Páratlanság

Nem a karikagyűrű hiánya a legfájdalmasabb az egyedülállóságban és nem is ez motivál a párkeresésben. Nem az esküvő az elsődleges cél. Természetesen a szerelem megkoronázása és kiteljesedése az esküvő és a házasság, de nem ezeknek a hiánya a legrosszabb, hanem annak a hiánya, amit ez jelképez.  Az egyedülállóságban a társtalanság magánya a legborzasztóbb.

Egy – számomra – nagyon kemény év van mögöttem, egy olyan év, amikor semmi nem jött össze, amikor azt éreztem, hogy minden téren kudarcot vallok és semmiben nincs örömöm. Milyen volt az Istennel való kapcsolatom? Nagyon őszinte… nem kíméltem Őt, de ha már Vele nem lehetek őszinte, akkor senkivel sem. Az csak nehezebbé tette és teszi a helyzetet, hogy erről senki nem beszél, ez is felkerült a tabu-listára.

Most, kedves olvasó, neked is őszintén elmondom: nekem az egyedülállóság elmondhatatlanul, lélekszaggatóan, borzalmasan, irdatlanul… és most inkább megkímélve téged a fokozásoktól és cifrább kifejezésektől… nehéz. Ahogy írtam már, Istent nem kíméltem, a cifrább kifejezésektől sem. Bármikor kértem vagy kérdeztem nem volt válasz és nem volt magyarázat. Aztán már kérni sem kértem, csak kérdeztem szépen, ingerülten és végül dühösen. Hol volt az önbizalom, a bizalom és hit? Ugyan már, nem volt az sehol. „Akkor én most nem vagyok elég szép vagy vonzó? Nem vagyok elég okos? Szóval nem kellek senkinek? Másnak miért adod meg a társat, nekem pedig nem? Helló… én is itt vagyok!”

És akkor beszéljünk a szexről! Pontosabban, arról, hogy nincs szex. Ebben az időszakban sokszor megkérdőjeleztem magamban külső hatások miatt is, hogy egyáltalán normális vagyok-e, hogy várok a házasságomig. Mi van akkor, ha még éveket kell várnom? Tényleg évekig fogom kínozni magam?

Azt, a már-már gyűlölethez hasonló érzést, amit Isten iránt éreztem, inkább meg sem kísérlem leírni. A társtalanság mellett, ha ez önmagában nem lett volna elég, céltalanság és kudarcok tömkelege volt az életemben. Az érzést fokozták még a „jó tanácsok”, amik ilyenkor (legalábbis nekem) nem segítenek, csak rontanak a helyzeten, annak ellenére, hogy látom a jó szándékot mögötte.

Tudom, hogy sokaknak és talán neked is úgy tűnhet, hogy ez a lány kétségbeesetten akar valakit magának, nehogy pártában maradjon, és ne maradjon le semmiről.

Nem erről van szó. Vágytam és vágyom a szerelemre, az elköteleződésre, arra, hogy segítőtársa lehessek valakinek.

Aztán jött a szabadulás.

Már harmadik alkalommal mentem el egy női alkalomra, ami hála Istennek már férfi alkalom is. Egy célom volt: az érzelmeim ellenére döntést akartam hozni Isten mellett, mert tudtam, hogy Nélküle még rosszabb lenne. Eldöntöttem, hogy elhiszem.

Talán furcsán hangzik, de meg kellett bocsátanom Istennek, a fájdalmat, a megválaszolatlan kérdéseket, az elutasítottságot. Aztán nekem is bocsánatot kellett kérnem Tőle, mert elutasítottam Őt, nem bíztam Benne, feladtam. Az Igevers, amit kaptam hatásos volt:

„Mert azt mondta nekünk: „Bizony, ők az én népem, fiaim, akikben nem csalódom!” Ezért szabadította ki őket az Örökkévaló minden szorult helyzetből.” Ézsaiás 63,8-9

Nem csalódott bennem Isten; nem, hogy nem csalódott, hanem azt mondja, hogy jó az, amit Ő teremtett. Önmagamban véve, páratlanul (is 🙂 ) értékes vagyok és reményteljes jövőt ad nekem, ad társat, megmutatja, merre kell mennem. Nem kell aggódnom.

Igen, vannak az egyedülállóságnak szép részei és igen, ameddig nincs meg a társ, addig is lehet teljes életet élni, emberileg és lelkileg fejlődni, művelődni. Eldöntöttem, hogy elhiszem, Isten a legjobbat akarja, ha még nem is tudom, miért így akarja. A párkapcsolat, a boldogság mellett, egyben az én felelősségem is lesz. Dönteni valaki mellett, hogy életen át vele leszek, bármi történjék.

Eldöntöttem, hogy elhiszem, Isten megadja a társamat megfelelő időben. Kitartok Mellette.

Kapitány Anna

A kereszt bolondsága

Hadd meséljem el, hogyan szólt hozzám Isten egy egy évvel ezelőtti igehirdetésen keresztül. Tudjátok, hogy milyen felszabadultságot tud adni, amikor egy tapasztalatunkról kiderül, hogy annak van neve, diagnózisa és mások is szenvednek ugyanettől. Fél gyógyulással felér, amikor kiderül, mivel állunk szemben. Tinédzser koromban egyszer, a legjobb barátnőmmel, egy idegen lakásban aludtunk, mert vigyáztunk rá a tulajok távollétében. Éjszaka olyan fejfájás tört rám, amiről nem is tudtam, hogy létezhet. Minden hang és fény szenvedést okozott. Nem tudtuk, hogy a tulaj hol tart gyógyszert, a barátnőm nem talált, és nem akartuk őket éjszaka felhívni. Több órás kín után hánytam, és 30 perccel később, megszűnt a fájdalom. Utána tudtam meg, hogy ez a megmagyarázhatatlan élmény a migrén, nem halálos 🙂 és sokaknál gyakori vendég. Legközelebbi migrénem már könnyebb volt, tudtam, hogy mire számíthatok.

Nos, amikor a hitünkről beszélünk valakinek, szintén megjelenik egy kellemetlen érzés, amin próbálunk úrrá lenni, igyekszünk, hogy ne határozza meg a viselkedésünket, sőt még szégyenkezünk is miatta. Minden igehirdetés, amelyben arra biztatnak, hogy valljuk meg a hitünket mások előtt, kb. úgy néz ki, hogy 1. ezért vagyunk itt a világon, 2. aki nem hallja, nem kap lehetőséget az üdvösségre, 3. ha mi nem vállaljuk fel Krisztust, ő sem vállal fel az Atya előtt, 4. és különben is, mit kell annyit nyavajogni, hiszen az igehirdető olyan bátran felvállalja a hitét, valamit igazán mi is tehetnénk. Ez az az igehirdetés, ami egyik fülemen be, másikon ki. Lehet, hogy egy pillanatig lelkiismeret-furdalásom van, de ettől nem változik semmi. Egy évvel ezelőtt viszont elhangzott nálunk egy radikálisan más igehirdetés, ami arról szólt, hogy a kereszt ciki! Végre megkaptam a diagnózist, nevén neveztük a dolgot, és kiderült, hogy ez teljesen normális! Isten így találta ki!

Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje. 1. Kor 1.18

Bolondságot hirdetünk! Mit gondoltunk? Hogy lehet bolondságot hirdetni anélkül, hogy bolondnak néznének? Nem lehet! Így lett kitalálva! Az a normális, ha bolondnak néznek! Semmi mást nem jelent, mint hogy a keresztet hirdettük. Sok mindent lehet Istenről mondani anélkül, hogy bolondnak néznének. Hogy hiszünk egy jó Istenben, egy Mindenhatóban, aki gondoskodik, szeret, megbocsát, elfogad, meggyógyít, stb. Én ezt hívtam korábban bizonyságtevésnek. Amikor ültem a fodrásznál, vagy beszélgettem a játszón, és valahogy belecsempésztem a beszélgetésbe, hogy gyülekezetbe járunk, hogy fontos a közösség, hogy hívő család vagyunk, blablabla. Ezzel nincs is gond, csak semmi, de semmi köze nincs a kereszthez. A kereszt ciki! Mert bűnösnek kell lenni hozzá. Mert el kell hinni, hogy Jézus az EGYETLEN út. Mert kell hinni hozzá a Mennyben és a Pokolban. Mert kell hinni hozzá a Sátánban, aki öl, rombol, pusztít. Szerintetek ezek politikailag korrekt dolgok? Egyáltalán nem! Ha van olyan ember, aki erről anélkül tud beszélni, hogy közben cikinek érezné, akkor vagy szerencsésen alacsony a „ciki érzékelője”, vagy nem tudom. Az a normális, hogy kellemetlen. Az a normális, hogy inkább beszélnénk valamiről, ami elfogadható, ami jó színben tüntet fel. Ezekkel az érzésekkel nincs semmi baj. Nem kell szégyenkezni, vagy azt gondolni, hogy egy jó keresztény másképp érezne.

És miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt az Isten ereje és az Isten bölcsessége. 1. Kor. 1. 22-23.

Úgy tűnhet, hogy van egy „cikiség elkerülési út”, mert az Ige szerint a kereszt, az „elhívottaknak Isten ereje és bölcsessége”. Tehát semmi más dolgunk nincs, mint hogy az elhívottaknak tegyünk bizonyságot, a többiek meg magukra vessenek. Haha! De, nem lehet tudni, kik az elhívottak! Csak azután derül ki, miután egyesek megtérnek, mások pedig nem. Ráadásul, keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják. Tehát, a legtöbben, akiknek bizonyságot teszünk, nem fognak megtérni. És ők mit fognak rólunk gondolni? Hogy bolondok vagyunk! Hát normális az, aki ezt bevállalja? Nem. De szabad. Szabad az emberek megítélésétől. Ez csak úgy lehetséges, ha az emberek véleményénél jobban elhisszük azt, ahogyan Isten lát. Ez pedig nem egy egyszeri információ. Nem elég, hogy egyszer hallottad egy amerikai igehirdetőtől (mert a magyarok erről nem beszélnek), hogy különleges vagy, Isten szeretett gyermeke, akiben gyönyörűsége van, akit gyengéden körülvesz. Nem elég, ahogy a férjemtől sem elég, hogy egyszer hallom, hogy szeret. Semmi nem tudja ezt a tudatot táplálni úgy, mint amikor napról napra megszólítjuk Istent, és azt mondjuk, hogy „Apa, mondd el, MOST milyennek látsz”. Olyanok leszünk, mint a folyóvíz mellé ültetett fa. Minden nap, amikor engedjük Istent beszélni, mélyebbre és mélyebbre nő a gyökerünk. Mindig lesz friss víz. Mindig lesz gyümölcs. Évről-évre új színek, új ízek. Annyira mély lesz a gyökerünk, hogy nevetve nézünk a holnap elé. Nincs semmi, ami elválaszthatna a szeretetétől. Igen, jó érzés, amikor mások elismernek, amikor jó anyának tartanak, vagy dicsérik a főztöm, vagy bármi. De ez csak tükörképe annak, amilyennek Isten lát! Ha hallom annak a hangját, aki azt mondja rólam, hogy „Ez az én szeretett lányom”, akkor nem tud elcsábítani mások elismerése. Bolond leszek!

Mert az Isten „bolondsága” bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten „erőtlensége” erősebb az emberek erejénél. Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek, és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket, hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt. 1. Kor. 1. 25-29.

Ha most ezeket elolvastad, de tudod, hogy nem fogsz tudni a keresztről beszélni hitetleneknek, mert még ha egyet is értesz mindennel, amit írtam, egyszerűen nem vagy olyan, nem akarod, nem tudod, akkor hadd mondjak neked valamit. Nincsen semmi baj! Teljesen rendben van az, ha nem fogsz holnaptól a keresztről beszélni idegeneknek (vagy még kevésbé ismerősöknek…). Ember nem fog tudni meggyőzni, sem változást hozni. Engem sem ember győz meg, hanem a Szentlélek Isten. Téged is ő fog. Csak várd ki a végét! Meg fogsz döbbenni azon, amit teszel! Nem fogsz magadra ismerni. Nem is te leszel, úgyhogy nem csoda. Nem kell eldöntened, hogy megerőszakolod magad és bizonyságot teszel. Csak gyönyörködj az Úrban, és engedd, hogy Ő gyönyörködjön benned! Halld meg, hogy gyönyörködik. Most, amikor nem teszel bizonyságot. Most szeret, most fogad el, most akar. Kettesben akar veled lenni, hogy megmutassa, mennyire fontos vagy neki. Érezni fogod, ahogy nőnek a gyökereid. Ahogy húzódnak, vágyakoznak a víz felé. És majd jön a Szentlélek, nem tudod honnan jön és hová megy, csak azt hogy átfúj rajtad, és hogy bolondságok jönnek ki a szádon. A kereszt bolondsága.

Balogh Piroska

Egy magával ragadó könyv

Bizonyára nem mindenki ért velem egyet, ha elárulom, hogy a Jelenések könyvére gondoltam. Nos, nekem sem tartozott a kedvenc bibliai könyveim közé nagyon sokáig. Évekig kerülgettem, mert túl félelmetesnek, érthetetlennek találtam. Aztán lassan, fokozatosan, a Lélek elkezdte nyitogatni értelmemet, hogy nem jól van ez így, hiszen a Jelenések éppúgy Isten szava, mint a Biblia bármely más könyve. Kértem hát Őt, hogy változtassa meg a hozzáállásomat, s adjon bátorságot az olvasás elkezdéséhez.

Csoda-e, hogy megtörtént? Nem hinném! Sokkal inkább csoda a mód, ahogy Isten elkezdett dolgozni bennem, lépésekben, türelemmel. Már az első rész olvasásakor szemembe ötlött egy mondat: „Boldog, aki olvassa.” Térden állva mondtam el az Úrnak, hogy akarom ezt a boldogságot! S azt is megértettem, hogy milyen nehéz nekünk emberi értelemmel felfogni Jézus lényét: vagy ítélőt bírót látunk Benne, vagy barátot, de egyszerre mindkettőt nehéz elképzelni.

Egy második lépés az volt, mikor arról olvastam, hogy a szentek imái – köztük az enyémek is – aranypoharakba gyűjtetnek jóillatként (Jel. 5,8; 8,4). Ez ismét felforrósította a szívemet.

A nagy fordulat, mely megváltoztatta szemléletmódomat, akkor következett be, amikor a prágai bibliaiskolában azt tanultuk, hogy a Jelenések könyve nem egy félelmetes jövőről szól, hanem Jézus Krisztus győzelméről. Arról, hogy a történelem végén minden jóra fordul.

S ma? Izgatottan kezdtem el olvasni és tanulmányozni a hamarosan bekövetkező eseményeket, kérve a Szent Lélek vezetését és világosságát. Örömöm és kíváncsiságom egyre csak fokozódott, amikor felfedeztem, hogy milyen szépen összecseng a tartalom más bibliai könyvekkel (Máté ev., Dániel könyve). S érdemes közben a világpolitikát is követni! Persze, sok dolog érthetetlen maradt továbbra is előttem, de megtanultam, hogy amit nem értek, azt ne is feszegessem. Isten, ha jónak látja, a megfelelő időben felfedi előttem a titkokat.

Még sok mondani valóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok. 
 De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek. Jn. 16, 12-13

Ugye te is felbátorodtál, kedves testvérem? 🙂

Meleg Adina

A hajó peremén

Péter ekkor így szólt hozzá: Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vizen. Mire ő így szólt: Jöjj. Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vizen, és Jézus felé ment. Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: Uram, ments meg! Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta neki: Kicsinyhitű, miért kételkedtél? Máté evangéliuma 14:28-31

Soha nem lettem volna képes – ahogy az összes többi tizenegy tanítvány sem  – kilépni abból a kétségbeesetten hánykolódó kis hajóból a tenger közepén. Nem csak azért, mert félek a víztől, vagy mert nem tudok úszni. Amúgy tényleg félek, és tényleg nem tudok. De Péterrel ellentétben ráadásul még kudarckerülő is vagyok, s hirtelen jött, csodálatos, ragyogóan bátor gondolataim többségét másodjára is végiggondolom, majd hagyom inkább csak úgy, gondolat-buborékként tovaszállni a semmibe. Ezenkívül nem szívesen teszek meg mások szeme láttára olyan lépéseket, melyek kimeneteléről fogalmam nincs. Egyébként pedig sokkal biztonságosabb egy egész hosszú életen át kívül maradni a jól ismert történet keretein, s innen, valahonnan a part széléről csóválni a fejem (a) Péter(ek) legújabb kudarcán.

Mégis. Jézus mindenkit hív. Hívja a félőseket és bátrakat, a merészeket és gyávákat, alkalmazkodóknak, nonkonformistáknak, történeten kívűl és belül valóknak, régen is, most  is mondja, hogy jöjj. Néha nem értem, miért nem segít azonnal. Miért jó az, ha küszködnöm kell a viharral egy egész örökkévalóságnak tűnő hosszú éjszakán át. De hiszek benne, hogy végül mindig megérkezik. S akkor már csak azt kell eldöntenem, akarok-e kilépni a hajóból és járni a vizen.

Emlékszem, egyszer hosszasan kerestem Isten akaratát egy egészen konkrét kérdésben. Megkértek valamire, amihez lett is volna kedvem, de nem tudtam, lesz-e bennem elég kitartás, tehetség és ötlet, vagyok-e elég jó, hogy aztán hosszabb időn át is folyamatosan csináljam. S ahogy gondolkodtam, s munkába menet ahogy minden nap átvágtam a parkolón, majd elindultam a lépcsőkön felfelé, a legelső fokon napokig ott hevert egy földre dobott csomagolópapír, amelyre az volt nyomtatva, hogy You decide. Te döntesz.  Cigarettareklám szlogenje volt amúgy, ha jól emlékszem, s ezzel nem azt akarom mondani, hogy Isten még egy ilyen nevetséges, majdhogynem szentségtelenül hétköznapi dolog által, mint egy darabka ottfelejtett szemét is tud szólni hozzánk, de hozzám lehetséges, hogy mégiscsak így szólt.

Én döntöm el, kilépek-e a hajóból. Ő szívesen adja az elhívást, az ötletet, az erőt, de bátornak lenni végső soron nekem kell. S ami a legszebb,  amivel végképp meghódítja a szívemet újra és újra, az az a tény, hogy jelenléte mindenképpen velem marad: akkor is, ha kilépek, akkor is, ha nem. Én döntök.

S ha én döntök, akkor igen, szeretnék tenni néhány csodálatos, felejthetetlen lépést a vizen – de azt sem bánom, ha úszni kell a szárazföldön -, még akkor is, ha magamat ismerve már sejtem, hogy előbb-utóbb megint beleesek a vízbe. De ezt az esést, ha már én döntök, szeretném nem kudarcként megélni. A kudarc sokkal inkább az lenne, ha meg sem próbálnám.

Senki sem tudja, mekkora bátorság kell úgy dönteni, hogy megbocsátok valakinek – talán éppen saját magamnak –, akiben óriásit csalódtam. Vagy lemondani a bosszú jogáról. Vagy elengedni valakit, aki nagyon kedves számomra. Vagy igent mondani egy barátságra, megnyitni a szívem, vállalva a kockázatát, hogy félreértik vagy összetörik. Vagy elvállalni olyan feladatokat, melyekhez nem tudni pontosan, lesz-e elég erőm és kreativításom. Felelősséget vállalni, hallgatni, beszélni, reggelenként az ágyból néha egyszerűen csak felkelni… – ó, ne becsüljük le egymás viharait és hitlépéseit: mihez egyikünknek gondolkodnia sem kell, annyira természetes, ahhoz másikunknak minden erejét össze kell szednie, hogy megtegye az első lépést.

Péterről sok látszólag félresikerült történetet jegyeztek fel. S éppen emiatt – teljesen különböző személyiségünk ellenére is – érzem őt különösen közel magamhoz. Ember volt és emberi, példája bátorít,  fényként világít utamon. Abban reménykedem, az én jellemem is változhat még kősziklává, és abban, hogy én is lehetek hasznos, én is világíthatok majd az utánam jövőknek.

Prodán Márta

Életre nevelés

Kedves Szülőtársak!

Ahogy növöget a kisfiam, úgy egyre jobban kezd foglalkoztatni a helyes nevelés gondolata. Nagyon keresem ebben Isten vezetéset, szeretném “jól csinálni”, de tudom, hogy csak Ő tehet alkalmassá, Ő pótolhatja ki a hiányosságaimat ezen a téren is. Közben elkezdtem azon is gondolkozni, hogy a szüleim milyen példát adtak, mert úgy érzem ebben nagyon kiváltságos lehetek, és nagyon “jó nevelést” kaphattam. Erről szeretnék pár gondolatot megosztani, amit Isten a szívemre helyezett. Tapasztalatokat egyelőre még a gyerekoldalról tudok csak mondani, de remélem hamarosan szülőként is gyűjthetem őket.
Egyetlen dolgot szeretnék kiemelni, és az pedig a közös tevékenykedés, KÖZÖSEN VÉGZETT/MEGÉLT MUNKA.

Családunkban alapvető dolog volt, hogy egy bizonyos kor után (elég hamar) be voltunk fogva elsősorban az otthoni (háztartásbeli, kerti) munkára, meg mivel édesapám méhész, így a méheszetbe én voltam a jobb keze. 4 fő dolog, amit ezen keresztül megtanultam:

  1.  – a szüleim ezért nem fizettek semmit, ez alap dolog volt, hogy ezzel hozzájárulok a családunk megélhetéséhez (sajnos több családban azt látom, hogy a gyerek ilyen !alap! feladatokért is fizetést kap, de szerintem ezt nem itt kell kezdeni, inkább tegye félre a szülő a gyerek esküvőjére :P), így megtanultam, hogy megélhetésnek milyen ára van, hogy nem hull az ölünkbe minden stb… Ez már sablon szövegnek tűnik, de azért sok igazság van benne.
  2. – ezek által egyre jobban elkezdtem szeretni és tisztelni a szüleimet, mert megtapasztaltam, hogy milyen keményen dolgoznak értünk.
  3. – a közös munka során nagyon sokat beszélgettünk, és egyre jobban elkezdtem megnyílni a szüleim előtt, még őszintébb lett a kapcsolatunk, és rájöttem, hogy tényleg érdemes velük mindent megbeszélni, mert mindenben a javamat keresik, és bölcsen igyekeznek tanácsolni, így egy nagyon mély lelki kapcsolat is kialakult köztünk (kiemelném, hogy a közös méheszkedesek közben voltak a legemlékezetesebb beszélgetéseim apukámmal).
    Ez közvetetten befolyásolta az Istenhez való viszonyulásomat, mert mint a mi elsődleges Édesapánk, Ő is azt szeretné, hogy neki öntsük ki mindig a szívünket, és ő is mindig a mi javunkat keresi, így a szülői példán keresztül megtanultam Isten felé is így odafordulni.
  4. – az utolsó, de egyik legfontosabb dolog, hogy a szüleimen azt láttam, hogy igyekeztek mindent Isten kezére bízni, a munkájuk eredmenyét is. A méheszet egy mezőgazdasági tevékenység, és ki van téve az időjárás viszontagságainak, illetve sokat vándorlunk velük, amik sokszor nem kicsit veszélyes utazások (nagy rakománnyal olyan utakon, ami nem is nevezhető annak, vagy hegyoldalakba stb). Minden egyes ilyen út előtt édesapámmal imadkoztunk egyet, és így indultunk neki, ami akkor tényleg egy nagyon átélt imadság volt, mert sokszor nem tudtuk, hogy mi áll előttünk, voltak durva helyzetek, de Isten kegyelmes, és mindig volt megoldás is. Így megtanultam azt is, hogy milyen az, amikor teljesen Isten kezébe helyezzük az életünket, persze a tőlünk telhető legtöbbet megtesszük, és nem tétlenül várjuk a csodát.

Ezek elég alapvető dolgoknak tűnnek, de ha jobban mögé gondolunk, nagyon megalapozhatjuk ezzel gyermekeink életét. Meg sajnos azt látom, hogy ma már (akár hívők közt is) egyre kevésbé alap dolog… mindent odapakolunk a gyerek popsija alá, amennyire lehet kíméljük, óvjuk őket mindenben, csak legyen jó tanuló, jó sportoló, szépen “szerepljen” az imaházban, legyen majd diplomája, lakása stb., de kérdem én: ez a legfonosabb???… inkább tanuljon meg élni, örök életet élni!!!
Gyógypedagógusként úgy mondanám, hogy a közös munkával egy komplex fejlesztést adhatunk nekik :), mert a felsoroltak mellett a munkavégzés még kitartásra, fegyelmezettségre, pontosságra, alkalmazkodásra, praktikus tevékenységek elsajátítására, jó idő és erő beosztásra stb. is nevel. Meg egy lehetőség a példamutatásra. A tanulmányaim során is mindig hangsúlyozták a személyes példaadás fontosságát (akármit is szeretnénk megtanítani, ez nagyon fontos), és a Bibliából is ezt tanulhatjuk: példaadás, példamutatás!!!

Még egy dolgot szeretnék kiemelni. Sajnos sokszor hallom azt, hogy most azért nem mentünk gyülibe, mert családiprogramoztunk, mert a héten nem volt idő erre stb. Ez nekem sokszor rosszul esik, mert úgy gondolom, hogy egy jó családiprogramot nem lehet előre leszervezni (itt nem azt mondom, hogy egy kirándulás nem lehet jó, vagy egyáltalán ne menjünk gyüli helyett sehova), hanem hogy inkább a hétköznapi helyzeteket, akár a közös munkát kell megragadni, és családiprogramot csinálni belőle, mert az ilyen spontán helyzetekben alakulnak ki a legjobb spontán beszélgetések. Ezzel senkit nem szeretnék megbántani, lehet hogy majd 3 gyerek után már én is másképp látom…

Tudom, hogy mindenkinek más-más lehetőségei vannak bevonni gyermekét a munkába. Nekünk a méhészet egy jó területnek bizonyult. Hiszem, hogy Isten rávezet ezekre, de kívánom(legfőképp magamnak), hogy keressük is ezeket a területeket, és igyekezzünk a legjobban kihasználni. 

Szomor Viktória

Rivalizálás vagy megelégedés?

Volt már valaha riválisod?

Nem arra a személyre gondolok, aki valamilyen barátságos meccsen próbál eléd kerülni. Nem is arra az illetőre, aki a szüleid figyelmét szeretné elnyerni. Mindannyian tudjuk, hogy egy rivális nem úgy viselkedik, mint egy barát, vagy családtag. Amikor egy rivális játékba kerül, akkor az Ő célja, nem csupán annyi, hogy megnyerje a játékot, hanem az is, hogy Téged félre állítson a pályáról.

Hány és hány embert nézünk ezen a szemüvegen keresztül! Esetleg rád néznek a környezetedben élők így?  Hány és hány kapcsolatot ítélünk halálra azért, mert felvesszük a rivalizálás szemüvegét! Hadd hozzak néhány példát, hogy lásd, mire is gondolok:

  • Ítélkezünk, amikor úgy érezzük, hogy mások elítélnek.
  • Szégyenkezünk, amikor úgy érezzük, mások szégyenletesnek tartanak.
  • Gyűlölködünk, amikor nem tetszik az, amit a tükörben látunk.

Ha, rivalizálok, többnyire önmagammal van problémám, vagy sikeresen elhitették velem azokat a hazugságokat, amikkel megpróbálnak félre állítani a pályáról. Ez, valamennyire láncreakció.

„De valóban nagy nyereség az Istenfélelem, megelégedéssel” 1. Timóteus 6

Úgy gondolom, itt kezdődik a változás. Ha kibékültem Istennel, akkor Ő képes kibékíteni az életem történetével. Elkérhetem Tőle a megelégedés szemüvegét. Gondold csak át: Isten volt az, aki egyedi módon megteremtette a DNS-edet. Ő alkotta meg a szívverésed, a mosolyod, stb. Mivel ennyire figyelmesen követi az életed, úgy gondolom, hogy eddigi élettörténetedben is fel tudod fedezni az Ő újlenyomatát. Hiszen, nem véletlenül kaptál tehetséget, és ennek megfelelően lehetőségeket.

"Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az Úr -: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek." Jeremiás 29:11

Ha így van, és Istennek valóságos terve van Veled, akkor mit gondolsz, lehet riválisod? Úgy gondolom, mondhatjuk, hogy egy olyan Istenhez tartozunk, akinek nincs riválisa, és ez az Isten egy rivális nélküli ígéretet adott az életedre, ami kizárólag a Te kincsed. Nem gondolnám, hogy ez a kincs, ez a rivális nélküli ígéret könnyen megszerezhető, hiszen a riválisok tényként tornyosulnak az életünkben/életedben.

“Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Nem e világból valók, amint hogy én sem e világból vagyok.” János 17:15-16

Jézus szavai is sejtetik, hogy azzal, hogy élet-ígéreteink beteljesedését egy rivális sem tudja elvenni, nem azt jelenti, hogy nincsenek riválisaink. Hanem inkább, annak a megértését jelenti, hogy igazából minden a mi javunkat szolgálja, ha Isten szerinti helyen vagyunk. Továbbá, ha a Szentlélektől kapott erővel küzdjük meg a csatáinkat, akkor a rivalizálás dinamikáját is a javunkra tudja fordítani Isten. Végül is, hálásak lehetünk ezekért az emberekért, mert általuk gyorsabban fejlődhetünk, változhatunk Isten akarata szerint.

Mindezek fényében, el tudod hinni, hogy nem kell görcsösen félned, mert Isten nem csak elkészítette, hanem meg is tartja a helyedet?

Lombos Andrea

Várni? De mire?

Azt hittem nem nehéz ez a téma nekem,…de elmondom. Három embernek is írtam, csak hogy ne nekem kelljen leírni a magam történetét.

Miért? Mert nem tudom, hogy jól csinálom-e.

Amióta eszemet tudom, nem tudom eldönteni, hogy valójában szeretnék-e férjhez menni vagy se. Mellette és ellene is vannak érveim.

Sokszor egyáltalán nem is értem mire mondja azt Isten, hogy nem jó az embernek egyedül. Nekem ez az időszak is igen jó. De most komolyan?! Olyan jól esik az üres kollégiumi szobámra találni, és órákat egyedül tölteni. Oda menni ahova akarok, azt tenni, amit akarok – az Isten adta szabadságomon belül. Egyedül élni, de másokért. Krisztussal, Krisztusért.

De ha arra gondolok, hogy valakivel mélyebben éljem meg az életem, szeretetemmel elhalmozzam, mellette nagyra nőjek, felfedezésre kerüljenek olyan ajándékaim, amik csak akkor jönnek ki, ha van mellé embered, aki csiszol, felnagyít, bátorít, segít tartani a fókuszt, oszlanak a terhek… Hmm, csodásan hangzik. Aztán, azt is szeretném látni, hogy milyen az, mikor a feltétel nélküli szeretetem, hűségem valakire építő, gyógyító hatással van. Awww, nem hagynám ki! (És akkor még nem beszéltem arról, hogy család, gyerekek, közös szolgálat, bizonyság, szerelem, valaki dicsérje, a főztöm 🙂

Nagyjából eddig jutottam el.

Vannak feminista hajlamaim, nehezen veszem, ha előre engednek az ajtóban. Néha úgy érzem fitogtatnom, kell az erőmet, mert én biza erős vagyok és az is szeretnék maradni. Még nehéz értenem mit jelent az, hogy erőtlenségemben vagyok erős… és ha arra gondolok, hogy alávessem magam egy másik személynek, hááát, nem nagyon ugrálok a gondolatért. Persze, tudom, hogy ha beleteszem a szeretet szűrőjét, akkor egészen máshogy hat ez is, de ehhez is fel kell/kellett nőni.

Most mit csinálok?

Tanulok, szentelődöm, hagyom magam csiszolódni, ahogy látod, rajtam van mit bőven, élek, gazdagítom a lelkem, gyűjtöm a mennyei kincseket.

Hiszek abban, hogy Isten terve a javamat és az Ő dicsőségét szolgálja. Ha ez azzal jár majd, hogy feleség legyek, elfogadom az ajándékot, ha pedig azzal, hogy egyedül maradjak akkor is az Ő örömében fogok élni, sok lelki gyermekkel, szolgálattal, lelkesedéssel, és mindennel, ami én vagyok, ahogy most is.

Az egészben a nehéz az az, hogy nem látom előre a tervet. Nem tudom, hogy mi fog történni, fog-e valaha történni valami, mikor fog, és mi lesz velem, ha két év múlva pánikba esem, és nem leszek ilyen laza? Ilyenkor hatványozottan keresem Istent, és válaszokat remélek.

Például néha arra kérem, hogy mondja meg, jelentse ki, hogy akkor én valaha férjhez megyek vagy se? Mert én nem akarok hiába várni (fölöslegesen menteni a képeket pinteresten stb)!! De ez nem helyes motiváció. Nem a félelmekre kell válaszokat keresni, igeversekkel körbepolcolni magunkat és aztán várni. Arra kell törekedni, hogy az Isten lelkébe tudjunk megpihenni, megnyugodni, mert a mi Istenünk neve El Shaddai, ami annyit jelent mindenre elég!

Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján! Zsoltárok 139:23-24

Isten készít ajándékokat az életre számodra is, a legnagyobb ajándék mindenekfelett Ő maga. Ezt ne téveszd szem elől! Az időszakot, míg társra vársz, tedd ajándékká a környezeted és önmagad számára, mert Isten is annak szánja!

Ne félj!

Nyúl Sára

Szeretnék szeretni

Az elmúlt időben gyakran szembejött velem az életem, és nem tetszett amit láttam. Emberekkel találkozva, a dolgaikra reflektálva nagyon gyakran párhuzamot vontam az adott ember és az életem között; feltűntek dolgok, amik arra engedtek következtetni, hogy valahol gond van a gépezetben. Az egyik dolog, ami figyelmeztető jel, hogy nem figyelek oda az emberekre, pedig két éve ez még nagy erősségem volt.
Ez különös. Emberekkel találkozok és igazából érdekel, hogy mi van velük, de valahogy befásultam és nem nyitok, nem érdeklődök, nem fordulok oda…pedig sokszor már a kérdés is megvan, amit feltennék…

Múlt héten meghalt egy nagyon kedves bácsi a gyülekezetből; egy olyan testvér, aki friss hívőként felkarolt, bevont a szolgálatba; számomra szinte az egyetlen, akivel hitbeli kérdésekről lehetett beszélni. Ez nagyon fáj. Soha nem gondolkodtam a jelentlétén, azon, hogy miket csinál, mennyire hasznos és milyen áldás. Szerintem soha nem mondtam köszönetet neki. Nemigen bátorítottam őt és iránta való tiszteletem kifejezésével sem dicsekedhetek. Természetes volt, hogy van. És ez most, hogy nincs, borzasztóan rossz. (Lehet közhelyesnek tűnik; mostanában mintha a közhelynek is tartalma volna)

Mit csinálok most? Ugyanezt. A többi emberrel, akik körülöttem vannak.
Nagyon alap az, hogy értékeljük, szeressük a másikat, még Maslownál is előkelő helyen szerepel, extrovertáltként főleg érzékelem, hogy mennyit dob a hangulatomon, ha kicsike figyelmet kapok; ha viszont nem kapok, akkor jön az imerős senkinemszeret és értéktelenvagyok „szindróma”… sokszor voltam már benne. Mióta tudatosan vizsgálgatom a kapcsolataim, gyakran rácsodálkozok, hogy mennyire önző ez a kapcsolatra teremtett ember, és mennyire szenvtelenül elmegy a másik mellett. Esetleges mellőzöttségem nagy megoldása mindig az volt, hogy futottam az Atyához, és az Atya szeretete olyan sokszor vígasztalt már meg, hogy belémkódolódott ez az érzés.
Szerető Atyám van, akinek a szeretetével én is oda tudok fordulni az embertársaimhoz.

Bennem nagyon megerősödött ez a héten. Nem élhetek itt csak úgy, önzően!  És nem azért akarok szeretni, elismerni, odafigyelni mert ez valami kegyes cselekedet, jó hívőhöz illő. Krsztus dicsőségére szeretném tenni, bár ezt még nem sokszor fogalmaztam meg.
Olyan nagy szeretettel fordul hozzám Isten, hogy ezt érezniük kell a többieknek is.

„Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dícsőitsék a ti mennyei Atyátokat.” Máté 5, 16

Gál Anna

Öröm-ruha

Rosszul indult a reggelem. Későn feküdtem, és a hajnali ébresztéskor, amit a kisebbik gyerek önként biztosít, erőtlenül és felemelő érzések nélkül léptem ki az ágyból. A testem még tette a dolgát, de a lelkemnek több idő kellett volna toppon lenni, imádság, Ige–idő.

Aztán amire már az autóba kerültünk a gyerekekkel egészen elmérgesedett a hangulat. Lehet nem mondtam ki, de őket okoltam, hogy ilyen nehezen indultunk el, hogy elengedték a fülük mellett az utasításaimat és pont induláskor jutottak eszébe a nagyobbiknak a legfontosabb mesélnivalók. És a kapkodós reggeli közben még az áhítatunk is elmaradt, de ez már csak az ajtón kilépve tudatosult bennünk.

Amennyire csak lehetett egy ilyen elindulás után, valamiféle mosollyal és puszival váltunk el, meg nagy adag nyomasztó érzéssel. Az autóba visszaülve egy nyitva hagyott folyóiratra tévedt a tekintetem, az oldalon egy kép volt ezzel a felirattal:

„Gyermekeidnek te vagy a szélcsend, melyet Isten viharos életükbe adott, te vagy a világítótorony, amely utat mutat nekik. Tartsd a frontot!”

Nem volt kellemes tükörbe nézni. Megszégyenülten ültem, és bámultam ezeket a szavakat. Világossá vált, hogy ma reggel a felüdítő szélcsend biztosítása helyett belőlem indult a hurrikán. Engedtem, hogy a gyermeki és éretlen viselkedés felkorbácsolja bennem a vihart. Nem tudtam tartani a frontot, nem is tettem igazán erőfeszítéseket rá.

Ha megtehetném, reggel sokáig a pizsamámban lennék, s volt idő, amikor szinte szokásommá vált ez. De hamar kiderült, hogy nem praktikus ez a pizsamás állapot. Ha becsenget a postás vagy a szomszéd, ciki dél körül pizsamában nyitni ki az ajtót. Még akkor is, ha kisbaba vagy egy tipegő gyermek van a háttérben. Nem érzem magam pizsamában olyan tettre késznek, hatékonynak, mint aki öltözetével is megerősíti, hogy elindult a napja. Ez a pizsamás dolog azért jutott eszembe, mert nemrég olvastam egy frappáns meghatározást az örömről.

„Az öröm nem olyan, mint az újság, amit minden reggel meghoznak, az öröm egy ruha, melyet magadra kell öltened.” Bob Gass

Azt hiszem ma reggel a lelkem pizsamában maradt, és az öröm nem toppant be magától, véletlenül. Én kellett volna magamra vegyem, mint egy ruhát, magamra gomboljam hálaadással, magamra tekerjem Isten dicsőítésével.

 Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek. Filippi 4:4
 Az Úrnak öröme a ti erősségetek! Nehémiás 8:10
Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzék az olaj! Prédikátor 9:8

Linda Dillow a Boldog vagy velem? című könyvében mesél egy férfiről, akinek a felesége folyamatosan rosszkedvű, lehangolt volt és ezekkel az érzésekkel a férjét célozta meg többnyire. A férj azon kapta magát egy nap az utcán, hogy elkezdett követni egy mosolygó, nevetgélő idegen nőt. Az otthoni légkör után hihetetlenül jó érzés volt egy derűs nő közelében lenni.

Ezt a kis történetet mélyen elraktároztam, és eszembe jut időnként. Milyen a férjemnek a társaságomban lenni? Őszintén elgondolkodtam ezen és rájöttem, hogy nevethetnék sokkal többször, s igazán elhagyhatnám a gyermekek minden kihágásának a felsorolását, s a hajszálpontos helyzetjelentést a kellemetlenségek, betegség miatt, meg a többi hasonló szokásomat is. Szelektálhatnék sokkal jobban, hogy mit osszak meg abban a nem túl sok időben, amikor együtt vagyunk. Nem biztos, hogy mindennek hangot kell adnom, ami végigcikázik a fejemen. Meg kell beszélni, ha nagy a jelentősége a kellemetlen dolgokat is, de az arányokra érdemes odafigyelni.

Az öröm döntés, a boldogság választható. Annyi élet bizonyítja, hogy egyáltalán nem a körülmények határozzák meg. Sokszor hallottam már, olvastam már, tudom, mondtam másnak is párszor, lassan ez is elcsépelt lesz… mégis annyiszor azon kapom magam, hogy várom, hogy csak úgy megtörténjen az öröm, csak úgy magával ragadjon a boldogság, s csodálkozom, hogy helyette valami más történik.

Erő és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé.  Példabeszédek 31:25

A három éves fiacskám most tanul öltözni, rengeteget kínlódik ezzel, de nagyon elszánt és kitartó, így napról napra gyorsabban kerülnek rá a ruhadarabok.

Az örömöt felöltözni sem megy egyből, mint a karikacsapás. De kitartással, gyakorlással megtanulhatom olyan gyorsan magamra kapni, mint a tűzoltók a védőöltözetet, amikor hirtelen riasztják őket. Mert vannak helyzetek. Lesznek még nehezen induló reggelek s még kitudja mi.

Mennyei Atyám ma újra elhatároztam, hogy tartani fogom a frontot. Szélcsend leszek, virágzó sziget a férjemnek és a gyermekeimnek. Örülök Benned Uram, így döntök. A csüggedés és szomorúság szelleme helyett felveszem a dicséret palástját (Ézs. 61:3). Erősíts meg Uram, hogy derűs hozzáállással, hálás lelkülettel tegyem napsugarassá az otthonunkat. 

Pápai Márta Zsófia