Nézőpont kérdése

Emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr… 5 Mózes 8,2

Már majdnem hat éve, hogy minden második hét hétfőjén elkészítem családomnak a vacsorát, majd autóba ülök, és 25 km-t utazok a dombokon át, hogy részt vegyek kis házicsoportunk soron következő imaalkalmán. Hat év akkor is hosszú időnek számít, ha ebből két és fél évet tulajdonképpen teljesen kihagytam. Vannak időszakok, mikor nem futja az erőmből, hogy család és munka mellett bármi másra is odafigyeljek.

Néhány hónapja a pusztai vándorlással foglalkozunk. Nem túl érdekes, ha csak részleteiben nézzük. Csupa elindulás, elakadás és ideiglenes megérkezés – mindez végeláthatatlan sorozatban. Összességében nézve mégis lenyűgöz. Nehéz, kihívást jelentő, értékes olvasmány. Küszködünk vele, és küszködünk saját magunkkal is.

A két kezem bőven elég, ha meg akarom számolni, hányan vagyunk. De minden utazás kedvesebb, ha nem egyedül kell azt megtenni. Útitársai vagyunk itt egymásnak az út rövidebb vagy hosszabb szakaszán.

A legutóbbi hétfőn visszaemlékeztünk a jó időkre. A sok-sok együtt elfogyasztott csésze teára, az agyonlapozgatott Bibliákra, az imával töltött órákra, a vidám grillezésekre a Duna partján, születésnapi partikra, esküvői meghívásokra, a gyerekekre, akik közben születtek, s ó igen, a hagyományos, felejthetetlen karácsonyi raclette-vacsorákra is visszaemlékeztünk.

De voltak sötét idők is. Reménytelen, elhúzódó, fájdalmas helyzetek, amikor imádkoztunk ugyan, de úgy igazából és őszintén, a szívünk legmélyén talán egyikünk sem hitt benne, hogy valóban lehetséges a megoldás.

Visszanézve, mint mikor hegycsúcsra ér a vándor, láthattuk, hogy mégis, valóban lehetséges. Mert ami az embereknél lehetetlen, az Istennél nem az.
Lehetséges, hogy kilenc hiábavaló, elrontott műtét után a tizedik végre sikerül.
A házaspárnak, akinek orvosi papírja is volt arról, hogy nem lehet gyermekük, kisbabája születhet.
Tizenhat évnyi imádság, kínlódás és pszichoterápiás kezelés után lehetséges a megbocsátás, s egy szörnyű gyermekkori trauma feldolgozása.
Kiégés miatti hosszú munkaképtelenség és depresszió után lehetséges az új munkahely, az új életkedv.

Tönkrement kapcsolatok álltak teljesen helyre. Összetört szívek gyógyultak meg. Megszégyenülve, köszönettel néztük és soroltuk a csodákat, s köztük a lehető legnagyobbat: saját szívünk csendes, folyamatos átformálódását.

Mi, az ilyen-olyan pusztaságban vándorlók maroknyi csapata – néhány kivételes alkalomtól eltekintve – hosszasan bajlódunk az épp előttünk kanyargó út valamelyik apró részletével. De Isten látja mindig az egészet is. Mi nem látunk sokszor talán semmi mást, csak öt kis követ egy pásztorfiú zsebében, maroknyi lisztet a vékában, öt kenyeret és két halat, mustármagnyi hitet, kicsi kovászt. Látjuk a történet szemünk előtt levő, egyetlen apró részletét. De Isten látja a győzelmet is, látja a csodát, az életet, a kenyeret. Ismeri a történet kezdetét, közepét s a legvégét is.

Néha megállok és visszanézek. Nézem nem csak a jót, nem csak a nehezet – de nézem az egész megtett utat. S minél hosszabb ez a megtett út, annál ragyogóbb lesz valahogy a remény is a szívemben.

Olyan Isten hordoz a tenyerén, aki hisz a földbe hulló magban, hisz a bátortalan, kicsi kezdetekben, hisz a hozzám hasonló hitetlenkedő, könnyen elkeseredő lányokban. Elszántabban remél Ő, mint mi itt mindannyian együttvéve. Örök útitárs. Velünk marad, míg csak meg nem érkezünk. S talán ez az egyetlen olyan tudás itt, valahol mélyen a szívben, ami nem csupán nézőpont kérdése.

Prodán Márta

Régi és mai hithősök

„Nem bolond az, aki odaadja azt, amit nem tarthat meg, hogy megnyerje azt, amit nem veszíthet el.” (Jim Elliot)

Az elmúlt héten végre megnézhettem Mel Gibson legújabb sikerfilmjét A fegyvertelen katona címmel. Nem hagyhattam ki a dokumentumfilmet sem, melyben maga a főhős is megszólal. Desmond Doss, a második világháború (bajtársai szerint is) legnagyobb hőse napokig tartó gondolkodni valót hagyott bennem. Lehet-e valakinek ennyire jézusivá lennie? Kell-e ennyire szó szerint élni az Igét? Elvárja-e ezt Isten mindenkitől? Szép lassan a válaszok is megfogalmazódtak bennem: lehet, kellene, de nem váratik el mindenkitől. A bátrakból és hűségesekből lesznek a hithősök. Helyzet és akarat kérdése, hogy az leszek-e, „de nem bolond, ki Érte él”.

És Isten tovább dolgozott bennem: a gondolataim, a vasárnapi bibliaóra és igehirdetés által… olyan szépen összecsengtek! Eszembe jutott a három ifjú a tüzes kemencében, Dániel az oroszlánok vermében, Pál apostol a börtönben, Eric Liddell a futóversenyben (Tűzszekerek), Jim Elliot az aukák között (A dárda vége) … Valamennyien megkapták a „bolond” jelzőt. Hétköznapi emberekből hősökké lettek, mert vállalták a hit bolondságát.

És mit mondjak még? Hiszen kifogynék az időből, ha szólnék Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról; Akik hit által országokat győztek le, igazságot cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték. Megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard élétől, felerősödtek a betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait. Asszonyok feltámadás útján visszanyerték halottaikat; mások kínpadra vonattak, visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek. Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is; Megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve, Akikre nem volt méltó e világ, ...” (Zsidók 11, 32-38a)

A hatalmas hitet hatalmas próba éri, de hatalmas győzelem is koronázza. „De ha nem tenné is” (Dániel 3,18a)… Nem mindenki hivatott nagy dolgokra az életben. Kicsi hitért kicsi csoda jár. De abban a mustármagnál is kisebb hitben legalább hűséges vagyok? Segítsen az Úr mindannyiunkat! A hétköznapokban és a kritikus helyzetekben egyaránt.

Meleg Adina

Ahol a szív…

Jónás… Menj el Ninivébe! És prédikálj nekik…
Erre Jónás elhúz. Fél. Nem akar. Mély álomba merül.
Minden erejével megpróbálja figyelmét elvonni arról, amit tudja, hogy tennie kéne.
Hogy tudott Jónás aludni a hajó gyomrában? És a halban miért virrasztott?! Jónás szívében levő vihar nagyobb volt, mint amit tenger, szél, villámok, eső  tudott össze barkácsolni. Jónás körül az emberek Istenhez fordultak. Ez csak neki nem ment valahogy. Egészen addig, míg el nem sötétült minden, és míg az egyetlen személy, akihez fordulhatott volna Isten lett. A hideg vízben már teljesen megadta magát annak, hogy ő a próféta, aki hátat fordított a küldetésének.

Átadta magát a megsemmisülésnek. Ekkor jött a három napos sötétség, ahol Isten lelke hozta magával az életet, a világosságot. Adott teret és az időt, míg az elerőtlenedett küldött megtalálhatta Isten szívében a bátorítást. Talán így hangzott Jónás imája:
„Nyomorúságomban hozzád kiáltottam, és te meghallgattál engem. A halál torkából menekítetted meg a lelkem. A víz elnyelte hangomat, te mégis megértetted. Úgy éreztem minden ellenem van, hullámaid átcsaptak felettem. Azt gondoltam eltaszítottál magadtól, azt hittem nem kellek többé neked. Bárcsak újra Veled lehetnék!
Mikor már a szemem is lehunytam, mikor kész voltam meghalni, te közbeszóltál és síromba helyezted bölcsőmet. Csüggedt lelkem panasza Rád talált, ezért mától hálával áldozom neked.
Amit megfogadtam, teljesítem.
Egyedül Te vagy a szabadulás!”

Micsoda bizonyság! Micsoda mozzanatok! Jónást megmentette Isten a haláltól, az engedetlenségtől, megmentette Ninive lakosait, állatait a pusztulástól. Istent nem szégyenítette meg az engedetlen Jónás, a hallgatását, az elmerülését is életre fakadások követték.

Jónás elszalasztotta annak az örömét és áldását, hogy élvezze milyen jó Istennel együttműködni. Nem tudott rácsodálkozni a megtérők első szeretetére, nem dicsőített velük együtt a porba hullás utáni kegyelemben. Mert elfelejtette azt a szent arcot vinni magával, akit a sötétség óráiban ismert meg. Pedig akkor, ott a mélyben tapintható volt a jelenléte Jónás szavaiban is. Értette ki ez az Isten, aki a büszke után is utána megy, aki az egyetlenért kockára teszi a hajósok biztonságát, aki miatt teremtményei békéjét viharrá kovácsolja, csak hogy az az egy megmeneküljön, és végre megálljon meghallani:
– Utánad megyek, hogy te is menj utánuk!

Tanuljuk meg hordozni azt az arcot, ami gyötrődésünkben felragyog. Mert ezzel a szeretett, féltve őrzött fénnyel vagyunk út az Atyához, aki szeretne minden arcban visszatükröződni. Ha most nehéz neked, mert úgy érzed, akár merre fordulsz is, csak vihar és kétség van. Emlékezz! Istennél van az a hely, ahol a szív békére lel.

Nyúl Sára

 

 

 

Mások érzelmi tengercsapásai között

Viharos időszakot élek meg a munkahelyemen. Gondolom máshol is így van ez – az emberek elégedetlenkednek, aztán hibát keresnek, majd áskálódnak reménykedve, hogy így előre jutnak. Egyik nap háborgó lélekkel néztem ki az ablakon, és Oscar Wild szavai jutottak eszembe:

„Az elégedetlenség a legfőbb hajtóerő egy ember vagy nemzet haladásában.” O.W. Valóban így van ez? Hirtelen beugrott egy kép, amit néhány napja a facebook-on láttam. Ez a felirat állt rajta: „Az irigy ember azt kiáltja, miért Ő, a hálás ember azt kérdezi, miért én?” G.A.  Mintha össze keveredne az irigység az elégedetlenséggel, a hálátlansággal… És miközben mások érzelmi tengercsapásai között hánykódom, engem is szétmarcangol, megváltoztat.

Hogyan lesz egy hálás hívő emberből hálátlan Jézus követő?

„Amikor útban volt Jeruzsálem felé, Samária és Galilea között haladt át. Amint beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, és kiáltozva kérték: „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!” Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: „Menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak.” És amíg odaértek, megtisztultak. Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt. Jézus ekkor így szólt: „Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?” És ezt mondta az Úr: „Kelj fel, menj el, hited megtartott téged.” Lukács 17: 11-19

Vajon hány ilyen leprás ember van, akinek van 1-2 megtapasztalása Istennel, de nincs valódi elköteleződése? Talán, egyszerűen nem hálás? Lehet, én is ilyen vagyok, amikor tele van a hócipőm, és az, amit eddig áldásnak tekintettem, most zavar? Mondjuk, Isten ad egy tehetséget, így lassanként sikerül helytállni a szakterületemen belül. A munkatársak is hamar felfedezik ezt, és vagy sarokba próbálnak szorítani, vagy kihasználják, ahogy tudják. És én lassan úgy kezdem érezni, hogy a hátam közepére sem kívánom azt, aminek eleinte örvendtem, és amiért olyan sokszor hálát adtam. Ez hálátlanság Isten felé?

Ahogy leírtam e sorokat, arra jöttem rá, hogy Isten valóban többet adott, mint amit én megtérésem után fiatal lányként el tudtam volna képzelni. Az Ördög sokszor próbálja megtámadni az érzelmeimet, és átfordítani az áldást átokká. Egyedül Isten igéje tud kijózanítani, és megláttatni velem, hogy ebben a megkeseredett, reményvesztett, elégedetlen világban milyen erős bizonyság Róla a hálatelt ember jelenléte, szavai, élete. Mert a hálás ember tud igazán nagylelkű/bőkezű lenni. Ez a nagylelkűség/bőkezűség hálát szül az emberek lelkében, az Isten dicsőségére.

cheering woman open arms to sunrise seaside

Úgy gondolom, nagyon sok rossz hajtóerőt használunk. Miért ne táplálkoznánk a hálából? Miért ne harcolnánk a Gonosz ármánykodásaival szemben? Miért ne őriznénk meg az áldást áldásnak?

Mielőtt a kakas megszólal

a Lukács által írt evangélium 22-24 részeinek csodálatos szövege alapján –

Magamra ismertem Júdásban, ahogy a nép háta mögött próbálta meg elárulni Őt. Nem is annyira az árulásban, mint az igyekezetben, a látszat minden áron való fenntartásának az igyekezetében láttam meg önmagam. Magamra ismertem a tanítványok versengésében, a vágyban, hogy én legyek a kedvenc, a legkülönb, egyenlők között is a legegyenlőbb. Magamra ismertem Péter tagadásában. Én tudom, mennyire szerette a Mestert, s hogy mennyire nem a levegőbe beszélt, mikor azt mondta, kész a halálba is követni Őt. Tudom, mit érezhetett, mikor keserves sírásra fakadt meghallván a kakas hangját ott, a történelem legfájdalmasabb hajnalán. És magamra ismertem a tanítványok erőtlenségében, a csontokig hatoló fáradtságban, miközben csupán néhány lépésnyire tőlük vércseppet hullajtott földre valaki kedvesnek a homlokáról a kínzó halálfélelem.

A Húsvét előtti hét ebben az évben különösen is zsúfolt volt. Szerettem volna én áhítatban elmélyülni, félhomályos templomban ünnepi muzsikát hallgatni, a Megváltót imádságban utolsó útjára ez évben is elkísérni. De végül aztán csak annyira futotta, hogy minden nap tíz perccel korábban kezdtem el a hajnali készülődést. Vastag, kopott pulóvert húztam a pizsamám fölé, majd átvágva a harmatos udvaron, Szentírással és forró kávéval a kezemben   kicsit leültem a hideg kerti házban, hogy elolvassak pár sort, mielőtt felkel a dombok mögött a Nap. Azért kedves nekem ez a hely, mert templommá vált számomra életem nem is egy nehéz időszakában. Mindig itt időztem a legszívesebben mikor szomorú voltam, mikor kudarcot vallottam, mikor úgy éreztem, nincs számomra már a világon sehol sem hely, csak itt, ahol nyugodtan kisírhatom magam az asztalt díszítő egyszerű, olajfából faragott kis kereszt mellett.

Egyik nap elolvastam Júdás árulását, másik nap Péter tagadását, harmadik nap Pilátus kézmosását, negyedik nap Heródás gúnyolódását, ötödik nap a tömeg kiáltozását, a tanítványok menekülését. S magamra ismertem mindegyikükben. Egyikük sem volt nálam rosszabb, semelyiküknél sem voltam jobb. Tőlünk, emberektől, akkor sem, most sem, a lehető legjobb szándékunk ellenére sem telik sokkal több.

Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” „Uram – felelte –, készen vagyok rá, hogy a börtönbe, sőt még a halálba is kövesselek.” Ő azonban így válaszolt: „Péter, mondom neked, mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor letagadod, hogy ismersz.” (Lukács 22:31-34)

Jézus tudta, hogy Péter el fog esni. S imádkozott is érte, de nem azért, hogy ne essen el, hanem hogy megmaradjon a hite. Számára nem az volt a kérdés, hogy lesz-e a bukás után majd helyreállás, hanem az, hogy mikor. Ő tudta, mire hívta el ezt az embert, és hitt benne mindvégig, oly elszánt hittel, amilyenre csak azok képesek ezen a földön, akik nagyon-nagyon tudnak szeretni.

Az elhívás mindenkinek szól. Nem csak az erőseknek, nem csak a bátraknak, vagy a bűnteleneknek. S mikor leginkább hisszük, hogy elveszítettük, hogy méltatlanná váltunk rá, s hogy véget ért életünkben a legszebb történet : még csak ott és akkor kezdődik el. Amikor elérjük azt a mélységet, ahonnan már talán nem is lehetséges tovább esni, akkor lesz szívünkben is oly mélyre szántva a talaj, hogy az odavetett magvaknak lesz esélyük végre jó helyre esni, szárba szökkenni, s idővel gyümölcsöt is teremni. Az igazi remény pont a legkeményebb időkben, a legnagyobb mélységekben ver gyökeret.

A kudarc valamilyen egészen felfoghatatlan módon lesz lényeges részévé az elhívásnak. Mert csak aki volt már nagyon szomorú, az tud igazán vigasztalni. Aki volt már erőtlen, az tud igazán bátorítani. Aki esett már kétségbe, az tudja, mi az igazi hit, s aki esett már nagyot, az tud másokat irgalommal felemelni.

Semmi sem vész kárba. Feltámadás nélkül nem lett volna megváltás. Kereszt nélkül nem lett volna feltámadás. Árulás, tagadás, kézmosás nélkül nem lett volna kereszt, s bár nem hinném, hogy Isten akarja a bukásunk –  kegyelmében mégis felfogja az összes esésünk, az összes botladozásunk és megaláztatásunk, s azzal vigasztal, hogy még ezeket is fel tudja használni országa építésére.

Norwichi Julianna így fogalmazta ezt meg nálam sokkal-sokkal szebben : Először van a bukás, aztán a bukásból való felépülés – és mindkettő nem más, mint Isten kegyelme.

A hajnali olvasások végén aztán rájöttem arra, amit amúgy is tudtam : nincs szebb ünnepünk a Húsvétnál. Nincs ennél reményteljesebb, biztatóbb, felemelőbb.

A szeretet nem akadályozza meg az összetöretést, hanem részévé teszi azt egy sokkal nagyobb jónak.

Ha egyetlen mondatot lenne szabad csak mondanom, akkor talán ezt:

Húsvét azt jelenti, hogy a szeretet erősebb, mint a halál.

Megismétlem : a szeretet sokkal erősebb, mint a halál.

Szégyellsz engem?

Tizenhat évesen az életem egy drámai változáson ment át. Kapcsolatba kerültem az Istennel. Megtapasztaltam, hogy ő valóságos, hogy vívódó, küszködő lelkem problémáira Ő a válasz. Átéltem bűneim bocsánatát. Újjászülettem. Soha nem tapasztalt örömöt éltem át, csendet és reménységgel teli jövőképet.

Nyári szünet volt, s nemsokára visszakerültem a középiskolás éveim kellős közepébe. Huszon annyi szempár leste, hogy mi a csuda történt velem. Mindig volt néhány barátom, akikre számíthattam, de ha a Jézus Krisztusba vetett hitemről volt szó, valójában egyedül maradtam. De tele volt a szívem szeretettel, hálával és örömmel, az első szeretet tüzével és néha reszkető hanggal, de nem hallgattam el, ha kérdeztek és vallást kellett tegyek Jézusról.

Az egyik emlékezetes alkalom egy hittanóra volt. Akkor még nem voltam bemerítkezve, a szüleim unitárius templomban kereszteltek, így ilyen hittanórákon vettem részt.  Közeledett a húsvét. A tanárnő valami egészen izgalmasan közelítette meg a témát. Felírta a táblára Jézus halotti bizonyítványát, miközben buzgón kérdezgetett. Végül boldogan nyugtázta: „Látjátok ő is ember volt, semmi több. Született, meghalt, és a tanítványai nem tudták feldolgozni a halálát és a gyász tagadásaként ellopták a testét és a feltámadását hirdették.”

Ott ültem valahol egy harmadik, negyedik padban, a pad mögött a kezemben szorongattam a Bibliámat, és csak azt tudtam, hogy én most itt nem hallgathatok. Felálltam és engedélyt kértem, hogy elolvassak néhány igeverset a Bibliámból:

Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok…
Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk." 1.Kor. 15: 17,19

A tanárnő arcszíne emlékszem, hogy nagyon vörössé vált. És egy rövid időre talán ki is ment az osztályteremből. Elég idő volt arra, hogy az osztálytársaim szikrázó pillantásokkal illessenek.

Nem sokkal később egyik hittanórán az igazgató kíséretében jelent meg. Korábban és később sem volt erre eset más órákon sem. Házi feladatként a Bibliáról kellett esszét írni. Szorgalmasan megírogattuk. A tanárnő felolvastatott egyet, ami neki különösen tetszett, s csak megjegyezte, hogy van egy, ami nem illik bele a képbe, de elfogadja azt is. Az igazgató felkapta a fejét és elnézést kért a tanárnőtől, hogy megzavarja az órát, de ő igencsak kíváncsi arra az egyre, ami más, mint a többi, hadd olvassa fel a szerzője.

Így tehettem bizonyságot, kényelmesen, egy megírt szövegről olvasva a rettegett igazgató előtt, akinek innentől kezdve a megtisztelő figyelmét élvezhettem. Később egy személyes beszélgetésben ennél többet is mondhattam. Tisztelettel bár, de szerette tanórákon is előhozni a hitemet.

"Ekkor magához hívta a sokaságot tanítványaival együtt, és ezt mondta nekik: "Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.
Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.  
Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Mert mit adhat az ember váltságdíjul lelkéért? Mert ha valaki szégyell engem és az én beszédeimet e parázna és bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal." Márk 8:34-38

Nemrég egy evangelizációs istentiszteleten Péter tagadásáról volt szó. Péter nagyon óvatosan követte Jézust azon a sötét éjszakán.  Közel sem volt az a Mestere körül hangoskodó, vehemens Péter, aki kijelentette, hogy megy bárhová vele, börtönbe, halálba.

Ott a tűz mellett melegedve, a megalázott, halálra szánt Mestert távolról szemlélve, félelemmel a lelkében olyan könnyen jöttek a szájára a tagadás szavai. Csöppet sem volt felemelő Hozzá tartozni, akit rugdostak, köpködtek, kigúnyoltak.

Sokszor leírtam magamban ezt a Pétert. Hogy tehette? Aztán annál többször láttam meg magam a nagycsütörtöki éjszaka történetében. Isten megszólított Péter tagadásán keresztül. Eszembe juttatta azokat az időket, amikor szorosan mentem mellette, követtem az első szeretet tüzével. Amikor nem érdekelt, hogy mit kockáztatok, mit veszíthetek, nem mérlegeltem.

Régen voltam tizenhat éves. Ma már sokszor vagyok olyan, mint akkor Péter. Óvatos. Kiszámítok minden lépést. Mérlegelek. Követem Jézust, de olyan távolságból, hogy ne származzon belőle hátrányom. Sem nekem, sem az enyéimnek.  Felvállalom a hitemet, de csak annyira, hogy ne legyek kiközösített. Teljesen ledöbbenek, amikor mégis úgy sikerül, hogy a keresztyén értékrendem komolysága miatt kinéznek. Vívódom, hogy mit tettem rosszul.

Aztán rádöbbenek, hogy nem tettem rosszul semmit. Ha megvetnek, kigúnyolnak, mert igazán hiszek Krisztusban, akkor van minden a legnagyobb rendben. Talán a tolerancia hangoztatása miatt nehéz felfogni, hogy ez ma is így van: Aki követi Jézust, teljes szívvel, felvállalja a hitét egyszerűen, kompromisszumok nélkül azt a többség soha nem fogja ünnepelni. Sőt, előfordulhat, hogy ezeken a döntő pontokon túl egyedül fogja találni magát a hitével. Jézus azt mondta:

Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” János ev. 15:20

A boldogmondások közül az utolsóban azokat mondja boldognak, akik miatta vannak gyalázva, üldözve, akikről miatta terjesztenek hazugságokat. Ha igazán tanítványai vagyunk Jézusnak, akkor osztoznunk kell az ő földi sorsában, a keresztben is. Hogy a dicsőségben is osztozhasson velünk.

Az a kereszt, amiről Jézus beszél nem az élet nehézségeinek a költői megfogalmazása, nem betegség, nem szegénység, nem a gyász, vagy munkanélküliség, hanem a Krisztust bátran megvalló élet szégyene, kiközösítése.

Egy olyan világban élünk, ahol nem ciki a paráznaság. Ahol azt a fiatalt piszkálják az iskolában, aki tisztán szeretné megőrizni magát a férjének vagy a feleségének. Mert neki olyan is lesz.  Ma már nem szégyen a kényelem, az anyagi biztonság, vagy egy kellemetlen szituáció megoldásának érdekében védtelen magzatokat ölni. Nem nevetséges pénzt adni ki olyan gyógyszerekért, amelyekben nincs hatóanyag. Nem igazán szégyen másnak lenni. Olyan kedvesen adagolják már a gyerekeink mesefilmjei is a homoszexualitást, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Az a világ, amiben most élünk egyre elfogadóbb a mássággal szemben. Bizonyos másságokkal szemben. Másokkal kevésbé.

Mert hinni az Istenben, nem csak úgy általában, hanem mint a világ Teremtőjében, mint egyetlen Megváltóban, mint nem csak megölt, de feltámadt Krisztusban, igen így már azért elég ciki. Hinni, hogy Ő ma is él és valóságos kapcsolatban élhetünk vele, ez már gáz.

Mert a kereszt átokfa. Mert Jézus Krisztus mindig is a megütközés sarokköve lesz. A kő, amit kerülgethetsz, amivel megütközhetsz újra meg újra, vagy amire ráépíthetsz egy új, egy örök életet.

Ma újra elkötelezem magam a kereszt hordozására, Krisztus feltételek nélküli követésére, és Pállal együtt megvallom:

"Nem szégyellem az örömhírt, mert az az Istennek hatalma, amellyel megmenti mindazokat, akik őbenne hisznek." Róma 1:16 

A Pokol (2)

Ezért kiáltok egy-két igét a pusztában:

De megfizet személy szerint azoknak, akik gyűlölik őt, és elpusztítja őket. Nem késik megfizetni személy szerint annak, aki gyűlöli őt. 5.Móz 7.10 

Tehát, nem békén hagyja őket, hogy éldegéljenek a szeretettől távol. Hanem megfizet és elpusztít. Semmi, de semmi passzív nincs benne.

Mert a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. Róma 6.23 

Ez egy másik kifejezés arra, hogy megfizet. Kifizeti a zsoldot. Odaállsz Isten elé, ő pedig megadja a jussod, ami a halál.

De mondom nektek, hogy sokan eljönnek napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában; akik pedig a mennyek országa fiainak tartják magukat, kivettetnek a külső sötétségre, ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. Máté 8.11-12

Ez nagyon fájdalmas. Olyanok vettetnek ki, akik a Mennyek országa fiainak tartják magukat. Ezzel a megállapítással kezdtem a cikket. És újra egy aktív ige: kivettetnek. Nem ott maradnak, hanem kivettetnek. Tehát most még nincsenek a külső sötétségben. És azt hiszik, hogy nem is lesznek, mert a Menny vár rájuk. Egyetlen esélyük, ha leülnek, elkezdik olvasni és elhinni a Biblia szavait, és megtérnek. Ha nem térnek meg, akkor nem a mostani állapotuk folytatódik tovább, hanem kivettetnek a sötétségre, ahol sírás és fogcsikorgatás van, örökre.

És egyszerre felkiáltottak: Mi dolgod velünk, Isten Fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt meggyötörj minket? Máté 8.29

Ezt a démonok mondják, akiket Jézus kiűz a gadarai megszállottból. Az aktív ige: meggyötörj. A démonok azért könyörögtek, hogy hadd mehessenek a disznókba, mert ők tudják, hogy a Pokol milyen. Ha mi is értjük, hogy milyen, hozzájuk hasonló elszántság van bennünk. A Pokolnál sokkal, de sokkal jobb leugrani egy szikláról, és megfulladni. Én azt gondolnám, hogy leugrani és megfulladni, az gyötrődés. Nos, a démonok tudták, hogy ez nem számít gyötrődésnek, a Pokolhoz képest.

Ha pedig a szemed botránkoztat meg téged, vájd ki, és vesd el magadtól: jobb neked, ha fél szemmel mégy be az életre, mint ha két szemeddel együtt vettetsz a gyehenna tüzére. Máté 18.9

Jézus a Hegyi Beszédben érzékelteti ugyanezt. Azt hiszed, hogy nagy dolog lenne kivájni a szemed és eldobni? Ha azt hiszed, hogy ezt brutális, akkor fogalmad sincs a gyehennáról! A gyehenna, az brutális. Egy szem kivájása, vagy kar levágása ésszerű megelőző intézkedés, ahhoz képest. Én, ha lehet, kihúznám ezt az életet két szemmel és két karral, úgyhogy Dáviddal együtt imádkozom:

Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Zsolt 139.23
És amint elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik. Zsid. 9.27

Ezt érdemes arra az esetre megjegyezni, amikor reinkarnáció hívőkkel beszélgetünk arról, hogy a Biblia mit tanít. (Főleg olyan reinkarnáció hívőkkel, akiknek Jézus a személyes megváltójuk…)

Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik bemennek azon. Máté 7.13

Jézus nem beszél mellé. A legtöbb ember el fog kárhozni.

Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában. Máté 10.28

Ez az egyik kedvenc igém az egész Bibliában! Annyi bátorságot tudok belőle meríteni! Ha egyetlen igét kellene választanom, ami minden nehéz helyzetben jusson eszembe, ez lenne az! Mi lehet a legszörnyűbb, amit tehetnek velem? Hogy a testet megölik. És Jézus azt mondja, hogy ettől nem kell félni! Egyetlen lény van, akit félni kell, Istent, mert Ő, csakis Ő az, aki a lelket is elpusztíthatja. (Jel. 1.18: Nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.) Semmi és senki más nem férhet a lelkemhez! Ha a lelkem Istené, teljes biztonságban vagyok. Az egyetlen, ami elveszhet, az a testem, de az így is-úgy is el fog, emiatt kár aggódni. Ó, hogyha az egyetlen, aki elpusztíthatja a lelkem, az igazi valóm, az pont az, aki a legjobban szeret! Aki a saját Fiát áldozta azért, hogy ne kelljen elkárhoznom! Akkor mekkora az én biztonságom! Érinthetetlen. Nem lehet elpusztítani. Örök életű vagyok. Dicsőség legyen Istennek!

Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. 1. Ján. 4.17

A Biblia tanítása lenyelhetetlen. Ott akad az ember torkán. Két lehetőség van, vagy megrágja, vagy kiköpi. Nem lehet elfogadhatóan beszélni a Pokolról. De ha nem hiszem el a Biblia tanítását a Pokolról, akkor felesleges Jézus áldozatáról beszélni. Akkor mitől mentett meg Jézus? Attól, hogy rossz házasságom legyen? Attól, hogy alkoholizmusba meneküljek? Vagy az agykontrolltól? Vagy a rossz jegyektől? Vagy a panaszkodástól? Komolyan? Ezektől mentett meg? Ezért halt meg? Ugye, nem.

17 éves korunkban, a legjobb barátnőmmel elvonultunk egy hétvégi házba kettesben, és felolvastuk a Bibliát, az első laptól az utolsóig. Egyik fejezetet ő, a másikat én. Felbecsülhetetlen érték ez az életemben. Sok lenyelhetetlen igét találtunk, ahol dönteni kellett, hogy az igét alázzuk meg, vagy saját magunkat. Az utóbbit választottuk, ami hitem szerint azzal jár, hogy az örökkévalóságot nem a Pokolban fogjuk tölteni, hanem a Mennyben. Már átmentünk a halálból az életbe. Megosztom veletek talán a legdurvább igét, amit meg kellett rágnunk. Akiknél a cikk eddig is kiverte a biztosítékot, azok ne olvassanak tovább. Akik viszont eldöntötték, hogy Isten az Isten, azoknak kívánok örömteli meghajlást őelőtte. Viszlát lenyelhető kereszténység. Íme:

Lesújtott Egyiptom elsőszülötteire, mert örökké tart szeretete. Zsolt 136.10 

A Pokol (1)

Amerikában felnőtt egy nagyon érdekes nemzedék. Ez azért lehet számunkra tanulságos, mert Amerika mindig 10-15 évvel előttünk jár, tehát érdemes megnézni, hogy mire számíthatunk. Felnőtt egy olyan evangéliumi nemzedék, amelyikről nekünk, magyaroknak nehéz elsőre megállapítani, hogy nincsenek újjászületve. A következőket vallják: Jézus a személyes Megváltójuk, aki értük halt meg a kereszten. Szeretik őt, tisztelik, mert ő jó, egy példakép. Hisznek a Bibliában és az imádságban, abban, hogy Isten jót tervezett az életük felől, meg akarja őket áldani, kisegíteni a bajból, stb. Hisznek a családi és konzervatív értékekben. Vasárnap gyülekezetbe járnak, a szókincsük és szokásrendszerük megegyezik azzal, amire egy hívőtől számítunk. Ha felszínesen nézzük. Közelebbről viszont, az életük pontosan ugyanolyan, mint a hitetleneké. A szívük ugyanolyan. Keresztény iskolába jár a gyerekük, de ugyanolyan arányban válnak el, mint a hitetlenek. Elmennek a gyerek fellépésére, de az ellazuláshoz szükségük van alkoholra. A férfiak benne vannak a gyülekezeti tanácsban, de otthon pornót néznek. A nőknek fontosabb a külső megjelenés, mint hogy a férjüknek örömet okozzanak. Fizetik a tizedet, de a céljuk, hogy megteremtsék maguknak a kényelmes nyugdíjas éveket. Az Istennel való kapcsolatuk valójában nem létezik. És hogy mi az a kérdés, amivel a legkönnyebb őket felismerni? Ez: hiszed-e, hogy a Pokol egy valóságos hely, ahova Isten, aki minden élőt megítél, száműzi a Sátánt, démonokat és minden hitetlen embert, aki valaha élt. Ez az örök szenvedés helye, ahonnan nincs menekülés. Sőt, a Pokolba szám szerint több ember fog kerülni, mint a Mennybe. Gondolom, kitaláltátok, hogy mit mondanak erre, ugyanis nem hiszik. Elmondom, mit hisznek. A Pokol egy allegória, egy kép. Annak a képe, hogy milyen rossz, amikor el vagyunk választva Istentől. Amikor “nem a szeretetben vagyunk”. A kárhozat egy Istentől elválasztott állapot, ami passzívan történik meg az emberrel, aki nem Istent választja. Tehát már most igaz azokra, akik nem őt követik, és ez a helyzetük folytatódik. Nem a szerető Isten csinál velük valami rosszat, hanem ők nem akarnak Istennel lenni, és ez egyszerűen folytatódik a örökkévalóságban.

Ez a hit számomra logikus, elfogadhatóan hangzik, én magam is sok érvet tudnék felhozni mellette. Tudnék róla igét hirdetni, és jól tudnám alkalmazni, amikor valakivel megosztom a hitem. Ez a hit elfogadható és emészthető. Egyetlen egy gond van vele. A Biblia az ellenkezőjét tanítja. Azt tanítja, hogy a Pokol egy valóságos hely, nem egy jelkép. Hogy egy életünk van, utána Isten ítél, és elkerülünk büntetésünk vagy jutalmunk helyére. Nincs átjárás. Nem a földi élet folytatódik. Tehát, aki a Pokolba kerül, nem a földi életének megfelelő minőségben él tovább, Istentől távol, hanem a meg nem szűnő szenvedés vár rá. Hogy miért fontos, hogy mit hiszünk a Pokolról?

1) Mert minden fontos, amit a Biblia tanít. Ha hiszem, hogy a Biblia Isten szava, akkor azt kell hinnem a Pokolról, ami a Bibliában van. Ha nem hiszem, hogy Isten szava, akkor azt hiszek, amit akarok. De akkor tegyek egy szívességet a világnak, és ne hívjam Jézust a “személyes megváltómnak”, mert senki nem jár jól vele.

2) Mert ha a Pokol egy jelkép, akkor mindenki csináljon, amit akar, aztán vagy rátalál Istenre, és a Mennyre, vagy az isteni szeretettől távol, a saját útjain él és hal. Az ő dolga, az ő útja. Ha viszont a Pokol egy valóságos hely, és a kárhozat örök és borzalmas, akkor ki akarom halászni az embereket, mielőtt megfőnek a levesben. Emlékeztek, amikor a Schindler listája című filmben, Schindler a végén sír, hogy az autójáért még két embert megmenthetett volna a haláltáborból. Az arany fogtöméséért még egy embert. Na, Schindler tudta, hogy Auschwitz nem egy allegória.

Számtalan igehirdetést hallottam már én magam is, mellyekben a Pokolt elfogadható módon akarta bemutatni az igehirdető, és hosszan magyarázta, hogy Isten milyen logika alapján engedheti, hogy ilyen szörnyűség történjen az emberrel. Hogy ezt nem is Isten teszi, hanem az ember magával, stb. Nincs messze az az idő, amikor az evangéliumi keresztények Magyarországon is ezt fogják hinni.

Ezért kiáltok egy-két igét a pusztában. Folyt köv.

Az Úr az én pásztorom

Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm. 
Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. 
Zsoltárok 23:1,2

Néhány nap volt még hátra e szép világra való jöttöm negyvenedik évfordulójáig, s én úgy éreztem, soha életemben nem voltam még ennyire szomorú. Születésnapi lehangoltság, állapítottam meg tárgyilagosan, majd szembenéztem a lánnyal, aki reggelenként a fürdőszoba tükréből szokott rendszeresen visszanézni rám. Nem irigység volt ez, nem féltékenység, nem nosztalgia, és nagyon remélem, nem is hálátlanság. Nem tudom, mi a neve az érzésnek, mikor egyszer csak ott áll az ember egy kétágú létra tetején, s átlendítve lábát a csúcson arra készül, hogy elinduljon a másik, a lefelé tartó ágon.

Kicsit fájt az idő múlása. Fájt, hogy én nem leszek már többé szerelmes, nem születik többé gyerekem, hogy én ezeken már rég túl vagyok, s most valami más következik. Bánatom – csodaszép családom és élményekben gazdag életem fényében – egészen nevetségesnek tűnt, s oly szűkké zsugorította össze körülöttem a világot, hogy alig kaptam levegőt.

De a meghívás, amivel az idők kezdete óta hívogatják a kereső emberi szívet, sohasem szükségre szól. Bőségre szól. Füves legelőkre, csendes vizekre és megterített asztalra.

S a meghívás nem válogat. Mindig oda érkezik, ahol éppen vagyunk, oda, ahol a legnagyobb szükség van rá.

Én, ha jól emlékszem, épp a mosókonyhában voltam, s épp a kosárból már kifolyó szennyest próbáltam szétválogatni, mikor hirtelen, magától, nem a szennyest láttam már, hanem a régi, évek óta jól működő mosógépet. De nem is a mosógépet, hanem a tényt, hogy van kire mosni, van kinek a kedvéért keresgéljem a ruhakupacban – másnapi tornaórára feltétlenül kimosandó – az Egyszarvúak igenis léteznek feliratú pólót.

Felegyenesedve belenéztem a falon lógó tükörbe, elmosolyodtam, s arra gondoltam: ezek az én szemeim, körülöttük a kis, táncoló mosolyráncokkal, ez az én arcom, s már csak ezért is kedves nekem. Végignéztem a kezeimen, a lábaimon, s arra gondoltam: ez az én testem, nem tökéletes, mégis, ideiglenes otthont tudott adni három gyermekünknek, s leghűségesebb társam a mindennapokban is, kezdve a hajnali óráktól, mikor álmosan felkelek reggelit készíteni a családnak egész késő estig, mikor még végigmegyek a házon, és leoltom az itt-ott égve felejtett lámpákat.

S ahogy mentem az üres szennyes kosárral át a folyosón, nem a szétdobált cipőket és iskolástáskákat láttam főleg, hanem a tényt, hogy van hol egyáltalán végigmenjek, láttam a házat, benne a lakókat s magát az otthont, mely sokkal több, mint téglák, lépcsők, küszöbök, cipők s mosnivalóval küszködő háziasszonyok gyűjteménye.

Kilépve az udvarra láttam a kis krókuszokat, a macskát a mogyoróbokor alatt, a madarakat, a fenyőfát, rajta a szarkafészket, s onnan már csak egészen kicsit kellett feljebb emelnem a fejem, hogy lássam magát az Eget, melyről nem is azt a legnagyobb vágyunk tudni, hogy van, hanem azt, hogy végtelen és hogy lakják.

Félelmem, hogy nem lesz többé igazán szép élményem az életben, magától oldódott fel az ég kékjében, felhővé lett.

Ha volt a pusztában mindennapi manna, és van az asztalunkon mindennapi kenyér, s van mindig egy-egy újabb lélegzetvétel, akkor lesz újra szép is. Az évek pedig nem múlnak, hanem telnek. Tele jósággal, harcokkal, esésekkel, könyvekkel, képeslapokkal, vasalni valóval, nevetéssel, sírással, szeretettel.

Úgy veszi karjára a bánatos emberi lelket a Jó Pásztor, mint kicsi, erőtlen bárányt, s viszi egy ideig, nagy szeretettel, míg új erőre, bátorságra nem kap. Aztán leteszi, járjon csak tovább a saját lábán.

Az öröm árnyékában

„mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” 1. Thesszalonika 5:18

Létezik egy lelki gyakorlat, amit én néhány hónapja bevezettem az életembe. Hadd osszam meg veletek! Még, ha nem is sikerül naponta, de igyekszem hetente feltenni magamnak a kérdést – Mit vihetek az én Istenem számára? Alig rebegem el a kérdést, máris hallom a választ – Az örömöd megörvendeztetne Engem is.

Úgy gondolom, az öröm nem olyan, mint a boldogság. Míg a boldogság pillanatnyi, addig az öröm nem egy körülményekbe zárt érzelem. De, mikor születik meg az öröm?

„Te tanítasz engem az élet ösvényére, nálad teljes az öröm, jobbodon örök gyönyörűség van.” Zsoltárok 16:11

A valódi örömöt nem a földi szépségek, nem a tárgyak, nem az emberek adják meg, hanem az Istennel való belsőséges kapcsolat. Amikor Istennel kapcsolatban vagy, és Őrá nézel, akkor észrevétlenül el kezd gerjedezni az öröm-parázs a szívedben. Észre vetted már? Az öröm, többnyire a hálára való képességünkön is alapszik.

De, ha őszinték vagyunk, be kell ismernünk, hogy bizonyos lelki évszakokban, mintha elköltözne az öröm az otthonunkból, lelkünkből. Egy-egy élethelyzetben kipréselni sem tudjuk magunkból…

Én is küzdöm ezzel … most különösen …

„Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek, tudva, hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez. Az állhatatosság tökéletes cselekedetet jelent, hogy tökéletesek és hibátlanok legyetek, minden fogyatkozás nélkül.” Jakab 1:2-4

Miközben felemészt az aggódás (és száműzi az örömöt), Isten a fenti Igét hozta elém. Ez alapján, a szenvedés alatt lelki növekedés, érettség hódíthat teret a lelkünkben. Nehéz időszakainkban emlékezhetünk arra, hogy ez alatt az idő alatt Isten egy új és nagyszerű dolgot akar velünk cselekedni, mert fokozatosan azzá formál, akivé látni akar. Tudjuk így látni a nehézségeinket, próbáinkat?

„Igaz áldozattal áldozzatok, és bízzatok az Úrban! Sokan mondják: Kicsoda láttat velünk jót? Hozd fel ránk arcod világosságát, ó, Uram!” Zsoltárok 4:6-7

Ez az Ige tovább viszi az eddigi gondolatokat. Az öröm annak a várása is, amit Isten fog tenni az érdekedben! Hiszed, hogy Isten meghallgat és cselekszik az érdekedben?

„Bizony, elrejt engem hajlékában a veszedelem napján, betakar sátra rejtekében, sziklára emel föl engem. Most is fölemeli fejemet ellenségeim fölé, akik körülöttem vannak; ezért örömmel áldozom sátrában, énekkel zengedezem az Úrnak. Halld meg, Uram, hangomat, hívlak! Irgalmazz nekem, és hallgass meg engem!” Zsoltárok 27:5-7

Lehet, hogy örömöd megélésében az is akadályoz, hogy olyan terheket cipelsz magaddal, amiket valójában nem kötelező magaddal vinned. A tehermentesség öröme a hívő ember egyik kiváltsága, ne felejtsük el, és tegyük le Isten előtt azt, ami kioltja az öröm parazsát bennünk!

„Boldog ember az, akinek az Úr nem tulajdonít bűnt, akinek lelkében nincsen csalárdság.” Zsoltárok 32:2
 „A vidám szív jó orvosságul szolgál, a szomorú lélek azonban kiszárítja a csontokat.” Példabeszédek 17: 22

Az öröm egyaránt jó számodra és a körülötted élők számára. Tudom, néha jó viaskodni azzal a nehézséggel, amin éppen átmegyünk, de az öröm sokkal jobb válaszreakció számodra, és a környezeted számára egyaránt. Emlékszem, azok a hívő emberek, akikre fel tudtam nézni, örömtelik maradtak a próbák idején is. Tudták, hogy Ő jó, még akkor is, ha fájt a szívük! Látod? Az öröm nem csak rád hat, hanem a környezetedben élőkre is. Az Ő nehézségeikre is jó gyógyszer lehet. Ne feledd, a Te Istennek adott válaszod másokat is vezethet a sötétebb időszakokban.