Vágyottnak lenni

Az, hogy kik vagyunk, az egy nagyon belső dolog. Igazi, hiteles és valóságos.

De legtöbbször a külső világon mérjük le, hogy milyen hatást gyakorlunk a környezetünkre, és hogy a környezetünk erre hogyan reagál válaszul. (pl. Mondok valamit, amit fontosnak tartok. Meghallanak? Megpróbálnak megérteni? Valamit kiváltott az, amit mondtam?)

Az, hogy én egyedül vagyok, mintha azt is jelentené, hogy valamit rosszul csinálok. Vagy ami még rosszabb, nem csinálok semmit rosszul, egyszerűen csak senki számára nem vagyok vágyott. Amikor nem hív el senki randizni, azzal azt hallom mintha ezt mondanák:

  • – Nem vagyok kíváncsi rád.
  • – Nincs rád szükségem.
  • – Tulajdonképpen nem érdekel milyen vagy igazán.

Persze nem várom el magamtól, hogy az egész világ engem vegyen körül, s csodálkozzon nagyszerűségemen, szeressen hiányosságaimmal, és még fedezze el is azokat. De mikor azt érzem, senki nem érdeklődik, nem hív el találkozni, az nekem olyan, mintha láthatatlanná tévő köpeny lenne rajtam, mikor emberek között vagyok. Fájdalmas. Azt élem meg, hogy nem vagyok vágyott, nem szeretné senki megismerni azt a legbelsőbb ént, aki vagyok.

Mikor valaki szerelmes valakibe, vagy tetszik neki és szeretné jobban megismerni, azzal azt mondja:

  • – Szeretnék a közeledben lenni.
  • – Szeretnék többet belőled.
  • – Szeretnék veled lenni.
  • – Szeretnék többet tudni rólad.
  • – Szeretném, ha az enyém lehetnél.

Ki ne szeretné ezt hallani és megélni?

Ádám ott volt Istennel, szemtől-szembe. Nem volt bűn, szenvedés, olyan közelségben voltak, hogy arra vágyunk azóta is mi emberek! Hogy lehet, hogy mégis valami hiánya volt Ádámnak? Mire vágyhatott Ádám? Hiszen vágyott volt! Isten biztos jól volt nélküle is, de mégis, valamiért úgy döntött: legyen ember! Körülvette őt, feladatot adott neki, hasznos volt.

Ádám mégis … valamit szeretett volna.

Csak találgatok. Talán egyenrangúnak szerette volna érezni magát? Szerette volna, ha úgy tud kapcsolódni valakihez, aki hasonlóan tud kapcsolódni hozzá?

Én ezt tudom elképzelni.

A legkirályabb dolog Istennel lenni. Tudom, hogy fontos vagyok, szeretett vagyok, elfogadott vagyok. A legjobban szeretem magamat is, mikor Istennel vagyok. Tudom, hogy vágyik rám, és én is vágyom Rá. Szeretek Vele lenni. És mikor Vele vagyok, nem szűkölködöm. Nincs hiány, amit be kéne tölteni.

De nem vagyok szüntelen Vele. Talán, ha megtanulok úgy élni, mint aki mindig Istennel van (nem tudom ez mennyire lehetséges egy bukott világban), akkor már teljesen jelentését veszti ez a kérdés is. Addig is, néha már mintha Isten hiánya is Isten jelenléte lenne…

Nagy öröm, hogy azért többen, mint amennyien Ádám volt. 😀                             Lehetnek barátaim, családom, lelkitestvéreim, akikkel lehetek szeretetkapcsolatban. Így, ha végül nem választana senki, olyan szintű mélységre, amit egy házasságban meg lehet élni, azért messze nem vagyok olyan reménytelen helyzetben, mint Ádám volt, Éva teremetése előtt!

Nyúl Sára

A siker vonzásában

A mai korszellem különösen hajlamossá tesz bennünket arra, hogy istenpótlékot gyártsunk a sikerből, hiszen kénytelenek vagyunk sikereinkkel és eredményeinkkel igazolni értékességünket.

Ez a fajta kaméleonként viselkedő bálvány olyannyira belesimul az életünkbe, gondolkodásmódunkba, hétköznapjainkba, hogy többnyire nem is vagyunk a veszély tudatában. Az egyéni siker, és eredményesség minden más bálványnál inkább elhiteti velünk, hogy mi magunk vagyunk az isten, s hogy biztonságunk és értékességünk a saját bölcsességünkben, erőnkben és teljesítményünkben gyökerezik. Ha mi vagyunk a legjobbak abban, amit csinálunk, és ott vagyunk „a mezőny élén” az azt jelenti, hogy senki sincs hozzánk fogható, és mindenki másnál feljebbvalók vagyunk.

Nem véletlenül írok erről a témáról, hiszen nagyon sokáig én magam sem realizáltam, de pontosan így gondolkodtam, lassan elismerés függő lettem. Ha fellapozzuk, a Bibliát láthatjuk, hogy Isten nem ezt az értékrendet, gondolkodásmódot képviseli. Ezért, engem is megtisztított … belevezetett egy ösztöndíjas tanulmányba, ahol nagy elvárásokat támasztottak felém, majd megengedte, hogy végignézzem ennek kudarcát, sikertelenségét. Közben azt kérdezte: Mit gondolsz? Mennyit érsz Nekem?

A teljesítmény, és a siker bálványozása eltorzítja az ember önmagáról alkotott képét is. Aki az elért eredményeire alapozza önbecsülését, az a valósnál többre becsülheti a képességeit. A siker bálványozásának legfőbb jele, hogy valakinek nyomban elszáll az önbizalma, ha nem sikerül a csúcson maradni. Úgy gondolom, hogy a siker és az eredmények végső soron nem adnak választ az élet nagy kérdéseire, hogy kik vagyunk, és mennyit értünk valójában, és miként nézhetnénk szembe a halállal.

„Naámán Arám királyának hadvezére volt. A király nagyra becsülte és kedvelte, mert az Örökkévaló sokszor adott Naámán által győzelmet Arám seregének. Ez a férfi maga is híres harcos volt, de egyszer leprás lett.” 2.Királyok 5:1

Naámán sikeres volt, gazdag és befolyásos, de ezzel együtt leprás is. A sikernek, hatalomnak, vagyonnak meg kellett volna nyitnia előtte az utat a legexkluzívabb és legbelsőbb társadalmi körökbe, de Naámán a fertőző bőrbetegsége miatt mégis kívül rekedt. Hiába volt sikeres, ez nem segített elszigeteltségén és telhetetlenségén.

Azzal nem szabadulhatunk meg a siker imádatától, hogy megpróbáljuk „lebeszélni” magunkat róla. A siker bálványát nem lehet ledönteni, hanem csak lecserélni (kérlek, értsétek jól). Vajon hogyan szabadulhatnánk meg attól a kényszerképzettől, hogy „valami nagy dolgot” kell cselekednünk, ha szeretnénk meggyógyulni az alkalmatlanság érzéséből, és arra vágyunk, hogy értelmet nyerjen az életünk?

„Naámán hallgatott rájuk, és elment a Jordánhoz. Belegázolt a vízbe, és hétszer egymás után megmerítkezett benne, ahogy az Isten embere mondta. A bőre azonnal teljesen egészséges lett, mint egy kisgyermeké. Megtisztult a leprából. Ezután Naámán, kíséretével együtt visszatért Elizeushoz, Isten emberéhez, megállt előtte, és ezt mondta: „Nézd, most már tudom, hogy Izráel Istenén kívül nincs más Isten sehol a világon! Kérlek, fogadj el tőlem, a szolgádtól egy kis ajándékot!” De Elizeus ezt válaszolta: „Amilyen biztos, hogy él az Örökkévaló, akit szolgálok, olyan biztos, hogy nem fogadok el tőled semmiféle ajándékot.” 2.Királyok 5:14-16

Naámán végül megalázta magát, és elment a Jordánhoz, ahol igazi csoda várta. Úgy gondolom, hogy nekünk is ezt az utat kell bejárni, megalázva magunkat elmenni a kereszthez, ahol igazi csoda vár. Igaz ugyan, hogy lélekbevágóan fájó az, amikor Isten lecsupaszít, összetöri a dédelgetett bálványunkat, de “ha végig csinálod, akkor a végén gyémánt leszel”! (mondat töredék Révész Szilvia könyvéből)

Lombos Andrea