„Akkor hát beszéljünk a szexről – vagyis arról, hogy nincs szex.”

Sokat gondolkodtam azon, hogy leírjam-e nektek a következőket, és ha leírom, akkor hogyan írjam le.  Egy majdnem bukás történet egy igen kényes témában.

Azt már tudjátok, mert már írtam róla nektek, hogy milyen nehéz a társtalanság, és maga a párválasztás is. Nem titok, sohasem volt barátom, azt az igen hosszú „kapcsolatot” kivéve, ami általános iskolában volt és tartott majdnem 2 hétig. Még senki nem ment velem végig az utcán kézen fogva, még nem csattant el az első csók sem. Idén már inkább közelebb leszek a 30 éves korhoz, mint a 20-hoz. Nagyon vágyom már arra, hogy megleljem a társam, nem csak érzelmileg, hanem fizikailag is. Ezek természetes érzések, vágyak és szükségletek.

Magány, kilátástalanság és teljes megkeseredés, perlekedés Istennel. Ilyen lelki állapotban mentem el egy olyan találkozóra, ahol több ismerősöm is volt. Nem volt kedvem elmenni, de gondoltam végre egy üde színfolt a komor hétköznapokban. Jól esett a beszélgetés, a humoros csipkelődés, hallani, hogy kivel, mi történik, na és persze egy személy kitüntetett figyelme is igen-igen imponáló volt.

Mielőtt folytatnám a történetet, egy kis kitérő a témában. Előadásokon vagy igehirdetéseken, ha a szexuális bűnökről vagy pornográfiáról beszélünk, általában a fiúk kerülnek előtérbe, nekik címezik az üzenetet. Nem jártam utána, nem gyűjtöttem kutatásokat, de úgy látom és tapasztalom, hogy ez már nem csak a férfiak kísértése. Mi nők ugyanúgy érintettek vagyunk, főleg a mai társadalomban. Nézzük meg a filmeket és sorozatokat, ma már nagyon ritka az, ha nincsenek benne konkrét szexjelenetek; megkockáztatom, már nem is tudják úgy eladni a filmeket, hogy nincs benne szex és nem csak utalás rá. Ezek a jelenetek pedig beépülnek, ott vannak és alattomosan előjönnek képzeletünkben.

Kanyarodjunk vissza. Milyen érzés, amikor rájössz, hogy „úgy” kellesz valakinek? Jó, nagyon jó… és rendkívül veszélyes. Nem könnyű kimondani sem, de azon az estén semmi más nem tartott vissza, csak és kizárólag a belém nevelt erkölcs és tanult hit, amiért így utólag már nagyon hálás vagyok. Egy okos, kedves és jóképű fiú végre akar, kellek neki, mint nő. Az, hogy az égvilágon semmi nem történt, az nem az én emberfeletti erőmnek köszönhető. A történtek után megkérdőjeleződött az, hogy érdemes – e várnom, hiszen semmi előrelépés nem történt az ügyben, és végre itt van valaki, aki egyszer életemben mert  kezdeményezni, aki vonzódott hozzám fizikailag is, aki úgy néz rám és próbál megérinteni, ahogy még senki.

Elbizonytalanodtam. Évek óta tartó imádság a társ iránt, és még mindig semmi, mintha Isten csak játszana velem: „na még egy kicsit szenvedjen, jó kis játék ez.” Nem csak lelkileg voltam kiégve, de fizikailag is, de szerintem ezt a részét nem kell magyaráznom, már a fent leírtak után sem.

Elméletben minden megy, a kitartás, az odaszánás, az önmegtartóztatás, minden. Elméletben az is teljesen logikus, hogy miért érdemes várni házasság előtt. Döntésem, melyet oly könnyedén hoztam meg évekkel ezelőtt, megpróbáltatott. Csúfos kudarcot vallottam. Nem azért, mert történt volna bármi is, hanem azért, mert megkérdőjeleztem Isten jót akar és jót tervez nekem.

Kifáradt és kiégett szívvel mentem egy női alkalomra, ahol a következő Igéket kaptam válaszul kiáltásomra:

„Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára és nem ül a csúfolódok székére, hanem az ÚR törvényében gyönyörködik és az Ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal. Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz. Zsoltárok 1:1-3
„Nem a lovak erejében leli kedvét, nem a férfi izmaiban gyönyörködik. Az istenfélőkben gyönyörködik az Úr, azokban, akik szeretetében bíznak.” Zsoltárok 147:10-11

Meg kellett hoznom a döntést: a paráznaság szellemiségét el kellett vágnom, le kellett tennem Isten elé mindent. El kellett döntenem, hogy Isten jó, hogy szeret, hogy velem van, hogy érdemes az Ő parancsolatait követni.

Nem tudom, hogy neked is volt-e már hasonló élethelyzeted és próbatételed. De egy dolog, ami fontos, amire csoportvezetőm is felhívta a figyelmet: Jézus mindenben kísértést szenvedett! A mindenben, azt jelenti, hogy a szexualitás terén is! Tehát érti és tudja min mész keresztül. Ne félj Neki elmondani és ne félj Tőle erőt kérni!

Egy kis adalék: a női alkalom előtt mindig imádkoznak név szerint a résztvevőkért. Meg is jegyeztem magamnak, már nem is emlékszem pontosan miért, hogy úgy örülnék, ha valaki a kedvenc virágomat adná nekem ajándékba. Szép más virág is, de a tulipán… az a valami. Első alkalommal 3 évvel ezelőtt az Igekártyán egy szál lila tulipán, a következő alkalommal már egy egész tulipán-mező. A mostani alkalommal csinos ruhák és más pipere-holmik voltak a képen. Gondoltam, jól van, nincs tulipán, de igazán nőies a kép, aminek a hátoldalára az Ige volt írva. Nem baj, ez is nagyon szép… csak egy kicsit kellett a szememmel jobbra néznem: ott voltak a tulipánok vázákban!

Ha Isten ilyenről is gondoskodik, hogy ne gondoskodna másról is! 🙂

Kapitány Anna

Életünk képe

Koromtól eltérően, elég régi vágású nő vagyok. Mindig is, koravénnek éreztem magam. Még csak két éve mondhatom magamat szülőnek, de ennyi idő is rengeteg kérdést felvetett bennem. Talán a legrémisztőbb ebben az egész szülői szerepben az, hogy a gyermekeink néznek, figyelnek minket, és lemásolják azokat a példákat, amiket mi adunk át. Mindezek közben, hamar rájönnek, hogy milyen viselkedés mögött, milyen mögöttes tartalom van.

Gyülekezetünk kb. két éve indított egy óvodát, akkor egy TV riport keretén belül is megfogalmazta a lelkipásztorunk, hogy az egyik alapigazság, amit gyülekezetünk képvisel az, hogy: a gyerek számára a legtöbb, amit adhatunk az a jó házasság, megfelelő értékrenddel. Úgy gondolom, a szülő kapcsolata egyrészt a házastársak egymást közti kapcsolatáról, másrészt a környezetével való kapcsolatról szól.

Itt fontos megemlíteni a beszédet. Az, ahogyan egymással beszélget a két szülő, példa értékű a gyermek számára. Mit tanítok meg a beszédemmel a gyermekem számára? Azt, hogy egymásnak fontosak vagyunk? Azt, hogy tiszteljük egymást? Azt, hogy hallak, de nem hallak meg? Bevallom, van hogy egyszerre beszélget velem a férjem és a kislányom, miközben én főzök. Ilyenkor csak bólogatni tudok, mert annyira eloszlik a figyelmem, hogy nem tudom meghallani, csak hallom, hogy beszélnek hozzám. Milyen sokszor tanítom arra a gyereket, amire nem akarom!

Az egymás közötti kommunikáción túl, egy másik pillér a közös hitbeli alap. Néhány hete férjem egy elöljárói hétvégén volt, amiről nagyon lelkesen jött haza. A gyülekezetünk jövőjével kapcsolatos kérdések miatt vonultak el gondolkodni, imádkozni. Isten meghallgatta Őket, és ebben a néhány napban látást adott számukra. Ez a látás pedig, felforgatja a megszokott családi életünket. Hát, nem voltam egyből lelkes. Természetesen, átgondoltam, megvizsgáltam az elmúlt napok üzeneteit, és arra jutottam, hogy Isten engem is ebbe az irányba vezetett egész idő alatt. Így, közös nevezőre jutottunk. De, miért mesélem ezt el? Mert, a gyermekeink figyelnek minket. Kell, hogy tudatosak legyünk viselkedésünkben, értékrendünkben. Isten Igéje értékrend a családodban? Van-e közös hitbeli alapotok? Vannak-e hit lépéseitek, amiket láthatnak a gyerekeitek?

„Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” Máté 23:12

Gyermekeink tőlünk tanulják meg, hogy az Isten VALÓSÁG. És, ha ezt átgondoljuk, beláthatjuk, hogy mindazzal, amit teszünk, vagy nem teszünk, a jövőre készítjük fel Őket, hogy amikor mi már nem leszünk, akkor is legyen egy Isten, akire támaszkodhat.

Lombos Andrea

Két fillérem, kenyerem és öt halam

Miért jó valakinek, ha a cikkeid olvassa? Kaptam a kérdést egy barátomtól, úgy teljesen kontextuson kívül, váratlanul.

Minden kritika halvány jelenlétére is érzékeny lelkem, adott valami bizonytalan választ, és napokig őrlődött. Vajon abba kéne hagynom az írást? Vajon mérgezem az embereket, vagy untatom őket a jelentéktelen életem jelentéktelen eseményeivel? Többet jelentene nekik, ha nem is írnék?

Ezek a kérdések gyötörtek, míg nem átsírtam egy éjszakát, és azt mondtam:

Nem vagyok teológus, lelkész vagy misszionárius, aki a nagy és lehengerlő gondolataival vezeti az embereket Istenhez…

Nem is osztogatok szórólapokat az utcán idegeneknek, nem sütök tortákat jókékonysági rendezvényekre, nem utalok hatalmas összegeket missziós utakra…

Ezek közül egyiket sem csinálom, mert nem tudnám, nincs hozzá eszközöm. Ezekkel nem tudnék senkit közelebb vinni Istenhez.

Nincs akkora élettörténetem, mint Kalkuttai Teréznek, vagy olyan istenélményem, hogy megkeressenek a médiából és csodáról tudjak nyilatkozni.

Azt a keveset tudom csak adni, ami van. Lehet, hogy egy nap (és remélem is) bölcsebb leszek, jobban hasonlítok majd Jézusra és a bizonyságom többet fog érni, mint most.

De úgy döntöttem ezt a keveset megosztom azzal, aki elfogadja. S ha útszélre, kövek vagy bogáncsok közé hullik a mag, én nem bánom. Azért vagyok, hogy oda adjam a két fillérem, elmenjek a további mérföldre, elmondjam én hol találtam az élő vizet.

Ettől többet nem is kér tőlem Jézus.

Hány kenyeretek van? Bármennyi legyen, ha Elém hozod engedelmesen, annyiból lakik jól, mindaz, akit rád bíztam. – Máté 15:35-38

Fel munkára!

Nyúl Sára