Kellemetlen, vagy szentségtelen élet?

"Íme, eljött az Úr szent seregeivel, hogy ítéletet tartson mindenek felett, és megbüntessen minden istentelent minden istentelenségért, amelyet istentelenül elkövettek, és minden káromló szóért, amelyet istentelen bűnösökként ellene szóltak." Júdás 1:14-15/Énók próféciája

Énók és Júdás korában is ugyanaz volt a probléma, mint napjainkban. Személyes kényelmetlenségünket (önmagunk gyűlöletét, csekély önbecsülésünket, álmatlanságunkat, anyagi gondjainkat, magányosságunkat) tekintjük a legnagyobb bajnak, amitől szabadulnunk kell. Azt hiszem, Énókot jobban bántotta, ha önzést látott maga körül, mint amikor az emberek egymást bántották.

Ha a kényelemszeretetet a kereszténységgel elegyítjük, Jézusból isteni masszőr lesz, akinek az igényeit csak akkor vesszük figyelembe, ha már teljesen kipihentük magunkat.

Ennek azonban semmi köze a bibliai kereszténységhez. Krisztus szenvedéseink közepette reménységet kínál, nem megkönnyebbülést, és azt parancsolja, hogy járjunk szorosan a nyomában akkor is, ha legszívesebben megállnánk, és saját kényelmünkkel törődnénk. Mi, modern emberek már nem esünk abba a tévedésbe, hogy Isten békességét, amely minden értelmet meghalad, kellemes körülményekként értelmezzük. Mi azt a hibát követjük el, hogy a békesség saját értékünk és fontosságunk tudatát kezdi jelenteni. Pedig, Isten békessége azoké, akik akkor is bíznak jóságában, amikor az élet kemény, és az ember önbecsülése szinte a nullával egyenlő.

Ha nem él bennem az a meggyőződés, hogy Isten jó, és ha alábecsülöm a jóságába vetett hitért folytatott küzdelmem komolyságát, csendben átveszem a felelősséget sorsom jobbra fordításáért. Isten irántam való szeretetét, pedig jó oknak tekintem arra, hogy önszeretetemet fokozzam.

Akkor is jónak kell neveznünk Istent, ha szenvedünk – mert Isten jó!

És ha minden simán megy, olyan okokból kell jónak neveznünk, amelyek túllépnek a közvetlen áldásokon. Különben, ha sebeket kapunk, kikelünk Isten ellen, és továbbra is mindent megteszünk a saját lelkünk kielégítésére. A kellemetlen körülmények sokkal jobban fognak zavarni, mint saját szentségtelen életünk. Ha Istenhez akarok járulni, meg akarom találni, úgy kell hozzá mennem, hogy hinnem kell, hogy Isten jó, bármit hoz is az élet, és

nem szabad az iránta való odaszánás árán is kényelemre törekednem.

Lombos Andrea

Istennel járva minden derűsebb

Minden bizonytalan és minden sötét. Kétkedések sorozata. Miért mondtam ezt vagy miért tettem azt? Elborítanak a félelmek. Kicsúszik minden, szétfolyik és tarthatatlanná válik.
Isten nélkül posvány van. Aki nem volt még benne nem értheti. A belső kínlódások , kintről úgy tűnik rendben van minden, belülről viszont már felemészt.
– Istenem segíts!
Ennyit tudok legtöbbször kipréselni hozzá szólva. Ismét kicsit megtapasztalom milyen volt Nélküle. Már kezdtem épp elfelejteni honnan is emelt ki.
Jönnek az újabb kérdések félelemmel telve: ez azért van, mert eltávolodtam? Letértem az útról? Hisz mondja, hogy nem a félelem lelkét adta nekünk. Akkor én miért rettegek ennyi mindentől, mindenkitől, önmagamtól? Totális káosz és bizonytalanság. Miért nem tudok megkapaszkodni abban a sok bátorító igeversben?

"Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban” (Filippi 4:6-7).
"Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr, mindenütt, amerre csak jársz."
(Józsué 1:9)
"Hát nem tudod, hát nem hallottad? Örökkévaló Isten az ÚR, ő a földkerekség teremtője! Nem fárad el, és nem lankad el, értelme kifürkészhetetlen. Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az ÚR-ban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el."  (Ézsaiás 40:28-31)

Az életem legjobb döntése volt Istenhez fordulni, mellette dönteni. Ám ezt csak utána tudja felfogni az ember. Olyat tapasztaltam meg, mint előtte soha: egyszerű, tiszta és láthatólag indokolatlan örömet. Az aki mindig sötétségben élt, és nem látott semmi szépet, mert nem tudott így látni, annak ez a fajta megtapasztalás egészen furcsa. Ilyen is létezik? És én érzem? Hogyan lehetséges ez?
Megmutatta az én posványos világom helyett van egy sokkal szebb, tisztább, szeretetteljesebb világ is. Vele járva, még akkor is, ha nehézségek vesznek körül, még akkor is.

D.V. Katarina

Katica kérdése

Mikor szabad felébreszteni a szerelmet?
Honnan tudom?
Honnan tudom, hogy az “mikor akarja”?

Légyszi. Kíméljetek a sablon szövegektől. Nem értem miért állítjuk be a vágyakat rossznak. És olyan gátlásosnak érzem az egész ismerkedést….
tényleg egy kézfogás visz a kárhozatra, és tényleg már nem vagyok Isten előtt kedves, ha kifejezem a vágyamat afelé, aki tetszik?
Nem provokálóan kérdezem, inkább kétségbeesetten…

Levél Isten szeretett gyermekeinek…

Kedveseim!

Isten szeretett gyülekezete vagytok! De amerre csak járok sok panaszt hallok tőletek vagy rólatok, közöttetek!
Közösségeitekben megszokott, hogy a békesség nevében besöpörtök feszültségteljes problémákat a szőnyeg alá, pedig az nem a békesség keresése, hanem konfliktus-kerülés!

Az igazság nem ijesztő dolog, hanem mérce: amihez fel kell növekednünk mindannyiunknak, SZERETETBEN.

Nyugodtan tegyétek csak ki az asztalra!

Igazság nélkül ugyanis NINCS BÉKESSÉG, szeretet nélkül viszont IGAZSÁG NINCSEN!

Tehát a békességnek két hozzávalója van:
a) az igazság keresése (a tények és Isten álláspontjának sokoldalú megvizsgálásával!) ÉS elfogadása!
b) a szeretet!

Rengeteg gyülekezet vett mélyrepülést, mert vagy csak az (állítólagos) igazságot emelte fel, és fejbe csapkodta vele saját tagjait, vagy csak az (állítólagos) békességet hangsúlyozta, ami konfliktuskerülés volt, és robbanásig feszült helyzetet teremtett.

A szeretet az, ami összefog mindent! (Kolossé 3:14)

Nem az emberi, hanem a krisztusi: az a Szeretet, amely bölcs szelídséggel nevel és épít, akkor is, ha az igazság fáj, kimondása maga a fenyítés.

Azért szükséges, hogy a világgal együtt el ne vesszünk!

Sem az Atya, sem Jézus Krisztus, sem pedig a Szent Szellem nem kerüli a konfliktust - ha kemény velünk, az is szeretetéből fakad! (Zsidók 12,6)

A konfliktusok mindössze azt jelzik, hogy változásokra/változtatásokra/fejlődésre van szükség.  Nem feltétlenül az ellenség gerjeszti a feszültséget, hanem nagyon sokszor a fejlődés szerves része, sokszor annak a motorja.

Elmondom, hogy repedéseket látok a közösségünk falain!

Kedveseim!

Álljatok oda a résekre, és őrizzétek azokat! Vállaljátok fel a konfliktusokat, Isten igazságát keresve és a szeretettől motiválva! A sátán ordító oroszlánként jár körbe, hogy kit nyeljen el közülünk, ne segítsünk be neki holmi langyos békességre hivatkozva!

  • Ha valaki szenved, mert meg van bántva: hadd mondja el!
  • Ha valaki haragszik: hadd mondja ki!

Helyet se adjatok az ördögnek! Az igenetek legyen IGEN, a nem pedig NEM! Nem kell, sőt nem szabad úgy csinálni, mintha…, ha egyszer a feszültség szinte kézzel fogható!

Elmúlik minden, mert itt minden csak töredékes, de Isten szeretete és igazsága örök!

Kedveseim!

Ez legyen a Ti mércétek minden helyzetben, minden kapcsolatotokban, mert ezt jelenti a keskeny úton járni!
Nehéz konfrontálódni egymással is, és a világgal is, mert félünk, de a szeretettel kimondott, Istentől való igazság valóban építi az egyházat!
Akkor is, ha a látszat mást mutat!
Csak a keskeny út vezet dicsőségre!
Legyetek bátrak és azon járjatok!

Úgy gyó­gyít­gat­ják né­pem se­be­it, hogy könnyel­mű­en azt mond­ják: „Bé­kes­ség, bé­kes­ség!”, de nincs bé­kes­ség(Jer 8,11)
Amikor megálltok imádkozni, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket. (Mk 11, 25)
Azért ha ál­do­za­ti aján­dé­ko­dat az ol­tár­ra vi­szed, és ott eszed­be jut, hogy atyád­fi­á­nak va­la­mi pa­na­sza van el­le­ned, hagyd ott az ol­tár előtt aján­dé­ko­dat, eredj el, előbb bé­külj meg az atyád­fi­á­val, és csak az­után jöjj, és vidd fel aján­dé­ko­dat. (Mt 5, 23)
Sem­mi­lyen fe­nyí­tés nem lát­szik je­len­leg ör­ven­de­tes­nek, ha­nem ke­ser­ves­nek, ámde utóbb az igaz­ság bé­kes­sé­ges gyü­möl­csé­vel fi­zet azok­nak, akik meg­edződ­tek ál­ta­la. (Zsid 12)
Az igaz­ság irán­ti en­ge­del­mes­ség­ben tisz­tít­sá­tok meg éle­te­te­ket kép­mu­ta­tás nél­kü­li test­vé­ri sze­re­tet­re a Lé­lek ál­tal, és egy­mást tisz­ta szív­ből, ki­tar­tó­an sze­res­sé­tek, mint akik nem rom­lan­dó, ha­nem ro­mol­ha­tat­lan mag­ból szü­let­te­tek újjá, Is­ten­nek élő és ma­ra­dan­dó igé­je ál­tal. (1Pt 1, 22)

Thökölyi Réka

Vágyottnak lenni

Az, hogy kik vagyunk, az egy nagyon belső dolog. Igazi, hiteles és valóságos.

De legtöbbször a külső világon mérjük le, hogy milyen hatást gyakorlunk a környezetünkre, és hogy a környezetünk erre hogyan reagál válaszul. (pl. Mondok valamit, amit fontosnak tartok. Meghallanak? Megpróbálnak megérteni? Valamit kiváltott az, amit mondtam?)

Az, hogy én egyedül vagyok, mintha azt is jelentené, hogy valamit rosszul csinálok. Vagy ami még rosszabb, nem csinálok semmit rosszul, egyszerűen csak senki számára nem vagyok vágyott. Amikor nem hív el senki randizni, azzal azt hallom mintha ezt mondanák:

  • – Nem vagyok kíváncsi rád.
  • – Nincs rád szükségem.
  • – Tulajdonképpen nem érdekel milyen vagy igazán.

Persze nem várom el magamtól, hogy az egész világ engem vegyen körül, s csodálkozzon nagyszerűségemen, szeressen hiányosságaimmal, és még fedezze el is azokat. De mikor azt érzem, senki nem érdeklődik, nem hív el találkozni, az nekem olyan, mintha láthatatlanná tévő köpeny lenne rajtam, mikor emberek között vagyok. Fájdalmas. Azt élem meg, hogy nem vagyok vágyott, nem szeretné senki megismerni azt a legbelsőbb ént, aki vagyok.

Mikor valaki szerelmes valakibe, vagy tetszik neki és szeretné jobban megismerni, azzal azt mondja:

  • – Szeretnék a közeledben lenni.
  • – Szeretnék többet belőled.
  • – Szeretnék veled lenni.
  • – Szeretnék többet tudni rólad.
  • – Szeretném, ha az enyém lehetnél.

Ki ne szeretné ezt hallani és megélni?

Ádám ott volt Istennel, szemtől-szembe. Nem volt bűn, szenvedés, olyan közelségben voltak, hogy arra vágyunk azóta is mi emberek! Hogy lehet, hogy mégis valami hiánya volt Ádámnak? Mire vágyhatott Ádám? Hiszen vágyott volt! Isten biztos jól volt nélküle is, de mégis, valamiért úgy döntött: legyen ember! Körülvette őt, feladatot adott neki, hasznos volt.

Ádám mégis … valamit szeretett volna.

Csak találgatok. Talán egyenrangúnak szerette volna érezni magát? Szerette volna, ha úgy tud kapcsolódni valakihez, aki hasonlóan tud kapcsolódni hozzá?

Én ezt tudom elképzelni.

A legkirályabb dolog Istennel lenni. Tudom, hogy fontos vagyok, szeretett vagyok, elfogadott vagyok. A legjobban szeretem magamat is, mikor Istennel vagyok. Tudom, hogy vágyik rám, és én is vágyom Rá. Szeretek Vele lenni. És mikor Vele vagyok, nem szűkölködöm. Nincs hiány, amit be kéne tölteni.

De nem vagyok szüntelen Vele. Talán, ha megtanulok úgy élni, mint aki mindig Istennel van (nem tudom ez mennyire lehetséges egy bukott világban), akkor már teljesen jelentését veszti ez a kérdés is. Addig is, néha már mintha Isten hiánya is Isten jelenléte lenne…

Nagy öröm, hogy azért többen, mint amennyien Ádám volt. 😀                             Lehetnek barátaim, családom, lelkitestvéreim, akikkel lehetek szeretetkapcsolatban. Így, ha végül nem választana senki, olyan szintű mélységre, amit egy házasságban meg lehet élni, azért messze nem vagyok olyan reménytelen helyzetben, mint Ádám volt, Éva teremetése előtt!

Nyúl Sára

A siker vonzásában

A mai korszellem különösen hajlamossá tesz bennünket arra, hogy istenpótlékot gyártsunk a sikerből, hiszen kénytelenek vagyunk sikereinkkel és eredményeinkkel igazolni értékességünket.

Ez a fajta kaméleonként viselkedő bálvány olyannyira belesimul az életünkbe, gondolkodásmódunkba, hétköznapjainkba, hogy többnyire nem is vagyunk a veszély tudatában. Az egyéni siker, és eredményesség minden más bálványnál inkább elhiteti velünk, hogy mi magunk vagyunk az isten, s hogy biztonságunk és értékességünk a saját bölcsességünkben, erőnkben és teljesítményünkben gyökerezik. Ha mi vagyunk a legjobbak abban, amit csinálunk, és ott vagyunk „a mezőny élén” az azt jelenti, hogy senki sincs hozzánk fogható, és mindenki másnál feljebbvalók vagyunk.

Nem véletlenül írok erről a témáról, hiszen nagyon sokáig én magam sem realizáltam, de pontosan így gondolkodtam, lassan elismerés függő lettem. Ha fellapozzuk, a Bibliát láthatjuk, hogy Isten nem ezt az értékrendet, gondolkodásmódot képviseli. Ezért, engem is megtisztított … belevezetett egy ösztöndíjas tanulmányba, ahol nagy elvárásokat támasztottak felém, majd megengedte, hogy végignézzem ennek kudarcát, sikertelenségét. Közben azt kérdezte: Mit gondolsz? Mennyit érsz Nekem?

A teljesítmény, és a siker bálványozása eltorzítja az ember önmagáról alkotott képét is. Aki az elért eredményeire alapozza önbecsülését, az a valósnál többre becsülheti a képességeit. A siker bálványozásának legfőbb jele, hogy valakinek nyomban elszáll az önbizalma, ha nem sikerül a csúcson maradni. Úgy gondolom, hogy a siker és az eredmények végső soron nem adnak választ az élet nagy kérdéseire, hogy kik vagyunk, és mennyit értünk valójában, és miként nézhetnénk szembe a halállal.

„Naámán Arám királyának hadvezére volt. A király nagyra becsülte és kedvelte, mert az Örökkévaló sokszor adott Naámán által győzelmet Arám seregének. Ez a férfi maga is híres harcos volt, de egyszer leprás lett.” 2.Királyok 5:1

Naámán sikeres volt, gazdag és befolyásos, de ezzel együtt leprás is. A sikernek, hatalomnak, vagyonnak meg kellett volna nyitnia előtte az utat a legexkluzívabb és legbelsőbb társadalmi körökbe, de Naámán a fertőző bőrbetegsége miatt mégis kívül rekedt. Hiába volt sikeres, ez nem segített elszigeteltségén és telhetetlenségén.

Azzal nem szabadulhatunk meg a siker imádatától, hogy megpróbáljuk „lebeszélni” magunkat róla. A siker bálványát nem lehet ledönteni, hanem csak lecserélni (kérlek, értsétek jól). Vajon hogyan szabadulhatnánk meg attól a kényszerképzettől, hogy „valami nagy dolgot” kell cselekednünk, ha szeretnénk meggyógyulni az alkalmatlanság érzéséből, és arra vágyunk, hogy értelmet nyerjen az életünk?

„Naámán hallgatott rájuk, és elment a Jordánhoz. Belegázolt a vízbe, és hétszer egymás után megmerítkezett benne, ahogy az Isten embere mondta. A bőre azonnal teljesen egészséges lett, mint egy kisgyermeké. Megtisztult a leprából. Ezután Naámán, kíséretével együtt visszatért Elizeushoz, Isten emberéhez, megállt előtte, és ezt mondta: „Nézd, most már tudom, hogy Izráel Istenén kívül nincs más Isten sehol a világon! Kérlek, fogadj el tőlem, a szolgádtól egy kis ajándékot!” De Elizeus ezt válaszolta: „Amilyen biztos, hogy él az Örökkévaló, akit szolgálok, olyan biztos, hogy nem fogadok el tőled semmiféle ajándékot.” 2.Királyok 5:14-16

Naámán végül megalázta magát, és elment a Jordánhoz, ahol igazi csoda várta. Úgy gondolom, hogy nekünk is ezt az utat kell bejárni, megalázva magunkat elmenni a kereszthez, ahol igazi csoda vár. Igaz ugyan, hogy lélekbevágóan fájó az, amikor Isten lecsupaszít, összetöri a dédelgetett bálványunkat, de “ha végig csinálod, akkor a végén gyémánt leszel”! (mondat töredék Révész Szilvia könyvéből)

Lombos Andrea

A farizeus lelkület modern változata

Annyi mindenben szorgoskodunk, szeretnénk Isten elvárásai szerint élni, és még a legjobb szándékunk mellett is, néha felháborodunk, értetlenkedünk Isten döntésein. Talán a szolgálat, cselekedeteink jósága ad egy énképet, rejtett elvárást, és ha valami nem úgy történik, ahogy vágyjuk, döbbent-tágra nyitott szemmel, és csalódott szívvel állunk az üres szobában.

„Íme, mennyi esztendeje szolgálok neked, parancsodat soha meg nem szegtem, és nekem sosem adtál még egy kecskegidát sem, hogy a barátaimmal vigadjak.” Lukács 15: 29

Úgy gondolom, hogy aki engedelmességgel akarja irányítani Istent, mint az idősebb fiú, annak az erkölcsössége csupán eszköz, amivel rá akarja bírni Istent arra, hogy megadja neki azt, amire vágyik. Ennek kitűnő példája Peter Schaffer Amadeus című drámája, ahol Salieri alkut köt Istennel. Salieri fiatalon fogadalmat tesz, hogy távol tartja magát a nőktől, zenét szerez fáradhatatlanul, ingyen tanít, támogatja a szegényeket. De megjelenik Mozart, akinek zenei tehetsége messze meghaladja az övét. Salieri erőlködéséről, hogy tiszta és jóságos legyen, végül kiderül, hogy valójában merő önzőség. Isten és a szegények csak eszközül szolgáltak neki. Azzal hitegette magát, hogy idejét, pénzét őértük áldozta, de ez valójában nem volt áldozat. Önmagáért tette, hírnévért, vagyonért, önbecsülésért.

„Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Az apja azért kiment, és kérlelte őt. Ő pedig felelve azt mondta apjának: Íme, mennyi esztendeje szolgálok neked, parancsodat soha meg nem szegtem, és nekem sosem adtál még egy kecskegidát sem, hogy a barátaimmal vigadjak. Amikor pedig ez a fiad megjött, aki paráznákkal emésztette föl a vagyonodat, levágattad neki a hizlalt borjút.” Lukács 15: 28-30

Látjuk, hogy az idősebb fiú megharagudott. Szavaiból árad a sértettség. Onnan tudhatjuk, hogy megvan bennünk az idősebb fiú lelkülete, hogy nem csupán elszomorodunk, hanem megsértődünk, amikor nem úgy alakul az életünk, ahogy szeretnénk. Kimondatlanul is azt gondoljuk, hogy Isten tartozik egy sima életúttal, hiszen nagyon erősen igyekszünk megfelelni az elvárásoknak. Az idősebb testvérek sok jót cselekedhetnek, de nem a tett öröméért, nem szeretetből vagy azért teszik, hogy Istent megörvendeztessék. Valójában ők nem az éhezőknek adnak ételt és a szegényeknek ruhát, hanem önmaguknak.

Mi az igazi baj? Az idősebb fiút jótettei fölött érzett büszkesége tartotta távol az üdvösség ünnepétől, nem a rossz cselekedetei fölötti bánkódás. Az önigazultság, az a fő baja, az, hogy erkölcsi kiválóságával akarja sakkban tartani Istent és a környezetét, kicsikarni tőlük az ellenszolgáltatást. Önértékelését eredményekre, és teljesítményekre alapozza. Ami a farizeust Istentől elválasztja, az nem a bűn, hanem a pokolian jó cselekedet. Mit tegyünk, tehát? Meg kell bánnunk a cselekedeteink mozgatórugóit is. A farizeus csak a rosszat bánja meg, a keresztény azt is, ami az ő jóságának a gyökere. Csak ha meglátjuk az önmegváltás késztetését bűneink és erkölcsiségünk mögött, akkor jutunk oda, hogy megértsük az evangéliumot és kereszténnyé legyünk. Ha megérted, hogy a rosszaságnak nem a jóság az ellenszere, már a küszöbön állsz – és ha belépsz, minden megváltozik: az Istenhez, magadhoz, másokhoz, a világhoz, a munkádhoz, gyengeségeidhez és erényeidhez való viszonyod.

Lombos Andrea

Mélybenéző

Időnként az az érzésem, hogy határok nélküli világban élünk. Bárhova elutazhatunk, bárhol letelepedhetünk, ez a fajta szabadság járja át az életünk. Meg is változtak a kapcsolataink, családi-, baráti kötelékeink! Ezért, ha azt mondjuk „haza megyek”, bizonyos családokban, baráti körökben mindenki ünneplőbe öltözteti a lelkét, mert a jelenlegi napokban több jelentést nyert ez a két szó, mint tíz-, húsz évvel ezelőtt. De, elszorul a szív, ha nem a találkozás öröméért kell haza menni, hanem temetésre. Mindenkit megállít a halál, akár várható-, akár hirtelen-kiszámíthatatlan esemény kapcsán üti fel a fejét. Teljesen mindegy, hogy fiatal, vagy idős személyről van szó.

Néhány napja, mi is haza utaztunk nagymamám temetésére. Egy teljesen átlagos napon megállt a szíve. Néztem az élettelen testet, s körülötte az összegyűlt rokonokat. Azon gondolkodtam, hogy mi maradt vissza 76 év után. A legtöbb idős ember bezárkózik, elkeseredik, és végül ellehetetleníti a kapcsolatait. Mit hagy maga után? Tüskéket? Tönkrement kapcsolatokat?

Azt hiszem, mondhatom, hogy van egy barátom, akire felnézek. Nem tökéletes, nem mindig csupa mosoly az arca, de ragaszkodik az Istenhez, és ez a szeretet kapcsolat idősebb korában is nyitottá teszi az emberek felé, érző szívű maradt. Neki sem tökéletes minden kapcsolata, de nem szigeteli el magát, van öröme az Úrban, és alázattal-panaszkodás nélkül hordozza el azt, ami életkorából fakadóan természetes jelenség. Egyszóval olyan igazi hús-vér ember, aki az Istennel való kapcsolatának köszönhetően képes megújulni, és nem zárkózik be. Tisztán emlékszem arra, hogy egyetemista koromban egy idősebb angol testvér látogatta meg a gyülekezetünket, még ifjúsági órára is eljött. Számomra az tűnt fel, hogy nem a homlokán jelentek meg hosszanti ráncok, hanem a szája mellett volt néhány függőleges ránc. Mondtam is a barátnőmnek, hogy ez az ember élete során, valószínűleg többet nevetett, mint amennyit aggódott. Ha magamra nézek, én is ilyen idős nő szeretnék lenni.

„Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.” Zsidók 13:7

Még a Biblia is azt tanácsolja, hogy nekünk, fiatalabbaknak figyelnünk kell arra, hogy testvéreink a hitben hogyan futják meg ezt a néhány kilométert.

Ha csak magamra gondolok, idén lesz tíz éve, hogy Istennek elkötelezett gyermeke lettem. Milyen irányban változtam ez idő alatt? Van-e valami, amiben most kéri Isten, hogy változzak? Ha ma szólítana haza, mit hagynék magam után?

„Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.” Efézus 5:15-17

 

Lombos Andrea

Piszkos anyagiak…

Az elmúlt félévben a férjemnek nem volt munkája. Főállású anyaságom mellett ugyan dolgozom én valamennyit, de nagyobb arányban a tartalékainkból éltünk.
Egyik este imádkoztunk a gyerekekkel, és hangosan kértem Istent, hogy áldja meg az én kis bevételemet, mire a bőbeszédű 4 éves kisfiúnk beleszólt: “úgy érted, ahogy az Úr Jézus megáldotta az öt kenyeret és a két halat??”
Hoppá!
“…ööö…pontosan, Kicsim, pontosan úgy értem” – válaszoltam, miközben nagyokat pislogtam a meglepetéstől (vagy meghökkenéstől?), hogy hogy vágja a kicsi az igét az adott helyzetben.
Szóval, igen, mostanában rendszeres téma volt itthon a pénz, így vagy úgy.
Isten folyamatosan tanított minket ebben a helyzetben: bár ingoványos területen járunk a megszokott jólétünkhöz képest, de fontos tanulnivalóink vannak a jövőre nézve!
Egyik alkalommal le kellett ülnöm, mert Istennek mondanivalója volt a számomra – ezeket vetettem papírra:
  • az IGÉNY nem azonos a SZÜKSÉGLETTEL: a szükségletre reagálnunk kell, az igényre egyáltalán nem biztos!
  • ha igényeket elégítünk ki, annak vége nincs, és pazarlás a vége;
  • könnyen lehet, hogy szükségletek kielégítése úgyis lehetséges, hogy megnézzük, mivel rendelkezünk, és megvizsgáljuk, hogy hogy tudnánk úgy átcsoportosítani a javainkat, hogy ki tudjuk elégíteni a szükségletet: ezt nagyon körbe kell járni, mert mindenek előtt ez a gazdaságos!
  • ahhoz, hogy megfelelően tudjunk átcsoportosítani, meg kell fogalmaznunk, hogy mik számunkra a valódi ÉRTÉKEK:
    miket kell mindenképpen megtartani és miktől kell feltétlenül megválni.
…egyszer volt is egy képeslapom, évekig őriztem, mert ez állt rajta:
 “Ha eltávolítod a felesleget, helyet teremtesz az ÉRTÉKEK számára.”
Azóta ez a mottóm, próbálom így berendezni az életünket is…
Szóval ha a kályhától indulunk, komolyan el kell gondolkodnunk, hogy mit tartunk értéknek.
Erre legjobb, ha látást kérünk: mi értékes Isten szemében?
Mi az Ő elképzelése? – mert csak annak jó alárendelni mindent!
  • Ami Istentől van, az garantáltan értékes: ehhez kell meghatároznunk a funkciókat.
  • Az így meghatározott funkciók megvalósításához mérjük fel a  (valós!) szükségleteket.
  • Készítsünk mérleget, hogy ezen szükségletek betöltéséhez mi áll már rendelkezésünkre, mitől kell megválni, mert felesleges, és mire kell majd valóban költeni.
Ami Isten előtt értékes, az fog megállni, a saját tervéhez pedig ki is rendeli az anyagiakat.
Jézus mondja:
...ke­res­sé­tek elő­ször Is­ten or­szá­gát és az ő Igaz­sá­gát, és ezek mind rá­adá­sul meg­adat­nak nek­tek. 

(Mt 6,33)
 Thökölyi Réka