Próba

Mindjárt a megtérésem után égett bennem a misszió utáni vágy, elmondani fűnek-fának azt a csodát, amit az Úr tett velem. A világból csöppentem Isten csodálatos világába, minden új és szokatlan volt, de ugyanakkor nagyon otthon éreztem magam, vagyis negyven év után végre Otthon voltam.
Életem értelmet nyert, feltöltődött értékkel, minden félelmemből kimentett Ő. Mindennap egy újabb kaland várt rám Megváltómmal.

A bemerítkezésem utáni első reggel, úgy ébredtem, hogy szinte a föld felett lebegtem, öröm és teljes béke uralkodott egész lényemen. Minden olyan új és csodálatos volt. Már-már azt érezem, hogy máris megélem az Édeni tökéletességet. Csakhogy az első próba (mert ugye ki kellett próbálni hogy az új ruha illik-e reám?) megismertette velem a föld porát. Ebben a lelkileg csecsemő korban elég gyakran volt személyes megtapasztalásom Istennel, és szinte számba rágta (nem túlzok) a szavakat, hiszen az Igét még nem igen ismertem, mindenben nagyon kezdő voltam. Persze ez később hajlamossá tett arra, hogy sok mindent személyes megtapasztalásaimra vezessek vissza, de mivel Isten nem téved semmiben ez rásegített arra, hogy sokkal figyelmesebb legyek az Igére minden helyzetben.

Istennel 180 fokos fordulatot vesz életed akkor, amikor átadod azt Neki, viszont ha nem vagy felkészülve arra, hogy bármikor újabb és újabb fordulhat következhet be, akkor könnyen egyensúlyt veszthetsz, s toporoghatsz egy helyben, míg újra célba jutsz.

Annyi mindenre tanított már az Úr, és minden győzelem után azt gondolod talán már képesítve vagy,  mikor hirtelen jön egy újabb öltés. Mintha minden addigi hiábavaló lett volna, s újra kezdődik a gyötrelem, hogy szinte belejajdulsz, szinte úgy érzed innen már nincs kiút, s talán úgy is lenne, de akkor megszólal a kűrt, lehullnak Jerikó falai, mert az Úr szól:

"Ne félj és ne rettegj; mert az Úr Isten, az én Istenem veled lészen, téged el nem hagy, tőled el sem  távozik."

Mint mondtam minden vágyam az volt, hogy úttörő missziómunkát végezzek, hogy ott éljek valahol az első sorokban. Ezt az Úr 22 év után meg is adta nekem, de nem az én elképzelésem szerint, hanem az Ő feltételei szerint. Akaratlanul is feltevődött bennem a kérdés :’‘Vajon el kellett veszítsem azt kit ezen a földön legjobban szerettem, hogy ez teljesüljön?” Ám valaki ezt mondta: “Nem, inkább az Úr használta fel a halálát, hogy itt legyek.” Érződik a különbség a kérdés és a válasz között, ugye?

Viszont az, hogy most itt vagyok ahol vagyok egy kemény lecke volt, és talán nem is az elemibe, hanem az óvodába kerültem. Bizony elég gyakran elszégyellem magam egy- egy próba után: “Vajon igazán még csak itt tartanék?”
De mindenért hálát adok Istennek, mert ha néha nagyon fájdalmas, akkor annál csodálatosabb Vele kalandba vágni és Jerikót meghódítani.

Edzésterv

Nem vagyok sportos, soha nem sportoltam igazán kitartóan semmit. Talán a futás jelenti az egyetlen élhető (és pénztárcakímélő) megoldást számomra az erőnlétre, a mozgáshiányból adódó betegségek megelőzésére, a testem karbantartására. Sokat segít abban, hogy legyen erőm, felkapni a gyermekeimet, tudjak könnyedén utánuk sprintelni, ha kell.  Abban is segít, sok más egyéb mellett, hogy derűs legyek, és a hangulatingadozásaimat is jobban kezeljem.

Ó, és persze, arra is jó, hogy ne tapadjanak rám olyan könnyen a fölösleges kilók. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez számomra nem is olyan fontos.

Az idei tél még a szinte mediterrán éghajlatú városkánkban is hosszú volt. És hideg. Nem bírtam kitartani a futásban. Vagy az erős mínuszok, vagy a sorozatos megbetegedések tartottak vissza. Az a mozgás, amit be tudtam iktatni helyette kevés volt, így tavasz közeledtével alig találtam nadrágot a szekrényemben, amit magamra tudtam rángatni a rám mászott fölösleges zsírréteg miatt.

Lassan, óvatosan, de megjött a tavasz, így boldogan vetettem bele magam újra a futásba. Csakhogy nem számoltam azzal, hogy azt a plusz 5-6 kilót is cipelnem kell futás közben magamon. Lihegve róttam a köröket a kedvenc futóhelyemen és eszembe jutott egy ige.

„Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát." Zsidók 12:1

Okos kis cuccok vannak tervezve, hogy a kulcsot, telefont könnyedén magunkkal tudjuk vinni futásra, belső zárt zsebek, telefontartó karpánt, ennek ellenére én nem szeretem, ha velem vannak. Elterelik a figyelmem, zavarnak. Ezeket könnyedén ledobom magamról, de a zsírszövettel más a helyzet. Sokkal nagyobb elszántság, kitartás kell, hogy megszabaduljak tőle.

Futnom kell vele együtt, nem tehetek másként. Emellett nemet kell mondanom az édességekre, a fölösleges kalóriákra, az esti lakomák többségére. Még ha kísértenek is. Csak így tud egyre könnyebb lenni a haladás a futásban, s a testem is.

 

Ha valakit mozgásra bátorítottam egyáltalán nem bánom, de elsősorban egy másik futásban szeretnélek motiválni.  Abban a futásban, amit az Istentől kapott életutunk illusztrálására használnak a Biblia szerzői.

A hit útján nem lehet csak sétálgatni, nézelődni. Lekuporodni az út szélére és mások fáradtságos munkáját bámulni. Ha ezt tesszük, egyre inkább elzsírosodik a lelkünk, tele leszünk ítélkezéssel vagy önsajnálattal. Megtalálnak a kísértések is, ránk rakódnak a bűnök, terhek. Lehet, hogy remekül tudunk másoknak tanácsokat osztogatni a pálya széléről, de mi magunk, ha nem futunk, alkalmatlanná válunk a küzdelemre.

Futni kell. Kiüríteni a szívünket minden fölöslegestől, amitől csak lehet. Szakítani azzal, amit az Ige megmutat, hátat fordítani a világnak, az embereknek való megfelelésnek, s amit nem tudunk egyszerűen ledobni magunkról, mint egy kulcscsomót, azzal állhatatosan megküzdeni. Ezek lehetnek rossz szokások, függőség, visszatérő kísértések, aggodalmak, gyengeségek, bármi, ami akadályoz abban, hogy kitartóan haladjunk Isten útján.

Ne mondd azt, hogy majd akkor szolgálok az Úrnak teljes erőbedobással, amikor tökéletes leszek, amikor nem lesznek kísértéseim, amikor teljes mértékben gyógyultnak fogom érezni magam a múltam sebeiből, amikor nem fogok aggódni… Hogyan tudnék szolgálni mások felé, amíg a saját életemben is vannak hiányosságok, problémák?

Indulj el tökéletlenségeid ellenére azon az úton, amire hív és indít az Úr. Ne vegye el a kedved a szellemi futástól, az hogy hol tartanak mások, és te hol tartasz. Vannak futók, akiket rossz látnom, mert kétszer annyit futnak, mint én, és még csak ki sem pirosodnak igazán. Arról nem is beszélve, hogy milyen alakjuk van.  De kár ezzel túl sokat foglalkozni, én itt tartok, és nem fogok leállni azért, mert mások mérföldekkel előttem járnak. Próbálom inkább motiválni magam a példájukkal.

Vannak makacs terhek, amelyektől útközben, futás közben fogsz tudni megszabadulni. Útközben erősödik meg az izomzatunk, szellemileg is. Ha edzett vagy, nem tudnak könnyen ide oda dobálni a különböző tanítások, irányzatok. Nem visel meg úgy egy negatív élethelyzet, egy nem várt kritika. De ehhez élni, mozogni, működni kell az Úrban. Nem csak vegetálni a templom padjaiban, s várni, hogy egyszer majd egy varázsütésre megváltozik minden.

Számomra ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy betervezem minden napra, hogy felveszem a „futócipőmet”, vagyis a Bibliámat, és keresek egy nyugodt helyet imádni Istent, tanulmányozni az Igét, megkérdezni, hogy mit szeretne kezdeni velem, figyelni rá, majd engedelmeskedni. Azt is jelenti, hogy egy gyülekezethez tartozok, ahol megkeresem a módját, hogy hűségesen szolgáljak az ajándékaimmal, épüljek és építsek.  S nem utolsó sorban azt is jelenti, hogy túllátok a gyülekezet falain, és kész vagyok Krisztus örömhírét hirdetni bárhol, bárkinek.

Röviden ez az edzési terv.

Sokszor nehezemre esik elindulni, futni. Kemény küzdelmeket vívok magammal, vagy a visszatartó körülményekkel, míg valahogy kilépek az ajtón. De futás közben már nagyon jó tud lenni s utána még jobb. A felszabaduló endorfinok kényeztetnek, és látom, hogy a testem hálás, megszolgálja, amit érte tettem nagyobb teherbírással, hatékonysággal. S ez csak a test.

 

„A mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt; és világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok: milyen reménységre hívott el minket, milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, hívőkön.” Efézus 1: 17-19a

Jóel

A minap kérdezte a hatéves lányom, hogy milyen az, amikor valaki jó föld, és a szívében kikel az Ige magja, aztán sokszoros termést hoz. Ez olyan, mint a szerelem, a szülés, vagy a zene. El lehet magyarázni, hogy mi történik, de nehéz egy velőig hatoló érzést szavakkal átadni. Milyen az, amikor a halott papíron, a halott betűk életre kelnek, és mindennek Teremtője megszólal. De nem úgy szólal meg, hogy a fülünkkel halljuk, átgondoljuk, mérlegeljük, kidobjuk, vagy megjegyezzük. Hanem a szívben szólal meg. Elakad a lélegzet, és az embert a lénye közepén megragadja. Olyan könnyen formálja, mint fazekas az agyagot. Olyan mint összehasonlítani egy szívgyógyszert, egy nyitott szívműtéttel. A gyógyszert én veszem be. A műtétet viszont a Sebész végzi.

Ma, amikor megszámlálhatatlan könyv és cikk van ujjnyújtásnyira, amikor mehetnék pszichológushoz, vagy millió féle terápiára, amikor hipnózisban feltárhatnák a legmélyebb bugyraimat, akkor leülök, és elolvasok egy prófétai könyvet, egy több ezer éves gyűjteményből, amiről hiszem, hogy Isten szava. És nem a próféta szólal meg. Nem egy pszichológus, nem egy lelki mester. Hanem Isten. Nem kell értenem, hogy miért így. Nem értek a szerelemhez, a szüléshez, vagy a zenéhez. De ismerem.

Jóel próféta könyve két részből áll, egy előtte és egy utána részből. És az itt a lényeg, ami a kettőt elválasztja. Röviden annyi a sztori, hogy Izrael elfordul Istentől, ezért jönnek a sáskák, és mindenkinek lerágják a húsát. Folyik a vér, megy a jajveszékelés. Aztán Izrael visszafordul Istenhez, segítségül hívja a nevét, Isten megbocsát, és jön az áldás. Mindenből sok van, mindenki boldog. Ez Jóel könyve. Amikor elolvastam, nem tudtam, hogy a benne lévő próféciák mire vonatkoznak. Egy korról beszél, vagy többről? Mi az, ami már megtörtént, és mi az, ami az utolsó időkben fog? Elkezdtem wikipédián, meg itt-ott utána olvasni. Önmagában az is említésre méltó, hogy a Bibliában van egy csomó prófécia, és hogy ezek be is következnek. De ettől még önmagában, ez egy halott könyv lenne. Amikor Isten megszólal, az az igazi. És nekem azt mondta, hogy nem ez itt a lényeg. Mindegy, hogy hány prófécia szerepel benne, hogy melyik esemény történt már meg. Az a lényeg, hogy mit tudok meg Róla. Mi az a viszony, amiben Ő és az ember elképzelhető. És van egy rossz hírem azoknak, akik szeretik a korrektet, a kiszámíthatót, a diplomatikusat. Isten nem tart fent velünk partneri viszonyt. Igen, vannak barátai. Vannak olyanok, akik “tárgyaltak” vele, akik alkudoztak. De ezek kivétel nélkül olyan emberek, akiknek a térde keményebb volt, mint a talpa. Akik imádták, akik az életüket kockára téve engedelmeskedtek, akik félték a Mindenhatót. És volt az életükben egy-egy alkalom, amikor merészet kértek. Példáuk Ábrahám, Mózes, vagy Dávid. De úgy követni Istent, hogy én eldöntöm, hogy merre hány méter, nem lehet.

Néhány éve részt vettem egy bibliodrámán, ahol az volt az egyik feladat, hogy fel kellett venni egy olyan testhelyzetet, ami most jellemzi az Istennel való kapcsolatomat. Aztán egy olyat, amire vágyom, hogy jellemezze. Jól ki vannak találva ezek a feladatok, mert magam is meglepődtem, hogy mit csináltam, és hatással volt rám. Az első esetben “Isten” mellé álltam, és kinyújtottam a karom, hogy kezet fogjunk. Ilyen érzés volt: beszéljük meg, mindketten mondjuk el a szempontjainkat, jussunk közös nevezőre. A második esetben “Istennel” szemben letérdeltem a földre, és felemeltem a karjaimat felé. Azt éreztem, hogy: Te vagy az Isten, és én imádlak és hódolok előtted. Ma sokkal közelebb vagyok ehhez a képhez, és Jóel prófétának is van ebben része. Az, hogy Istennel milyen viszony képzelhető el, véresen komoly dolog. A sáskák nem csak jöttek, és elvitték a termést. Olyan hadsereg jelent meg, ami után nem maradt más, csak halál.

"Pusztulás jön a Mindenhatótól" (Jóel 1.15)

Az űrlények támadása is riasztóan hangozhat, de azért, amikor pusztulás jön a Mindenhatótól, akkor érdemes megérteni, hogy ennek mi az oka, és hogyan lehet elkerülni. Istennel ez működik: én tartok bűnbánatot, Ő megbocsát. Én megtérek, Ő megigazít. Én könyörgök, Ő megszán. Én kérek, Ő ad. Ez az egyetlen módja! Nem lehet megbeszélni, kiegyezni, fair megállapodást kötni. Nincs mód arra, hogy én tegyek le valamit az asztalra, és Ő legyen lekötelezve. Hogy én adjak, és Ő legyen hálás. Hogy Ő tartozzon nekem. Erre egyszerűen nincs lehetőség. És minél tovább reménykedem egy ilyen viszonyban, annál közelebb vannak a sáskák. Nála egy kulccsal nyílik a zár: Te vagy az Isten! A Mindenható, magasságos Isten!

Tudjátok, mi az érdekes? Rengetegszer hallottam már azt a kérdést, hogy egy szerető Isten hogyan engedheti meg a szenvedést. Az erre adott válasz mindig arra összpontosított, hogy mit jelent az, hogy Isten szeret, hogy ő jó, hogy szabad akarat van, stb. Szerintem ezzel a válasszal eltévesztettük az ajtót. A két szóból, hogy ‘szerető Isten’, sajnos azzal a szóval foglalkozunk, amelyikkel nem kéne. Ugyanis nem az a magyarázat, hogy milyen ez a szeretet, hanem a másik szó: hogy ő ISTEN! Jó reggelt! Hogyan engedhet meg Isten valamit??? Érzitek ennek a kérdésnek az abszurditását? Ahogy Francis Chan mondaná, az hogy most levegőt vettél, az Isten irgalma, mert úgy döntött, hogy ad még egy lélegzetet! Hogyan tehet meg Ő valamit? Mindennel és mindenkivel azt tesz, amit akar! Mindannyian, minden egyes ember, aki valaha élt, méltók vagyunk a szüntelen szenvedésre és örök kárhozatra. Amíg ez nem világos, amíg azt hiszem, hogy majd én fogom Istentől számonkérni a döntéseit, addig nem tudom azt sem felfogni, hogy ez a végtelen, mindenható, teremtő és ítélkező Isten, az egyetlen Fiát adta, hogy keresztre feszítsék, és meghaljon azért, hogy nekünk örök életünk legyen. És azt, hogy a saját Lelkét adja belénk, hogy a mindenható Isten saját Lelke lakik a belsőnkben.

"Térjetek meg teljes szívvel, böjtölve, sírva és gyászolva! Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat!" (Jóel 2.13)

Mi választja el Jóel könyvében az átkot az áldástól? Az a felismerés, hogy Isten az Isten. Aki ezt felismerte, azt messziről észre lehet venni. Akkor is térdel, amikor áll. Ezeket a jeleket akarja látni Isten: sírás, böjt, ima. Megváltozott élet. Mindenki részt vesz. Hálaadás, ünnep. És segítségkérés. Számomra mindig vonzó volt a Melkisédek epizód. Szeretem az olyan nehezen érthető, mélyen szellemi igerészeket, amiket nem tennének bele mondjuk egy gyermekbibliába. A Zsidókhoz írt levélben van egy fontos mondat Melkisédekkel kapcsolatban, aki megáldotta Ábrahámot:

"Márpedig minden vitán felül a nagyobb áldja meg a kisebbet." (Zsid. 7.7)

Azzal, hogy kérek, azt mondom Istennek, hogy Te vagy a nagyobb. Szükségem van Rád. Ezzel tud Isten mit kezdeni. Alig várja, hogy adhasson.

Minden nincsen rendben

Minden nincsen rendben, de nem is lehet. Annyi oldal, megannyi szál, dimenzió és vetület…hogy lehetne minden-minden ott, ahol kell, ahol szeretném, hogy legyen?

Szeretném, ha a nyakkendő dalolna, amikor megigazítom a másikon,
ha a madarak, akiket etetek akkor ennének az ablakom előtt, mikor keresőn fürkészem őket, ha jönne a jegyellenőr, mikor mégis váltottam jegyet a villamosra,
ha tudnám, hogy akiért imádkozom meg fog térni hamarosan,
ha érezném hogy jelen pillanatban is fejlődök,
ha dorombolna kicsit Isten, amikor meghalok önmagamnak…
Na, de mégis minden javára válik annak, aki hisz?

Ültem a lelkigondozómmal szemben, és vártam, hogy szedjen darabokra, mert tudom, hogy baj van, de én már minden oldalról körbejártam magam, néztem befelé, néztem kifele és a felfele nézést sem hanyagoltam. Nem tudom hol rontottam el. De ne kíméljen, kész vagyok még kisebbre zsugorodni. Nincs vesztenivalóm.

Beszélt hozzám, és elmondta, hogy mit lát, mi van velem.

Nem is gondoltam, hogy ennyire rossz nekem. Egyszerűen csak nem értettem miért érzek gyászt ott legbelül, még ha tudtam is. De neki öt perc után leesett, hogy bennem, egyszer minden egész eltörött.

Kerestem és keresem én is az élet szépségét, és sokszor rá is csodálkozom, és próbálom hol megragadni a mát, és meglovagolni annak tajtékzó hullámait, vagy mélyre menni a víz alá, vagy pörögni a felszínen a habok között.

De elveszítettem valamit, ami én vagyok. Azt az ént, ami a legbenső én, amit őrzünk, amit viszünk magunkkal, amit Istentől kaptunk. Én elhagytam ezt a kicsi ént pár éve, és nélküle vacakolok azóta.

Egészen múlt péntekig ezt nekem senki nem mondta ki. Senki nem vette észre, hogy valami hiányzik. Csak én éreztem egy állandó fekete fátyolt, ami sokszor maga alá gyűrt, és utáltam, hogy nem tudok továbblépni, szégyelltem, hogy még mindig ugyanaz az érzés kerülget, néha pedig csak tapostam, hogy fogyjon alólam, ez a foszlani nem akaró szövet…

És most valaki azt mondta, ismerjem meg ezt a belső szomorúságot, mert ő a reménységem. Reménység arra, hogy megtaláljam azt, amit egyszer elveszítettem.

Háromnegyed úton azt mondta, hogy ezek a nehéz tapasztalatok közelebb visznek másokhoz, így jobban tudom majd őket érteni, szeretni, emelni.

  • (Kösz, de nem vagyok Jézus, hogy a sebeim gyógyítsanak! Nem kértem magamnak ekkora szerepet. És nincs ennek más módja?)

Félelmetes látni, hogy Isten a halálból hogyan kreál életet. Nem mondom, hogy nem lennék boldogabb a tapasztalataim nélkül, de mélységében nem így élném meg az életet.

Tegnapig valamiért nem láttam az isteni tervben, amit ma mintha mégis. Annyit láttam, hogy én csak áldozat vagyok saját történetemben, hogy nekem annyi jár, hogy sokszori halálommal élethez segítsek másokat. Próbáltam eddig ennek örülni, de nem volt túl őszinte az öröm.

Az csak ma jutott eszembe, hogy a sokszori halál, sokszori feltámadást is jelent, a sok seb, sok gyógyulást, a nehéz próbák, erős hitet csiszolnak, a hosszú gyász pedig nagy ünneplést.

Jézus ismeri a betegségeimet, elhordozta szégyenem.  Tömlőbe gyűjti a könnyeimet és fontosnak tartja tudni hány hajszálam van. A Gecsemáne-kertben kiitta a keserű poharat, annyira szeretett. Ma is annyira szeret, így bízom benne, hogy minden javára válik annak, aki hisz, aki hitetlenül hisz annak is, … legalább is hitem szerint.

Ő az, aki gyászomat örömre fordítja. Hozzá tartozom.

Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg - mondja könyörülő Urad. Ó, te nyomorult, vihar tépte, vigasztalan! Íme, én drágakövekre építem falaidat, zafírokból rakom le alapodat. Rubinból készítem el falad párkányát, és kapuidat briliánskövekből, összes határaidat meg gyémántokból. Ézsaiás 54.11-12

 

 

A szeretet útjai

Vannak ők, a született tehetségek, a vezéregyéniségek, hangadók, jég hátán is megélők, éltanulók, osztályszépek, szólóénekesek, mesterszakácsok, közönségkedvencek, ők, kik úgy tűnik, mindig tudják, mit gondolnak, mit akarnak, és hova tartanak.

S annyira jó, hogy vannak! Emelem előttük a kalapom! Teljesítményük csodálatra késztet, kiállásuktól, tetteiktől, de úgy gondolom, pusztán csak a létüktől is sokkal szebb a világ.

S vagyunk mi, a többiek. Mi, kik nem merünk túl hangosan énekelni. Nem szólalunk fel a munkaértekezleten, nem veszünk részt semmilyen versenyen, s képesek vagyunk egy egész forró nyáron át hosszú nadrágot viselni, mert annyira csúnyának látjuk hirtelen a lábunkat. Vagyunk, de félreállunk, ha  felmerül a gondolatnak már csak a csírája is, hogy akad valaki más, ki tehetségesebb, okosabb és szebb nálunk.

Vannak ők és vagyunk mi, s oly messze vagyunk néha egymástól, mint Föld az Égtől, mint Nyugat a Kelettől, mint Makó Jeruzsálemtől.

Működik a faluban, ahol élünk, egy kórus. Gospel-kórus. Főleg nők járnak a próbákra. A karmester a gyerekeink zenetanárnője volt, s egyszer meghívott, menjek én is énekelni. Nemet mondtam. Időnként megismételte a hívást, s én mindig nemet mondtam, gondolván, úgysem tudok szépen énekelni, úgyis túl halk a hangom, úgyis túl félénk vagyok. Nem hitte el. Azt mondta, énekelni mindenki tud, s különben sem szólistákra van szüksége, hanem kórusra, emberekre, akik tudnak és akarnak valami szépet létrehozni együtt. Így történt, hogy egyszer csak ott találtam magam egy próbán, s azt ugyan azóta sem tudom, mennyire vagyok tehetséges, egy viszont biztos: énekelni nagyon szeretek. Megtaláltam a hangom. S ami még jobb: társakra találtam.

Olvasom Keresztelő János alázattal teljes, mindenféle álszerénységtől mentes szavait:

…aki utánam jön, erősebb nálam, arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem. Máté 3:11

Olvasom Jézus elismerő, leereszkedést teljesen nélkülöző szavait is:

Bizony, mondom néktek, nem támadt asszonytól születettek között nagyobb Keresztelő Jánosnál.

Elképzelem, ahogy odalép hozzá megkeresztelkedni, s arra gondolok, sokkal többet jelentett ez egyszerű gesztusnál. Tettével örökre példát mutatott, hogyan lehet odaállni egymás mellé, elismerni, felemelni egymást, szavakkal és tettekkel.

Millió szent és profán, kimondott és kimondatlan formája van annak, ahogy egymást bátoríthatjuk, de a forrás, úgy gondolom, ugyanaz. A szív a fontos, és a belőle túlcsorduló szeretet.

Hallottam egy túlsúlyos nőről, aki azt mondta: most elmegyek az uszodába, felveszem a bikinim, s az lesz az ajándékom a barátnőim számára, hogy – karcsúságukat még jobban kiemelendő – odaülök melléjük. Szerintem ez csodálatos ajándék, s oly igazi lelki szépségről, érettségről tesz bizonyságot, amire csak nagyon kevesen képesek.

A szeretet nem vár különleges alkalmakra, hogy megmutassa önmagát.

Nem vár tapsot, figyelmet, elismerést, jutalmat. A szeretet csak úgy van.

Néha odaáll altot énekelni, hogy annál szebben csengjen a szoprán.

Hosszasan csiszolgat s útjára bocsájt egy akár egészen rövid írást akkor is, ha mások közben könyveket írnak.

Rajzol, fest, főz, köt, horgol, fotózik, s nem hagyja abba, ha a másé sokkal több lájkot kap.

Elindul a futóversenyen, bár tudja, nem ő fog győzni.

Odaadja azt, amit csak ő tud adni. Irigység és sértődöttség nélkül, kedvesen adja a keveset is, a tökéletlent is.

S ha ezzel csodálatot kivívnia nem is sikerül, felajánlása akkor is ajándék: mások bátorításának és felszabadításának gyönyörű ajándéka, melyre, mint a mindennapi kenyérre, oly nagy szüksége van időnként ennek a világnak.

A szeretet csodája ha megtörténik, megáll egy-egy áldott pillantra az idő.

S akkor már nincs külön olyan, hogy ők, nincs külön olyan, hogy mi.

Akkor már csak olyan van, hogy mi.

Bárcsak elismerne valaki!

Kifordult világunkban mintha nem férne bele a tévedés, a hiba. Lehet, hogy Te is, másokhoz hasonlóan a tökéletességet várod el önmagadtól, vagy másoktól. Ez elérhetetlen vágy! Isten a hűséget várja el abban, amit Neked adott. Ez elérhető! És, ha ez lebeg a szemed előtt, akkor motivált vagy abban, hogy munkádban, hitéletedben, jellemformálódásodban növekedj az Isten akarata szerint. Ugyanakkor Isten egy kiegyensúlyozott életstílust vár el, amiben a munka mellett van idő az otthonra, gyülekezetre is. Isten igéje figyelmeztet arra a csapdára, aminek reneszánszát éljük ma. Az Ő beszéde:

„Megment a helytelen úttól, és az álnokul beszélő embertől; azoktól, akik elhagyják az egyenes ösvényeket, és sötét utakon járnak. Örülnek, ha rosszat tehetnek, vigadnak a gonosz fonákságokon. Ösvényeik görbék, útjaik hamisak.” Példabeszédek 2:12-15

Ha őszintén magunkba tekintünk, lelkünkben is felismerjük Ahab kapitány szavait, aki megszállottan üldözi Moby Dicket, a nagy fehér bálnát.

„Mi az, miféle névtelen, kifürkészhetetlen, földöntúli lény, miféle csalfa, rejtett úr és parancsoló, miféle kegyetlen és irgalmatlan császár, aki arra késztet, hogy minden természetes szeretet és vágyakozás ellenére így rohanjak, nyomakodjam, furakodjam folyvást előre, aki vakmerően elvégezteti velem azt, amit a magam természetes szívében még merni sem merek?”

Mennyi mindent megteszünk azért, hogy jó benyomást keltsünk az emberekben! Úgy is mondhatnánk, hogy az elismerés megszállottjai vagyunk! Gondolj csak a munkahelyedre. Mennyire fontos, hogy mit gondol a főnököd? Vagy mennyire fontos, hogy hogyan látnak a kollégáid? Vannak, akik annyira szomjazzák az elismerést, hogy annak hiányába tényleg bele betegednek! Vannak, akik megszerzik a számukra befolyásos emberek elismerését. De mi történik néhány hónap után? Vajon néhány év távlatából is ugyanazt állítanák Rólad? Gyanítom, hogy nem. Többnyire, amiért küzdünk, amit nehezen szerzünk meg, csupán egy felülértékelt változékony tükör. Valójában nem az emberek mulandó véleményére van szükségünk, hanem az Isten véleményére, hiszen az örök. A hívő embernek szabadsága van ebben, hiszen nem vagyunk az emberek szolgái, szabadok vagyunk attól, hogy az elfogadás érdekében minden áron mások tetszését keressük.

„Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfeledkeznék a ti cselekedeteitekről és arról a szeretetről, amelyet az ő nevében tanúsítottatok, amikor a szenteknek szolgáltatok és most is szolgáltok.” Zsidók 6:10

Nekünk az Isten tetszését kell keresni! Ez egyszerre szabadít fel, és helyez ránk egy sokkal szorosabb köteléket, mint amit az emberi elvárások tekernek a derekunk köré. Tehát, munkahelyünkön nem vagyunk az emberek szolgái, viszont Isten a kezünkbe helyezte a lehetőség kártyáját. Lehetőség, hogy a munkahelyeden az Ő tanúja legyél, hogy képességeidet, kitartással az Ő dicsőségére használd fel. Ne cseréld le az Isten elismerését az emberek elismeréséért, hiszen az csak egy felülértékelt változékony tükör. Figyelj és szeresd a körülötted levő embereket. Tudd, hogy nem a Te személyed, hanem a Jézus Krisztus jelenléte az életedben okoz feszültséget a környezetedben. Mert Jézus választás elé állítja az embereket.

Ne akarjunk minden áron, görcsösen megfelelni az embereknek, ellenben minden erőnkkel és képességünkkel keressük az Isten elismerését.

„De hála legyen Istennek, aki a Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket, és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt. Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között: ezeknek a halál illata halálra, azoknak az élet illata életre. De ki alkalmas erre?” 2 Korinthus 2: 14-16

 

Gondolatok Philip Yancey, Az imádság c. könyv alapján

Egyik nem hívő barátnőm indított egy „imaláncot” az egyik nehéz vizsgájának sikerességéért. „Imádkozzunk együtt a vizsgámért” nevű facebookos csoportot is csinált, ahova aktuális kérdéseit, félelmeit írta ki ezzel kapcsolatban. Úgy érezte abban a nehéz helyzetében más nem segíthetett rajta. Kimerítően sokat tanult, és nem is értette mi hiányzott első nekifutásra, így megkérte a legszorosabb barátait, akik zömével nem hívők voltak, hogy imádkozzanak érte.

Nem is értettem, hogy jutott eszébe, de arra gondolt, hogy az Isten, aki számára olya távoli, talán mégis foglalkozik teremtményével, legalább akkor, ha az esik, bukik, kezét tördeli az Ő segítségéért.

És mennyire igaza volt! Az ima szükséglet. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy Istenhez képest én ki vagyok. Valaki, akit megváltott, valaki, aki az Ő gondviselésében él, valaki, aki az Ő munkatársa, valaki, aki tehet a rábízottakért, de Tőle soha sem független.

„Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” János 15:25

Az ima az a hely, ahol összeomolhatunk Isten jelenlétében, és összeolvadhatunk azzal a szeretetkapcsolattal, aki Ő. Fontosabb a hogyantól is, hogy forduljunk hozzá, kérleljük, könyörögjünk, zaklassunk. Mert a fohászaink, ha rólunk is szólnak, Istennel való találkozásunkkor valami változhat bennünk, hosszú panaszaink során felidéződhet, hogy a hang, ami kijön a torkunkból még él, és ezért ha jobban belegondolunk, reménykedhetni kezdünk, mert valójában nincs nagyobb dolog, amit Isten nekünk tud adni, mint Ő maga.
Míg én azon gondolkodom, hogy Isten vajon hall-e engem, vagy figyel-e bizonytalan dicséreteimre, Ő kerúbok, szeráfok és angyali lények seregével körülvéve fordul felém. Számon tartja lehulló hajszálamat, szétmorzsolt könnycseppjeimet, és örömét leli abban, hogy velem van. Azért jött, hogy megkeressen, addig vagyok, míg megtart.

„Mert az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.” Máté 18.11

Ki vagyok én?

Tizenhárom év. Tizenhárom éve felnőtt nőnek mondhatom magam. Hivatalosan. Nem volt sok időm megszokni ezt a státuszt, hamarosan foglalógyűrű díszítette az ujjam, majd nem sokra rá a jegygyűrű. Egy év után pedig már többé este sem kellett elengednem szerelmesem kezét. Majd szintén nem telt el egy év, és én fiatal kismamaként koptattam az egyetem padját. Aztán az elkövetkezendő évek is leginkább erről szóltak. Lettem két gyermek édesanyja, majd háromé, és most már négy kicsi lélek kapcsolódik hozzám elválaszthatatlanul. Ahogy így visszagondolok az elmúlt tizenhárom évre, egyéb sem történt velem, csak mindegyre változás és változás. Előbb szüleim és testvéreim számára voltam fontos, és ők nekem, aztán a férjem és én, majd a gyerekek. Folyton alakult mindaz, aki és ami vagyok. Még a testem is folyton változott, alakult az élethelyzeteimnek megfelelően. Egy kicsit elmerengtem ezen, hirtelen belém hasított: melyik énkép bír ki ennyi változást? Hogy lehet az, hogy mindig, minden helyzetben bizonytalanság nélkül kimondhassam: ez vagyok. Milyen erősségű lehet az a vihar, amely egyszerre mindent felborít, és otthagy szárny-szegetten, összezavarodottan, szememben égve egy kétségbeesett vággyal: hol találok egy igazmondó tükröt??

Az elmúlt házas-körön többek között említésre került az az igei igazság, miszerint két boldog ember tud boldog házasságban élni, vagyis ne a társadban keresd a megelégedést, hanem Krisztusban. Senki más nem tehet téged boldoggá ezen a földön, csakis Jézus Krisztus. Aki Őt megtalálta, és aki ilyen társat talált, az élhet boldog házasságban.

Ez az igazság tényleg szabaddá tesz! Lehet bármilyen változó körülöttem minden, mehetek át bármilyen mély élethelyzeteken, semmi sem számít annyit és úgy, hogyha valamikor is egész lényeddel érzékeltem, a saját fülemmel hallottam Isten halk és szelíd hangját: „enyém vagy”.

“De most így szól az ÚR, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” Ézs 43,1

Az Övé vagyok. Mondhat bárki bármit, kapcsolatokat élvezhetek, kapcsolatokat gyászolhatok, felfigyelhetnek rám vagy átnézhetek rajtam mások, értékelhetnek vagy bírálhatnak… egy a fontos és az igazán lényeges: az Övé vagyok.

A páskabárány

„Amint a juhot levágni viszik, és amint a bárány néma a nyírója előtt, úgy nem nyitja meg a száját." Apcsel 8.32

Amikor a tizedik csapásra gondolok, általában a hangos szereplők  jutnak eszembe. Mózes, aki a fáraónak megmondja a tutit, és nagy haraggal sarkon fordul. A fáraó, aki ellenáll. Az egyiptomiak, akik jajveszékelnek, mert mind elveszítik az elsőszülöttjeiket, a fáraótól egészen a börtönben raboskodóig. Az izraeliták, akik több millió emberrel és állattal megindulnak, hogy elhagyják a szolgaság földjét. Isten, aki részletesen kijelenti akaratát Mózesnek. Amikor a tizedik csapásra gondolok, nem gondolok a páskabárányra, talán azért, mert néma. A 2.Mózes 11:7-ben az van írva, hogy azon az estén az izraeli házaknál “még a kutyák sem fognak ugatni.” Minden családban meghal egy bárány. Némán. Egészben kell megsütni tűzön, nem lehet levágni a fejét, vagy kiszedni a belsőségeit. Mindenkinek látnia kell, hogy ez nem csak hús, hanem egy egész bárány. Egy éves hím, hibátlan állatnak kell lennie. Szeplőtelennek. Egyetlen csontját sem szabad eltörni. Nem tudom, ki mondaná, hogy ennek a történetnek a páskabárány a főszereplője. Sosem a néma szereplő a főszereplő. Pedig, akinek az ajtófélfáján rajta van a páskabárány vére, az megmenekül. Akinek nincs, az elvész.

Ha szerepet kellene választani ebből a történetből, ki választaná a bárányt? Van nehezebb kérdésem is. Akinek van fia, az válaszoljon őszintén: ki választaná ebből a történetből a fiának a bárány szerepét? Nem kell csinálnia semmit, nincs hozzá szöveg. Csak meg kell halni, csak megégetik egészben. Csak kifolyatják a vérét, és felkenik az ajtófélfára. Csak megeszik. Nem hagynak maradékot, az egészet megeszik.

Jár hozzám egy kerületi nő angolozni. Sokat beszélgettünk, aztán felvetettem, hogy olvassuk együtt a Bibliát. Abban egyeztünk meg, hogy János evangéliumával kezdenénk. Gondoltam, elolvasom előre én is. Rögtön az első rész katartikusan hatott rám. Amikor Keresztelő János először meglátja Jézust, akkor ez fakad ki belőle: “Nézzétek, itt jön az Isten Páska Báránya!” Hogy kicsoda? Keresztelő János meglátja Jézust, és nem azt mondja, hogy itt jön az Úr? Vagy a Megmentő? Vagy a Mindenható fia? Vagy a világ fejedelme, királyok királya? Hanem azt, hogy itt jön az Isten Páska Báránya? A bárány nem főszereplő. Nem hangos. Nem jajveszékel, nem menekül meg, nem ünnepel. A bárány némán meghal, kifolyik a vére. Hogy szánhatja a Mindenható Isten ezt a szerepet a Fiának? Jézus azt mondta, hogy aki nem eszi meg az ő húsát, és nem issza meg az ő vérét, annak semmi köze nem lehet hozzá. A páska bárány vérébe izsópot mártottak, azzal kenték fel az ajtófélfára. 1500 évvel később pedig, a katonák ugyanezt az izsópot ecetbe mártották, és inni adtak a Megváltónak, mielőtt kimúlt a kereszten.

Mi lehet elégséges magyarázat minderre?

"Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta..."