A hegy

Bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda! – odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen.
Máté 17:20

De én azt szeretném, ha megmaradna minden egyes hegy a maga helyén. Szeretném legközelebb is megtalálni őket a térképen s a valóságban is, ha arra járok. Retyezát, Parãng, Kékestető, Zugspitze, de még ez a kis domb is a házunk mögött, ahova naplementét nézni járok ki, szeretném ha ottmaradna, ahol van.

Hitem pedig nincs, mustármagnyi sincs, hiába hogy olyan kis apró.
Mert ha lenne, nem gondolnám azt, amit gondolok változhatatlannak vélt emberekről, kőbe vésett szokásokról, zsákutcába jutott kapcsolatokról, megdönthetetlennek vélt rendszerekről, s nem lenne annyira nehéz megbocsátani századjára is ugyanazt a hibát, nem fejezném be senki helyett a mondatát, nem puffogtatnék annyi közhelyet, nem gondolnék senkit sem javíthatatlannak, nem vélném senki betegségét gyógyíthatatlannak, senki történetét reménytelennek, senki véleményét az egyetlennek, főleg a saját magamét nem.
A hegy az egyáltalán nem is hegy. A hegy az mi vagyunk, én magam, a saját konok mozdulatlanságomban. Ezért van az, hogy a Kárpátok ide-oda küldözgetésénél sokkal nagyobb csodának számít, mikor végre képes vagyok megmozdulni, megtérni, innen oda elmenni, belegondolni magam valaki másnak a bőrébe, beleülni valaki másnak a székébe, mikor képes vagyok változni, gyógyulni, újrakezdeni, élni, remélni, szeretni. Főleg szeretni.

Mert nem marad meg csak a hit, a remény, a szeretet, e három.
Ezek közül pedig legnagyobb nem a hit, nem a remény, hanem egyedül a szeretet.

Prodán Márta

 

 

 

Árnyalatok a hófehértől a feketéig ~ 2. rész

Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig. Péld 4: 18

Sok év telt el már a szülőszoba, azaz az újjászületésem óta. Azóta tanulom, hogy milyen is a világosság, amire (újjá)születtem. Az Isten országa, igazsága növekedés. Bennem is. Az a világosság, amit ma tapasztalok, lehet még több. Mert az Isten még többet és többet akar adni kegyelemből, örömből, békességből, dicsőségéből. Mégsem történik ez szépen folyamatosan az életemben. Próbáltam összeszedni, hogy eddig milyen akadályait tapasztaltam magamban ennek a növekedésnek. Persze mondhatnám egyszerűen, hogy a bűűűn (és ez igaz), de mivel a hófehértől a feketéig sok az árnyalat, kicsit ki kell bontani ezt a dolgot.

Mert egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség. Ítéljétek meg tehát, mi kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket. Mert amiket titokban tesznek, azokról még beszélni is szégyen, de mindaz, amit a világosság leleplez, nyilvánvalóvá lesz. Mert minden, ami nyilvánvalóvá lett, az világos. Ezért mondja: "Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus." Efézus 5: 8-14

Ellustulás, fáradtság:
Volt már, hogy elromlott az étvágyam és megapadt a szomjúságom
az igazságra. Nem tudom, pontosan mi történik ilyenkor. Talán mert küzdelmes és fáradságos a világosságban járni. Energiába kerül. Megkavar az élet, beleszédül az ember.
Még akkor is, ha a fényforrás kiapadhatatlan, ha valahol mindig süt a nap, kitartóan meg kell küzdeni a sötétséggel és a szürkeséggel, hogy igazságban járjak. Meg kellene ítélni, le kellene leplezni a sötétség fondorlatos árnyalatokkal trükköző dolgait, figyelni kellene a színmintára. Nem csak belelapozni a Bibliába, hogy kipipáljuk aznapra, hanem hadakozni a Lélek kardjával. Tanulmányozni, mindennapi kenyérré tenni. Kényelmesebb lenne szunyókálni a kellemes félhomályban. De a félhomály nem csak édesded szendergést jelent, hanem botorkálást, fölösleges köröket, félelmet, tapogatózást, hanyatt vágódást

Képmutatás, felszínesség:

Mivel ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem, istenfélelme pedig csupán betanult emberi parancsolat, azért én úgy bánok majd ezzel a néppel, hogy csodálkozni fog, igen csodálkozni: vége lesz a bölcsek bölcsességének, az értelmesek értelme homályos marad.” Ézsaiás 29: 13, 14

A képmutatás nem tűnik olyan végtelenül megbotránkoztató dolognak, mint a szexuális bűnök, a gyilkosság, a lopás s az összes többi cégéres bűn. Sokáig nem is értettem miért gyűlöli annyira Isten, miért kellett Jézusnak annyit keménykedni a farizeusokkal. Tényleg nem értettem igazán, mert én is találtam már magam olyan helyzetekben, amikor tettem, amit addig is, imádkoztam, bibliáztam, szolgáltam, közösségbe jártam, énekeltem, de nem volt benne a szívem. Nem ezek a dolgok mozgattak meg. És lassan sejtem, hogy mekkora fájdalom a mennyei Atyánknak a képmutató istentiszteletünk, amivel életre hívjuk a törvényesedést, az irgalmatlanságot. Úgy összetörné a szívem, ha a gyermekeim megtennének mindent, szépen kötelességtudóan, de igazából nem tudnék velük kommunikálni, nem éreznék, hogy szeretem, nem érezném, hogy ragaszkodnak hozzám. Azt sem bánnám, ha kiabálnának, hisztiznének, csak legyen valami valóságos köztünk.

Isten nem tud mit kezdeni a kétszívűekkel, a látszatra ügyelő képmutatókkal. Valóságos, élő lüktető kapcsolatra vágyik, s ha nem ilyen a kapcsolatunk, akkor lassan, de biztosan megtelik az életünk butaságokkal, szürkébbnél szürkébb dolgokkal. És a lényeges dolgok helyett ezeken a felszínes, nevetséges apróságokon megy a vita szeretet és irgalom nélkül. Elveszem a bölcsek bölcsességét – írja több helyen is az Ige.

Elzárkózás, önzés:
– vagyis amikor bezárjuk a szívünket és összeszorítjuk a markunkat. Nem tudom jobban, szebben megfogalmazni, mint Ézsaiás :

Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! 
Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az ÚR dicsősége lesz mögötted. Ézsaiás 58:7-8

Engedetlenség:
Amikor az Úr rávilágít valamire, mutatja az utat, amin járnunk kell, de elmulasztjuk megtenni, hiába várjuk a növekedést a szellemi életünkben. Megrekedünk azon a szinten ahol a megismert igazságokat nem alkalmaztuk az életünkben. Nem voltam jó matekos. Ha elakadtam egy feladatnál, szinte biztos voltam benne, hogy a következőt hiába tolják elém, addig, amíg az előzővel nem jutok dűlőre.
Nem biztos, hogy ez egy látványos dac. Néha csak egyszerűen olyan, mint tükörbe nézni (Jak. levele ír erről). Látjuk, hogy igazítani való van a fejünkön, de megyünk tovább és belefelejtünk abba, amit láttunk.

Amit viszont már megértettünk, azt az igazságot követnünk is kell.” Filippi3:16

Büszkeség:
Az alázat hiánya vakká tesz. A büszkeség olyan, mint az állandó jóllakottság. Nincs éhség, nincs szomjúság. Az elbizakodottsággal még a legszerényebb embernek is meg kell küzdenie. Tanulom minden nap, hogy józanul gondolkozzak magamról, s mégis időnként kell, hogy megaláztassam, hogy megszégyenüljek, vagy a másik irányban az alkalmatlanság és értéktelenség érzéseivel harcoljak.
A Biblia szerint a büszkeség kezelhető:

Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen: tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék szégyenletes mezítelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss.” Jel.3:18 

Én úgy tapasztalom, hogy a térdeimen, Isten dicsőítésében eltöltött idő az egyik komponense ennek a gyógyító kencének. Olyan nevetségessé lesznek ott a nagy igazságaim.

Újra örömüket lelik az alázatosak az Úrban.” Ézsaiás 29:19

Ha résen vagyunk és harcolunk ezekkel az akadályokkal, akkor egyre inkább növekedni fog bennünk az Ő uralma, világossága.

Nincs semmi közünk az éjszakához és a sötétséghez. Ne legyünk hát olyanok, mint a hitetlen emberek! Ne aludjunk, hanem éberen őrködjünk és legyünk elővigyázatosak!” 1.Thesz 5: 5b,6 EFO

Pápai Márta Zsófia

Árnyalatok a hófehértől a feketéig ~ 1. rész

ISTEN NEM MUTATVÁNYOS!

Házicsoportunk egy tagjának, Levinek a gyerekkori jóbarátját, Zsoltot, megcsípte egy darázs, és mivel súlyos allergiás reakció lépett fel, 20 perc múlva már agyhalott volt.
A mentősök a testét újra tudták éleszteni, de Zsolt agyában nem jelentkezett keringés. Pár napig gépek segítségével életben tartották.
Ebben a pár napban történt, hogy Levi megkérte a csoportunkat, hogy imádkozzunk felépülésért.
Aztán megkért egy másik gyülekezetből egy presbitert (aki kórházmissziót végez, ráadásul adatott neki a gyógyítás kegyelmi ajándéka), hogy menjen be vele a kórházba, ő is imádkozzon Zsoltért, és kenje meg őt olajjal Jézus nevében, az igének megfelelően (Jakab 5,14).
Ezzel párhuzamosan összejöttünk mi is, jópáran a gyülekezetből, hogy a háttérben imával kísérjük ezt a különleges látogatást.

A nap eltelt.
Aztán eltelt még két nap.
Mindannyian feszülten vártuk a csodát.

A várakozás második napjának reggelén váratlanul és nagyon korán ébredtem.

Egy ige volt az első gondolatom:

"Könyörülök, akin könyörülök, és kegyelmezek, akinek kegyelmezek."

Kikerestem, és elolvastam a szövegkörnyezetével együtt. Mózes és Isten beszélgetnek:

... most azért, ha ked­vet ta­lál­tam előt­ted, is­mer­tesd meg ve­lem uta­dat, hogy is­mer­je­lek té­ged, és ked­vet ta­lál­has­sak előt­ted. És gon­dold meg, hogy e nép a te né­ped.
Ő így szólt: Ar­com men­jen-e ve­le­tek, hogy meg­nyug­tas­sa­lak?
Mó­zes ezt fe­lel­te: Ha ar­cod nem jár ve­lünk, ne is vi­gyél ki min­ket in­nen!
Mert mi­ről is­mer­het­jük meg, hogy én és a te né­ped ked­vet ta­lál­tunk előt­ted? Nem ar­ról-e, ha ve­lünk jársz? Így va­gyunk meg­kü­lön­böz­tet­ve, én és a te né­ped min­den nép­től, amely e föld szí­nén van.
Az ÚR azt fe­lel­te Mó­zes­nek: Meg­te­szem ezt is, amit kí­ván­tál, mert ked­vet ta­lál­tál előt­tem, és név sze­rint is­mer­lek té­ged.
Így fe­lelt Mó­zes: Kér­lek, mu­tasd meg ne­kem di­cső­sé­ge­det!
Erre azt mond­ta az ÚR: Meg­te­szem, hogy el­vo­nul­jon előt­ted egész fen­sé­gem, és ki­je­len­tem előt­ted az ÚR ne­vét: kö­nyö­rü­lök, akin kö­nyö­rü­lök, és ke­gyel­me­zek, aki­nek ke­gyel­me­zek.
Majd így foly­tat­ta: ar­co­mat azon­ban nem lát­ha­tod, mert nem lát­hat en­gem em­ber úgy, hogy élet­ben ma­rad­jon.
Majd azt mond­ta az ÚR: Íme, van itt hely ná­lam; állj a kő­szik­lá­ra!
És ami­kor di­cső­sé­gem el­vo­nul előt­ted, a kő­szik­la ha­sa­dé­ká­ba ál­lí­ta­lak, és ke­zem­mel be­ta­kar­lak, míg át­vo­nu­lok.
Az­után ke­ze­met el­ve­szem ró­lad, és há­tul­ról meg­látsz en­gem, de az ar­co­mat nem lát­ha­tod.
2.Móz 33:13-22

Csend lett a lelkemben.
Vajon mit jelent most ez az ige ebben a helyzetben?

Aztán a Szentlélek elkezdte kibontani előttem:

– Isten nem elkápráztatni akar engem a csodáival.

Ő nem mutatványos.

– Annyit enged meg látni az Ő dicsőségéből, amennyit elbír a Vele való kapcsolatom, a barátságunk.

– Ami nekem csoda, az Neki nem az. A Vele való kapcsolatom mélyülésével már nekem sem az. Ismerve Őt, a csoda már nekem sem szenzáció többé:

a csoda az Ő szeretetének egyik megnyilvánulása.

– Nem a csodákat kell kívánnom, hanem azt, amit Mózes: hogy az Ő arca velem járjon.
Hogy annak milyen következményei vannak, az – ismerve Őt – természetessé válik.

– Amíg a szenzációt éhezem, addig nem tudok az Ő személyéhez közel kerülni.

– Amíg az Ő dicsősége elviselhetetlen a számomra a bűnökre való hajlamaim miatt, addig nem láthatom az Ő arcát.
Szeretetből nem engedi látni, hogy nehogy (pl. felfuvalkodva) meghaljak.
Nehogy azt higgyem, annak segít, akinek én kegyelmezek, nehogy azt higgyem, hogy a kívánságaim teljesülnek az Ő erejével.

Nem!

Kijelöli a kompetencia-határokat:

akkor van rendben a kapcsolatunk, ha én azonosulok az Ő tervével, én csatlakozom az Ő munkájához.

Ő könyörül, Ő kegyelmez – én csatlakozhatok ehhez, amikor Ő erre megkér, amikor Ő ezt megengedi.

– A dicsősége elsősorban nem a csodákban jelenik meg, hanem a kettőnk bensőséges kapcsolatában:

"Az Is­ten or­szá­ga nem szem­mel lát­ha­tó­an jön el. Nem mond­ják majd, hogy íme, itt vagy íme, ott van, mert az Is­ten or­szá­ga ben­ne­tek van." Lukács 17:21

– A betegek életében is a Vele való kapcsolat lehetősége az igazi csoda, az lesz Isten dicsősége:

"Gyógyítsátok az ott levő betegeket, és mondjátok nekik: Elközelített hozzátok az Isten országa." Lukács 10:9

… Zsolt szerveit aznap este szétosztották a rászorulóknak…

Nem voltam csalódott.

… de csak, mert Isten közel jött hozzám, kijelentette előttem az Ő nevét, és megláttam az Ő dicsőségéből valamit: ráláttam magamra, a motivációmra, ezzel együtt a kettőnk kapcsolatának jelenlegi állapotára.

Na meg az Ő természetére!

…most még jobban szeretem!!! 🙂

Thökölyi Réka

Volt egy évem a világban – Távol Istentől

Nem züllöttem le, nem tivornyáztam, nem csináltam semmi gyalázatos dolgot, de ezek nélkül is lehet távol kerülni Istentől, sőt.

Amikor elköltöztem Budapestre már nagyon elegem volt a gyülekezetekből, a hívőkből és a konzervatív gondolkodásból. Hívő családban születtem, így teljesen természetes volt, hogy vasárnaponként imaházba járunk, van egy gyülekezet, amihez tartozunk. Halvány lila fogalmam nem volt, milyen a világban lenni, hiszen egy burokban nőttem fel, egy óvó-védő környezetben.

Elköltöztem, kerestem és találtam is magamnak új gyülekezetet, de bevallom őszintén, nem erőltettem magam annyira; eljártam, ha volt kedvem. Ifire is jártam egy darabig, de azt is nagyon untam és alig vártam, hogy hazamenjek végre. Mindig ugyanaz: dicsőítés, előadás, dicsőítés és utána beszélgetés, már ha van kivel beszélgetned és nem állsz egyedül a sarokban ismerősöket vadászva. A dicsőítés? Mintha minden egyes dalt ugyanarra a dallamra írtak volna és az volt az érzésem, hogy fél órája ugyanazt az egy számot játszanák a kreativitás teljes hiányával megírt dalszövegekkel.

Közben azért az élet ment a maga útján örömökkel, sikerekkel és szenvedéssel. Aztán egyre több szenvedéssel, magánnyal, páratlansággal, amiről már írtam nektek egyszer. Egyedül maradtam. Volt a munkahelyemen közösségem, kollégáim, akiket szerettem és a mai napig szeretek, de valami hiányzott. Mindeközben a hitemmel kapcsolatban mindent megkérdőjeleztem, amit addig tanultam és hittem (Tényleg érdemes várni a házasságig? Tényleg hívő társ kell nekem? Szeret egyáltalán engem Isten úgy, ahogy vagyok, azzal a személyiséggel, amim van? A hívők sem különbek a nem hívőktől?); a belém nevelt és tanult erkölcs tartott meg.

Aztán csalódtam a világban és abban, amit nyújt. Valamilyen szinten nagyon örülök, hogy eljött ez a pont, hogy ezt tudom mondani. Nem vagyok egy túlzottan szociális ember, de azért igénylem a közösséget, olyan közösséget, ahol társaimmal alapjában véve hasonlóan gondolkodom az élet fontosabb területeiről. Na, ez a világban nincs meg, mert más alapokon élünk. Félreértés ne essék, nem szidni és lehúzni akarom a nem megtért embereket, értékesek és fontosak, egyáltalán nem rájuk szeretném helyezni a hangsúlyt ebben a cikkben.

Rájöttem, hogy még mindig jobb tartozni egy gyülekezetbe és szolgálni Istent, mint sehová sem tartozni és semmit sem csinálni. Egy év után a velencei konferencián volt közösség élményem és tudtam úgy igazán dicsőíteni. És igen, még mindig zavar, ha egy éneket 10 percig éneklünk, és jó lenne, ha kicsit kreatívabb dalszövegek születnének, ha több hangszer és stílus jelenne meg a dicsőítésben, de ezek másodlagosak.

Kellenek az imatársak, kell az, hogy hívőkkel együtt beszélgessek és megosszam az élményeimet, a harcaimat és a boldogságomat.

Kell egy olyan hely, ahol épülhetek és építhetek, kell a közösség és kell a gyülekezet, ahol az alap: Isten

Kapitány Anna 

Az újrakezdésről

Ezért ha ajándékot viszel az oltárhoz, és ott eszedbe jut, hogy egy embertársadnak panasza van ellened, hagyd ott az oltár előtt az ajándékodat, menj el, és előbb békülj ki azzal az emberrel. Utána menj vissza, és így ajánld fel ajándékodat Istennek! Máté 5:23-24

Hogy nagyon messze lakunk a gyülekezettől, abban az a jó, hogy van időnk utazás közben sokat beszélgetni. Hogy nagyon messze lakunk a gyülekezettől, abban az a rossz, hogy van időnk utazás közben sokat beszélgetni. Tudom, tudom. Ideális esetben ez csakis jó lehet, de az ideális eseteket a mi családunkban még nem találták fel, s addig is élni kell valahogy. Emelje fel a kezét, aki érezte már a feladatnak ama lehetetlenségét, miszerint egy többtagú családban mindenki egyszerre legyen boldog. Emelje fel a kezét, akinek kellett már istentisztelet előtt még egy ideig az autóban üldögélnie gyermekével, addig legalábbis mindenképpen, míg valamennyire is elfogadhatóvá rendeződnek a dactól, haragtól összekuszálódott drága kis arcvonások. Emelje fel a kezét az is, aki adta már érintetlenül tovább a mellette ülőnek az úrvacsorai kenyérkosarat, mert annyira méltatlannak és erőtlennek érezte magát egy-egy kudarccal teli vasárnap reggel után.

Nekem, bevallom, mindkét kezem a magasban van. Pedig szeretnék alázatosabb lenni. Szeretnék a békesség kedvéért inkább lemondani az igazamról, és sokszor le is mondok, törekszem én a szépre, a jóra, de… Rájöttem, ha egészen-egészen őszinte akarok lenni, márpedig az Úr oltárához hogyan mehetnék másképpen, mint őszintén: mikor harag van bennem valaki iránt, vagy tudom, hogy másban van harag énirántam, nem tudok imádkozni. Nem tudok énekelni. Egyáltalán nem tudok úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Nemrég, pedig már azt hittem, ennyi év alatt igazán kiaknáztuk a lehetőségek egész tárházát, egyik vasárnap még csak el sem jutottunk az istentiszteletre. Félúton inkább visszafordultunk. S az időt, amit az Úr házában szerettünk volna tölteni, végül arra használtuk, hogy kibeszéljük és kisírjuk magunkat, addig, míg nem maradt köztünk semmi árnyék, semmi bánat. Eszembe is jutott a vámszedő, aki a farizeus öntelt imádságával ellentétben csak annyit tudott mondani:

Uram, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Lukács 18:13

S bár én még csak el sem jutottam a templom közelébe sem, imádsága mégis megvigasztalt, arra bátorított, hogy elmondjam saját rövid, kétségbeesett könyörgésem: Uram, sürgősen szükségünk van Rád. Uram, a nap felét már tönkretettük, de a második felét még hadd tegyük széppé.

Így szoktam én a viharos napokat kettéosztani. Az első fele már elmúlt, de a második fele még előttem van. Még újrakezdhetek mindent. Akkor is újrakezdhetem, ha már délután van, akkor is, ha már este. Tolsztoj Ivan Iljics halála című könyvében a főhős egy rosszul megélt élet legvégén kezd újat, az utolsó percekben. Úgy reménykedem, hogy soha, de soha nem túl késő előlről kezdeni mindent.  Hiszem, hogy Isten ismer engem. Ő maga tett képessé a haragra. Tudja, hogy képtelen vagyok örömmel énekelni Neki, ha közben az emberekkel nincsenek rendben a dolgaim. Nem azt várja el, hogy elfojtsam az érzelmeimet, vagy képmutatóan jobbnak mutassam magam, mint amilyennek egy-egy nehéz helyzetben lenni képes vagyok. Velem van, ott vár minden egyes keserves érzelmi vihar végén. Hirtelen jelenik meg, mint sötét felhők közül előbukkanó fénysugár, mint a kegyelemnek tiszta rámragyogása, s én tudhatom: új esélyt kaptam, megint. Nem kell egyetlen napnak sem teljesen kárba vesznie. Hiszen az utolsó pillanatig van esély megbékélni. Elrontott dolgainkat letehetjük, s írhatunk még egy új, szebb történetet is mielőtt leszáll az este, s becsülettel megharcolt harcaink felett lassan lemegy a Nap.

Prodán Márta

Árnyalatok a hófehértől a feketéig ~ 1. rész

„Az Isten világosság és nincs benne semmi sötétség.” 1.János 2:9

Volt egy mese, amit legalább tizenöt éve olvastam. Nem is emlékszem már rá hajszálpontosan, de az üzenete sokszor eszembe jut.

A mese egy királyságról szól, ami arról volt nevezetes, hogy egytől-egyig hófehér házak töltötték meg a városokat, falvakat. Ez volt a király akarata, hogy világos és tiszta legyen minden. Az ország lakói is nagyon szerették a fehér házikóikat. Aztán meghalt az uralkodó és az utódja más arculatot szeretett volna adni a királyságnak. Legyen minden fekete.
A festők nekiláttak a munkának, amire utasítást kaptak, de ez az emberekből hatalmas tiltakozást váltott ki. Nem engedték a házaikat befeketíteni.
A király a tanácsadóihoz fordult, akik egy remek ötlettel álltak elő. Fessék le minden nap a házakat fehérre, de naponta keverjenek hozzá egy csöppnyi feketét, míg észrevétlenül árnyalatról, árnyalatra végül a házak mégiscsak feketék lesznek. A tanács bevált. Az ország lakói nem tiltakoztak, az apró különbséget nem érzékelte a szemük s az ország először piszkosfehér lett, majd lassan kezdett a szürke árnyalatain keresztül befeketedni…

Ha van kép a Bibliában, ami különösen megfog, az a fény, a világosság. Említi is sokat az Ige, már az első laptól kezdve. Vizuális típus vagyok, könnyen megtelik képekkel a fejem, ahogy olvasom: „…világosságom és segítségem az Úr… nap és pajzs az Úr… lábam előtt mécses a te Igéd, ösvényem világossága… meglátogatott minket a felkelő fény a magasságból… világosság ragyog az igazra…, ama fényes Hajnalcsillag, én  vagyok a világ világossága, járjatok a világosságban, ahogyan Ő maga a világosság, felragyog a Krisztus…”

Most hirtelen ezek ugrottak be, de rengeteg van belőlük. Mert az Isten világosság, és ebbe a világosságba hívja az embert.

„a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el minket.” 1. Péter 2:9

Úgy gondolom fogantatásunktól kezdve csalogat, hív a fényre… Ott van a fényre, igazságra való vágyakozás a gyermekek túlfűtött igazságérzetében, a kereső lélek mérhetetlen szomjúságában.

Én valahogy úgy gondolom, hogy Isten igazából azt szeretné, ha teljesen eláraszthatná fénnyel életünk minden zegét-zugát, de azt nem tudnánk egyszeriben elviselni. A szülőszobákban felvilágosultabb helyeken félhomályban várják az újszülöttek érkezését. Drasztikus változás világra jönni, a fény, a tüdőt először megtöltő levegő, a normál hőmérséklet mind-mind fáj.

Ilyen volt számomra az újjászületés is. Kitágult, fényt kapott a beszűkült, sötét világom. Sejteni kezdtem, hogy annyi minden, amit addig gondoltam nem a valóság volt, hogy tele volt az életem hazugságokkal. És persze, a „szülőszoba félhomálya” elég volt ahhoz, hogy felismerjem, hogy mennyire bűnös vagyok, hogy még azok a dolgok is, amiket én jónak tartottam, igazából kár és szemét, mert most már látom Őt. De ez a világosság a kiutat is bevilágította, és egy fénynyalábbal megsejtette a reményteljes jövőt Krisztusban. Aztán ahogy telt az idő tapasztaltam, hogy Isten országa s ez a világosság növekszik, újabb és újabb dolgokra derül fény, hogy léteznek még redőnyök és sötétítők.

Bemerítésemkor a lelkész a Mt 5:6 -ot idézte nekem:

„Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégítettnek.” Máté 5:6

Mérhetetlen szomjúságot adott belém az Isten. Az egyszerű fordítás egy-egy helyen az igazságot valóságnak fordítja. Először zavaró volt, de aztán belegondoltam, hogy ez így tényleg sokatmondó.

Az a valóság (igazság), ahogy Isten látja a dolgokat. Nem csupán a puszta tények, (bár sokszor azt sem vagyok képes reálisan érzékelni a Lélek segítsége, józansága nélkül), hanem a mindenre van erőm a Krisztusban”, amert az Istennek minden lehetséges” valósága is.

Nem szeretek egyedül lenni a sötétben. Ilyenkor életre kelnek az árnyak, a szélben himbálózó fa olyan, mintha valaki leskelődne az ablak alatt, a fogason a kalap, egy ronda ijesztő alak. Az út szélén a kis bokor egy kóbor kutya, éles fogakkal (Igen, vizuális típus vagyok. Ilyenkor nem segít.) Jó lenne ilyenkor azt látni, amik ezek a dolgok valójában. A világosságban a valóságot észleljük. Szellemileg is. Ezért nem szabad abbahagyjuk a könyörgést több és több világosságért az életünkben.

Nem érdemes a sötétben harcolni a szélmalmainkkal. El kell húznunk a sötétítőket, hogy jöjjön a fény. Nem valami titokzatos, misztikus megvilágosodásra gondolok, hanem arra, amikor imádkozunk és olvassuk az Igét, dicsőítjük Istent kitartóan, rendszeresen, szomjasan, éhesen. És jön a fény, meg tudjuk vizsgálni a gondolatainkat, az indítékainkat, többet látunk Belőle, látjuk a következő lépést… Persze, van rá eset, amikor mosogatás, vagy autóvezetés közben jön egy-egy felismerés, de akkor, ha van honnan. Amikor elhanyagolom a csendes belső kamrát, akkor többnyire másfajta gondolatok lepnek meg. Piszkosfehér és szürke árnyalatúak, vagy egyenesen koromfeketék.

Ilyenkor kétféleképpen reagálok. Az első: Sehogy. Hagyom, hogy sötétedjen, s akkor már nem tűnik olyan sötétnek a szürke sem. Nem tűnik már annyira gonosznak a „bűnöcske”, ami nemrég még kegyetlenül fájt. Nem tűnik annyira önzőnek az, amit a férjem fejéhez vágtam az előbb, nem is volt vészes annak a cikknek a gondolkodásmódja, amibe belefutottam… Holnap már jönnek is a festők az újabb árnyalattal.

Eszembe jut erről a besötétítős taktikáról az egyik unokatestvérem, aki tizenévesen sokat kínlódott az arcán kéretlenül jelentkező pattanásözönnel. Amikor belépett egy fürdőszobába, még ha vendégségben volt is éppen, valahogy feltűzött egy törülközőt az ablakra, s ebben a félhomályban igazította meg a frizuráját, vagy mosta meg a fogát, mert csak így tudta elviselni a saját tükörképét.

A második: ha keresek egy helyet, ahol beazonosíthatom az árnyalataimat az egyetlen színmintánál. Odamegyek Ahhoz, akiben még egy csöppnyi fekete sincs, még annyi sem, mint a jing-jang ban. Poros ez a világ ahol élünk, s ha a négy fal közt maradunk, vagy egy üvegburában akkor sem vagyunk mentesek a szellemi beszürküléstől.

 „ A kereszt az a hely, hol feltűnt reggelem, csodás fényre nyílt meg ott a szemem…” Ez egy olyan hely, ahol újra meg újra a fényre emelhetem a lelkem. Csak Krisztus áldozatán, kereszthalálán keresztül mehetek a tökéletes Istenhez, de Jézus áldozata egyszer s mindenkorra elég a világ minden szürkeségére, feketeségére. Bátran jöhetek, bátran jöhetsz, ha szükséged van egy kis színkalibrálásra.

Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik:

"Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága." János ev. 8: 12

Pápai Márta Zsófi

 

Talán lehetne

A táborforgatag közepén rám borult egy nehéz teher. Elég kellemetlen fajta.

Szembesültem azzal, hogy hogy figyelnek a tanításra a tini fiúk, ha én beszélek, és hogyan, amikor egy férfi beszél. Nem is biztos, hogy a nemek különbsége miatt hallgattak másként a srácok, lehetett ott ezeregy ok, de én azt éreztem, hogy alkalmatlanul töltök be egy olyan helyet, amire talán más volna hivatott. De nem volt más rajtam kívül, aki betöltötte volna a feladatot.

Napokig gyötörtek a kérdések: Mi Istennek a célja azzal, hogy nőként vagyok vezető? Miért nem más csinálja azt, amit én csinálok? Miért nem térnek meg itt a fiúk, és állnak a helyükre? Miért nem születtem én magam is fiúnak?

Egyszerűen azt éreztem, hogy hiba, hogy ott vagyok, ahol vagyok, és mindazzal, aki vagyok.

Te már éreztél így? Hogy a nagy gonddal megkomponált személyiség, élettörténet, szálak, amik téged alkotnak, a szemedben egyszerre szégyenletessé válnak? Annyi küzdelem, annyi kimondott ima, annyi megharcolt csata, hogy elhidd félelmetesen csodás alkotás vagy. Aztán derült égből villámcsapás és gyomorszájon üt a vádló a hazugságaival. Tudja hol fáj.

Az alkalmatlanság érzés minden valamirevaló élethelyzetben meglapul. Amikor a férjed ingjét vasalod kacifántosra, amikor odaég a baracklekvár, amikor nem vesznek fel a vágyott egyetemre, amikor lelkigondozáson nem tudsz mit mondani a másiknak. Mindent el lehet rontani, hiábavalóságokon meg lehet rágódni sokat.

De sem te, sem én, nem vagyunk védtelenek!

Engem Isten Ézsaiás 49. részével bátorított, engedd meg, hogy szóljon hozzád is!

Anyám méhétől hívott el az Úr.

Szolgám vagy, akiben én megdicsőülök.

Jókedvem idején én meghallgattalak, és a szabadulás napján segítettelek,

megtartalak és népek szövetségé teszlek,

Íme az én markaimba metszettelek fel téged, kőfalaid előttem vannak szüntelen.

Legtöbbször úgy érzem, hogy ennek a harcnak sosem lesz vége, mert rendszeresen elbukom. Majd csak az Örökhajlékban fogom megtudni, milyen tartósan mentesnek lenni ettől a köteléktől. De Isten nem erre bíztat, hanem azt mondja, hogy előtte vannak korlátaim, és ezekkel együtt tart becsesnek!  Azt is mondja, hogy szabaddá tehet.

Keresem Isten arcát, és azon vagyok, hogy úgy nézzek magamra, ahogy Atyám lát, nem hiszem, hogy Ő listába szedi azt, amit kifogásol. Ó, nem!

Feltétel nélkül szeret.

Talán nekem és neked is ezt kellene tennünk…

Nyúl Sára

Döntéseink története

Szeretnék mesélni Nektek egy Alfred nevű kisfiúról, aki kb. 10 éves. Rossz fát tett a tűzre, amit édesapja észre vett. A fiú félelemmel közelített apukájához, aki szótlanul, néhány szót írt egy papírra, majd oda adta a fiának.
– Ezt vidd el a rendőrségre, és add oda egy rendőrnek. Amint közeledett az épülethez, a fiú szívében egyre hatalmasabbra növekedett a félelem. Könnyeit elfojtva átadta a rendőrnek a papír fecnit. A rendőr elolvasta, majd durván megfogta, és behurcolta egy cellába. A rémült kisfiúra csukta az ajtót, majd elment. Öt perc múlva vissza jött, és azt mondta
Csak vicceltem, elmehetsz, apukád azt kérte, hogy öt percet zárjalak be egy cellába. Amikor 15 éves lett, meghalt az apukája, így kénytelen volt azonnal munkát keresni. Végül sikeres ember lett, az egész világ ismeri, Ő Alfred Hitchcock.

A fenti történetet, egy riportban mesélte el, saját bevallása szerint a becsapódott cella ajtó hangja, a félelem elkísérte egész életén át. Talán mondhatjuk, hogy egyszer megijedt az apjától, ezért egész életében másokat rémisztgetett.
Az ember élete, döntéseinek története, de felbecsülhetetlenül sokat számít, hogy közben mivel vagyunk telve, és mennyire vagyunk telve azzal. Bizalom-hit, vagy esetleg tépelődés-harag?

Hit-bizalom-engedelmesség:

„Élt akkor Damaszkuszban egy Ananiás nevű tanítvány. Ezt az Úr látomásban megszólította: "Ananiás!" "Itt vagyok Uram", felelte. Az Úr ekkor ezt az utasítást adta neki: "Azonnal menj el az úgynevezett Egyenes-utcába. Júdás házában keress föl egy Saul nevű tarzusi férfit, most éppen imádkozik." Az látomásban megpillantott akkor egy Ananiás nevű férfit, amint belép és ráteszi kezét, hogy visszanyerje látását.” Ap.csel 9:10-13

Néha Isten ijesztő dolgokat kér, de ezek mind lehetőségek, amelyekkel élhetünk. Ha nem élünk vele, kimaradunk dolgokból. Anániás történetén keresztül láthatjuk, hogy ez egyben egyfajta hitmérő is, amelyhez ha engedelmesség és bizalom társul, akkor lelki növekedésünket szolgálhatja.
De, mi gyakran úgy teszünk, ahogy Cseri Kálmán mondja: „Értelmünk ítélőszéke elé visszük a dolgokat”.

Tépelődés-bizalmatlanság-harag:

Gondoljunk Jónásra, aki átgondolta, hogy valóban megéri-e teljesíteni a látomást, végül nem akart Ninivébe menni, a feladat elől ellentétes irányba, a távoli Tarzisba akart menekülni. És jött a vihar!

Lelki vihar típusok:

  1. Érthetetlen vihar – jön, és kínoz, soha nem értjük meg miért kaptuk
  2. Kijózanító vihar – engedetlenség miatt (Jób és a süllyedő hajó)
  3. Tanító vihar – engedelmesség alatt (tanítványok a viharban, Jézus mondta, hogy szálljanak be a hajóba)

Mindhármat le tudja csendesíteni Jézus. De, ha Jézus ott van, a hajó nem süllyed el, csupán mindketten vizesek lesztek. Bízol-e Benne úgy, ahogy Jób mondta: „Ha megöl is engem, akkor is bízom Benne”

Tudod, létezik egy szellemi axióma, amire ritkán gondolunk: ha bízol Istenben, Te is megbízható leszel. Hogy is van ez? – kérdezed magadban. Úgy gondolom, a vihar közben elmenekülni a legkönnyebb, de ott maradni a hullámok között és közben megbízhatóvá válni nagydolog. Ehhez hit és engedelmesség kell. Gondoljunk csak Jézusra és a pusztai megkísértésre, nem szaladt el, hanem ott maradt, és harcolt. De, van még egy fontos momentum ezzel kapcsolatosan, ugyanis Ő meg is élte az Igét, nem csak idézte. Tudom, mi leginkább elfutunk a viharok előtt/alatt, mert ez az emberi természetünk. De Isten Jézus által bizalmat előlegezett meg nekünk, a kapott bizalom pedig képes megváltoztatni! Legyen ebben példakép Péter, aki nem fejmosást kapott, hanem lábmosást, és a gyáva tanítványból erős apostol lett.

Lombos Andrea