Testté lett és közöttünk járt

Álltam a tábla előtt és kész voltam összeomlani. De értelme nem volt, mert, hogy 18 szem pislogott rám, hogy mondjak valami okosat. A tanár úrra néztem kérdőn, hátha megerősít vagy megcáfol. Nem könnyítette meg a dolgom. Éppen a szublimáció magyarázatát rontottam el, egy 9. osztályosoknak szóló kémia órán.

Nem tudtam sírjak vagy nevessek. Még volt 5 perc az órámból. „Egy olyan tárgyat tanítok, amit nem akarok, nem értek hozzá, szenvedés ez mindenkinek.” – Ez volt a fejembe.

Álltam és emlékeztem arra a lányra, aki 100 gyereknek tanított a nyáron, arra, aki oltott már tüzet, arra, aki kompetens az életében sok-sok területen, de abban a térben és időben nyomorék volt, megsemmisült, idétlen és kiszolgáltatott.

Kicsöngettek.

Jól kiveséztük a hibáimat. Konkrétan, egy tökéletes példája volt az órám, annak, hogy hogyan ne tanítsunk. Mindenhol rontottam. Ezzel teljesen tisztában is voltam.

Az bántott egyedül, hogy nem tudtam egyik másik életterületemről sem teleportálni a magabiztosságom, a motivációm, a tekintélyem, konkrétan semmit, amit én értékelek, és fontosnak tartok magamba. Hurrá!!! És ebből lesz még egy fél éves hosszú gyakorlatom….

Teljes megsemmisülés, mikor az vagy, amit nem akarsz, és nem tudod, hogyan lehetnél azzá, aki valójában vagy…. Ráadásul, akik ezt a formádat ismerik, azt hihetik, hogy egy rakás szerencsétlenség vagy.

Felsoroltam mennyi szerepem van: egyetemista, gyerek, lány, nő, testvér, keresztény, barát, haver, mentor, mentorált, kolis, gyülitag, diákkörvezető, mekdsz-es, blogger, önkéntes, bárczis, szobatárs, magyar, szerb, baptista, lelkész gyerek és még ki tudja mi…. De ezek közül néhol nagyon ellentétesen viselkedem. Egyszerűen a közeg azt kívánja. Néhol én vagyok a bohóc, aki oldja a többieket, máshol, meg én konfrontálok, harmadik helyen kapocs vagyok, másoknak meg lelki szemetes…

Valahol ez normális. De a nyomorék szerep valahogy egyáltalán nem fekszik! Az, hogy ne értékeljék bennem, ami nekem életet ad, ami engem motivál, amiben jó vagyok, ez teljesen megfojtja bennem az örömöt! Emiatt nevezett egy tanárom életuntnak…

Analizálok: Szerepkonfliktusok! Nem az vagyok, akinek mondanak. Nem is az, ami szeretnék lenni. Borul a rendem, megy fel bennem a pumpa… engem aztán ne korlátozzanak!

A semmiből, egyszerre eszembe jut a kis Jézus, a kis pirospozsgás csecsemő. Benne ugyanez zajlott ilyesmi?

Nála aztán volt összeférhetetlenség, és szakadék szerepei között! Levetkőzni, ami isteni, és felvenni azt, ami emberi. Úgy Istennek lenni, hogy közben teljesen emberré lett.

Annyira korlátozta magát, hogy Mária törölte a fenekét, József büfiztette!

Nem etette magát angyalokkal, ha éhes volt. Sírt, mint minden másik gyermek, s kénytelen volt megvárni, míg esetlen szülei kitalálták mi okozhatta nyugtalanságát.

Megtanult járni, de előtte esett-bukott. Szavakat is előbb csak gügyögve mondott, nem egyből azt mondta, hogy elvégeztetett!

Megvárta az idejét, hogy felkészüljön rá ő is, a teste is, s a világ is.

Meghalt, fájdalmakkal, valósággal.

Az, akinek az országában halálnak, fájdalomnak, szomorúságnak helye nincs, megtehette volna, hogy az Atyával együtt atomjaira szedi a földet, s tűzijátékot csinál, vagy csettintésre mindenkiből mintahívőt, de Ő úgy döntött, nem feszít az erejével, s nem erőltet kényszerrel.

Vagyis… de.

Majd Ő megfeszül. Majd Ő kibírja, hogy királyként szolgáljon, Ő megteszi, hogy halhatatlanként, halandó legyen, Ő megteszi, hogy szentként átokká legyen…

Fontosabb volt neki az, hogy megdicsőítse magát, hogy kifejezze irántunk való szeretetét, hogy elhozza közénk az örök élet reményét, a bűntől való szabadság jó hírét, minthogy méltóságát „védje”.

Fontosabb volt, hogy szeretetével elérjen, minthogy a róla alkotott képnek megfeleljen.

Nyúl Sára

Boltban nem megvásárolható adventi kellékek

Vonzó kirakatok, csábító hangulatos kávézók, belvárosi karácsonyi vásár, mind arra ösztönöz minket, hogy megnyissuk a pénztárcánkat, éreztetni szeretné velünk, hogy közeledik egy ünnep, s szegényes módon próbálja felébreszteni bennünk az ÜNNEP HANGULATÁT.

Szükségünk van erre? Én néha úgy érzem, hogy – igen. Gyerekkoromban egy olyan vidéken ünnepeltem, ahol mindig havas tájban gyönyörködhettek a szemeim advent/karácsony alkalmával. Életutam során Isten egy olyan helyre vezetett, ahol napsütéses, hó mentes ünnepekben lehet részünk. Magam sem tudom miért, de nehezebben nyílik így a szívem az adventi készülődésben.

Minden advent alatt készítek kalendáriumot, amelybe ima-témákat írok fel, ösztönözve magunkat a lelki készülődésre. Cserébe azt kérem a családom tagjaitól, hogy napi hála-okokat fogalmazzanak meg, amit a kalendáriumba vissza tesznek. Ezt csak karácsonyeste olvassuk végig, és ez által készül a lelkünk arra, hogy Isten dolgairól gondolkodjunk, majd imádkozzunk.

Úgy gondolom, ez egy jó szokás, idén is így cselekedtem, ennek ellenére éreztem, hogy valami még hiányzik …

Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt.(János 1: 9-10)

A fenti igerészt olvasva ráébredtem, hogy ebben az évben sodortattam a napi feladatok, az eddigi szokásaim között, és nem vezettettem.

Advent

Nézed, ahogy a víz lassan elnyeli,
bénult kezed nem tud mit tenni.
Hallod a sikoltó utasokat,
s tudod, ez a hajó összeroskadt.

Az ablakon át látod az utas sereget,
Öröm, Megelégedés, Szeretet.
Nicsak, ott van Odaadás,
Hűség, aki kézen fogja Kitartást.

Sóvárogva várlak Téged,
de, hogy így fogadjalak, attól félek.
Zsibbadó kezed erő járja át,
s megragadod vizes utasaid gallérját.

 

Az advent valódi ékességeit nem tudom megvásárolni az üzletekben. Hogy mire gondolok?

  • Megbocsátás – Minden ilyen alkalommal Krisztusra mutatunk, aki látta, hogy vétkeztünk/tévedtünk, de a szeretetéből nem estünk ki.
  • Adakozás – Nem csak a pénzemből adhatok, néha többet ér, ha az időmet-figyelmemet adom annak, akinek szüksége van rá.
  • Megelégedés – Ebben a harácsoló világszellemben ki tudjuk mondani, hogy nekünk elég az, amit az Isten ad? Ez néha példa is lehet a körülöttünk élők számára.
  • Kegyelem – Mi, akik Istenhez tartozunk, mindannyian átéltük, hogy többet kaptunk, mint amit érdemeltünk. Tovább tudjuk ezt adni a kapcsolatainkban?
  • Békesség – Ez a Föld nem ideális, mindig vannak nehézségek, ennek ellenére Isten békessége lakhat bennem. Így a békesség hordozója lehetek az elkeseredettek számára.
  • Szeretet – Sokszor a közömbösség jellemez minket, ezzel ellentétben, Jézust érdeklődés és empátia jellemezte. E két alappillér elhagyhatatlan a szeretet megélésében.

 

Téged miben vezet Isten? Mit vár el Tőled ebben az adventi időszakban?

 

„A világnak Krisztus kell! A világnak Krisztus kell!
A világnak kellesz te is, mivel te Krisztushoz tartozol.
Emlékezz! Emlékezz! Te Krisztushoz tartozol!”

Lombos Andrea

A lelkiismeretfurdalás, ami mozgat

Mióta tart a menekülthullám, mindig is volt bennem vágy arra, hogy befogadjunk egy szír gyermeket. Semmilyen lépést nem tettünk ebben az irányban, csak úgy élt bennem, mint ami az én személyes válaszom lehetne a válságra. Nemrég egy iszlámból megtért, egyiptomi férfi előadását hallgattuk, aki nekünk, keresztyéneknek magyarázta a muzulmán hitet. Arról beszélt, hogy az iszlám vallás legalizálja az erőszakot, jó eszköznek tekinti bizonyos célok érdekében (pl. a feleség engedelmessége, vagy más hitűek jobb belátásra térítése). A szír polgárháborút is a sokféle muzulmán irányzat és nemzetiség közötti harccal hozta összefüggésbe. Meglepődtem azon, hogy ő egyiptomiként ezt így látja. Akkor lepleződött le előttem, hogy bennem lelkiismeretfurdalás dolgozik az arab-tavasz és a rengeteg szenvedés miatt, mert én magamban ezt a “Nyugat” bűnének tekintem, aminek én is része vagyok. Úgy gondoltam, mi vagyunk, akik mindig leigázunk más népeket az erőforrások megszerzése miatt, mi okozunk konfliktust ott is, ahol nincs, mi szítjuk az ellentéteket, mi öldöklünk gátlástalanul a Közel-Keleten és Afrikában. Személyes felelősséget éreztem amiatt, hogy ehhez a Nyugathoz tartozom, és azt tartottam volna jogosnak, ha inkább én szenvedek, mint ők. Ezért meglepődtem a volt-muzulmán megközelítésén, aki egy szóval sem tett minket felelőssé a harcokért. Nem is az a lényeg az egészben, hogy ki mennyire felelős, ezt valószínűleg Istenen kívül senki nem látja át. A lényeg az, hogy rájöttem, rejtett lelkiismeretfurdalás dolgozott bennem, és képes lettem volna egy életreszóló döntést ilyen motivációból meghozni. Szuper, ha valaki befogad egy gyermeket! Csak megfelelő okból tegye.

Ez nagyon elgondolkoztatott. Elkezdtem ilyen szemmel figyelni magamat, hogy mikor mit érzek, mit miért csinálok, és elkezdtem figyelni másokat is. Lett egy lelkiismeretfurdalás jelzőm, ami pirosan villog a fejemben, amikor kiszagolom a háttérben. Arra jutottam, hogy a lelkiismeretfurdalás sosem jó motiváció. Azt szolgálja, hogy egy kérdéssel való szembenézés helyett, a rossz érzésemet valahogy megpróbáljam helyreállítani. Ennek két negatív következménye van: egyrészt nem nevezem meg nyíltan, hogy mi a bűn és mi a jó. Másrészt olyat teszek a rossz érzésem miatt, amivel nagy eséllyel többet ártok, mint használok. Ha a nemzetek szintjén maradunk, könnyű sorolni a példákat: mi munkál a franciákban Algéria miatt? A hollandokban Srebrenica miatt? A németekben a holokauszt miatt?

De talán még könnyebb anyaként napi példákat találni. Múlt szombaton úgy alakult, hogy a férjemmel mindketten egy konferencián vettünk részt, a gyerekeket pedig gyerekvigyázóra hagytuk. Hét éves nagylányom csalódott volt, hogy “még szombaton sem lehet velünk”, amivel rögtön beindította nálam a lelkiismeretfurdalás generátort. Amikor kérdezte, hogy legalább mesét nézhetnek-e a gyerekvigyázóval, már majdnem megengedtem, amikor eszembe jutott, hogy most pont ezen dolgozik nálam a Jóisten.

Megoldás: végig kell gondolni, hogy amit teszek, az jó, vagy rossz. Ha jó, hogy elmegyek ezen a szombaton erre a konferenciára, ha ezzel engedelmességben járok, ha hozzám tesz ez valamit, épülök belőle, ha a gyerekek megnyugtatóan vigyázóra vannak bízva, lesznek friss levegőn, esznek, alszanak, akkor semmi, de semmi okom nincs arra, hogy rosszul érezzem magam. Elfogadom, hogy a lányom csalódott, megnyugtatom, hogy a következő sok szombaton együtt leszünk, és elmondom, hogy hova és miért megyek el. Azt is elmondom, hogy nem nézhetnek mesét, de a vigyázótól lehet kérni diavetítést, olvasást. Azt is elfogadom, ha emiatt is csalódott.

Mi a következménye, ha engedek a lelkiismeretfurdalásnak? Azt közvetítem a lányom felé, hogy nincs békességem abban, hogy elmegyek, rossz, amit csinálok, és ezt jóvá akarom tenni, ezért lefizetem őt, hogy ne haragudjon azért, amit teszek.

Mi a következménye, ha tisztázom magamban, hogy nincs okom lelkiismeretfurdalásra, csak azért mert a lányom szomorú? Az, hogy egy hiteles szülőt lát, aki azt teszi, amit helyesnek gondol, és azt meg is tudja indokolni. Hiteles szülőt, aki akkor engedi meg, hogy mesét nézzen, amikor ő jónak látja, nem akkor, amikor valamit kompenzálni akar. Olyan szülőt, aki elbírja az ő csalódottságát, szomorúságát, ezeket elfogadja, de nem válik ettől bizonytalanná. Olyat, akinek ismerheti és értheti az értékrendjét.

Az pedig a másik eset, amikor tényleg hibázunk, és a lelkiismeretfurdalást a beismerés helyett mással próbáljuk csillapítani. Nagylányom öt és fél éves volt, amikor el akartam menni zuhanyozni, és rábíztam a fél éves kislányomat. Ő pedig – hogy a kisfiam nehogy ütögesse -, feltette a babát az ágyunkra, aki onnan leesett a kőre… Lélekszakadva rohant a fürdőszobába, én meg vizesen rohantam, hogy felmérjem, mekkora a baj. Elkövettem azt a hibát, hogy elkezdtem kérdőre vonni a legnagyobbat, hogyan tehette fel a picit az ágyra, és miért hagyta ott (ő a 4,5 éves lányomra bízta a babát, amíg bement a síró öccséhez…). Nagyon rossz emlék az egész, főleg azért, ahogy én kezeltem. Visszanézve látom, hogy munkált bennem egy lelkiismeretfurdalás, amit próbáltam azzal csökkenteni, hogy kicsit másképp viselkedtem a nagylányommal. Több hónapba telt, míg végre odaálltam Boróka elé, és helyre tettem a dolgot: “Boróka, hibáztam, amikor rád bíztam Mentát, amíg zuhanyoztam, nem a te felelősséged volt, hanem az enyém. Sajnálom, hogy téged okoltalak, amiért feltetted az ágyra, tudom hogy jót akartál, bűn volt, ahogy reagáltam. Kérlek, bocsáss meg!” Persze rögtön megbocsátott, megöleltük egymást. A bűnt semmi, de semmi más nem tudja helyrehozni, csak a bűnbánat.

Érdemes feltenni magunknak a kérdéseket: jó, vagy rossz Isten színe előtt, amit teszek? Ha jó, hogy dolgozom gyerekek mellett, akkor nincs mit ellensúlyozni. Ha rossz, akkor ott kell hagyni a munkát. És ugyanígy minden mással is. Tiszta lelkiismerettel könnyű nemet mondani. Anyukám jó példa erre. Könnyen mondja azt is, hogy segít nekem a gyerekekkel, és ugyanilyen könnyen azt, hogy nem. Tudja, hogy mit akar kezdeni magával és az idejével, szívesen segít, de rossz érzések nélkül vállalja, amikor nem.

"Ha jót cselekszel, emelt fővel járhatsz." (1. Móz 4.7) 

A bűnt bánjuk meg, a jót pedig vállaljuk szabadon!

Balogh Piroska

Féltő szeretet és kávé

„Mert a házad iránti féltő szeretet emészt; rám hull a gyalázat, ha téged gyaláznak…“ (Zsoltárok 69:10)

Múlt vasárnap mi főztük a templomban a kávét. Mert a kávé – túlzással mondom persze – majdhogynem ugyanolyan fontos része az istentiszteletnek, mint az igehirdetés. Sütemény is jár mellé. Ragaszkodunk hozzá még akkor is, ha az utóbbi évek alatt mind több embernek kell elkészíteni. Jó lenne, ha mindenki úgy érezné, szívesen látott vendég, szeretnénk, ha még maradna, ha nem sietne máris haza.

 Az elmúlt hetekben több kritikus hangot megütő társalgásba is belekeveredtem egyébként, miszerint ez a közösség már nem olyan jó, mint régen volt, már nem olyan sokszínű, nem olyan szívélyes, már nem ilyen, már nem olyan. Ez amúgy mind igaz, szerintem is.

Mégis. Én szeretem. Szeretem az embereket, akik ide járnak, a székek kissé kopottas zöld kárpít borítását, a bejárattal szemben a több nyelven is felrótt Isten hozott  feliratot, a falon a fotókat, az egyszerű szószéket, a felújításra szoruló plafont a terem hátsó részében, szeretem, mert megbízom Istennek a gyülekezetre vonatkozó ötletében és tervében, szeretem, mert csak.

A közösség mi magunk vagyunk, ezért olyan, mint mi. Nem tökéletes. A kritika valóban jogos. A változás tényleg szükséges. De ezt nem követelhetjük mástól, inkább csak saját magunktól.
Elkezdeni mindig ott lehet, ahol és ahogy vagyunk.

Például csupán csak annyival, hogy mikor újból rám kerül a sor a takarításnál, a tőlem telhető legnagyobb gondossággal súrolom ki a mosdókagylókat. Ha újból rám kerül a sor a kávéfőzésnél, igyekszem szeretettel, időt és fáradtságot nem sajnálva a tőlem telhető legfinomabb süteményeket elkészíteni, s ezeket a tőlem telhető legnagyobb kedvességgel felszolgálni. Istentisztelet végén nem csak a saját barátaimmal beszélgetek. Észreveszem és megköszönöm a prédikációt, a szervezést, a mosogatást.

Legutóbb mi főztük a templomban a kávét, s valaki megjegyezte: ezt a sok finomságot elkészíteni biztosan fárasztó volt. Miért szántam rá annyi energiát? Azt válaszoltam, hálából. Mert hálás vagyok, hogy itt lehetek.

Isten háza több, mint a négy fal, az igehirdetés több, mint szószékről elhangzó szép szavak.

A templom mi magunk vagyunk. Emésszen iránta féltő szeretet. Járja át Isten iránti tiszteletünk a szívünket, a beszédünket, az egész életünket. S ha addig jobb ötletünk nem akad, járja át még azt is, ahogy a kávét főzzük.

 

                                                                                               Prodán Márta

 

Mire használjam az életem?

Földi életünk során talán a legerősebb kapocs a szeretet. Tudjuk ezt, mégsem akarjuk tudomásul venni, hogy ez azt is jelenti, hogy szellemileg ez az egyik legtámadottabb területe az életünknek. Gondolkoztunk már azon, hogy Jézust miért pont egy tanítványa árulta el? A bizalom, a szeretet sebezhetővé tesz, és pont ezt akarja kihasználni a Szétdobáló. Mindannyiunk életében vannak olyan mélyre temetett események, érzések, amit időnként próbálunk a feledés homályába száműzni. Nevezzük ezeket „érzelmi vakfoltnak”. Talán a kritikus helyzetek abból adódnak, hogy valamelyik – esetleg fel sem ismert – érzelmi „vakfoltunkra”, mélyre temetett tulajdonságunkra tapintanak rá. Ilyenkor automatikusan beindulnak a megszokott védekező mechanizmusaink, és megkezdődik az egymás bosszantásának végeláthatatlan köre. Ez, az Óember reakciója, de ha Isten Igéje itatja át lelkünket, akkor túl tudunk ezen lépni. 

„Mert kegyelem az, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket, amikor igazságtalanul szenved. De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést? Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében. Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek.” 1 Péter 2: 19-21

A kereszten megnyilvánuló szeretet sok bűnödet, bűnömet elfedezte. Úgy gondolom, hogy ennek megtapasztalásából erőt tudunk meríteni akkor, mikor szeretteink rátaposnak valamelyik érzelmi vakfoltunkra. Minden ilyen alkalommal Krisztusra mutatunk, aki látta, hogy vétkeztünk/tévedtünk, de a szeretetéből nem estünk ki.

„Mindenekelőtt az egymás iránti szeretet legyen kitartó bennetek, mert a szeretet sok bűnt elfedez.” 1 Péter 4:8

Mostani életünkben a kapcsolatok számítanak leginkább. A Biblia azt mondja, hogy szeretet nélkül az élet értéktelen és eltékozolt.

"Nem számít, mit mondok, mit hiszek vagy mit csinálok, szeretet nélkül nincs semmim, ami értékes lenne." 1Kor 13:3, (MSG ford.)

De miért van az, hogy mégis a kapcsolataink “húzzák a rövidebbet”? Ha tudjuk, hogy a szeretet mennyire fontos, miért nincs időnk azokra az emberekre, akiket szeretünk? Azért, mert elfoglaltak vagyunk. Mert a legfontosabbnak tartunk olyan dolgokat, amik csak másodlagosak vagy egyáltalán nem lényegesek az életben, és ennek a kapcsolataink isszák meg a levét. A szeretetet azonban semmivel nem lehet pótolni. Az élet nem a teljesítményről, a jó időbeosztásról vagy az elismerésekről szól, hanem a szeretetről. Ne engedd, hogy az életedben lévő sürgés-forgás ezt elfeledtesse veled.

MERT A SZERETET A LEGJOBB, AMIRE HASZNÁLHATJUK AZ ÉLETET.

„Vagyok: mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény
Lidérces, messze fény

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak”

(Ady Endre – Szeretném, ha szeretnének)

 

Lombos Andrea

“Műkedvelő gondviselés”

Chambers Krisztus mindenekfelett című áhítatában olvastam ezt a kifejezést, és azóta is sokszor felvágódik előttem, mint valami jelzőtábla.
Nos, elmondom, hogy én túlgondoskodó anyatípus vagyok, és büszke is vagyok rá, hogy a három báránykám életét ügyesen szervezem, rendet tartok körülöttük, és erős kontroll alatt vannak, védem őket a széltől is. Szépen is fejlődnek, okosak, tehetségesek és szépek, büszke vagyok rájuk.
Azonban az elmúlt évben több szakemberrel találkoztam a gyerekek révén, na meg az újrainduló munkám, és továbbképzések révén (logopédus vagyok), és a velük való konzultációk során végül azt kellett megállapítanom, hogy nagyon sok “fejlesztendő terület” csak társadalmi elvárás (és a fejlesztése pedig szép profit).
A mamakörünk vezetője egyszer fel is tette nekem a kérdést, hogy “tényleg társadalom-kompatibilissé akarod alakítani a gyerekeidet?”
Azóta visszhangzik ez a fülemben…
Ma tényleg divat mindent beáldozó szülőnek lenni, és a gyerekeket isteníteni, elhalmozni, és: társadalom-kompatibilissé fejleszteni.
Nem igazán vettem észre, hogy ennyire elsodort engem is ez az ár…
De mikor ezt teszem, MŰKEDVELŐ GONDVISELÉST JÁTSSZOM.
Egy olyan képre formálom a kedveseimet tudattalanul, ami megfelel a társadalmi ízlésnek és engem pedig büszkeséggel tölt el.
… azt kérdezte tőlem a Szentlélek:
 Tudod, hogy a túlgondoskodásod talán egy tökéletes kielégültséget szerez a gyermekednek, és népszerű is lesz azzal, amit kap tőled, de fixálod őt ebben az állapotában, és nem akar vagy nem tud (!) majd ebből a fajta jólétből továbbfejlődni.
Erődítményt építesz fel a saját kezeiddel az életében, ami gátolja a fejlődését.
Mi fogalmazódhat meg vajon a gyerekedben?
‘Nekem ez a jólét jár alanyi jogon, mert megérdemlem. Nem kell tennem semmit.’
Vagy pont az ellenkezője:
Anya nem engem szeret, hanem önmegvalósít az anyaságban.’
‘Anyának nem vagyok elég jó, azért kell mindenhova eljárnunk.’
‘Rab vagyok: nem érzem jól magam anya tökéletes világában, de nem szabadulok…’
…és sok más is megfordulhat a fejükben, amiket nem is sejtesz!”
Chambers azt mondja (és ez valamennyi kapcsolatunkra igaz, nem csak a szülő-gyerek felállásra!!), hogy a műkedvelő gondviselés megmenti a másik embert azoktól a küzdelmektől, szenvedésektől, amik által közelebb lehet kerülni Krisztushoz!

Ha túlgondoskodom, túlfejlesztem a gyerekeimet, megóvom őket a küzdelmektől, a kompenzálási stratégiák kreatív kialakításától/megválasztásától: műkedvelő gondviselést játszom, amivel könnyen akadályozhatom Isten munkáját az életükben!
A gyerekeim megszokják, hogy tőlem függnek, és pont én vagyok a legnagyobb akadálya annak, hogy a drágáim felfedezzék Mennyei Atyjuktól való kizárólagos függőségüket.
Atyám!
Ha valamit szeretnék a gyerekeim számára, az az, hogy a köldökzsinórjuk Benned végződjön, és ez a tudat határozza meg őket:
“minden forrásom tebenned van.” (Zsolt 87, 7)
Bocsásd meg, hogy azt hittem hogy: “Én majd tudom! Majd leszek én a forrás!”
Bocsásd meg, hogy kivettem a kezedből az irányítást!
Hiszen rám is ugyanúgy igaz ez:
“minden forrásom tebenned van.” (Zsolt 87, 7)
Sőt Jézus is így gondolja…csak így, csak Vele működhet a nevelésem –  és minden más kapcsolatom is (!) – gyümölcsözően:
Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az sok gyümölcsöt terem, mert nélkülem semmit sem cselekedhettek. (Jn 15, 5)
Te műkedvelő gondviselő vagy valaki életében?
Thökölyi Réka