Ti adjatok nekik enni

„Akkor Jézus így szólt hozzájuk: „Gyertek el velem egy csendes helyre, de csak ti magatok, és pihenjetek egy kicsit!” Ugyanis annyi ember járt arra, hogy még arra sem volt lehetőségük, hogy egyenek.
Így tehát hajóba szálltak, és elmentek egy csendes helyre.
De sokan látták, hogy elmentek, és felismerték őket. Ezért minden környező városból szárazföldön futva tették meg az utat, és előbb odaértek, mint Jézus és a tanítványai. Amikor Jézus kiszállt a hajóból, meglátta a nagy tömeget. Megsajnálta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Úgyhogy sok mindenről kezdett el nekik tanítani.
Addigra már beesteledett, ezért odajöttek hozzá a tanítványai, és így szóltak: „Ez egy elhagyatott hely, és késő van már. Küldd el a népet, hogy elmehessenek a környező településekre és falvakba. Hadd vegyenek valamilyen ételt maguknak!”
De Jézus erre így válaszolt: „Ti adjatok nekik enni!” Ők ezt mondták: „Úgy gondolod, hogy vegyünk nekik kétszáz ezüstpénz értékű kenyeret, hogy enni adjunk nekik?”
„Hány kenyeretek van?” — kérdezte tőlük. „Menjetek, és nézzétek meg!” Miután megnézték, így szóltak: „Öt kenyerünk van, és két halunk.”  Akkor megparancsolta a tanítványainak, hogy csoportokban ültessék le az embereket a fűre.
Azok le is ültek száz és ötven fős csoportokban. Jézus kézbe vette az öt kenyeret és a két halat, felnézett az égre, hálát adott Istennek, és megtörte a kenyereket. Majd átnyújtotta tanítványainak, hogy adják át a népnek. Ezután a két halat is szétosztotta közöttük. Mindenki evett belőle, és jóllaktak.
Evés után tizenkét kosár maradékot gyűjtöttek össze a kenyérből és a halból. Ötezer volt azoknak a férfiaknak a száma, akik ettek a kenyérből.” Márk ev. 6: 31-44

Egy olyan időszak van a hátam mögött, amikor belefáradtam a kapcsolataimba. Igen, csúnyán hangzik, de megtörtént. Túlterhelődtem. Nem szerettem volna hátat fordítani azoknak, akik felé addig szolgáltam, és akiket a szívemen hordoztam, egyszerűen csak láttam, hogy nem vagyok elég. Nem tudom senkinek betölteni a szükségeit, hiába is indul fel a szívem. Fájt, hogy arra sem vagyok elég, hogy a gyermekeim, a férjem szeretetéhségét csillapítsam. A közöny kikezdte a lelkem, és utálom ezt az érzést.

Aztán hívott az Ú magához, mint a tanítványait akkor egy lakatlan helyre, pihenni, feltöltődni. Úgy szerettem volna megpihenni, csak Ő meg én, ne gondolni most senki másra, csak engedni, hogy tápláljon, szeressen az Isten. Álltam a térdeimen, és ahogy imádkoztam csak jöttek és jöttek elém az emberek, akikkel nem szerettem volna még gondolatban sem foglalkozni. Felsorakoztak előttem a problémáik, nehézségeik, a fájdalmuk, a magányuk. A lehetőségeik, amelyek bátorításra, felfedezésre várnak. Életek, akikért felemelt kézzel kellene harcolnom. Annyian éheznek Isten szeretetének kenyerére.

Kifakadtam. Uram, én is éhes vagyok, és fáradt! Mit kezdjek ezekkel az emberekkel, akiket elém hoztál? Nem megy ez nekem! Már az is örömmel töltene el, ha a magam terhét elbírnám egyenes derékkal.

Aztán olvasni kezdtem az Igét, és a fenti történethez jutottam. Megszólított az Úr.

„Ti adjatok nekik enni!”

Úgy érted én, Istenem? Ez vicces. Annyira, mint az öt tarisznyában zötykölődött kenyérke és a két halacska.

Tovább olvastam. Azon a kevés kis semmin, amivel egy éhes férfi is csak diétásan tudta volna csillapítani az éhségét,  és az engedelmes cselekvésen keresztül megnyíltak a menny csatornái. Öt kenyérből és két halból több mint ötezer éhes gyomor lakott jól. Ott, akkor.

És itt? Nem az számít, hogy mim van és az én jól átgondolt véleményem szerint az mire elég. Nem az én szeretetem, nem az én jóságom az ami számít. Az sosem lesz elég. Nem én számítok, hanem az Isten:

aki  a Lelket adja nektek, és hatalmas erőkkel munkálkodik közöttetek” Gal. 3:5
„mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.” Róma 5:5

Újra és újra emlékeztetni kell engem arra, hogy ami működött az eddig is csak akkor működött, amikor a Forrásra voltam csatlakozva. És ez a forrás kiapadhatatlan. Túláradó. Túlcsorduló. Tizenkét kosár maradék beszél erről. Isten ereje, kegyelme, szeretete több mint elég. Nem csak nekem, s az enyéimnek. Elég azoknak is, akiket rajtam keresztül is szeretne megelégíteni, felüdíteni, áldani az Isten.

Összecsuktam a Bibliát, épp indulnom kellett. Gyorsan megköszöntem Istennek, hogy olyan világos és érthető volt a bátorítása és figyelmeztetése:

Elnyámmoghatok a kis morzsáimon, oszthatom, szorozhatom azt, amim van s azt is, amim nincs. Ragaszkodhatok a magányomhoz, a fáradtságomhoz, az önzésemhez. De ha odateszem újra meg újra engedelmesen Jézus kezébe azt amim van, s ami vagyok, hogy kezdjen velem valamit, akkor csatornája lehetek annak az Istennek, aki ötezret vendégelt meg öt kenyérből és két halból.

Kiléptem a lakásból, és ahogy végeztem a feladataimat Isten szeretete felüdítette a lelkemet, elárasztotta. Ötletek, megoldások, szavak születtek a szívemben, reménységgel és örömmel tudtam gondolni a kapcsolataimra. Jó volt emberek közé menni, és újra meg újra azon kaptam magam, hogy önkéntelenül mosolygok, még az idegenekre is.

A kegyelem elég neked is, aki úgy látod, nem sok van éppen amit adhatnál fizikailag, szellemileg. A Forrásra, csatlakozva a menny csatornája lehetsz!

Emlékezzél meg az Úr jóságáról,
Emlékezzél meg oltalmáról,
Mert olyan magas, mint az ég,
Hűsége s megtartó kegyelme hozzánk,
Nagy az Ő kegyelme népe iránt.

Viharokban Ő erős várunk,
Mikor szélvész dúl, karjába zár,
S amilyen távol van napkelet
Oly messze veti el tőlünk bűneinket,
Nem fogy el irgalma népe iránt.

 

A hadak útján

Újdonsült átmeneti hazámban gyülekezetet kellett volna találni. A széles választék nem segítette meggyökerezésemet. Az első választásom nem tűnt túl jónak, azt követte egy gyógyulós időszak, amikor jártam egy gyülekezetbe, ahol megengedtem magamnak, hogy ne akarjak beilleszkedni. Üdítő volt az, hogy nem frusztrálom magam azon, hogy nem barátkozom, és az Istennel való kapcsolatom jó szorosra fűződött ez idő alatt. Mikor begyógyult az első próbálkozásom sebe, megérett az újratervezés.

A mai történetem valahol erről szól.

Szóval volt egy gyülekezet, ami oké volt. Normális emberek, normális lelkész, Isten a fókuszban, missziós lelkület, kis létszám, fizikailag megközelíthető. Elkötelezetlenül jártam, ha volt lehetőségem. Egy vasárnap a dicsőítésben szolgáló lány megkérdezett, hogy volna-e kedvem énekelni velük, mert el kéne egy altos.
Nagyon jól esett! Nagyon szeretek énekelni, és szerettem volna, ha egyszer ezzel megkérnek, annak ellenére, hogy egy kis csiszolatlan gyémánt vagyok.
A szívemben igent mondtam, de a számmal inkább egy talánt, de az agyammal egy sorozat függvényévé tettem, és reméltem a felkérés elfelejtődik.

Muszáj nekem mindenhol csinálni valamit?-vetődött fel bennem az első érv.
Alig voltam néhányszor a gyüliben…sokszor nem is tudok majd utazások meg egyéb programok miatt ott lenni, akkor meg minek vállaljak szolgálatot?
Aztán elengedtem a dolgot azzal, hogy nem lesz belőle semmi.

Három héttel később a gyülekezet a héten böjt hetet tartott. Aki akart, elvállalhatott egy napot, amikor a gyülekezetért, vezetőkért, elköteleződésért könyörgött. Hirtelen felindulásból bevállaltam egyet én is. Nem volt vele semmi célom, csak úgy gondoltam jó az ügy és miért is ne?!

Néhány órával később kapok egy levelet:
-Volna-e kedvem holnap énekpróbára menni?
– Igen, ha a barátnőm is énekel, kidugul az orrom, ismerem az énekeket és jó lesz a próba. Az utolsót csak magamba határoztam el.

Szombat. Próba. Az énekek felét nem ismerem, mindent néhányszor próbálunk át, mert jól megy (csak nem nekem). Ülök itt, mint egy kuka, és fő misszióm, hogy ne buggyanjanak ki krokodilkönnyeim.
Én nem ezt akartam! Ha már végre fél igent mondok valamire nem lehetne, hogy elsőre legyen jó? A lányok örülnek, hogy hajlandó voltam eljönni, nekem meg csak egy fél vigyor ül ki az arcomra és hidegvérrel közlöm a próba végén, hogy bocsi, de én inkább a helyemről énekelnék. Köszönöm a megértést.

Úton hazáig korholom magam. Mondhatok nemet. Akkor miért érzem rosszul magam?
Isten, tedd már kicsit könnyebbé az egészet! Tudom, hogy nehéz a beilleszkedés, de nekem ehhez már semmi kedvem. Még egy év és én sehol nem vagyok, és különben is már 4 éve nem tudtam sehova beilleszkedni…Pár embernek már mondtam, hogy ehhez a gyülekezethez tartozom, olyan nagy megkönnyebbülés volt. Hát akkor most mégsem? Ez sem? Kezdődik minden elölről?

Egy nagy súlyként nehezedtek rám a gondolatok, és magam is nehézzé lettem…A lejtőn lefelé alig lépkedtem. Lassan múlt az idő.

Estére meghallgattam egy Gedeonról szóló tanítást. Arról szólt, hogy Gedeon akkor kért jelet, mikor már volt egy megbízása Istentől, és azt szerette volna megerősíteni. Ezen felbuzdulva kértem Istent, hogy adja meg, hogy tudjak levegőt venni az orromon, süssön holnap a nap, és lehetőleg találjon meg egy olyan igeverssel, amire nem tudok nemet mondani. Váratlanul találtam szembe magam ezzel a verssel:

Ászáf fiai, az énekesek is a helyükön voltak Dávidnak, Ászáfnak, Hémánnak és Jedútúnnak, a király látnokának a parancsa szerint. 2. Krónikák 35:15

Akkor jó!

Így utólag annyira nevetségesnek tartom, hogy Istent ilyen kisszerű dologgal fárasztottam, meg magam is…miért nem tudtam igent mondani elsőre?
Talán mert nem akarom az életem másoktól függővé tenni, nem akarom, hogy számítsanak rám, nem akarom, hogy elvárjanak tőlem bármit is, aminek lehet, hogy esetleg nem tudok megfelelni… Nem akarok kudarcot vallani.
De láthatatlan üzemmódban, erőfeszítések, áldozatok nélkül, egyedül nőni (élni) nem lehet, és ezt az y-generációs két évtizedemmel is merem állítani, mert párszor már tört bele a bicskám azokba az élethelyzetekbe, hogy csak úgy vártam a fejlődést…

És sokszor, nagyon sokszor megéltem, hogy mint egy szövet körbevesz Isten kegyelme az én bénázásomon keresztül másokat és megtapasztalom, hogy az engedelmesség, a hűség áldás, és láthatom, ahogy bennem a pusztaság bő vizű tóvá válik, a szomjas föld vizek forrásává, a pusztaságban cédrus, akác, mirtusz és olajfaág nyílik.

Mi ez ha nem kegyelem? Ezt kihagyni, nagy hiábavalóság.

Nyúl Sára

Jefte – Bírák 11-12.

 

Mi az első, ha nem az egyetlen dolog, ami eszedbe jut Jeftéről? Lefogadom, hogy 10-ből 9 embernek az, hogy feláldozta a saját lányát. De lehet, hogy ennél többről szól a történet?

Jefte Izrael egyik bírája volt, még mielőtt királyok lettek volna. Harc előtt fogadalmat tett, hogy ha nyer, bármi jön ki elé elsőnek házából, azt feláldozza Istennek. A lánya volt az első, aki kijött – az egyetlen gyermeke. Ez elég erős érzéseket válthat ki belőlünk, melyek nem túl pozitívak Jeftére nézve. A rutinos Ószövetség olvasó reakciója az lehet, hogy menjünk gyorsan tovább, ezzel most nem akarok mit kezdeni, vagy olvassunk inkább valamit az Újszövetségből…

Elmondom, mire nem emlékszünk Jefte történetéből, pedig benne van:

  • – Egy prostituált szülte apjának, Gileádnak. A házasságból, törvényesen született öccsei elég csúnyán elűzték.
  • – Amikor jöttek az ammóniak, hogy megtámadják Izraelt, hirtelen senki sem akart kiállni ellenük, inkább visszahívták Jeftét, aki vissza is jött.
  • – Ahhoz képest, hogy egy prostituált fia, és addig csak “gyülevészeket” irányított, hihetetlen jól tárgyal az ammóniak királyával, lényegretörő, pontos történelmi áttekintést ad, és fantasztikus végkövetkeztetést von le: “Azért, ha az Úr, Izrael Istene, maga űzte ki az emóriakat népe, Izrael elől, te akarod azt birtokba venni?” Én ezen a ponton meggondoltam volna magam az ammóniak királyának helyében, de ő vesztére, másképp döntött. Az ahogy Jefte saját magára és a harcra tekint, nekem egyértelműen Dávid hozzáállásával azonos. 1 Sám 17.47-ben Dávid ezzen megy Góliát ellen: “Az Úr kezében van a háború.” (Angolul még kifejezőbb: “The battle belongs to the Lord.”) Dávid és Jefte pontosan tudta, mi az ő szerepe, és mi Istené. Úgy vezettek csatákat, nyertek háborút, többszörös túlerővel szemben, hogy az életüket kockára tették Isten népéért, mindent odaadtak, amilyük volt, és közben vallották, hogy a harc Istené. Ő dönti el. Az Ő kezében van. Jefte ezt úgy is mondja, hogy “az Úr a bíró.” (Bírák 11.27)
  • – Az Úr lelke szállt Jeftére. El tudjátok képzelni, milyen az, amikor egy erős vitézre rászáll az Úr lelke, és háta mögött az izraeli sereggel, porrá zúzza az ellenséget? Az biztos, hogy hangos! 🙂 Nagyon érdekes, hogy Jefte rögtön azután teszi a fogadalmát, amikor rászállt az Úr lelke… Nekem megint Dávid jutott eszembe, akinek a katonái hoznak vizet az ellenség táborából, és ő azt kiönti Isten színe előtt. (2 Sám 23.16) Túl drága volt ahhoz, hogy megigya. Amiért ekkora árat fizettek, azt Isten színe előtt kell kiönteni. Én ugyanezt a hozzáállást érzem Jeftében, annak ellenére, hogy utólag valószínűleg nem ezt a fogadalmat tette volna.
  • – Jefte borzasztóan érezte magát, hogy fel kell áldoznia lányát, de tudta, hogy nem vonhatja vissza Istennek tett fogadalmát. Pedig ő nem olvasta a Prédikátor 5.3-at: Ha fogadalmat teszel Istennek, ne halogasd teljesítését, mert nem telik neki kedve az ostobákban. Teljesítsd, amit megfogadtál!
  • – A lánya így reagál a hírre: “Apám, ha szavadat adtad az Úrnak, tedd velem azt, amit kimondtál!” (Bírák 11.36) Azta! Nem tudjuk, hogy Izsák is így reagált volna-e, ha Ábrahám elmondja neki, hogy ő az áldozati bárány, mindenesetre, Ábrahám nem ment bele ebbe a beszélgetésbe. Nekem a lánynak ez a válasza két dologról beszél: hogy mennyire tisztelte az apját, és mennyire tisztelte Istent. Jefte, az első látszat ellenére, elég jó apa lehetett.

De nem is az számít igazán, hogy mi mindent tudunk még meg Jeftéről, ha elolvassuk a történetét. Az számít, hogy Isten hogy néz rá. Szeretnél úgy nézni Jeftére, ahogy Isten? Akkor olvasd el a Zsidók 11-et, ami a hithősökről szól. Először beszél az író a “nagyokról”, Nóé, Ábrahám, Mózes. A 32. verstől pedig ezt mondja: “Mit mondjak még? Hiszen kifogynék az időből, ha szólnék Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról. Ezek hit által országokat győztek le, igazságot szolgáltattak, ígéreteket nyertek el, oroszlánok száját tömték be, tűz erejét oltották ki, kard élétől menekültek meg, betegségből épültek fel, háborúban lettek hősökké, idegenek seregeit futamították meg.” Érdekes, nem találunk az Újszövetségben olyan részt, hogy “hadd soroljam fel azokat, akik ostoba fogadalmakat tettek: Jefte, stb”, vagy “itt egy lista azokról, akik megölték a gyerekeiket: Jefte, stb” De olyan lista van, hogy hithősök, és Jefte rajta van!

Mondok mást. Mi az első történet, ami eszedbe jut Gedeonról? Megkérdőjelezte Isten ígéretét, több jelet is kért. Bárákról? Azt kérte Debórától, hogy menjen vele a harcba, emiatt nem ő győzhette le az ellenséges királyt, hanem egy nő. Sámsonról? A szerelem elvette az eszét, és elárulta ereje titkát. Dávidról? Csak nem Betsabé?! Honnan jön ez a szelektív memória? Mert nem Istentől jön! Ezek az emberek Isten szemében hithősök! Igen, elkövettek bűnöket. Mint mindenki. De Isten a hit hőseinek látja őket! Figyeld, Isten saját szavaival, hogy utal Dávidra az 1. Kir 14.8-ban: “Te azonban nem voltál olyan, mint az én szolgám, Dávid, aki megtartotta parancsolataimat, teljes szívből követett engem, és csak azt tette, amit helyesnek látok.” Isten így emlékszik Dávidra! Neki nem Betsabé ugrik be, hanem az, hogy “teljes szívből követett engem”. Mi lenne, ha az jutna eszünkbe egymásról, ami Istennek?

De mondok még valakit. Sára. Milyennek látod Sárát? Aki nevet? Aki hitetlenkedik? Aki a saját szolgáját küldi a férje ágyába? Isten nem ilyennek látja. 1. Péter 3. 3-tól: “Ne a külső dísz legyen a ti ékességetek, ne a hajfonogatás, arany ékszerek felrakása vagy különféle ruhák felöltése, hanem a szív elrejtett embere a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével: ez értékes Isten előtt. Egykor a szent asszonyok is, akik Istenben reménykedtek, így díszítették magukat: engedelmeskedtek férjüknek, ahogyan Sára engedelmeskedett Ábrahámnak, és urának nevezte őt. Az ő leányai lesztek, ha jót tesztek, és ha nem féltek semmiféle fenyegetéstől.” Sára lányai leszünk? Szeretnénk egyáltalán Sára lányai lenni? Csak akkor, ha úgy látjuk őt, ahogy Isten látja. Gyönyörűnek. Szelídnek. Engedelmesnek.

Mi lenne, ha úgy látnád a lelkészed, ahogy Isten. Nem úgy, mint aki este a sorozatra szokott elaludni. Hanem úgy, mint aki arra tette fel az életét, hogy pásztorolja a juhokat. És a  gyereked ifivezetőjével hogy állsz? Az jut eszedbe, hogy még nem házas, és felrakott a facebook-ra egy csókolózós képet? Vagy az, hogy inkább a te gyerekeddel foglalkozik péntek esténként, mint hogy a saját kedvtelését keresné. Fokozom a dolgot. Tegyük fel, hogy tudod valakiről, hogy abortusza volt. Már nem járunk messze Jeftétől, igaz, az abortusz nem éppen fogadalomtételhez kötődik. Mi van, ha Istennek, a testvéredről, akinek abortusza volt, nem ez jut eszébe, amikor ránéz? Hanem egy hithőst lát? Mi van, ha benned is egy hithőst lát? Nyilván a bűnt meg kell bánni, és szakítani vele. Ezután pedig lehet egymásra úgy nézni, ahogy Isten. Gyakorolhatunk a bibliai szereplőkön. Most mi jut eszedbe Gedeonról? És Bárákról?

Ragyogás a völgyben

„Mester, jó nekünk itt lennünk, készítsünk három sátrat…“ (Lk.9:33)

S mert láttam már néha, mennyire szép, keresem újra és újra.

Kutatom, gondolkodom, figyelek, vágyódom rá, s vágyódom el innen, el a szürke hétköznapokból oda, hol nem átmeneti a ragyogás, hol nem tünékeny a dicsőség, ahonnan szabadon fújdogál áldást a világba a tündöklő Lélek.

Jó lenne egyszerűen csak felköltözni a hegyre, átváltozni, sátrat építeni, s ottmaradni mindörökre.

De nem lehet. Vissza kell jönni. Hagyni kell eltűnni a szépet, hagyni, hogy beborítsa egy nagy felhő, mintha nem is lett volna semmi más, csak halvány sejtelem, ködös emlék, kósza remény, mit ide-oda fúj a szél.

 

Visszatérve a völgybe egy olyan hét vár most rám, mikor minden nap túlóráznom kell. S minden nap hajnalban felkelnem, időnként egy-egy olyan éjszaka után, mikor nem tudtam jól aludni. Olyan dolgokkal kell megbirkóznom – ahogy mindenki másnak is ezen a világon – melyek mindenféle dicsőséget nélkülöznek: rosszkedvű főnök, lassú számítógép, bonyolult bérelszámolások, félreértések, késő délután pedig a reggeli maradványai itthon a konyhaasztalon. Van még tornyosuló mosogatnivaló is, néhány éhes tinédzser, túlcsorduló kuka, s a mosógépben már vagy másfél napja a kimosott ruha.

Úgy döntök, rendet rakunk. Nem túl nagyot, csak épp akkorát, hogy ne bolonduljak meg teljesen. Kiterítjük a ruhát, valaki leviszi  a szemetet, s közben főzünk is valamit. Ha minden múlandó ezen a Földön, akkor ez is. Nincs túl nagy jelentősége. Vannak sokkal fontosabb dolgok is, például az, ahogy fél órával később gyertyafényes, gyönyörűen megterített asztal mellett esszük jókedvűen, hosszasan beszélgetve egyszerű borsófőzelékből álló ebédünket, de mindezt úgy – miközben darabjaira esik szét körülöttünk a ház – mintha legalábbis valami királyi család leszármazottai lennénk, láthatatlan koronával a fejünkön.

Múlandóak a dicsőséges, különleges pillanatok is itt mind. De a tudat, hogy egyáltalán léteznek, az elég.

S ha vissza is kell jönni a hegyről, sohasem egyedül. Velünk jön Ő, kinek már szép nevében is benne van az ígéret, hogy velünk az Isten.

Jelenlétével megáldotta, míg köztünk járt,  az egész életet: a föld porát is, amiben járt, a szerszámokat a kis vidéki asztalosműhelyben, s a hozzá szaladó gyermekeket. Beszédében példázattá tudott változni a hétköznapi élet bármily jelentéktelen eseménye, a vetés, az aratás, a kenyérsütés, a virágok nyílása s a madarak röpte.

A halálon is túlmutató szeretet szimbólumává tudott tenni egyetlen egyszerű falat kenyeret s hozzá a korty bort. Emiatt el tudom hinni: bár minden múlandó, mégis, semmi sem jelentéktelen. Még a túlóra sem, még a mosatlan sem.

Ragyogni bárhol lehet. Nem csak a hegyen, de a völgyben is. Főleg a völgyben. Az égtől távolabb eső helyeken nagyobb szükség van a fényre.

(íródott a Lukács evangéliuma 9:28-36 csodálatosan szép szövege alapján)

 

Lélek-tér-kép

Ha körbe nézek, nagyon sok megkeseredett, reményvesztett, elégedetlen embert látok magam körül. És, ha nem figyelek nagyon tudatosan, akkor ez hatással lesz rám, könnyen egy leszek a „késői panaszosok” közül.

Hadd idézzem a legkedvesebb barátnőmet, aki a napokban ezt írta nekem:

„Egy másik dolog, amit megértettem, hogy az, ahogyan én megélem a harcaimat, másokra is hatással van. Például: nem is tudtam, hogy az egyik barátnőm mennyire felnéz rám, amiért engedelmes feleség vagyok. Eddig jóra ösztönöztem őt, anélkül, hogy tudtam volna, és most úgy érzem, hogy az, ahogyan megélem a harcaimat felelősség mások szempontjából is.”

Úgy gondolom, hogy a fenti sorok rendkívül jól szemléltetik, hogy a hívő ember miért nem lehet elégedetlen. Lelki életünk minőségi nívójának sarkalatos zeg-zuga a HÁLA.

A régi időkben a hála kifejezése a közösség vállalás, barátság egyik formája volt. Lelki életben a hála kifejezése általában Isten vezetésére, áldására adott spontán reakció volt. Ezzel a gesztussal kifejezésre került, hogy a hálaadó békességben, vagy közösségben van Istennel. A hála kifejezésének sokféle módja volt: az első termés odaadása, különböző áldozatok bemutatása, stb. Ezeket az ajándékokat ez emberek valami olyanért adták, amit Istentől kaptak, a szív túlcsorduló hálájának bizonyítékaként. Talán Isten azért teremtett minket, hogy hálás emberek legyünk? Spontán, vagy erőltetett a hálánk kifejezése Isten felé?

Valljuk be, hajlamosak vagyunk egy-egy részletnél leragadni. Isten nem tagadja, hogy van nyomorúság is, de ugyanakkor megvan az áldásnak is az ideje. Több helyen is a Bibliában, Isten arra bátorít, hogy próbáljuk egybe látni a képet. Mert, aki mozaikokba kapaszkodik, hamar megkeseredik, de aki Istennel együtt próbálja egyben látni a képet, megtelik hálával.

„Emlékezz meg az egész útról, amelyen hordozott az ÚR, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a szívedben: vajon megtartod-e parancsolatait, vagy sem?” 5. Mózes 8: 2
„Ha majd eszel és megelégszel, dicsérjed az Urat, a te Istenedet azért a jó földért, amelyet neked adott.” 5. Mózes 8: 10

Könnyebb dolgunk van, ha a hála egy konkrét eseményhez kötött. Könnyű örömmel fellángolni az Úr iránt, ha nehéz pillanatokból/életszakaszokból pozitívan jövünk ki. De vajon “csak ennyi” elegendő? Nem kellene a megtapasztalások által Isten személyiségét keresni?

Ha azt kérném, hogy vonatkoztass el a konkrét megtapasztalásoktól, és gondolj az imaéletedre, már nehezebb vizekre eveznénk.

„Hálát adunk mindenkor Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, valahányszor értetek imádkozunk” Kolossé 1: 3

Ha az imaéletedről egy térképet kellene készítened, hol és mekkora részt foglalna el a hála? Sajnos többnyire a kéréseinkkel, gondjaink sorolgatásával vagyunk elfoglalva, és csak nagyon röviden érintjük azt, hogy miért lehetünk hálásak. Milyen lenne, ha megfordítanánk ezt az arányt?

Ez nem megy egyből könnyen, ezért próbálj készíteni magadnak napi emlékeztetőt (ragassz fel egy-két cédulát a hűtődre, tegyél le egy gyertyát oda, ahol csendességet szoktál tartani, vagy bármi mást kitalálhatsz), amire a nap folyamán egyszer, ha ránézel, megállsz, és egy dologért hálát adsz.

Miért fontos ez?

“Ameddig a hálaadás lehetséges, addig az öröm is mindig lehetséges.” – mondja Ann Voskamp, az Ezer Ajándék című könyv szerzője. Létezik az öröm, amit meg lehet találni, nem csak a jó időkben, hanem a próbák alatt is!

Amikor Isten irányít

 

Hívő életünk egyik leggyakrabban feltett és legizgalmasabb kérdése, hogy hogyan vezet Isten? Bármennyi előadást is hallgatnánk meg a témában, bármilyen sok könyvet olvasnánk róla, mindig merülnek fel új és új kérdések. Miért? Mert Isten nem dolgozik sablonosan, ráadásul mi sem vagyunk egyformák, s egyéni életünk körülményei is állandó változásban vannak. Ám vezetésének felismerését mégis tanulnunk kell. Kis lépésekben kell kezdeni, számos bukáson és kudarcon át kitartani, hiszen ezekből lesznek a tapasztalatok. Ezért kell hozzá bátorság, mert aki nem mer, az nem is nyerhet. S a bátorságon kívül sok más „melléktantárgyból” is vizsgáznunk kell, úgy mint: imaélet, csend, alázat, engedelmesség, bizalom, hit, lemondás, figyelem, türelem, mert ezek nélkül nem jön a vezettetés. De olyan jó, hogy nagyszerű Mesterünk van! Ő tudja, hogy melyik tantárgyat milyen sorrendben tanítsa nekünk, azt is, hogy mikor engedhet meg egy-egy bukást, s még annak méretét is személyre szabja.

Nagyon jó tanulmány a témában az amerikai szerzőpáros – Henry T. Blackaby és Claude V. King – könyve: Isten megtapasztalása akaratának megismerése és cselekvése által. Ők elmondják, hogy Isten akaratát nem lehet kitalálni. Utunkat Jézussal kell járnunk, s Ő a megfelelő időben felfedi előttünk szándékait, nekünk csupán a Hozzá való igazodás a dolgunk. Továbbá hasznos olvasmány Bob Gass: Isten vezetése című rövid írás is, ám a személyes tapasztalatokkal egyik sem ér fel. Ezeket olvasva újra meg újra felmelegszik szívem, mert ismételten meglátom Isten kezét egy-egy élethelyzetemben, s ilyenkor új erőt nyerek a folytatáshoz.

Sok nagy dolgon vezetett át már Isten, egy-egy útkereszteződésnél azonban még mindig kérdésekkel vagyok telve, mert az Ő vezetése soha nem jön olcsón. Volt eset, hogy tanulás nélkül indultam neki egy döntő vizsgának, mert próbára akartam tenni a tudásomat, s a végkifejletet Istenre bíztam. Jó lett. Máskor sokat tanultam, de még annyit sem írtam le, amennyit tudtam, s a nagy bukásba szinte belebetegedtem, ahhoz, hogy évek múltán rájöjjek: Isten humora volt az egész. Tulajdonképpen meghallgatta az imámat, s ma már én is nevetek a történteken. Olyan is volt, hogy remegő hittel szálltam szembe a korrupt rendszerrel, hogy végül – épp ellenségem révén – olyan munkahelyet kapjak, amiért mások talán sok pénzt fizettek volna. Az is megtörtént, hogy Isten szólt: „Megmondják majd, hogy mit kell cselekedned.” És megmondták, épp mint Pálnak vagy Péternek az Apostolok cselekedeteiben.

Már több éve tanulom barátaim által, hogy saját vágyaimat kezeljem lazán. Ez Isten vezetése kapcsán is fontos, hiszen Ő mondja, hogy ne legyünk oktalanok, mint a ló, ne kelljen bennünket megszorongatni (Zsolt. 32). Mégis rosszul esett, amikor a tavalyi évre Isten azt az Igét adta nekem, hogy az Ő gondolatai nem az én gondolataim. Azt sem tudtam, hogy mire kellene gondolnom, pereltem is ezért az Úrral. Mindenesetre nyitottá tette a szívemet arra, hogy jobban figyeljek Isten tetteire. Később derengeni kezdett: épp egy szolgálatot készültem letenni, amibe már nagyon belefáradtam. Tudtam, az Úr nem akarja, hogy vége legyen, de azt is hittem, hogy nem vár el tőlem olyasmit, amit már nem bírok végezni. A munkatársak pedig egyre csak fogytak. Csodára vártam, és nem késett. Az Úr küldött segítséget, nem várt módon. Teljesültek az ígéretek, de a munka terhét továbbra is nekem kellett hordozni.

Az új évre nézve ismét hasonló Igéket adott az Úr. Ígéretet kaptam, hogy előttem fog járni, de ne támaszkodjak a magam értelmére. Ezúttal sem esett jól. Azt kérdeztem: „Mi a baj velem?” Rá kellett jönnöm: semmi. Jobb, ha Isten előre figyelmeztet, mint hogy utólag fegyelmezzen valami miatt. Így indultam 2017-nek. Aztán történt valami. Valami, ami felébresztett bennem egy ígéreten alapuló, mélyen szunnyadó vágyat. Isten elé állva azonban jött a kijózanító eltanácsolás. Most jól fogott az év eleji Ige, mert ez a helyzet sehogy nem fért a fejembe. Miért kell ilyen helyzetbe kerüljek? Azt mondtam az Úrnak, hogy feladom (nem mintha a várakozást fel lehetne adni…). Eltűnt a békesség is, s végül nem feladtam, hanem megadtam magam Istennek. Az Úr kegyelmes volt, hamarosan becsukódott az ajtó, de még előtte, kinyílt egy másik. Az új ajtón be kellett lépnem. Isten nagyon határozottan üzente, több módon is. S hát ez sem fért össze a saját értelmemmel. De belekapaszkodtam a bátorításokba, elindultam, s most követem azt, Aki előttem jár. S ha mégis illúzió vagy tévedés az egész? Akkor is az Úrral járok, Aki „javamra dönti el ügyemet”! Talán ez az ajtó is bezárul, ha elvégeztem a feladatomat, talán nem. Most azonban megyek, mint Ábrahám, aki „elindult, nem tudva hová megy”. „Csak egy lépést teszek Vele, s felérek a hegyre, mert Ő velem”!

Bátorság, testvérem, téged is vezetni fog, s eljön majd az idő, mikor azt mondjuk: mindig jól vezetett!

 

Az IGEN és a NEM – mind Isten ajándéka

NEM
2. rész

Most pedig folytatom azzal, amikor „nemet” mondott nekem az Isten. Teljesen természetesnek vettem, hogy 2016-ban is menni fogok Indiába. Most már megtörtént egy bizonyos helyzetfelmérés, ismerkedés, ezután úgy gondoltam az Úr meg fogja mutatni nekem mi a feladatom ott. A tavalyi év elején csodálatos igét kaptam:

„Mert nagy kapu nyílott meg előttem és hasznos, az ellenség is sok.” 1.Kor 16:9

Ez nagy biztatás volt számomra. De 2016 fárasztó évnek bizonyult nagyon. Egy elhanyagolt és nem kipihent vírusfertőzés miatt időnként gyenge és lázas voltam. A boro nyelv tanulásában sem haladtam előre. Csak egy Bibliám volt, semmi szótár vagy nyelvkönyv. Pedig ez fontos lett volna. Valami állandóan kifogta a szelet a vitorlámból. Arra gondoltam ezek a dolgok az „ellenség is sok” és nemsokára jön majd a „nagy kapu” .

Az Úr megígért egy nagy kaput, függetlenül attól, hogy érzem magam, vagy, hogy alakulnak az események, Ő majd elkészít. A jegyet megvettem. Aztán egy kánikulai napon, amikor nemcsak a hőségtől, hanem láztól is folyt rólam a víz, elindultam Bukarestbe a vízumért. A követség épülete üres volt, az indiai zászló sem lengett az udvaron, a fegyveres őrök sem álltak a kapunál. Az első ledöbbenés után végül megláttam egy kis kartont a kerítésre rögzítve, amin az volt írva: Eladó. És semmi más. Ami azt jelentette, hogy kb. 1 órába került, amíg az új épületet megtaláltam. Mikor megláttam a sárga száriba öltözött konzulnőt, piros ponttal a homlokán, rossz előérzetem támadt. Előző évben egy kis ideges emberrel volt dolgom, aki ide-oda ugrált, lőtte a keresztkérdéseket és úgy beszélt velem, mint egy kapcával, de aláírta a vízumkérésem. Ez a tünemény maga volt a megtestesült udvariasság. Ájj, de fázom ettől a típustól!
„- Ön egy keresztyén konferenciára készül?”
„- Igen”- válaszoltam. Ez állt a meghívómba. Az azelőttibe is. – „És meg szeretném látogatni a barátaimat.”
„- Ebben az esetben önnek még szüksége van egy papírra. Megkérdem a konzult is.”
A konzul egy idő után a titkárnőjét küldte ki egy cetlivel, hogy barátaim az Assam állam kormányzóságától kell kérjenek részemre egy belépési engedélyt. Csak ha az megvan, akkor adhatják meg a vízumot. Igazi keleti módja az elegáns elutasításnak. Annak dacára, hogy barátaim kérték és többször érdeklődtek, nem kaptam meg ezt az engedélyt. Egy fundamentalista hindu párt nagy befolyásra tett szert, több helyen is Indiában. 2021-ig minden keresztyént hindu hitre akarnak téríteni. Az ő nyomásukra vezették be ezt a belépési engedélyt.

Eleinte mérgelődtem, az igazi fájdalom akkor kezdődött, amikor ráébredtem, hogy tulajdonképpen ez a „nem”, nem emberektől jön, hanem az Úrtól. Annyira nem értettem. Hiszen megígérte! Habár nem voltam abban a fizikai és lelki-szellemi erőben, mint az előző évben, hittem az Úr meg tud erősíteni. Több robbantás, fegyveres összetűzés is volt, de ez nem tudott volna itthon tartani és hittem, hogy az Úr meg tud őrizni. De valamiért elzárta utamat. Egyik éjjel azt kérdeztem: „Uram, létezik, hogy az ajtók nem mindig kelet felé nyílnak?” 

Nagyon megviselt, hogy nem tudtam elmenni. Kivettem a szabadságom és bánatomban nekifogtam a lakás felújításához. Mikor a munkálatok legsűrűjében voltam, érkezett a meghívás Angliából. Már nem az első. Évek óta tartó szívélyes baráti kapcsolat volt. Aztán a tavaly tavasszal kezdett más fordulatot venni. Mindketten egyedülállók voltunk. Sokat imádkoztunk, gyakran egymástól függetlenül ugyanazokat az igéket kaptuk. Mikor már kis motyómat csomagoltam, tudtam , hogy utam fő célja nem az angol parkok és kastélyok meglátogatása, habár erre is sor került, hanem sokkal fontosabb, életre szóló dolgok megbeszélése.

Az Úr valójában nyitott egy nagy kaput, de nem számítottam rá, hogy ez nyugat felé nyílik. Egy csodálatos társat adott és alig várom, hogy megértsem miként akarja felhasználni életeinket. Persze India minden nap a gondolataimban van, annyira vágyom meglátni testvéreimet, a dzsungelt, a csodálatos Brahmaputra folyót, vagy magamhoz ölelni drága Harang fiamat. De az Úrra kell bízzam. Ő jobban tudja.

Kelemen Etelka-Anna

Az IGEN és a NEM – mind Isten ajándéka

IGEN
1. rész

2o15-ben életem egyik legnagyobb imameghallgatását éltem át. 2o16-ban meg egy nagy „nem”-el szembesültem. Vagy legalábbis így gondoltam. De az Ő gondolatai nem a mi gondolataink, és a mi útjaink nem az Ő útjai. És az Ő útjai mindig jobbak!

Hát akkor kezdem az elsővel, a  2o15-ös igennel. Egy hónapot tölthettem Indiában, Assam és Arunachal Pradesh államban missziós körúton. Ez az út imameghallgatás eredménye volt. Nagyon sok évvel ezelőtt kértem az Urat, hogy adja meg legalább egyszer az életemben, hogy elmondhassam az Evangéliumot valahol a föld legvégső határán. Azon az éjjelen, mikor legelőször kértem ezt, kezembe került James O. Fraser életrajza, aki úttörő misszionárius volt a lizuknál. Úgy gondoltam biztosan a lizukhoz fogok menni. Ezért próbáltam minden elérhető információt beszerezni róluk. Kínából származnak és dél-nyugat Kínába, Burmában, Thaiföldön és észak-kelet Indiába élnek. Ez az út eleinte egy reménysugár volt, később az évek során teljes bizonyossággá változott, hogy egyszer eljutok a fent említett országok valamelyikébe.

De miért kell ennyit várni? Az Úr nem akkor küldött, amikor fiatalabb voltam, nem akkor, amikor kértem, nem, amikor úgy gondoltam, hogy itt a megfelelő idő, hanem amikor Ő jónak látta: 61 évesen, egyedül, pénz nélkül. Mert ebben az állapotomban voltam használható. Egyre jobban bátorított Igéjén keresztül, belső bizonyosságon keresztül, 2 verssel és egy énekkel különös módon: Indulj és menj, Hirdesd szavam… Megértettem eljött az ideje, hogy tegyek egy hitbeli lépést. Repülőjegyem hitelkártya segítségével vettem meg. Akkor még nem tudhattam, hogy hozzám közel álló személyek adományaiból ki fog jönni az ára. Viszont tudtam kell történjen valami, mert az Úr munkáját nem végzik adósságból. Sok más költség is volt azután, de mindig segített egyensúlyban maradni.

Annyira tudom csodálni az Urat, ahogy szövi a körülményeket és megfelelő időben, megfelelő embereket hoz az életünkbe! 2o13. február 28, 12 óra 35 perc! Akkor szólított meg először a facebookon egy fiatal fiú Indiából. Fogalmam sem volt milyen drága lelki gyermekem lesz ez a fiatal Nishi fiú! Minthogy azt sem fordult meg a fejemben, hogy 2 év múlva egy hetet fogok tölteni otthonukban, Itanagarban. Azok a csodálatos délutánok is rejtve voltak előttem, amikor verandájukon együtt énekeltük a szebbnél szebb evangéliumi énekeket, szülei Nishi nyelven, mi pedig angolul. És azok az esti meghitt beszélgetések is, tea mellett kint az udvaron, lábunknál Itanagar fényei, a kert felől pedig bódító fuvallatokkal. Ő volt az, aki összeismertetett a facebookon egyik gyermekkori barátjával, aki a Bodo törzsből származott és lelkipásztor volt. Ez a lelkipásztor hívott meg, hogy beszéljek 2 konferencián és egy imatorony felavatásán.

Ez az út nem jöhetett volna létre imaháttér nélkül. Van néhány barátnőm, akik már évek óta imádkoztak ezért, aztán mikor ismertettem szándékomat a gyülekezetben, akkor ők is csatlakoztak. Ezért ez nem az én utam, hanem a mi utunk volt.

Nem vagyok világjáró, minden újdonság volt a felkészülésben: jegyvásárlás, vízum, oltások, éghajlatnak megfelelő ruházat beszerzése, és persze a lelki felkészülés. De valami mégis hiányzott. Harcba került. De végül egy éjszaka sikerült teljes őszinteséggel elmondani az Úrnak, hogyha tudnám is előre, hogy meghalok, vagy egy életre lebetegedve érkeznék haza, akkor is kész vagyok menni. Akkor addig ismeretlen békességet és bátorságot kaptam, ami végigkísért az egész úton.

Amit megtanultam ebből az útra való felkészülésből:

  • Isten a terveit gyakran fokozatosan fedi fel
  • Nem akkor használ, amikor mi gondoljuk, hanem amikor jónak látja
  • Gyakran előtte összetör
  • Fenntartja bennünk a vágyat egy bizonyos szolgálat felé
  • Amit tesz azt neve dicsőségére teszi, a mi megerősítésünkre és mások bátorítására
  • Túl kell lépni azokon a tévhiteken, amelyek megakadályozhatnak az indulásban
  • Valamilyen rendkívüli elhívást kell kapjunk. Az elhívás már elhangzott több, mint 2000 éve. Annak szól, aki meghallja.
  • Alkalmatlanságunk. Alkalmatosságunk Istentől van. Nála az engedelmesség és odaszántság többet számít, mint a rátermettség vagy tanulmányaink. Isten semmire sem hív el, amire nem képesít.
  • Akkor megyünk külmisszióba, amikor időnk, pénzünk, jobb egészségünk lesz. Meg vagyok győződve, hogy a misszió nem idő, életkor, egészség, pénz kérdése, hanem a szív kérdése.
  • Túl öregek vagyunk hozzá – harmincévesen sokkal öregebb voltam, mint most. Az Úr Jézussal való járás a testet is megeleveníti.

Amit ott tapasztaltam Indiában:

  • Azért találhattam hívő testvéreket, mert a múltban, több évszázadon keresztül,  voltak olyanok, akik a missziói parancsot komolyan vették.
  • Megismerhettem valamennyire a Boro, Nishi és Adivasi közösségeket.
  • Szegénységben és nehézségek közepette tűrők és örömteliek voltak.
  • A vendéget nagyon megbecsülték és őszinte, önfeláldozó szeretettel viseltettek iránta.
  • Lenyűgöző volt a dzsungelbeli élet szépsége és egyszerűsége. Soha Istent olyan közel nem éreztem, mint azokban a szegényes bambuszkunyhókban. Soha olyan szabadnak és boldognak nem éreztem magam, mint ott.
  • Az istentiszteletek keretén belül nem volt minden előre megtervezett, megvolt a Lélek szabadsága, senki sem sietett haza.
  • Nagyon szépen zenéltek, a dicsőítés fontos része volt az istentiszteletnek.
  • Megismerhettem, hogy milyen egy imatorony, sok ilyen volt a dzsungelben, imádkozni, böjtölni, Isten akaratát keresni vagy meggyógyulni jöttek ide emberek.
  • Csodálatos volt a nők öltözete , a dokna, otthon szőtték és festették az anyagát
  • Egy egyszerű kekszet vagy teát sem fogyasztottak el anélkül, hogy imádkoztak volna.
  • Igazi testvérekre és barátokra tettem szert.

 

Kelemen Etelka-Anna