Az extra mérföld

„Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre.” Máté 5:41

Ha csak az utóbbi néhány napot veszem számításba, a házunk táján összetört dolgok törmelékei akkor is megtöltenek egy egész nagy vödröt. Kezdődött egy üvegajtóval, folytatódott egy tányérral, majd az ebédlő asztala fölött lógó csillár törte darabokra zuhanás közben az alatta levő gyertyatartót és kristálypoharat, s végül már csak a vállamat rándítom meg, ha a konyhából kiszűrődő hangok arra engednek következtetni, épp most zúzódott porrá a padlón egy bögre.

Váratlan törések, veszteségek, változások, kiadások, egy-egy csésze értékénél jóval nagyobb kár, megannyi pénzt, erőt és időt rabló, kényszerhelyzetbe hozó esemény terelget oly utakra, melyekre én jószántamból soha, de soha nem lépnék. S nem is érzek az első lépéseknél mást, csak haragot, szomorúságot és gyászt, mert úgy élem meg, elvesznek tőlem valamit, ami az enyém, csakis az enyém.

Aztán eszembe jut a jól ismert mondat a kényszerről, s a két mérföldnyi útról.

Ragyog és fáj, zavar és tükröt tart elém, nem tudok aludni tőle, nyugtalanít, kihívás elé állít. Felejthetetlen és kikerülhetetlen. Felismerem benne ugyanazt a módszert, a hegyi beszédnek egyszerre csodálatos és kétségbe ejtő módszerét: vegyünk egy régi törvényt, aminek már eleve sem tudunk megfelelni, majd tegyük legalább kétszer olyan magasra a mércét, de olyan magasra mindenképp, hogy egészen biztosan rájöjjünk, a magunk erejére támaszkodva úgysem fogjuk tudni megugrani soha.

A második mérföld az, amit megtenni már nem muszáj. Ő a kötelességen túli ráadás, a bónusz, a tortán a tejszínhab, a tejszínhabon a rumos meggy, az ajándékon a masni, ebéd után a második gombóc fagyi, egy szál virág a nagymama reggeliző tálcáján, a századjára is türelmesen végighallgatott történet, a túlórán túli túlóra, a mosoly, a bók, a kedvesség, ő a titokban elmondott ima valakiért, akiről épp megtudom s akinek épp megbocsátom, hogy rosszat mondott rólam a hátam mögött.

Nehéz út ez. A hozzám hasonló teljesen átlagos, kicsit önző, hamar elfáradó, hamar elkeseredő lányoknak legalábbis nagyon nehéz. Mondhatni, egyenesen lehetetlen.

De ha elindulok rajta mégis, néha megsejtem, mekkora különbség van aközött, ha az időmet, erőmet, vagy bármi mást, amim van, nem elveszik tőlem, hanem én magam adom oda.

Néha megsejtem, az is fontos, amit teszek, és az is, hogyan.

Néha megsejtem, amin változtatni nem tudok, végül – a második mérföldön innen, de az elsőn mindenképpen túl – engem változtat meg. A szívemet formálja át.

A szívnél fontosabb pedig a világon nincsen. Ez itt a legdrágább kincsünk. A legszebb. A legtörékenyebb. A legértékesebb.

Prodán Márta

Előtted megyek

Én megyek előtted, a rögös utat elegyengetem…” Észaiás 45:2

Ezt az Igét juttatta eszembe a Lélek egy éjjel. Nem jutott eszembe félálmomban, hogy hogyan folytatódik az igerész, de olyan békességgel töltött el egy hatalmas változás küszöbén, hogy bárhogyan vezet az én Istenem, előttem jár. Utat készít.

Aztán amikor megnyílt az az ajtó, az a munkalehetőség, amiről már rég lemondtam, és közben egészen más utakon jártam eszembe jutott az ige többi része is.

Én megyek előtted, a rögös utat elegyengetem, az ércajtókat betöröm, és a vaszárakat leverem. Észaiás 45:2

Ha Isten valamit meg akar nyitni, akkor bármilyen komoly zárak vannak, azokon a kapukon megadják magukat.

A gyermekeim születése előtt óvónéni voltam, aztán úgy alakult, hogy később nem tudtam elhelyezkedni a szakmámban, ami sok sikerélményt nyújtott korábban, és szívből örömmel végeztem.

Tíz évig többnyire az otthon melegét őriztem. Ha dolgoztam, tanultam, akkor is amit csak lehetett itthonról oldottam meg. Legutóbb a fotózásban éltem meg a belém szorult kreativitást, egészen addig, hogy egyre többet fotóztam s lassan egy kis induló vállalkozássá nőtte ki magát a dolog. Békességet s az Úr áldását tapasztaltam ebben. De az elmúlt nyár felkavarta bennem ezt. Egy idézet jutott újra meg újra eszembe, amikor megkérdőjeleztem, hogy jó-e amit éppen csinálok, kell-e folytatnom.

Nem a kudarctól félek, hanem attól, hogy olyasmiben leszek sikeres, ami nem igazán számít.”

És voltak mellette igék is, amelyek mint valami villogó jelzőfények újra meg újra a látóterembe kerültek. Például ez:

Ezért nagyon ügyeljetek arra, hogyan éltek! Ne legyetek tehát ostobák, hanem értsétek meg, és ismerjétek fel az Úr akaratát!" Efézus 5:15,17

Szeptember első hetében elkísértem a férjemet a betervezett térdműtétjére, s volt másfél napom, amikor sokat voltam egyedül, s ezek a kérdések eluralkodtak bennem. Egy ige vezetett ki ebből a vívódásból:

Keresd a békességet és kövesd azt." Zsoltárok 34:15

Akkor nyugodtam meg, amikor Isten Lelkétől vezetve, magamon is meglepődve kimondtam, hogy én ezt nem folytatom így ebben a formában, változtatnom kell, ez nem az az út, amin járnom kell a jövőben. S nem érettem magam, mert fogalmam sem volt a következő lépésről, de így lett nyugalom bennem, s hit ébredt a szívemben, hogy Istennek van egy életképes terve, arra hogy hogyan tovább, nekem egyelőre csak rá kell álljak a békességre.

Rá egy hétre teljesen váratlanul óvónői munkát kaptam.

Olyan felemelő volt átélni Istennek a vezetését, megerősítését ebben a helyzetben. Sokszor hasonlítják költők, írók az életet egy hatalmas szőnyeghez, aminek csak a visszáját látjuk többnyire. A kesze-kusza szálakat, a kérdéseket, a homályt, szürke hétköznapok végeláthatatlan gubancait.

Ahogy az Úr egyértelműen utat mutatott s hívott erre az útra, felsejlett azért itt ott a jól megtervezett minta ennek a bizonyos szőnyegnek a színéből is. Az összefüggések, hogy nem futnak azok a szálak céltalanul összevissza. Isteni értelem van mögötti, amit véges értelmemmel nem fogok igazán megérteni, de a szívemmel hittel megragadhatom. Olyan öröm volt meglátni, hogy igen, bízhatok az Úr szeretetében. Megírta az életemet, nincs számomra semmi csodálatosabb, mint megélni azokat a dolgokat, amiket megálmodott ő rólam.

Szeretem a magaslatokat. A kilátást, az örömmel teli reménységet a jövőre. Ezek a felismerések, döntések, hitbeli lépések ilyen magaslatok voltak számomra. De előbb utóbb le kell menni a völgybe. Általában előbb, mint gondolnánk.

Egyik napról a másikra váratlanul megváltozott az életünk. Adott egy műtét után lábadozó férj, többhetes fekvésre ítélve, egy felújítás alatt álló rumlis, törmeléktől poros lakás fürdőszoba nélkül, és két gyerek, akik megszokták, hogy anya ott van mindenhol. Átszervezésre váró hittan órák, fotós utómunkák, amit azért az új munka mellett is be kell fejezni…

De Isten gondoskodott segítségről és erőről minden napra. Gondviselés volt, hogy éppen itt volt a 600 km –re lakó édesanyám, aki ebben a nehéz időszakban átvállalhatta itthon a feladataimat, s még annál is többet, ahogy azt az édesanyák szokták.

Nem múlott el a békességem, mert Tőle volt. S ő nem úgy adja, mint a világ, Ő a leglehetetlenebb helyzetekben áraszt el, minden értelmet, logikát felülmúló békességével, belső csenddel.

Ennek ellenére előbb utóbb már a völgyek szűk járataiban találtam magam. Itt csak homályos emlékét őriztem a felvillanó életszőnyegem lenyűgöző mintáinak. Idézgettem az Igéket, amit a magaslatokon íródtak a szívembe, hogy el ne vesszenek a ködben, s akkor úja eszembe jutott az, amivel elindultam.

Én megyek előtted, a rögös utat elegyengetem, az ércajtókat betöröm, és a vaszárakat leverem. Neked adom a sötétség kincseit, az elrejtett drágaságokat, hogy megtudd: én vagyok az ÚR, aki téged néven szólított. Észaiás 45:2,3

Döbbenten olvastam. Sötétség. Igen, az van. Tíz év akváriumi élet után, érzem a sodrást. Hányszor jött elém az Ige, amíg kiegyensúlyozott életemből szemléltem a világot.

Ha gyalogosokkal futva is kifáradsz, hogyan fogsz lovakkal versenyezni, ha csak nyugodt földön érzed biztonságban magadat, mit csinálsz a Jordán sűrűjében?" Jeremiás 12:5

Ó, igen –mondogattam magamnak-itt az ideje élni azt a sok felemelő gondolatot, amit az elmúlt másfél évben gondoltál és írtál az otthon melegéből.

Miért vezetne Isten olyan úton, ami nehezebb, mint az eddigiek? Tűnődtem.

Sose mondta, hogy könnyű lesz, sem azt, hogy könnyebb, mint eddig. Sose mondta, hogy nem lesz sötétség, vagy ha igen, akkor ki kell vonulnunk ebből a világból. Sőt azt mondta, hogy menjünk el, és legyünk sóvá, fénnyé.

Őszintén, én szeretnék kényelmes, könnyű, kirakatba való életet. Nyugalmat, csendet. De a szívem mélyén ennél sokkal többre vágyom, még akkor is ha emiatt le kell mondanom a séták könnyedségéről. Mert szorongat az Isten szeretete, és ki kell mennem az ismeretlen utakra, akár az életemet fenekestül felforgató helyzetekbe is.

Nem tudom még, hogy milyen kincseket rejt el a szemem elől a sötétség, de azt tudom, hogy ez az a hely, ahol még jobban megismerhetem Őt (magamat is, de ez nem lelkesít). Ez az a hely, ahol tanulgatom, hogy bőven elég minden napnak a maga baja.

Itt sűrűn gyakorolhatom a szeretet haladó feladványait. Itt, ahol a korlátaim, gyengeségeim lecsupaszítva merednek elém, itt tudom megtapasztalni az Isten bennem munkálkodó erejét, a „mindenre van erőm a Krisztusban valóságát”.

nem én mentem, vittek emeltek,
Az Isten fogott kezemen.
A gyengében erős az Isten
úgy hívják ezt, hogy Kegyelem.”
Bódás János

Pápai Márta Zsófia

Szeretetére ébredt fel a lelkem

Láttam egy dagi cinegét az ablakból.
Könnyedén szökdécselt és csipegetett is, ha talált valami kedvére valót.
Jóltartott jószág.
A mindennapi mannából él. Léptei könnyedek, dalolva száll fel a magasba. Arra is van tartalék ereje, hogy jól érezze magát. Nem szenved hiányt. Mondom, kerekedett a pocakja és nap legnagyobb részében fütyörész.

Sokszor nem tud feszíteni ez a fajta szabadság. Talán mert nem bízom, úgy ahogyan lehetne. Inkább féltem a jövőm boldogságát. Mert zavar, hogy nem látok bele, egy arasznyira sem.

Most éppen nem vagdalózom ez ellen, még annyira nem is feszengem. De nem tudom, meddig vagyok képes így lenni. A hallelujákat sem dobálom annyira. Teszem a dolgom és közben remélem, Isten azért figyeli az elfojtott gondolataimat is.

Pedig tudom, hogy

Az Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségben éljetek minden jó cselekedetre.” 2.Korintus 9:8

Hol leszek egy év múlva? Boldog leszek? Magányos? Szakmailag előre billen már valami? Hány gyerekem lesz? Hol kell élnem?
Szükségem van a válaszokra? Nincs.
Szeretném tudni őket? Igen. Mégis, ezekre meg még vagy ezer kérdésre nem tudom a választ.

Viszont, azt tudom, hogy a nevem fel van írva az élet könyvébe, és tudom, hogy arra lettem teremtve, hogy szeretet kapcsolatban legyek Istennel.

Annyira alap ez az állapot, hogy nem is időztem rajta egy ideje. Mégis! Olyan üdítő, életet adó reménység ez!

Tanulok bízni abban, aki szeretetéből indíttatva, előre elhatározta, hogy Jézus Krisztusban gyermekévé fogad…már a világ teremtése előtt így határozott. Kiválasztott, hogy saját népévé tegyen, akik az ő szemében szentek és tökéletesek. Igen, ezt akarta, mert így tetszett neki. (Efézus 1,4-5 EFO alapján)
Magának teremtett. Szeretetből.
Mielőtt még lett volna bennem szükség, vágyott arra, hogy legyek! Így megteremtett.

Az Ő szeretetére ébredt fel a lelkem. Most is. Ezután is.

Ahol az Úr lelke, ott a szabadság! 2.Kor 3:17

(A kérdések ettől még nem bagatellek. Fontosak! Istennek a szükségeim is fontosak! Annyira, hogy gondot visel róluk. Mert gondja van rám! Így rájuk is 🙂 )

Nyúl Sára

A “meribai zsidó”

Anyukám hív így, teljes joggal. El kell mondjam nektek, rettenetes vívódásaim és harcaim vannak, ezért, amikor neki akartam kezdeni ennek az írásnak, rögtön jött egy kósza gondolat, hogy talán Isten nem annyira jó, vagy nem mindenkihez jó. Öt perc múlva rávettem magam, hogy talán mégis ki kellene tartani Mellette, tíz perc múlva ugyanaz a kétely ütötte fel a fejét.

Visszatérve ahhoz, hogy miért vagyok én a „meribai zsidó”:

„Izráel fiai, az egész közösség megérkezett a Cin-pusztába az első hónapban, és letelepedett a nép Kádésban. Ott halt meg Mirjám, és ott temették el. De nem volt vize a közösségnek, ezért összegyülekeztek Mózes és Áron ellen. A nép perelni kezdett Mózessel és ezt mondták: Bárcsak elpusztultunk volna, amikor testvéreink elpusztultak az ÚR színe előtt! Miért hoztátok el az ÚR gyülekezetét ebbe a pusztába? Azért, hogy itt haljunk meg állatainkkal együtt?! Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból, és miért vezettetek bennünket erre a rossz helyre, ahol nincs hely vetésre, és nincs füge, sem szőlő, sem gránátalma, még ivóvíz sincs?

Mózes és Áron pedig elment a gyülekezet elől a kijelentés sátrának a bejáratához, és arcra borultak. Ekkor megjelent nekik az ÚR dicsősége. És az ÚR így beszélt Mózeshez:

Vedd a botodat, és gyűjtsd össze a közösséget testvéreddel, Áronnal együtt, és szemük láttára parancsoljátok meg a sziklának, hogy adjon vizet. Fakassz nekik vizet a sziklából, és adj inni a közösségnek és állataiknak. Mózes tehát elvette a botját az ÚR színe elől a kapott parancs szerint. Azután összegyűjtötte Mózes és Áron a gyülekezetet a szikla elé, és ezt mondta nekik: Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából? Azzal fölemelte Mózes a kezét, és kétszer ráütött botjával a sziklára. Erre sok víz fakadt, és ivott a közösség meg az állatok. Akkor ezt mondta az ÚR Mózesnek és Áronnak: Mivel nem hittetek bennem, és nem tartottatok szentnek Izráel fiai előtt, nem vezethetitek be ezt a gyülekezetet arra a földre, amelyet nekik adok. Ezek Meríbá vizei, ahol perbe szálltak Izráel fiai az ÚRral, de ő megmutatta nekik, hogy szent.” 4Mózes 20,1-13

Az elmúlt egy hónapom eseménydús volt. Nem elég, hogy a magánéletemben nem leltem és lelem örömömet, de fél éve folyamatosan romlott a helyzet a munkahelyemen. Egyre bosszúsabb, negatívabb lettem ezzel kapcsolatban és minden reggel vagy gyomorgörccsel, vagy kisebb undorral mentem be dolgozni. Egyre keserűbb lettem, és eljött a pillanat, amikor elkezdtem aktívabban munkát keresni. Persze a gyomorgörcs megduplázódott, mert én az a típus vagyok, akinek ha nincs elég baja, még saját magának rárak egy lapáttal, mert ha fáj, fájjon még jobban. Rendkívül lassan teltek a napok és az az érzés erősödött bennem, hogy nem fog sikerülni, itt ragadok a mostani helyemen és másfél év után egy kiégett, kiüresedett ember leszek.

Amikor nagyon feszül a húr, nem könnyű azt kimondani, hogy „Uram bármi is lesz én, követlek és legyen meg a Te akaratod.” Azután anyukám rám szólt, hogy megint „meribai” vagyok. Az ember annyira gyorsan elfelejti, hogy Isten hogyan segít, és hogyan old meg helyzetek, vagy mutatja meg az Ő hatalmát. A választott nép is zúgolódni kezdett: „Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból, és miért vezettetek bennünket erre a rossz helyre, ahol nincs hely vetésre, és nincs füge, sem szőlő, sem gránátalma, még ivóvíz sincs?”

Amikor aztán rájöttem én is, hogy ez így nem mehet tovább, elengedtem és odaadtam Istennek, legyen úgy, ahogy akarja. Másnap csörgött a telefonom és felkínáltak egy állást, amit repesve az örömtől, el is fogadtam. Ismét megtapasztaltam Isten nagy tetteit.

…Ohh, milyen szép lenne, ha itt vége lenne a történetnek… Három nap sem kellett hozzá, hogy megkérdőjelezzem Isten jóságát. Egy hónap múlva pedig már az új munkahelyem első napján az első felmerült probléma után tettem fel a kérdést, hogy ha Isten itt akar látni, akkor miért alakult úgy a helyzet, ahogy alakult? Mégsem ide kellett volna jönnöm?

 

Itt most álljunk meg egy kicsit. Bolyki László prédikált egyszer arról, hogy mit jelent az számunkra, hogy Isten kegyelmes (youtube-on megtalálhatóak prédikációi). Csak akkor kegyelmes Isten, ha csodát visz véghez? Ha valakiről már lemondtak és Isten csodájának köszönhetően mégis életben marad? Csak akkor kegyelmes Isten, ha leteszek elé mindent és egy nap múlva csörög a telefon az új állásajánlattal? Akkor nem az, ha nem csörög a telefon hetekig vagy hónapokig?

Nekem nagyon nehéz azt mondani, hogy de Igen, Isten akkor is kegyelmes, sőt… Az esetek legnagyobb százalékában nem tudom azt őszintén megvallani, hogy Istenem bármit teszel, szeretlek Magadért, nem csak és kizárólag a csodáidért!

De kérdezem én magamtól, és ez a kérdés az, ami ezen az úton tart, még annak ellenére is, hogy rengeteg csodát tapasztaltam meg: választhatom a másik utat, de mi lenne velem Isten nélkül? Van bármilyen más ész érvem arra, hogy jobb az élet a másik úton???

Nincs.

Kapitány Anna

Őszi ének

„Közel van az Úr mindenkihez, aki hívja,
mindenkihez, aki igazán hívja...”
(Zsoltárok 145:18)

Nemrég egy reggel szóltam a férjemnek, hogy világgá megyek, de ne aggódjon, mert még időben hazaérek ahhoz, hogy elkészüljön az ebéd, mire hazaérnek a gyerekek az iskolából.

Világgá általában mindig ugyanoda szoktam menni, egy hozzánk nem túl messzire eső erdőbe, ahol egy jól ismert ösvényen ha végigmegyek, s körülbelül a felénél egy kicsit ha jobbra térek, gyönyörű kilátás nyílik egy szikláról a Dunát körülvevő hatalmas síkságra, tiszta időben pedig a jóval távolabb fekvő Alpokra is.

Világgá menni időnként akkor szoktam, amikor túlságosan nehéz lesz a szívem, és azért, hogy imádságban elmondhassam azt, ami tulajdonképpen elmondhatatlan. Nem mondhatom el bárkinek, hogy nem vagyok benne biztos, fogom-e tudni hordozni a terheket. Hogy félek. Hogy túl sokat kérnek tőlem, jóval többet, mint amennyit pillanatnyilag időből, erőből, kedvből adni tudok. Hogy elméletileg pontosan értem, mi az a szeretet, gyakorlatilag pedig naponként vallok többször is kudarcot benne.

Sokáig vártam ezen a borús őszi reggelen, türelmesen, kicsit dideregve is a sziklán, hátha egyszer csak felszáll a szép kilátást előlem elfedő ködtakaró.

Nem szállt fel.
Rejtve maradt a völgy, rejtve a remény és a jövő titka, rejtve a távolban a Duna, s még távolabb a hegyek vonulata is.

S csak amikor végre lemondtam, mint számomra elérhetetlen szépségről, a távoli tájról, akkor láttam meg azt, ami mindvégig ott volt a szemem előtt: a hallgatag erdőt, a hajamat hullámos tincsekbe rendező párát, néhány szem édes, túlérett szedret, esőcseppeket egy földre hullott sárga falevélen, kanyar mögött váratlanul előbukkanó gyönyörű forrást. Ki tudja, milyen halkan sűvítő hangja van egy fára lélekszakadva felrohanó mókus farkának? Én tudom. Csupán csak egyike volt azon kincseknek, amiket számlálatlanul szórt lábaim elé a velem együttérző, reggeli erdő.

Igazából azért vártam annyira, hogy felszálljon a köd, mert valamiféle égi jelnek, valamiféle sikeres, kerek történetnek tekintettem volna, ha kitartásom jutalmául végül megláthattam volna a tájat.

Kerek történet helyett kaptam egyetlen puzzle-darabnyit.
Válaszok helyett néhány, a lélek beporosodott rétegeit mindenestül felforgató kérdést.
Távoli kilátások helyett kézzelfogható, vigasztaló szépséget.

Kerestem az Urat, szívszakadva vártam, hogy válaszoljon nekem a messzeségből.

Hogy aztán rájöjjek, ott volt végig velem, a hátam mögött várta, hogy megforduljak és rátaláljak végre ott, mindig éppen ott, ahol és ahogy vagyok.

Prodán Márta

Gyerekek a csatamezőn!

A gyülekezeti táborban be kellett ugranom az egyik bibliakör-vezetőnk helyett a kisiskolásokhoz.

Egy beszélgetés maradt rám, ami arról szólt, hogy “ki mitől fél”:

Az egyik misszionáriusunk kislánya beszámolt arról, hogy egyik éjjel hangokat hallott az ágya alól, majd a matraca felemelkedett vele együtt. Ekkor átrohant a szülőkhöz, imádkozott vele az édesanyja; aztán azon az éjjelen, mikor édesanyja végülis őmellette elaludt, a Sátán az édesanyja arcában jelent meg neki…

Az egyik lelkipásztorunk fia pedig azt mesélte, hogy egyik este, mikor a testvére már aludt, egy YouTube-os videó után nem tudott kimenni a szobából, mert valami elkapta, és nem tudott mozdulni. Hangosan énekelni kezdett, meg kiabált. A testvére még rá is mordult félálomban, hogy hagyja már abba. A szülei mentek érte.

Ez volt a két legdurvább sztori, ezekre emlékszem a legjobban.

Ezek miatt azonnal megtanítottam nekik a Fil 2,9-11-et:

Ezért Is­ten is fel­ma­gasz­tal­ta őt (Jézus Krisztust), és olyan ne­vet aján­dé­ko­zott neki, amely min­den név fö­lött való, hogy JÉZUS ne­vé­re min­den térd meg­ha­jol­jon, mennye­i­e­ké, föl­di­e­ké és a föld alat­ti­a­ké, és min­den nyelv vall­ja, hogy Jé­zus Krisz­tus Úr az Atya Is­ten di­cső­sé­gé­re. 

Bátorítottam őket, hogy hangosan jelentsék ki ezeket az igéket támadás esetén, mert ha Jézust hívják segítségül, a Sátán elfut.

A fiúk rögtön lekörmölték az igehelyet, a lányok lediktáltatták maguknak a füzetükbe – tényleg nem én kértem ezt tőlük! 

Teljesen önállóan és automatikusan nyitották ki a füzetüket, tehát nagyon fontos volt nekik ez a tanítás!

Most, ezen a héten, azért írok, hogy a lelketekre kössem, kedves Szülőtársak,  Bibliaköri Tanítók, kedves felnőtt Testvéreim, hogy nagyon komolyan tanítsátok gyermekeiteket az Igazság igéire! Ne legyenek a gyerekeink védtelenek az ördög mesterkedéseivel szemben!

Akárhogy igyekszünk, nem tudjuk az életük minden részletét kontroll alatt tartani, sőt ahogy nőnek, egyre kevésbé! 

Adjátok kezükbe a Lélek kardját, amely az Isten beszéde! Öltözzetek Ti is, és öltöztessétek őket is fegyverbe, hogy megállhassanak az ördög mesterkedéseivel szemben! Efézus 6. alapján

Már a televíziós gyerekmese-sorozatok is varázsigéket, varázslási rituálékat tanítanak a gyerekeinknek, ráadásul naponta akár 3x is műsoron van ugyanaz a szellemileg fertőzött mese, és a YouTube-on is nagyon könnyű eltévedni: nem lehet nyugodt szívvel bekapcsolni rajta egy kis mesét, és aztán magára hagyni vele a gyerekünket, mert máris beúszik egy szexuális reklám vagy egy horrorfilm előzetese…

A Sátán magának neveli a következő generációkat (is), minden modalitásban.

Nagyon fontos, hogy a gyermekeink képben legyenek Jézus hatalmával és Jézus Krisztus barátaiként saját kompetenciáikkal, hogy, amikor helyzet van az oviban vagy a suliban, meg tudják különböztetni: mi a jó és mi a rossz, és bátran vállalják fel, ha szembe kell menni a többiekkel!

Legyenek tisztában teljes mértékben azzal, hogy mikor és miben biztosan nem tarthatnak a barátaikkal!

Meggyőződésem, hogy ezt nem lehet elég korán elkezdeni!

A 3 évesünk nemrég pont úgy viselkedett egy helyzetben az oviban, ahogy a férjem megtanította neki, és mikor az óvó néni kifogásolta a viselkedését, az édesapjára hivatkozva védte meg magát! (…bár én képviselném ekkora önbizalommal mennyei Atyámat!)

Hiszem, hogy a Sátán ijesztgetései esetén a Szentlélek még a legkisebb gyerekeknek is kijelenti, eszébe juttatja, amit tanultak (HA UGYAN TANULTAK VALAMIT!!…?), hogy hogyan kell megoldani helyzeteket, hogyan kell felvenni a Sátán ellen a harcot.

Kívánatos megoldás a teljes eltiltás tévétől, internettől, kütyüktől, de idővel a legjobban tiltott dolgok mindennél kívánatosabbak lesznek, főleg a korosztály nyomása miatt.

A gyerekünk meg fogja oldani, hogy barátoknál, nagyszülőknél belekóstoljon a “nagybetűs életbe”!

… nézzük csak …

Jézus nem kivett minket ebből a világból, hanem tanított minket az Igazságra, megkérte az Atyát, hogy őrizzen meg minket ebben a világban (Jn 17), továbbá biztosította számunkra a fegyverzetet.

Hitem szerint nekünk is ez a feladatunk a gyereknevelés során.

Egy érettebb, hitben előttem járó Barátném hívta fel rá a figyelmemet, hogy ugyanaz a Jézus, aki hozzánk és velünk beszél, minket tanít, akkor, amikor a földön járt, a gyerekekhez hogyan is viszonyult:

Ek­kor kis­gyer­me­ke­ket vit­tek hoz­zá, hogy meg­érint­se őket, a ta­nít­vá­nyok pe­dig meg­dor­gál­ták azo­kat, akik ezt tet­ték. Ami­kor Jé­zus ezt ész­re­vet­te, ha­rag­ra ger­jedt, és azt mond­ta ne­kik: En­ged­jé­tek hoz­zám jön­ni a kis­gyer­me­ke­ket, és ne tilt­sá­tok el őket, mert ilye­ne­ké az Is­ten or­szá­ga. Mk 10, 14

Nem említette, hogy hozzámenni, az Ő nevét segítségül hívni korhatáros vagy képességfüggő lenne… Sőt! 

(Ami azt illeti: hallottam már középsúlyos értelmi fogyatékos, Down szindrómás megtéréséről is!)

Mindannyiunk életéért folyik a szellemi harc!

Ne becsüld le a gyerekedet, a kis harcait, problémáit!

Pont most kaptunk erről tanítást a gyülekezetben (Adam Narcisso által), hogy Sátán ugyanúgy erődítményt akar építeni az ő életükben is, és ugyanúgy el akarja rejteni előlük is az eredeti rendeltetésüket, ahogy teszi ezt nálunk, felnőtteknél is.

Gyermekeink tanítása a mi felelősségünk!

Azt fogják tudni használni, amit megtanultak; amit megismertek; amiben példaként előttük járunk, tehát amiről tapasztalatuk van!

A szellemi csatamező nem játszótér! 

Valós, életet meghatározó események színtere, gyereknél és felnőttnél egyaránt!

Az Úr már Mózes könyvében is figyelmeztet minket a felelősségünkre:

Sze­resd azért az URat, a te Is­te­ne­det tel­jes szí­ved­ből, tel­jes lel­ked­ből és tel­jes erőd­ből. Le­gye­nek a szí­ved­ben ezek az igék, ame­lye­ket ma pa­ran­cso­lok ne­ked.
Ta­nít­gasd ezek­re fi­a­i­dat, és szólj ezek­ről, akár a há­zad­ban ülsz, akár úton jársz, akár le­fek­szel, akár föl­kelsz. Kösd eze­ket je­lül a ke­zed­re, és le­gye­nek hom­lok­kö­tő­ül a sze­me­id fö­lött. Írd föl eze­ket há­zad aj­tó­fél­fá­i­ra és a ka­pu­id­ra. 5.Móz 6, 5-7

A szellemi harcban kompetens, az Igazság iránt hűséges és Jézus Krisztussal kéz a kézben járó, győztes generációra van szüksége a világnak, vonzzuk be őket az Istennel való szoros kapcsolatba, és neveljük fel őket az Ő dicsőségére!

Thökölyi Réka

Vívjak, vagy vívódjak?

Gyorsvonatként robogó hétköznapjaimban, lassan naponként felszólal valaki a környezetemben, és az anyósáról panaszkodik. Ezt a témát általában nem a dicséret fennkölt hangulata szokta körül lengni. Gyakran meg is kapom, hogy nekem könnyű, mert az én anyósom egy tündéri nő.

Kérdezgettem a környezetemben élő nőket, mi zavarja meg az anyósukkal való kapcsolatot. Többnyire a következő válaszokat kaptam:

Ideges leszek minden alkalommal, amikor így kezdi a mondanivalóját:
– látod, én így szoktam…
– nem szólok bele, de…
– nem azért mondom, de…
– csináld, ahogy akarod, de…
– a kisfiam/kislányom úgy szereti, hogy…
– a te édesanyád nem tanított meg arra, hogy…?

Lehet, naivitás a részemről, de nem gondolnám, hogy a mondat kezdés provokálja a konfliktust. Úgy gondolom, és ebben talán egyet is értünk, hogy mindannyiunk életében vannak olyan mélyre temetett események, érzések, amit időnként próbálunk a feledés homályába száműzni. Nevezzük ezeket „érzelmi vakfoltnak”. Talán a kritikus helyzetek abból adódnak, hogy valamelyik – esetleg fel sem ismert – érzelmi „vakfoltunkra”, mélyre temetett tulajdonságunkra tapintottak rá. Ilyenkor automatikusan beindulnak a megszokott védekező mechanizmusaink, és megkezdődik az egymás bosszantásának végeláthatatlan köre.

Könnyű ráhúzni ezt az elképzelést azokra, akik nem ismerik Krisztust, de valljuk be, hívő nők között is törékeny az anyós kapcsolat. Természetesen nem csak az érzelmi vakfoltjaink, hanem a fizikai körülmények is (pl: ha több generáció lakik együtt) is befolyásolhatják e kapcsolat jellegét.

Tegyük fel másképp a kérdést – Én, Krisztus iránt elkötelezett nő, miben lehetek különb az anyósommal való kapcsolatomat illetően?

  1. Ha igazán szeretni akarsz valakit, akkor nemcsak őt magát, hanem a családját is szeretned kell. Meggyőződésem, hogy legkönnyebben úgy utáltathatod meg magad valakivel, ha rossz véleménnyel vagy a családtagjairól.

A szelíd nyelv életnek a fája, a romlott pedig összetöri a lelket.” (Példabeszédek 15:4)

Gyakorlati vonatkozás – az anyósoddal való kapcsolatodban is éreztesd a férjed iránti szeretetedet, tiszteletedet. Ha azt látja, hogy elkötelezett, tiszteletet adó társa vagy a gyermekének, a Te hibáidat könnyebben elnézi majd.

  1. Őrizd azokat az értékeket/hagyományokat, amiket a férjed az Ő családjából hoz.

Az igaz házában nagy kincs van” (Példabeszédek 15:6a)

Gyakorlati vonatkozás – én egy kis családból származom, férjem ezzel szemben nagyobb családi háttérrel rendelkezik. Eleinte nagyon furcsa volt a sok családi találkozó, de az az összetartás és szeretet, ami az Ő családjukat jellemzi, megőrizendő kincs.

  1. Ha hibákat látsz, vagy néha csalódsz, ne feledd, Ő is egy bűnös ember, aki kegyelemből él.

Mert mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik az Isten dicsőségét.” (Róma 3:23)

Gyakorlati vonatkozás – időnként óhatatlanul csalódunk egymásban. Talán szándékosan keressük a hibát, vagy esetleg véletlenül tűnik fel, de egy biztos: hiba mindig van. Ilyenkor a csalódásunkat, megbotránkozásunkat fel kellene cserélni a megbocsátással, elengedéssel, mindvégig, alázattal beismerve, hogy mi sem vagyunk különbek.

  1. Szándékosan ne keresd a hibát, tudatosan kutasd a Benne megjelenő Krisztusi tulajdonságokat.

Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés; a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.” (2 Korinthus 5:17)

Gyakorlati vonatkozás – ez egy izgalmas felfedező játék. Megláttad már az anyósodban azt, ami a Krisztusra emlékeztet? Ezeket tartsd számon, ne a hibákat.

  1. Ne félj megfogalmazni Neki, hogy mit tisztelsz, vagy szeretsz Benne.

Lépes méz a kedves beszéd: édes a léleknek és gyógyulás a testnek.” (Példabeszédek 16:24)

Gyakorlati vonatkozás – nem a bátorítás kultúrájában élünk, de ha képes vagy elismerni Őt, akkor az erősíteni fogja a kapcsolatotokat.

  1. Ne feledd, a mostani viselkedéseddel örökséget hagysz hátra!

Mert jó az Úr, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.” (Zsoltárok 10:5)

Gyakorlati vonatkozás – gyerekeid előtt a reakcióid, kapcsolat-mintáid olyan példák, amire támaszkodhatnak, vagy amit majd el akarnak kerülni. Milyen örökséget hagysz hátra?

Lombos Andrea