A farizeus lelkület modern változata

Annyi mindenben szorgoskodunk, szeretnénk Isten elvárásai szerint élni, és még a legjobb szándékunk mellett is, néha felháborodunk, értetlenkedünk Isten döntésein. Talán a szolgálat, cselekedeteink jósága ad egy énképet, rejtett elvárást, és ha valami nem úgy történik, ahogy vágyjuk, döbbent-tágra nyitott szemmel, és csalódott szívvel állunk az üres szobában.

„Íme, mennyi esztendeje szolgálok neked, parancsodat soha meg nem szegtem, és nekem sosem adtál még egy kecskegidát sem, hogy a barátaimmal vigadjak.” Lukács 15: 29

Úgy gondolom, hogy aki engedelmességgel akarja irányítani Istent, mint az idősebb fiú, annak az erkölcsössége csupán eszköz, amivel rá akarja bírni Istent arra, hogy megadja neki azt, amire vágyik. Ennek kitűnő példája Peter Schaffer Amadeus című drámája, ahol Salieri alkut köt Istennel. Salieri fiatalon fogadalmat tesz, hogy távol tartja magát a nőktől, zenét szerez fáradhatatlanul, ingyen tanít, támogatja a szegényeket. De megjelenik Mozart, akinek zenei tehetsége messze meghaladja az övét. Salieri erőlködéséről, hogy tiszta és jóságos legyen, végül kiderül, hogy valójában merő önzőség. Isten és a szegények csak eszközül szolgáltak neki. Azzal hitegette magát, hogy idejét, pénzét őértük áldozta, de ez valójában nem volt áldozat. Önmagáért tette, hírnévért, vagyonért, önbecsülésért.

„Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Az apja azért kiment, és kérlelte őt. Ő pedig felelve azt mondta apjának: Íme, mennyi esztendeje szolgálok neked, parancsodat soha meg nem szegtem, és nekem sosem adtál még egy kecskegidát sem, hogy a barátaimmal vigadjak. Amikor pedig ez a fiad megjött, aki paráznákkal emésztette föl a vagyonodat, levágattad neki a hizlalt borjút.” Lukács 15: 28-30

Látjuk, hogy az idősebb fiú megharagudott. Szavaiból árad a sértettség. Onnan tudhatjuk, hogy megvan bennünk az idősebb fiú lelkülete, hogy nem csupán elszomorodunk, hanem megsértődünk, amikor nem úgy alakul az életünk, ahogy szeretnénk. Kimondatlanul is azt gondoljuk, hogy Isten tartozik egy sima életúttal, hiszen nagyon erősen igyekszünk megfelelni az elvárásoknak. Az idősebb testvérek sok jót cselekedhetnek, de nem a tett öröméért, nem szeretetből vagy azért teszik, hogy Istent megörvendeztessék. Valójában ők nem az éhezőknek adnak ételt és a szegényeknek ruhát, hanem önmaguknak.

Mi az igazi baj? Az idősebb fiút jótettei fölött érzett büszkesége tartotta távol az üdvösség ünnepétől, nem a rossz cselekedetei fölötti bánkódás. Az önigazultság, az a fő baja, az, hogy erkölcsi kiválóságával akarja sakkban tartani Istent és a környezetét, kicsikarni tőlük az ellenszolgáltatást. Önértékelését eredményekre, és teljesítményekre alapozza. Ami a farizeust Istentől elválasztja, az nem a bűn, hanem a pokolian jó cselekedet. Mit tegyünk, tehát? Meg kell bánnunk a cselekedeteink mozgatórugóit is. A farizeus csak a rosszat bánja meg, a keresztény azt is, ami az ő jóságának a gyökere. Csak ha meglátjuk az önmegváltás késztetését bűneink és erkölcsiségünk mögött, akkor jutunk oda, hogy megértsük az evangéliumot és kereszténnyé legyünk. Ha megérted, hogy a rosszaságnak nem a jóság az ellenszere, már a küszöbön állsz – és ha belépsz, minden megváltozik: az Istenhez, magadhoz, másokhoz, a világhoz, a munkádhoz, gyengeségeidhez és erényeidhez való viszonyod.

Lombos Andrea

Mélybenéző

Időnként az az érzésem, hogy határok nélküli világban élünk. Bárhova elutazhatunk, bárhol letelepedhetünk, ez a fajta szabadság járja át az életünk. Meg is változtak a kapcsolataink, családi-, baráti kötelékeink! Ezért, ha azt mondjuk „haza megyek”, bizonyos családokban, baráti körökben mindenki ünneplőbe öltözteti a lelkét, mert a jelenlegi napokban több jelentést nyert ez a két szó, mint tíz-, húsz évvel ezelőtt. De, elszorul a szív, ha nem a találkozás öröméért kell haza menni, hanem temetésre. Mindenkit megállít a halál, akár várható-, akár hirtelen-kiszámíthatatlan esemény kapcsán üti fel a fejét. Teljesen mindegy, hogy fiatal, vagy idős személyről van szó.

Néhány napja, mi is haza utaztunk nagymamám temetésére. Egy teljesen átlagos napon megállt a szíve. Néztem az élettelen testet, s körülötte az összegyűlt rokonokat. Azon gondolkodtam, hogy mi maradt vissza 76 év után. A legtöbb idős ember bezárkózik, elkeseredik, és végül ellehetetleníti a kapcsolatait. Mit hagy maga után? Tüskéket? Tönkrement kapcsolatokat?

Azt hiszem, mondhatom, hogy van egy barátom, akire felnézek. Nem tökéletes, nem mindig csupa mosoly az arca, de ragaszkodik az Istenhez, és ez a szeretet kapcsolat idősebb korában is nyitottá teszi az emberek felé, érző szívű maradt. Neki sem tökéletes minden kapcsolata, de nem szigeteli el magát, van öröme az Úrban, és alázattal-panaszkodás nélkül hordozza el azt, ami életkorából fakadóan természetes jelenség. Egyszóval olyan igazi hús-vér ember, aki az Istennel való kapcsolatának köszönhetően képes megújulni, és nem zárkózik be. Tisztán emlékszem arra, hogy egyetemista koromban egy idősebb angol testvér látogatta meg a gyülekezetünket, még ifjúsági órára is eljött. Számomra az tűnt fel, hogy nem a homlokán jelentek meg hosszanti ráncok, hanem a szája mellett volt néhány függőleges ránc. Mondtam is a barátnőmnek, hogy ez az ember élete során, valószínűleg többet nevetett, mint amennyit aggódott. Ha magamra nézek, én is ilyen idős nő szeretnék lenni.

„Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.” Zsidók 13:7

Még a Biblia is azt tanácsolja, hogy nekünk, fiatalabbaknak figyelnünk kell arra, hogy testvéreink a hitben hogyan futják meg ezt a néhány kilométert.

Ha csak magamra gondolok, idén lesz tíz éve, hogy Istennek elkötelezett gyermeke lettem. Milyen irányban változtam ez idő alatt? Van-e valami, amiben most kéri Isten, hogy változzak? Ha ma szólítana haza, mit hagynék magam után?

„Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.” Efézus 5:15-17

 

Lombos Andrea