A SZERETET A LEGJOBB, AMIRE HASZNÁLHATJUK AZ ÉLETET.

„Vagyok: mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény
Lidérces, messze fény

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak”

(Ady Endre – Szeretném, ha szeretnének)

 

Lombos Andrea

“Műkedvelő gondviselés”

Chambers Krisztus mindenekfelett című áhítatában olvastam ezt a kifejezést, és azóta is sokszor felvágódik előttem, mint valami jelzőtábla.
Nos, elmondom, hogy én túlgondoskodó anyatípus vagyok, és büszke is vagyok rá, hogy a három báránykám életét ügyesen szervezem, rendet tartok körülöttük, és erős kontroll alatt vannak, védem őket a széltől is. Szépen is fejlődnek, okosak, tehetségesek és szépek, büszke vagyok rájuk.
Azonban az elmúlt évben több szakemberrel találkoztam a gyerekek révén, na meg az újrainduló munkám, és továbbképzések révén (logopédus vagyok), és a velük való konzultációk során végül azt kellett megállapítanom, hogy nagyon sok “fejlesztendő terület” csak társadalmi elvárás (és a fejlesztése pedig szép profit).
A mamakörünk vezetője egyszer fel is tette nekem a kérdést, hogy “tényleg társadalom-kompatibilissé akarod alakítani a gyerekeidet?”
Azóta visszhangzik ez a fülemben…
Ma tényleg divat mindent beáldozó szülőnek lenni, és a gyerekeket isteníteni, elhalmozni, és: társadalom-kompatibilissé fejleszteni.
Nem igazán vettem észre, hogy ennyire elsodort engem is ez az ár…
De mikor ezt teszem, MŰKEDVELŐ GONDVISELÉST JÁTSSZOM.
Egy olyan képre formálom a kedveseimet tudattalanul, ami megfelel a társadalmi ízlésnek és engem pedig büszkeséggel tölt el.
… azt kérdezte tőlem a Szentlélek:
 Tudod, hogy a túlgondoskodásod talán egy tökéletes kielégültséget szerez a gyermekednek, és népszerű is lesz azzal, amit kap tőled, de fixálod őt ebben az állapotában, és nem akar vagy nem tud (!) majd ebből a fajta jólétből továbbfejlődni.
Erődítményt építesz fel a saját kezeiddel az életében, ami gátolja a fejlődését.
Mi fogalmazódhat meg vajon a gyerekedben?
‘Nekem ez a jólét jár alanyi jogon, mert megérdemlem. Nem kell tennem semmit.’
Vagy pont az ellenkezője:
Anya nem engem szeret, hanem önmegvalósít az anyaságban.’
‘Anyának nem vagyok elég jó, azért kell mindenhova eljárnunk.’
‘Rab vagyok: nem érzem jól magam anya tökéletes világában, de nem szabadulok…’
…és sok más is megfordulhat a fejükben, amiket nem is sejtesz!”
Chambers azt mondja (és ez valamennyi kapcsolatunkra igaz, nem csak a szülő-gyerek felállásra!!), hogy a műkedvelő gondviselés megmenti a másik embert azoktól a küzdelmektől, szenvedésektől, amik által közelebb lehet kerülni Krisztushoz!

Ha túlgondoskodom, túlfejlesztem a gyerekeimet, megóvom őket a küzdelmektől, a kompenzálási stratégiák kreatív kialakításától/megválasztásától: műkedvelő gondviselést játszom, amivel könnyen akadályozhatom Isten munkáját az életükben!
A gyerekeim megszokják, hogy tőlem függnek, és pont én vagyok a legnagyobb akadálya annak, hogy a drágáim felfedezzék Mennyei Atyjuktól való kizárólagos függőségüket.
Atyám!
Ha valamit szeretnék a gyerekeim számára, az az, hogy a köldökzsinórjuk Benned végződjön, és ez a tudat határozza meg őket:
“minden forrásom tebenned van.” (Zsolt 87, 7)
Bocsásd meg, hogy azt hittem hogy: “Én majd tudom! Majd leszek én a forrás!”
Bocsásd meg, hogy kivettem a kezedből az irányítást!
Hiszen rám is ugyanúgy igaz ez:
“minden forrásom tebenned van.” (Zsolt 87, 7)
Sőt Jézus is így gondolja…csak így, csak Vele működhet a nevelésem –  és minden más kapcsolatom is (!) – gyümölcsözően:
Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az sok gyümölcsöt terem, mert nélkülem semmit sem cselekedhettek. (Jn 15, 5)
Te műkedvelő gondviselő vagy valaki életében?
Thökölyi Réka

Jézus Ígéretei 2. rész: De nem dőlt össze

Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló a bölcs emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és nekirontottak annak a háznak, de nem dőlt össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és az összedőlt, és teljesen elpusztult. Máté 7.24-27

Két évvel ezelőtt, a gyülekezeti táborban, született bennem egy elhatározás, hogy amikor olvasom a Bibliát, nem fogok addig továbbmenni, amíg meg nem tettem, amit olvastam. „Sajnos” pont utána következett nekem a Hegyi Beszéd, és úgy éreztem, ha meg akarnék felelni az elhatározásomnak, soha többé nem olvashatnék Bibliát. Azt gondoltam, hogy ha két felsőruhámból az egyiket oda kellene adnom, és egy kikényszerített mérföld után, önként kellene mennem még egyet, az élet lehetetlenné válna a számomra. Így egyszerűen imádkoztam azért, hogy Isten változtasson meg, hogy az az indulat legyen bennem, ami Jézusban volt. És noha nem vártam magamtól egyik napról a másikra radikális változást, hittel ráálltam arra, hogy nem az a normális, ahogy én élek, hanem az, amit Jézus tanít. Elkezdtem sokkal komolyabban venni az engedelmességet. Nem azt mondani, hogy igen, ezek szép dolgok, milyen jó lenne így tenni, stb. Hanem azt, hogy amit olvasok, az annyira távol van a jelenlegi életemtől, hogy elképzelni is nehéz. De engedelmes akarok lenni. Atyám, mutasd meg nekem hogy ezen a héten kinek adjam oda azt a felsőruhámat, amit amúgy meg szeretnék tartani.

Mostanában volt, hogy amikor kérdezték valamiről, miért csinálom, kapásból rávágtam, hogy engedelmességből. Akkor jutott eszembe a két évvel ezelőtti elhatározás. Mekkora utat tettem meg! Észre se vettem! Úgy értem, hogy szinte erőfeszítés nélkül ment végbe, Isten végezte el. Meghallgatta az imámat, megváltoztatta a gondolkozásomat. Továbbra is látom, hogy Jézus mennyire más, mint én. De amikor olvasom az Igét, ott van bennem az erős vágy, hogy engedelmeskedjek. Például, Jézus azt parancsolta, hogy tanuljam meg tőle, hogy szelíd és alázatos, Pál meg azt mondja, hogy a szelídségem minden ember előtt legyen ismert. Biztos, hogy senki nem azzal jellemezne engem, hogy szelíd. De semmi gond! Engedelmes akarok lenni. Ha ezt kell megtanulni, akkor ezt kell. Akkor fogom tudni, hogy rendben van a dolog, ha arról ismernek, hogy szelíd vagyok. Vágyom az engedelmességre, mert annyira édes. Sosem gondoltam, hogy ilyen megelégítő, betöltő dolog. Mennyi mindent tettem engedelmességből az elmúlt időben! És ha végiggondolom, mik voltak az év csúcspontjai, akkor pont ezek! Azt olvastam, hogy a tálentumaimat ne ássam el, az ajándékaimat használjam. Ezért mindenre jelentkeztem, ahol ezekre szükség volt, áldást adtam és kaptam. Azt olvastam, hogy boldogok a béke teremtők. Hány esetben kértem a sértett felet az elmúlt évben, hogy áldja meg a sértőt, ne nyugodjon, amíg békességre nem jut. Azt olvastam, hogy az az igaz istentisztelet, ha befogadjuk az árvát és özvegyet. És kaptunk egy tinit, akit időnként befogadhatunk. Azt olvastam, hogy akinek nincs bölcsessége, kérjen. Kértem Istent, hogy adjon kulcsot a gyerekeimhez, és meghallgatott.

Jézus gyakran furcsa logikát használ, amit jobban meg lehet érteni, ha követjük őt, mint ha gondolkozunk rajta. Azt mondja,

„arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” János 13.35

Tehát nem arról, ha nem hibáztok. Ha elmondjátok a négy pontot. Ha csodákat tesztek. Ha gyülekezetbe jártok. Ha mindig boldogok vagytok. Nem. Hanem, ha szeretitek egymást. Pont ez a legnehezebb! Könnyebb csodát tenni, mint szeretni egymást. Nem arra gondolok, hogy istentisztelet után rámosolyogni a másikra. Arra gondolok, hogy verejtékesen együtt szolgálni valakivel, ahol kijönnek a különbségek, a sértettségek, a bűnök, és mindezekkel együtt szeretni egymást. Felvenni egymás terhét. Hordozni a másik nehézségeit. Megalázkodni, igazat adni, szolgálni, csendben maradni, szívből. Ilyenek Jézus tanítványai. Erről lehet őket megismerni. És tényleg, aki látja, tudja, hogy nem normális dolog.

Ugyanez a logika van itt is. Azt mondja, hogy aki hallja és cselekszi a beszédeimet, azt nem tudja ledönteni a vihar. Ez azt jelenti, hogy az Istenben való bizalma annyira megalapozott, hogy nem inog meg. Ez a bizalom nem attól épül ki, hogy azt gondolom, hogy Isten megbízható, vagy azt mondogatom magamnak, vagy azt remélem, hogy bízom benne. Egy olyan dologtól, aminek látszólag semmi köze a bizalomhoz: az engedelmességtől. Miért fogok attól Istenben jobban bízni, hogy ha azt kéri tőlem, hogy adjam meg a császárnak, ami a császáré, akkor azt megteszem? Vagy ha azt kéri, hogy magasztalással ébresszem a hajnalt, akkor megteszem? Nem kell tudni, hogy miért van így, elég megtapasztalni.

Olyan dolgokban is engedelmeskedtem, amiknek aztán látszólag semmi eredménye nem volt. Például, nyár elején úgy értettem, hogy Isten azt kéri tőlem, hogy indítsak egy nyolc alkalmas, angol nyelvű sorozatot kerületi anyukáknak arról, hogy mit tanít a Biblia. Egész nyáron jegyzeteltem, amikor Bibliát olvastam, hogy összeálljon, mit fogok mondani. Szeptemberben minden részletet átgondoltam és meghirdettem. Egy árva lélek nem jelentkezett, pedig korábban bármit meghirdettem, arra jöttek. Magam is meglepődtem, hogy mennyire nem akadtam fenn ezen. Másra számítottam, és sajnáltam, hogy nem valósul meg. De az Isten iránti, vagy a vezetése iránti bizalmam semmit nem változott. Végülis, Ábrahámnak sem kellett feláldoznia Izsákot, csak arra volt Isten kíváncsi, hogy megtenné-e. Az engedelmesség önmagában jutalom, az eredménytől függetlenül.

De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete.  Jakab 1.25

Ezt érzem: boldoggá tesz a cselekedetem. Miközben engedelmeskedem, megélem az Istennel való intimitást, az összekacsintást, a közös titkainkat. Ő tudja, hogy nekem mi mennyire nehéz, vagy könnyű. Tudja, milyen szívvel keresem, és megjutalmaz a jelenlétével, miközben Őt követem.

De van itt egy fontos dolog, ami főleg azokat érinti, akik hívő háttérből jönnek, és hozzá vannak szokva a „szolgálathoz”, ahogy azt a gyülekezetben értelmezik. Van egy végtelenül egyszerű mércéje annak, hogy valamit Isten iránti engedelmességből teszek, vagy „szolgálatból”. Az előbbi esetben boldoggá tesz a cselekedetem, az utóbbi esetben nem. Az engedelmesség MINDIG az Istennel való kapcsolatból fakad, az imádság és az Ige olvasás következménye. A Vele való beszélgetés közben az én gondolataimat és érzéseimet kicseréli a sajátjára, amit aztán én tettre váltok – ez az engedelmesség. A kapcsolat nélküli szolgálat vagy tőlem, vagy más emberektől indul, és olyan következményekkel jár, mint ítélkezés („Én bezzeg megteszem a magamét”), önsajnálat („Senki meg se köszöni, hogy gürcölök”), kiégés („Elegem van, hogy mindent én csinálok”). De várjatok, ez még nem a legrosszabb rész. A legrosszabb az, hogy semmi de semmi jutalom nem jár érte, se itt, se a Mennyben. Jobban járunk, ha otthon sorozatokat nézünk és chipset eszünk, mint ha nem az Isten iránti engedelmességből szolgálunk! Akkor legalább nem növeljük a kesergő keresztények számát, hanem eltűnünk a kanapé mélyén. Az engedelmesség is fárasztó, az is áldozat, ahhoz is dolgozni kell, feladni, megtagadni. De felüdülve jövünk ki a végén, mélyebb ragaszkodással, nagyobb szerelemmel. Csak Ő és én. Igen, mások is élvezik a gyümölcsét, lehet, hogy sokan tudnak róla. De nem ez számít. Ha az Isten iránti vágy hajtja, akkor egyformán kielégítő egy közbenjárás csukott ajtók mögött, mint egy látványos szolgálat.

Utoljára arra szeretnék visszatérni, amit már az ígéretekről szóló első részben is említettem. Viharok fognak jönni. „Ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és nekirontottak annak a háznak.” Ömlik, tombol, nekirohan. Ez nem úgy hangzik, hogy „a hívő is lehet náthás”, annál sokkal durvább. Fel vagytok készülve arra, hogy jöjjenek? Vagy az lesz az első kérdés, hogy „miért”? Erre sokszor nincs válasz. De a viharban nem az a legfontosabb kérdés, hogy miért jön a vihar. Hanem a kapcsolódó ígéret: „nem dől össze”. Lehet ennél szebbet mondani egy viharban? Képzelj el egy fát egy szikla tetején, amit tép az orkán. És a fa csak táncol a szélben, nyújtja az ágait, nevet, fröcsköli az esőt, mert olyan mélyen van gyökerezve, hogy biztosan tudja, akkor is itt lesz, ha az orkán véget ér. Ezt ígérte nekünk az Úr Jézus! Elhiszitek, hogy amit ígér az igaz? Hogy nem fogtok összedőlni semmitől? Nem kell ismerni a jövőt, és nem kell tudni, mi miért történik. Elég, ha tudjuk, hogy nem fogunk összedőlni. Kié ez az ígéret? Aki hallja és cselekszi.

Balogh Piroska

Hazugságok, amiket elhiszünk …

Egy olyan világban élünk, ahol természetes tényként kezelik, hogy az álmaink megvalósulhatnak most-rögtön, következmények nélkül. Mondta néhány hete a férjem, egyik esti beszélgetésünk alatt. És, az álmok beteljesülése nem függ az élethelyzetedtől, nem függ semmi mástól, csakis attól, hogy mennyire akarod. Így könnyen belehajszolod magad valamibe, amitől kiteljesedett életet remélsz.

  1. Talán ez a gyökere sok rossz házasságnak, munkahelyi kiégésnek, vagy az emberi kapcsolatok egyoldalúságának. Amikor mondogatjuk, hogy életünk értelmét Isten határozza meg, de igazából a társunktól vagy szakmai pályafutásunktól várjuk, hogy boldoggá tegye az életünket. Meglehet, Téged ez nem érint, mégis arra kérlek, hogy gondold át a hétköznapjaidat, az érzéseidet, majd olvasd el a következő idézetet.

Sokszor elmosolyodom, amikor arra gondolok, hogy milyen csodálatos dolog hívőként élni és tudni, hogy a Seregek Ura velünk van, az, aki teremtette az eget és a földet, napot, a csillagokat…a világmindenséget. Aki szólt és lett. Nem bálvány, hanem imameghallgató, élő Isten, aki annyira szeretett téged és engem, hogy az egyszülött Fiát küldte el, hogy megváltson téged a golgotai kereszten. És igen, boldog vagyok, hogy megismerhettem Őt.
Tudom, hogy minden imámat meghallgatja, soha nem hagy el és kitart mellettem. Amikor valami nehézség van az életemben, tudom, hogy az Úr kiment a bajból és már nem is csodálkozom akkor, ha valami olyan történik, ami ember számára lehetetlen lenne…de Istennek nem az. És akkor elmosolyodom és azt mondom: “tudom Uram, hogy ez te voltál. Köszönöm.”
– Idézet Jurák Kata vallomásából

Számomra is érdekes volt ezeket a sorokat elolvasni, időnként felteszem magamnak a kérdést – hol van az első szeretet rajongása, odaadása, őszintesége, ráhagyatkozása az életemben?

Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki hozzá menekül.” Zsoltárok 34:9

A Biblia azt mondja, hogy a boldogság egyedül Isten személyétől függ, minden más hazugság. Boldog vagyok, mert Istennel élhetem az életemet?

  1. Talán ez a gyökere a sok rosszul meghatározott életcélnak. Amikor úgy gondolom, hogy jelen élethelyzetemben az a célja az életemnek, hogy házat építsek, ezért néhány millió forintból több tízezer forintot elköltök, amit egész életem alatt törleszthetek. (Nem személyeskedni akarok, ezt csak példaként hoztam)

Régen ezek a dolgok nagyon fontosak voltak a számomra. De most úgy látom, hogy Krisztussal összehasonlítva semmit nem érnek. De nemcsak ezeket, hanem az összes többi dolgot is teljesen értéktelennek tartom ahhoz képest, hogy egyre jobban megismerhetem Krisztus Jézust, az én Uramat. Mert őt megismerni mindennél sokkal jobb és értékesebb. Krisztus kedvéért mindezekről lemondtam, pedig valamikor értékesek voltak nekem. Most már tudom, hogy mindez csak értéktelen szemét! Azért mondtam le ezekről, hogy Krisztust megnyerjem.” Filippi 3:7-8 EFO

Pál apostol vallomása azért tud hiteles lenni, mert kétirányú volt az érdeklődése – azaz, amennyire meg akarta ismerni Istent, annyira meg akarta ismertetni is Istent az emberekkel. Nem az az életcélunk, hogy az Isten megdicsőüljön, és megismerhetővé váljon bennünk/általunk? Úgy gondolom, hogy az életcéljainkat valamennyire befolyásolja az életszakaszunk, de ez akkor terelődik helyes mederbe, ha folyamatosan hagyom, hogy Isten nevezze meg az életszakaszaim prioritásait.

A boldogság nem egy érzés, hanem egy bejárt út végeredménye. Milyen kiváltság, hogy ezt az utat Istennel karöltve tehetjük meg, valódi célokkal színesítve.

Lombos Andrea