Fejlődés a következetességben

Azt mondják, gyereknek lenni jó, de mi sietünk felnőtté válni, vagy legalább annak tűnni. Aztán, amikor ténylegesen oda csöppenünk, szeretnénk magunkat elengedni, talán nem is realizáljuk, hogy gyerekesen viselkedünk. Miért? Úgy gondolom, hogy krónikusan menekülünk a felelősség alól, átszőnek az elvárások, vagy dicsekvésre méltó kalandos történések hiányában lázadunk.

Azt látom magamon, hogy vagy kimerültségemben arról álmodozom, hogy hátam mögé dobva a feladat listámat, egyszerűen lustálkodom, vagy kórosan hajszolom azokat a hétvégéket, amikor izgalmas biciklitúrákra mehetek el. Pedig az életünk hétköznapokból áll, aminek egyenként meg vannak a kihívásai.
Hogyan is tudnánk következetesek, hosszú időn keresztül hűségesek, lenni valamiben? Nem ilyen a természetünk! Kutyából vajon lesz szalonna? Mindannyian Jean Valjean-ok vagyunk, akik bűnük ellenére nem azt kapták, amit érdemeltek:

„- El ne feledje, soha el ne feledje, amit megígért. Azt ígérte nekem, arra fogja fordítani ezt az ezüstöt, hogy tisztességes életet kezdjen.
Jean Valjean, aki egyáltalán nem emlékezett arra, hogy valamit ígért volna, elképedve nézte a püspököt. A püspök nyomatékkal mondta a fentieket. S még ünnepélyesebben folytatta.
– Jean Valjean, testvérem az Urban, te már nem a bűnt szolgálod, hanem a jót. Megvásároltam a lelkedet, megváltottam a sötét gondolatoktól, a romlás szellemétől s átadom Istennek.”
(Victor Hugó: Nyomorultak)

Talán első olvasásra meglepő, de eszembe jutott Góliát és Dávid:

„És ezt kérdezte a filiszteus Dávidtól: Hát kutya vagyok én, hogy bottal jössz ellenem? És szidni kezdte a filiszteus Dávidot Istenével együtt. Ezt mondta a filiszteus Dávidnak: Gyere csak ide, hadd adjam testedet az égi madaraknak és a mezei vadaknak!” 1.Sámuel 17:43-44

Vajon mekkora esélye volt Dávidnak Góliáttal szemben? Manapság, amolyan gyerek fegyvernek tűnik a parittya – de tudtátok, hogy 150 m-re is el lehet lőni vele? Tudtátok, hogy abban az időben az egyik legjobb katonai fegyver volt, de nagyon kevesen tudták használni? Egyszerűen azért, mert nagyon nehéz volt megtanulni – sokat kellett gyakorolni. Szerintetek Dávid hol tanult meg parittyázni?

„Dávid azonban így felelt Saulnak: Pásztor volt a te szolgád apja juhai mellett, és ha jött egy oroszlán vagy medve, és elragadott egy bárányt a nyájból, utánamentem, leterítettem, és kiragadtam a szájából. Ha pedig ellenem támadt, megragadtam a szakállánál fogva, leterítettem, és megöltem.” 1.Sámuel 17:34-35

Nem voltam pásztor soha, de gyerekkoromban sokat dolgoztam falun. Fiatal lányként, mindig sajnálattal néztem a pásztorokra azért, mert rettenetesen unalmas egész nap az állatokat terelgetni, figyelni, ahogy legelnek. Valószínűsítem, hogy Dávid ezeket az unalmas időszakokat használta ki arra, hogy gyakoroljon és megtanuljon parittyázni. E nélkül soha nem juthatott volna el erre a nagy győzelmére.

Az életének legegyszerűbb, legszürkébb, legunalmasabb pillanataiban /időszakában élete legnagyobb csatájára készült fel.
Nem lehet egyből a Góliát leütésével kezdeni a hívő életet! Először a hétköznapok monoton harcaiban kell résen állni.
Pl: győzz a rossz gondolataid felett, győzz a hálátlanságod felett, győzz az állhatatlanságod felett, stb.

Mit kezdesz a szürke időszakaiddal? Ne feledd, akkor dől el, hogy mi lesz a nagy csatáiddal.

„Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.” Efézus 5:15-17

„Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!” Máté 25:21

Lombos Andrea

Fordított sorrend

„Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon…“ Márk evangéliuma 10:45

Hosszú ideig tartott, míg meg tudtam szeretni a nevemet. Márta. Jelentése: úrnő. Manapság nem túl gyakori, nem túl modern, s a világnak ezen a sarkán, ahol én élek, kifejezetten régimódinak számít. Sokáig forgattam, nézegettem, nem találtam a fogást rajta, hozzám valami sokkal szerényebbet, hétköznapibbat tartottam illőnek. Aztán megbarátkoztam vele. Arra gondolok, úrnőként, ha másokon uralkodni nem is, de saját magamon mindenképpen szeretnék. Régen az úrnők dolga volt egyébként a ház dolgairól való gondoskodás, s ezt, már csak azért is, hogy méltatlanná ne váljak a saját nevemhez, én is szívesen teszem. Aki hozzám betér, az kávét kap, s ha éhes, ebédet, majd útra kelve szendvicset, vizet, gyümölcsöt. Szeretem a nevemet. Már egyáltalán nem az a fontos, hogy illik-e hozzám, már sokkal inkább az, hogy én vajon illek-e őhozzá.

Életem során sokszor költöztem. Ha jól számolom, összesen hétszer. Ebből kétszer országhatárokon is átívelően, egyszer pedig úgy, hogy az új lakóhely egyben új nyelv megtanulását is feltételezte. Mindannyiszor új gyülekezetet is kerestünk, lelki otthont az idegenben, s attól tartok, mindig úgy tettük fel a kérdést: jó lesz-e itt nekünk, mit tudnak itt nekünk nyújtani, elfogadnak-e, szeretnek-e. Néhány hónapja, ahogy hamarabb kimentem az istentiszteletről, hogy termoszokba öntsem a kávét, mire kimondják az áment, hirtelen eszembe jutott, hogy most már máshogy szeretném feltenni ezeket a kérdéseket. Jó-e az másoknak, ha én is itt vagyok? Miben tudok segíteni? Kit fogadhatok el? Kit szerethetek?

Nagyon szeretem Viktor E.Frankl írásait. A …mégis mondj igent az életre című könyvében a koncentrációs táborban megélt élményeit írja le. Pszihológusként próbálta megérteni a társait és saját magát, tudta, csak úgy segíthetnek maguknak a túlélésben, ha valamilyen célt tűznek ki maguk elé. Sok belefásult ember minden bátorításnak ellenállt. Nincs már mit várnom az élettől – mondták. Frankl rájött, segíteni bárkinek csak úgy lehet, ha sikerül megfordítani a gondolatot. Sohasem az a kérdés, hogy mit várhatunk még az élettől. A kérdés mindig az, mit vár még az élet tőlünk! Ugyanazok a szavak más sorrendbe téve egy új, friss, felemelő és teljesen más minőséget jelentenek.

Azt hiszem, teljesen természetes, hogy sokáig kimondatlanul is azt hisszük, mi vagyunk a világunk közepe. Ez is fontos és szükséges időszak. De egyszer csak eljön a pillanat – nevezzük csodának, megtérésnek, ráeszmélésnek –, amikor elkezdünk látni, tenni, szolgálni, vállalni a felelősséget magunkért és másokért. Életünk jól bejáratott szlogenjeit darabjaira szedjük szét, majd, mivel semmi sem vész kárba, új sorrendbe rakjuk ugyanazokat a régi szavakat, amelyek nekünk adattak. És elkezdünk másképp gondolkodni, másképp tenni, másképp élni. Elkezdjük továbbadni azt a sok jót, amit eddig kaptunk.

Jézus három évig tanítgatta nagy türelemmel tanítványait Isten országának dolgaira. Mégis, az utolsó estén Ő maga kellett letérdeljen a mosdótál mellé, mert senki másnak nem jutott eszébe. Úgy szeretem, hogy ilyen türelemmel vár addig, míg itt legbelül is megérlelődünk. Bízik bennük, nem sietteti a dolgokat. Lassan növünk fel, de felnövünk. S a felnőtt ember sohasem azt várja, hogy neki szolgáljanak, hanem feltűnés és taps nélkül elkezd egyszerűen csak ő maga szolgálni másoknak.

Prodán Márta

Facebook csoport indul

Megalakult a Leplezetlenül Fórum facebook csoport. Várjuk minden olyan hívő asszony jelentkezését, akik szeretnének egy olyan támogató, építő közösség tagjai lenni, ahol bátran lehet kérdezni.

A csoport elérhető az alábbi hivatkozásra kattintva:

Jelentkezés előtt kérjük a csoportleírást elolvasni, és a jelentkezés gombra kattintás után felugró ablakon megjelenő kérdésekre válaszolni.

Leplezetlenül Fórum Facebook csoport

Születésnapomra

Úgy alakult, hogy nem a napján ünnepeltük a születésnapomat, s bár sosem panaszkodok, ha így alakul, igazából nem szeretem annyira, mert nekem az az a nap.

Ahogy a biciklivel tekertem az út szélén megláttam a senki földjén a magasra nőtt gazok közt három szál virágot pompázni. Nem tudom hogyan kerültek oda, miféle szél szórta a magvakat az útszéli porba, de ott fürdették a szirmaikat a reggeli napfényben.

Leszakítottam őket, úgy gondoltam ezek pont itt pont ma nekem nyíltak, s valamiféle üzenetet hordoznak.

Miközben hazafelé tartottam a szerzeménnyel eszembe jutott egy Wass Albert idézet:

„Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.

„Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága. Ha végigsöpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni" Zsolt 103,15-16

Sokáig lázadtam és panaszkodtam a talaj miatt ahová a Mindenható vetett. Máskor az időjárás nem tetszett, a vihar, a szárazság, mikor mi.

A születésnapomon az elmúlt néhány évben az az egyik legnagyobb örömöm, hogy meg tudok köszönni, igazán, békességgel, túlcsorduló hálával MINDENT. Hogy szeretem és elfogadom elejétől kezdve az életem történetét.

Nem azért mert maradéktalanul megértettem volna a dolgok okát vagy célját. Nem tudok sokkal többet, csak Isten megnyitotta a szemem arra, hogy lássak túl magamon, hogy vegyem észre, hogy ez nem rólam szól, hogy csak parányi kis puzzle az én kis életem egy óriási kirakósban, s nem is kell mindent megérteni, csak hittel elfogadni. Ugyanakkor legyek tudatában fű-létemnek, hogy ez az élet itt átmeneti, rövidke, törékeny, s nem lehet maga a cél.

Ezek az igazságok vezettek békességre, járultak hozzá az életben szerzett sebeim gyógyulásához. Azóta tudom ünnepelni igazán a saját kis életemet.

Szeretem a születésnapos igéimet. Idén is telibe talált. Nehéz napokon tanultam imádkozni vele.

„Szellemem már fáradt, reményét veszti, szívem is dermedten hallgat. Mégis eszembe jutnak tetteid, Örökkévaló, elgondolom éveimet és kezed munkáit. Feléd nyújtom kezeimet, szomjas lelkem utánad sóvárog, Örökkévaló, ahogy a száraz Föld esőért kiált!” Zsoltárok 143:5,6 

Télen szétfagyott a szivattyúnk, és amíg nem orvosoltuk a problémát igencsak kevés vizet kapott a kertem. Gondoztam, figyeltem, de sehogy sem akart termőre fordulni, olyan nehezen bújtak elő a magocskák, s csak senyvedtek a melegben.

Aztán bőségesen elárasztottuk vízzel a helyet. Az egész kert zöldellni kezdett, és egyik hétről a másikra fordult termőre, aminek eljött az ideje, s minden más is virítani, virágzani kezdett. Egyre többször meg kellett fordulnom ott, mert a gyomok is élvezték a bőséget, s ahogy dolgozgattam ez a csodaszép ígéret töltötte be a szívem.

Az ÚR vezet majd szüntelen, kopár földön is jól tart téged. Csontjaidat megerősíti, olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz. Ézs. 58:11

Erre vágyom. Hogy az Atya, amikor terméseket keresget, az életem kertjében legyen olyan öröme, mint nekem miközben elhalmozott a kertem zsenge céklákkal, csodaszép salátákkal, spenóttal, hagymával, fűszerekkel, szamócával.

Istennek nem probléma a silány talaj, a kopár föld. A csapadékmentesség sem. Jelenléte olyan, mint a harmat, ami mindig ott van a levegőben páraként és hajnalban felfrissíti a növényeket. „Őbenne élünk mozgunk és vagyunk” mondja Pál Istenről. Elérhető a felüdülés még száraz időkben is.

Igen, a száraz, nehezebb időszakok kényszerítenek rá, hogy mélyre nyújtózzunk a gyökereinkkel, s megerősödjünk, hogy amikor igazán termőre fordul az életünk legyünk stabil, strapabíró növények, viharokkal dacoló gyökérzettel. A nem szeretem idők megtanítanak hajnalban kelni, és megfürödni Isten jelenlétében, mint a harmatban, mert csak ettől várhatunk erőt és felüdülést.

„Harmat leszek Izráelnek: virágzik majd, mint a liliom, gyökeret ver, mint a Libánon fái.” Hóseás 14:5

Nem hagyhatom ki most egyik kedvencemet az ószövetségből, Józsefet. A körülményei egyáltalán nem szolgáltattak ideális talajt a virágzásnak. Gonosz testvérek miatti rabszolgaság, idegen ország, igazságtalan börtönbüntetés, hosszú várakozás…

De, volt egy DE, mert a történetben ott volt Isten. És azoknak, akik az Istent szeretik, minden összedolgozik a javukra. És Isten valami olyasmit hozott ki az ellenség magvetéséből, ami még József merész gyermekkori álmait is felülmúlta.

„Ti rosszat terveztetek ellenem, DE ISTEN terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa.” 1Mózes 50:20

A kellemes dolgokat lehet, megvonja időnként az Úr tőlünk, s nehéz utakon enged végigbotorkálni, előfordul, hogy megvárakoztat, de a jó nem marad el. Legyen szemünk meglátni.

„Nem vonja meg javait az Úr azoktól, akik feddhetetlenül élnek” Zsoltárok 84:12

Pápai Márta Zsófia

Az Atya szemével

Nemrég, egy hétvége keretein belül kellett volna egy tanítást tartanom az érzelmekről. A vezérfonalul szolgáló könyv, ide vonatkozó címe így szólt: Az érzelmek helyes kezelése. Ez jól tükrözi az evangéliumi keresztények viszonyát az érzelmekhez. Kb. az jut róla az ember eszébe, hogy a nátha vagy az allergia helyes kezelése.
Érzelmek: az emberi lét sajnálatos velejárói, melyek szükségtelenül bonyolítják meg a helyes döntések meghozatalát, és kísértések hadát gördítik elénk. Mennyivel könnyebb lenne érzelmek nélkül! Hiszen a szeretet is egy döntés, tehát maradna a valódi, cselekvő szeretet, és a hit. Nem kellene valamit „kezelni”. Nincs olyan evangéliumi keresztény, aki ne ismerné a jó kis vonatot, ahol a mozdony a tény, az első kocsi a hit és ezek húzzák maguk után az érzelmeket, melyek így már „kezelt”, elfogadható érzelmek.

Ezzel kapcsolatban feltennék néhány kérdést:

Az efézusi gyülekezetnek Jézus, a Jelenések könyvében ezt írja a javára: fáradozik, állhatatos, nem viseli a gonoszt. Próbára tette a hazug apostolokat, terhet viselt Jézus nevéért, nem fáradt meg. Gyűlöli a nikolaiták cselekedeteit, ahogy Jézus. De nincs meg benne az első szeretet. Mit vár még Jézus? Nem az a szeretet, hogy mindezeket megteszik?

Pál, a szeretethimnuszban azt állítja, hogy lehetséges az, hogy valaki angyalok nyelvén szól, prófétál, minden titkot ismer, minden bölcsesség birtokában van, teljes hite van, szétosztja a vagyonát, testét tűzhalálra szánja, és mindeközben nincs benne szeretet. De akkor ezeken kívül mi a szeretet?

Lehetséges, hogy az érzelmek Isten kapcsolódásának módját tükrözik? Hogy érzelmek nélkül kapcsolódni sem lehet? Hinni lehet, jól dönteni lehet, áldozatot hozni lehet, de kapcsolódni nem. Istennél központibb helyen vannak az érzelmek, mint nálunk. Különben nem teremtett volna színeket, csodás hangokat, vagy magát a szexualitást. Isten azt mondja, hogy:

„Élvezd! Én élvezem! Ráérek élvezni, nincs mindig fontosabb dolgom. Nem azért jó, mert hasznos, hanem csak úgy jó.

Isten erőteljes érzelmeivel van tele a Biblia. A teremtés után megáll, és gyönyörködik. Azt mondja, hogy „igen jó”. Időt fordít arra, hogy nézze, amit megteremtett, hogy beteljen vele. Az özönvíz előtt megbánja, hogy embert teremtett. Mélységesen szomorkodik, hogy az emberek elfordultak tőle. Izrael ószövetségi történetében újra és újra megindul, gyönyörködik, csalódik, féltékeny. De semmi sem fejezi ki annyira az Atya érzelmeit, mint a Jézushoz való viszonya. Jézus bemerítkezése után megnyílik a Menny, és az Atya megszólal. Nem azért, hogy elítélje az embereket, nem azért, hogy Jézust megerősítse a küldetésében vagy biztassa, hogy álljon ellen a kísértésnek. Kimondja a legcsodálatosabb szavakat, melyek egy szülőtől elhangozhatnak:

Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.”

Négy gyermekünk van, így foglalkoztat, hogy mik a nevelés sarokkövei, mit bízott rám Isten, mint anyára. Szeretném, ha a gyermekeim a legmélyebb szinteken találkoznának Istennel, ha Őt követnék életük végéig. De mi kell ehhez? Vasfegyelem, kötődő nevelés, családi áhítat? Nemrég érte el a szívemet a válasz, az Atya szavaival. Ha az Ő szemeivel látom a gyermekeimet, akkor vele együtt tudom mondani, hogy „ez az én szeretett gyermekem, akiben gyönyörködöm”. Érzem, hogy ez a tekintet átformálja a hozzájuk való viszonyomat.

Másképp reagálok a bűnre. Ha a gyönyörködés a viszony alapja, akkor a gyermekem bűne nem szégyent és haragot vált ki belőlem, hanem vágyat arra, hogy a bűnbánaton keresztül rendezzük a viszonyt, hogy ott legyen a megbocsátás édessége, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, mint előtte voltunk.

Másképp beszélek nekik arról, hogy ők kicsodák, és Isten mire teremtette őket. Egyik lányom, mióta él, énekel. Ha kiegyensúlyozott és boldog, akkor énekel. Ezt sokszor akadálynak éltem meg: „ne énekelj, hanem öltözz!”, „ne énekelj, hanem pakolj!” De hirtelen megláttam az Atya szemével! Egy madárnak sem mondjuk, hogy ne énekeljen. Isten teremtette erre, saját gyönyörűségére. Azóta nem így beszélek a lányommal. Azt mondom neki, hogy Isten látja, hallja és gyönyörködik benne.

Hogyan készítsük fel a gyermekeinket arra, hogy ellenálljanak a kísértésnek? Erre igazán csak a Szentlélek képes, Ő az, aki kijelenti, hogy mi a bűn, mi az igazság, mi az ítélet. Szülőként bemutathatjuk nekik a Szentlelket, és a vele való járás gyönyörűségét. Ezen kívül mit tehetünk? Amit az Atya, közvetlenül azelőtt, hogy Jézus a pusztában megkísértetett. Elmondhatjuk nekik, hogy

te vagy az én szeretett gyermekem, akiben gyönyörködöm”.

Nem a félelem, a szorongás, a szégyen tartanak meg a bűntől. Hanem az Istenhez való ragaszkodás, a vele való kapcsolat édessége. És ha a gyermekem mégis elbukik, van helyreállás. Bizalommal kísérhetem a kegyelem trónjához, ahol várják. Ahol naponta kémlelik a határt, hogy mikor bukkan fel az úton. Az Atya a karjaiba akarja zárni, felöltöztetni, megvendégelni. És gyönyörködik bennem, amikor szülőként vele együtt, ezt teszem.

Balogh Piroska

A boksz-zsák és a tekintély

Veled volt már olyan, hogy úgy távozol a munkahelyedről, hogy azt érzed, lángol az arcod a dühtől és mindjárt felrobbansz? Hogy az idő alatt, amíg edzésre tartasz, azon morogsz: egy érdemtelenül pozícióban lévő személy irányít?  Ha vitatkozni mersz vele, inkább fitogtatja hatalmát, minthogy meghallgatna és érvelne?

Olyan esetleg volt már veled, hogy egész edzés alatt csak arra vársz, hogy a boksz-zsákot püfölhesd, és amikor végre eljön a pillanat, te mindent beleadsz? És csak ütöd és ütöd, és ohh… olyan jó ütni az arc… akarom mondani, a zsákot.

Tekintély. Nekem nagyon sok problémám van ezzel, leginkább hatalmas igazságérzetem miatt. Hiszen nem igazságtalan, hogy egy olyan ember dirigál, akit nem tudsz sem tisztelni, sem tekintélyként kezelni?!

Végül a fárasztó hét után reményteljesen elindulsz vasárnap gyülekezetbe és felüdülést vársz, közben rájössz, hogy esetleg ott is olyan ember vezeti a gyülekezetet, akit TE nem tartasz éppen megfelelőnek.

Lázadás.

Tiszteletlenség.

Talán az is baj, hogy a tekintély, számomra nem egy egyértelmű fogalom. Tekintély, egy, inkább negatív értelemben vett, hatalmon vagy pozícióban lévő személy. Tekintély, akire fel tudok nézni, becsülni tudom, mert valahogyan kivívta a tiszteletemet.

Tekintély elleni lázadás.

Most mondhatnám azt, hogy „de hát Uram, ismered a vérmérsékletemet, az igazságérzetemet, látod fiatalságomat is!” El kell szomorítanom saját magamat, ez nem mentség arra, hogy lázadozom. Be kell valljam, a lázadásom sem a munkahelyemen, sem a gyülekezetben, sem máshol nem segített még, sőt.

De, ha azt érzem, hogy aki pozícióban van, valamilyen tekintély, értékesebb, mint én, vagy ha esetleg nem ezt gondolom, akkor tesz róla, hogy ezt gondoljam?! (Az önértékelés egy másik feldolgozandó téma. 🙂 )

„De miért legyek engedelmes, Uram? Nem látod, hogy nem jól csinálja? Nem látod, hogy mekkora arca van? Nem látod, hogy csak uralkodni akar?”

Fel kellett tennem magamnak a kérdést:

te, édes drága egyetlenem, imádkoztál valaha is értük?

Ohh… hát azt nem.

Velencei női alkalom egyik fő témája a tekintély ellen való lázadás, amelyen már többször részt vettem, de csak most tudatosult bennem, milyen nagy probléma az én életemben.

„Olyan az engedetlenség, mint a varázslás vétke, és az ellenszegülés, mint a bálványimádás.” 1 Sámuel 15:23

Nem szeretnék Igét hirdetni, csak a tapasztalatomat megosztani. Egyet mondhatok, a lázadásommal még sohasem lettem előrébb. Ez nem azt jelenti, hogy össze kell húznom magam, ha valamivel nem értek egyet és csak ülni fülemet behúzva. De az biztos, hogy nem a lázadás a megoldás. Istennek kell először is engedelmeskednem, amiben benne van az is, hogy imádkozzam földi vezetőimért, valamint azért, hogy Isten szerinti döntést tudjak hozni.

A várakozás súlya

A várakozás végig kíséri az egész életünk.

Vannak egészen apró dolgok, amikre várunk, és vannak nagyok, lényegesek. Ilyen, mikor valaki dönt Isten mellett vagy mikor hivatást választ, és az is életutat befolyásoló döntés, mikor örököstársat választunk magunk mellé.

Ha megengeditek, elmesélem milyen volt nekem társra várnom…

Egyszer csak azt vettem észre, hogy legtöbb barátom, közeliek és kevésbé közeliek megházasodtak. Én? Én nem.

Anyukám nem nagyon értette, miért olyan nehéz nekem ez a várakozás, nem is érthette, hisz ő 18 évesen férjhez ment, nem 25, 28 vagy éppen 39 évesen…

Az elmúlt években volt pár emberi orvoslásom a magányomra, amik végül nem bontakoztak ki. Akkor az nekem nagyon nehéz helyzet volt.

– Elégedjem meg a jelenlegi jóval és a jövőbeli igazi áldásoknak fordítsak hátat?

– Végre nőnek, szépnek érzem magam e a férfi mellett, de nem Isten gyermekének. Ő nem az, aki számára vagyok annyira értékes, hogy várjon rám, … még inkább nem az, akivel együtt várhatok.

De kemény volt! Megkaphattam volna, azt, amire annyira vágytam. Már gáznak éreztem, hogy annyi idősen nincs senkim. Majd ráeszméltem az indok – „Csak, hogy legyen valakim…” – nem éri meg, hogy feladjam a békésségemet, az Istennel való kapcsolatomat. Vissza tekintve igazán hálás lehetek, hogy nem úgy alakult ahogy én akkor azt jónak gondoltam.

Én egyedül, s már a négy-hat évvel fiatalabb barátaim kötöttek frigyet, na az már nekem is sok volt. Még akkor is, ha tudtam, hogy Isten számomra is a legjobbat tervezte. Ez úgy is erőn felüli volt, hogy ekkorra már őszinte szívvel ki tudtam mondani: Nem, baj, ha nem lesz férjem, és nem lesznek gyermekeim, mert tudom nekem Isten elég. 

Évekig egyik kedvenc igém volt:

Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! Máté 6.33

Mérvadó a mai napig is.

Az évek során voltak mély pontjaim. Időszakok, amikor végtelenül el voltam keseredve. Őszintén örültem a barátaim boldogságának, – ezért is Istennek lehetek hálás – de közben bennem volt, hogy oké, és velem mi lesz?

Amikor éppen nem küszködtem, akkor kapcsolatokat építettem és ápoltam, ott voltam a szükségben levőkkel, táboroztam, majd tábori segítő lettem, aztán bekapcsolódtam a vezetésbe. Utaztam, misszióztam, külföldön, belföldön. Érdekes, és szokatlan módon kötöttem barátságokat. Élveztem azt az élethelyzetet, amiben voltam. Közben pedig az Istennel való kapcsolatom erősödött.

Aztán újra ott volt ez a nehéz teher, csalódás is ért. Ilyenkor sírva imádkoztam, kértem, adjon békességet. Sokat motoszkált bennem a kérdés: vajon tud-e engem szeretni valaki úgy, ahogy vagyok?  És mi lesz, ha ezt csak sokára tapasztalom majd meg?

Egy napló bejegyzésemből idézek:

„Istenem, hálás vagyok, azért mert megtartottál a mai napon… De te látod a legjobban, hogy mennyire félek attól, senki sem fog magam miatt szeretni, amíg élek. Félek attól, hogy senki sem akar majd mellettem felébredni. Annyira jó látni, ahogy emberek egymásra találnak, hogy azután együtt nézzenek szembe a problémáikkal, és együtt legyen örömük. De azt érzem, hogy ez engem messziről elkerül… Meg amúgy is ki szeretne belém? Ha én már ilyen vagyok külső, belső tulajdonságaimmal együtt… És mégis olyan hálás vagyok Érted! Hogy lehet, hogy te még mindig szeretsz? Kitartasz mellettem, mikor én nem teszem a dolgom, mikor én piszok hűtlen vagyok Hozzád. Nem értelek. Te sosem hagysz el! Már most van kiért élnem. Érted!”

Meg kellett tanulnom, hogy Isten elsősorban engem akar formálni, nem a körülményeimet. Azok mindig változnak, de az, hogy Krisztus meghalt értem, ez az Istennel való kapcsolatomban örök.  Ezt a megváltást én is elfogadtam. Hogyne lennék mérhetetlenül értékes, ha Valaki ekkora áldozatott hozott értem?

Hosszú-hosszú lecke volt… Ezek után is, még sokáig nem tudtam elhinni, hogy az emberek is tudnak úgy szeretni, ahogy éppen vagyok. Olyan sok évig féltem, rettegtem attól, hogy nem vagyok elég jó, méltatlan Isten és mások szeretetére, mert ott a múltam, a betegségem, a külsőm… De ezek a hazugság atyjának a gondolatai, aki legyőzetett! Szeretve vagyok! Végtelen, örök, soha el nem múló, igaz szeretettel.

Az évek alatt azt is megtapasztalhattam a bőrömön, hogy milyen, ha nem nála keresem. Milyen, ha Őt kihagyom vagy Mellé teszek valakit vagy épp valamit, vagy épp valakit. Istennek hála, hogy kiformálta bennem azt és a mai napig is igyekszem úgy élni, hogy senki se előzze meg Őt, senki se legyen az Őt megillető helyen. Bármilyen kapcsolatról is legyen szó, csak így éri meg benne lenni.

"Kifogástalanok és tiszták legyetek, Isten ártatlan gyermekei a gonosz és romlott nemzedékben, amelyben úgy kell ragyognotok, mint csillagok a sötét éjszakában.” Filippi 2.15

Erre hívott el az én Atyám. Ő ilyennek lát, ilyenné formál. Mikor ezt megértettem, tudtam, hogy így kell várnom, majd beleállnom abba, és hűségesen megélnem azt, amit Ő tervezett el az életemre nézve.

Hornyák Nina

Őrizd a kincset!

A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által." 2.Timóteus 1:14

Pál itt Jézusról beszél, aki megtörte a halál erejét, az evangélium által. Jézus az igét, a hitet és a szeretetet adta nekünk ajándékul, amelyet kincsként kell őriznünk! Őrizni ebben az esetben nem azt jelenti, hogy jól elzárjuk, hanem hogy tápláljuk, gondoskodunk arról, hogy a mi hitünk élő legyen. A nehéz időkben, a fájdalmas helyzetekben is kipróbált emberként tudjunk Isten előtt megállni, a jó időkben pedig hálát adni azért a sok jóért, amit adott nekünk az ő kegyelme által.

A hit tehát Isten ajándéka a mi számunkra, amit életünkkel, magatartásunkkal, beszédünkkel bemutathatunk mások számára. Szülőként hatalmas felelősségnek tartom azt, hogy az életünk hiteles legyen a gyermekeink előtt, hogy a mi beszédünk az összhangban legyen a cselekedeteinkkel, és hogy a cselekedeteink Istenre mutassanak. Az pedig, hogy ez a körforgás folyamatos legyen az egyen-egyenként a mi saját felelősségünk. A gyermekeink számára a szüleik a legnagyobb példaképek. Mi pedig kincsként tekintünk rájuk, mint Isten legnagyobb ajándékaira az életünkben. Szeretnénk megtanítani mindarra a sok jóra őket, amiket mi tudunk. Elvisszük őket a gyülekezetbe, vasárnapiskolába, különböző gyermekprogramokra, de hogy hogyan kell Istennek élni, Őbenne hinni ezt legjobban a hétköznapokból fogják megtanulni, ahol elsőként a szüleik példáját látják. Innen kezdődik minden.

Kisfiam számára nagy kincsnek számítanak az üveggolyók. Szereti őket nézegetni, gurigatni különböző felületeken, szeret velük játszadozni, sokszor még akkor is a kezében szorongat egyet, amikor már eljöttünk otthonról, és megszokásként a kis markocskájában maradt egy-egy darab. Idegen környezetben viszont gyakran előfordul, hogy valami új dolog felkelti a figyelmét és ilyenkor szinte észrevétlenül kinyílik a kis markocskája, és már gurul is az üveggolyó, ismeretlen helyre, a gazdája pedig már mitsem törődik vele… Szülőként résen kell lennem, hogy megvan-e még a drága kincs, mert tapasztalatból tudom, hogy egyszer még keresni fogja… Ő még kisgyermek (2éves), most fedezi fel a világot, rengeteget tanul, tapasztal. Nagy felelősség számára még az, hogy vigyázzon a kis üveggolyóra bármilyen új inger éri is. Nálam viszont megtalálhatja bármilyen nagy játszókörútból tér is vissza.

Ha én őrzöm a kincset, nálam megtalálhatja, tőlem feltöltekezhet belőle!

Őrizzük hát a kincset! ❤️

Kosányi Debóra

Sodródás az elszigetelődés felé

Néhány hónapja találkoztam egy frappáns megfogalmazással, ami időközönként újra és újra átjárja a gondolataimat. Most ebből szeretnék kiindulni.

„Sosem lehetünk annyira naivak, hogy a házasságot a bűnbeeséssel szemben menedéket nyújtó révnek tekintsük… az élet legsúlyosabb küzdelmei a bűnbeesés által leginkább érintett kapcsolatban – a házasságban – következnek be.” (Dan Allendar és Tremper Logman – Intimate Allies)

A legtöbb házasság a felfedezés reményével és a közös élet örömével kezdődik, ám nem minden házasságból lesz remekmű.

Hadd hozzak egy élet-példát, most név nélkül:

„Azt hittem remek férj és apa vagyok… Azt mondtam volna bárkinek, hogy a házasságom egy 1-től 10-ig terjedő skálán 10-es, és a feleségem garantáltan egyetértene ezzel.” Férj

„Én pedig alighanem 1-est adtam volna, mert arra gondoltam: Hogyhogy nem tudod milyen rosszul állunk?” Feleség

Mi történik ilyenkor? Mi romlik el?

Talán az az egyik ok, hogy a házaspárok nem tulajdonítanak kellő fontosságot a házasságuknak? Én azt tapasztalom a saját életemen, hogy az ördög egyik stratégiája, hogy igyekszik köznapivá tenni az emberi létet, és megpróbál elszigetelni minket egymástól, azt a látszatot keltve, mintha mindezt az időhiány, a munkahelyi követelmények, vagy a pénzügyi gondok okoznák. Talán Te is megfigyelted már, hogy amennyiben nem ápoljuk és gondozzuk szeretettel és határozottan a házasságunkat, elkezdünk távolodni egymástól. Nemsokára együtt élünk, de egyedül. Ilyenkor szokott megjelenni lelki szemeink előtt a vészvillogó, hiszen többnyire sikeresen elhitetik velünk, hogy az életben a boldogságunkat kell a legfontosabbnak tartanunk. Itt már fülön is csíphetjük az önzést! Mennyire igaz – Az élet legsúlyosabb küzdelmei a bűnbeesés által leginkább érintett kapcsolatban – a házasságban – következnek be.

„Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának urai ellen, a gonoszság lelkei ellen, amelyek az ég magasságában vannak. Efézus 6: 12

A házastársi elszigetelődést tovább bonyolítja a házastársak közti különbség is. A nagy viták többnyire apróságokból indulnak ki. Mikor volt utoljára ilyen vitád? Mélyebb ok is rejlett a veszekedés mögött?

„A különbségek az érdességünk lecsiszolásának isteni eszközei” Bryan Carter

Én teljes szívből hiszem, hogy az elszigetelődés legyőzhető, ha a megfelelő időben megfelelő döntéseket hozunk, és megtesszük az egységet építő erőfeszítéseket.

„Végezetül legyetek erősek az Úrban és az ő hatalmas erejében! Öltsétek magatokra az Isten teljes fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög minden ravaszságával szemben!” Efézus 6: 10-11

Lombos Andrea