Facegloria

Órákat töltünk a számítógép előtt, ha kell, ha nem. Többnyire azzal kezdjük a napot, és nem ritkán azzal is zárjuk. Manapság, az életünk minden részletét bitekre tudjuk bontani, és másodpercek töredéke alatt annyi emberrel osztjuk meg, ahánnyal szeretnénk. Közben egyre kevesebb a személyes találkozás, a valódi értékes kapcsolat. A szülinapi jókívánságok is olcsóbbak, már fel sem hívjuk egymást. Ha nem vagy ott Facebookon, az szinte sokak szemében olyan, mintha nem is léteznél! Ha ezernél kevesebb barátod van, ha csak páran lájkolják a posztjaidat, máris csökken az önbizalmad. Ha egyedül érzed magad, megosztod azt az idővonaladon és várod, hogy vigasztaljanak… Ha történt veled valami csodálatos, arról is mindenkinek tudnia kell…

Egyszóval, ebben a nárcisztikus világban létrejött egy új kommunikációs tér – az online tér. Ezzel megváltozott a beszélgetés stílusa, mert ez egy szűkített kommunikációs helyzet (habár léteznek hangulatjelek, mégis hiányzik a metakommunikáció). Továbbá gyakran félreértjük egymást, mert mondat töredékekben beszélgetünk, illetve ismert neurológiai tény, hogy az agyunk a mondatban hiányzó részeket 4 másodperc alatt kitölti fantáziával. És sorolhatnám, hogy még mennyi mindent megváltoztatott (tekintély, tisztelet, stb.) az, ami a mindennapjainkat átitatja. Közben mi is változunk, mert behatol az offline életünkbe. Felmerül most itt a kérdés, hogy milyen az internethez, világhálóhoz és a virtuális világhoz való helyes keresztény hozzáállás? Nem szándékozom azt ecsetelni, hogy jó dolog-e az internet, vagy butaság-e a Facebook, engem csupán az érdekel, hogy én, mint hívő jó használom-e mindezt vagy sem?

„Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg.” 1.Tesszalonika 5: 21

Hogyan jelenthet veszélyt a Facebook, ami csupán azt mondja magáról, hogy „segít kapcsolatot tartani ismerőseiddel”? Hogyan változol, miközben ezeket és ilyen eszközöket használsz? Feltételezem, hogy hallottál már a Bibliaolvasó programokról, lehet, van is egy ilyen applikáció az Iphone-odon vagy  az Androidos telefonodon. Jómagam mindig is szerettem kézben tartani a könyveket, érezni a lapok érdes tapintatát, hallani a lapozás susogást, vagy érezni egy régi könyv illatát. Így volt ez a Bibliámmal is. De, képzeld, egy idő óta én is el kezdtem használni az egyik Bibliaolvasó applikációt. Nyaralások, egyéb utazások alatt nem kellett attól tartanom, hogy elfelejtem bepakolni. Sőt, a férjemmel is könnyebb volt csendességet tartani, hiszen így mindig volt nálunk egy Biblia. Be kell ismernem, azon kaptam magam, hogy úgy ugrálok csendesség közben, mint a weben. Ennek köszönhetően az, amit olvastam nem ment át egy elmélyülési folyamaton. Amikor ezt felismertem, nagyon elszomorodtam! Tudod miért? Mert az információ birtoklása, az nem tudás, nem ismeret. Sajnos, ha nem tudjuk ezt a netes lelki ugrálást kezelni, akkor csökken, szűkül, torzul az Isten ismeretünk, kérgesedik a lelkünk.

Előnyök és hátrányok között kell megtalálnunk az aranyközéputat, mint annyi másban is. Veszélyes fegyverré is válhat, viszályok és félreértések forrásává, rossz szándékú, idegen emberek eszközévé. Másrészt viszont hívő közösségek, mélyen vallásos emberek találkozóhelyévé is! Lekönnyítheti a kommunikációt az emberek között, de meg is mérgesítheti azokat. Éberen közelíteni minden információhoz – ez a titka mindennek.

„Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg.” 1.Tesszalonika 5: 21

Használjuk arra, amire kell, de legyen ott a helye életünkben, ahol lenni kell! Istennel való kapcsolatunk és embertársaink előtt… és ne feledjük: nem lehet mindent „letölteni” a virtuális világból. Vannak dolgok és érzések, amelyek csak úgy értékesek, ha a valós világban éljük meg őket!

Neked a barátod?

Uram, tégy zárat a számra, őrizd ajkaim nyílását! Zsolt 141:3

Mondtam már én is ilyet Istennek. Nem ilyen szépen, költőien, hanem egyszerűen csak kértem, hogy fogja be a számat, mert én nem tudom.

És mi történt? Semmi. Nem ment el a hangom, tökéletesen működtek utána is a hangképző szerveim, továbbra is szabad akaratom volt a szavaim felett. Tudom, lenne hatalma rá Istennek, hogy elnémítson, ha az lenne a szándéka meg is tenné, de nem tette. Továbbra is arra tanít, hogy önként szabjak gátat a szavaimnak mennyiségben és minőségben.

A beszédem sokszor ráébreszt az álszentségemre. Elméletben olyan szépen tudok mindent, akár ki is fejtem itt egy-egy írásban, olyan elszántan akarok, szeretek, önmegtagadok s szolgálok. Aztán amikor beleszaladok egy jó kis beszélgetésbe (ami kisgyerekek mellett ritka ínyencség) a nyelvem megmutatja a kijózanító valóságot. Mert a szívünk teljességéből beszélünk.

Mert sokat vétkezünk mindnyájan: de ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét. Jak. 3:2

Íme, egy parányi tűz milyen nagy erdőt felgyújthat: a nyelv is tűz, a gonoszság egész világa. Jak 3:5

A beszédben való bűneim az önzésemből, a büszkeségemből származnak. Olyan jól esik kiengedni a gőzt. Ugyan már, közeli barátok közt, a családban ne kelljen már annyira megfontolni a szavaimat! Végre beszélhetek, nem szeretnék annyit (meg)hallgatni. Pedig már hányszor éreztem piszkosnak magam egy-egy jóízű beszélgetés után. A meggondolatlan szavak magvetése keserű gyümölcsöket terem.

Vajon miért szeretek sokat beszélni? Az világos, hogy nő vagyok, hogy kapcsolat-ember vagyok és szeretek kommunikálni, de ezen túl mi a motivációm arra, hogy ha úgy adódik tapintatlanul is magamhoz ragadjam a beszélgetés fonalát?

Úgy gondolom az én történetem, az én véleményem, az én ötletem érdekesebb, fontosabb. Ez több mint megszokás, több, mint stílus. Ha sokat beszélek, akkor nem csupán egy bőbeszédű nő vagyok, hanem tulajdonképpen egy önző személy, aki igencsak szereti magát hallani.

 Segítettél-e az erőtlennek, támogattad-e a tehetetlen karját? Adtál-e tanácsot az oktalannak, hasznos volt-e sok tanításod? Ki által mondtad el szavaidat, kinek a lelke beszélt belőled? Jób 26: 2-4

Rá kellett döbbenjek arra, hogy bátorító, tanácsoló szavaim is sokszor büszkeségtől bűzlenek. Elmondom, hogy majd mondhassam, hogy én aztán mondtam. Elmondom, mert tudok mit mondani, de nem figyelek arra, hogy ennek most itt, így van-e az ideje, a Lélek mit sugall.

Az igéből viszont azt is látom, s ez kicsit vigasztal, hogy ez nem csak az én problémám. Ézsaiás Isten jelenlétében így kiáltott fel:

Jaj nekem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép közt lakom: hisz a királyt, a seregeknek Urát látták szemeim! Ézsaiás 6:5

Kegyelem, hogy megláthatom magam a világosságban, hogy Jézus Krisztus, mint a bárány, akit a vágóhídra visznek s, aki némán tűr az ő nyírói előtt, némán szenvedett, nem nyitotta ki a száját (Ézs 53:7)  azért, hogy beszédem bűneiből is kimoshasson.

Vonzanak azok az emberek, akik megfontoltan beszélnek, akiknek erősségük a bölcs hallgatás. Ilyen útitársat kaptam az Úrtól a házastársamban is. (Néha azért bosszantó bír lenni a csend.) Legutóbb, amikor nagyon kikívánkozott valami, amit tudtam, hogy nem lenne teljesen helyénvaló, ha én mondanám el, arra kért, hogy inkább ne mondjam. Mikor látta, hogy szenvedés magamban tartani előtte a mondandómat azt mondta: „Jegyezd meg ezt az érzést. Ő a barátod.”

Továbbra sem szeretem ezt az érzést, önmegtagadás a neve, de barátkozunk. Nincs más esélyem a beszédem megszentelődésére. Isten Lelke, ha Benne élek megtermi az önuralom édes gyümölcseit, a beszédemben is. 

Bölcsesség költözik szívedbe, és az ismeret gyönyörködteti lelked. Megfontolás őrködik feletted, értelem oltalmaz téged. Példabeszédek 2:10,11

 

Isten szívügyeihez való viszonyunk

Amikor bemerítés előtt álltam, az elsők között hangzott el ez a kérdés – Mi lesz a testvérnő szolgálata a gyülekezetben?

Ez kilenc éve történt, de mint a tavaszi szellő, lépésről lépésre elkísért. Amikor az ember rálép egy ösvényre, valamennyire eltervezett, elképzelt lépésekkel szeretne végig haladni a kijelölt szakaszon. Vannak jó elgondolásaink, terveink, elindulásunk, de ismerjük be, sokszor a saját elvárásainkhoz sem tudunk felnőni. Majd összezavarodunk, és megtorpanunk. Néha megkísért, hogy úgy gondolkodjunk a gyülekezetben, mint ami Földi világban természetes.

Hiszen, a Mi lesz a testvérnő szolgálata a gyülekezetben? – kérdést így is lehet értelmezni: Ahhoz, hogy egy közösség része lehess, valamit bizonyítanod kell – így működik a világunk. De a mi Istenünk nem ilyen. Nem az elvárásait kell teljesíteni, hanem vele kell járni. Akkor, mibe fektessek energiát, időt, pénzt? Hogyan gondoljak az élethelyzeteimre, céljaimra, önmagamra?

  1. Nos, kezdjük önmagunkkal – Engem Isten a dicsőségére teremtett. Nem egy selejt, fölösleges pont vagyok, stb. Mennyit gondolkodok ezen? A tény, hogy az Istené vagy, tükrözi az Ő dicsőségét. (Nem teljesítmény, hanem a tény)
„Akár esztek tehát, akár isztok, vagy bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek!” 1. Korinthus 10: 31

A dicsőségére teremtett, és ez az Isten arra hív, hogy gyümölcsöt teremjünk az Ő dicsőségére.

  1. Hogyan teremjek gyümölcsöt? Milyen céljaim legyenek? – A szolgálat nem feladat, nem elvárás. A szolgálat életfelfogás, életprogram. A szolgálathoz kétféleképpen lehet viszonyulni:
  • Szolga – úgy gondolom, hogy ennek a viszonyulásnak van egy megfontolandó oldala: az engedelmesség nem választható. Ezt sokszor olyan lazára vesszük! Amilyen komolyan veszed az Isten parancsait, annyira veszed komolyan Istent. Az egészséges engedelmesség komolyan veszi Istent, és azt is, amit mond. (Annyi minden mást/másra hallgatunk). Úgy gondolom, hogy ez azért fontos, mert, ha az Isten tekintélye nincs a helyén a fejünkben, szívünkben, a szolgálat szívességé válik.
„Ki kívánja tőletek, hogy eljöjjetek, hogy megjelenjetek előttem, és tapossátok udvaromat? Ne hozzatok többé hazug áldozatot, még a füstjét is utálom!”  Ézsaiás 1: 12-13

Amint látjuk, ebből Isten nem kér! Az árnyaltabb oldala, pedig az, hogy a feladatokat végrehajtó szolgálathoz nem kell szeretet/kapcsolat, csak tekintély és feladat kell.

  • Fiú – én az Atya gyermeke vagyok.
„Akik pedig befogadták őt, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek, mindazoknak, a kik az ő nevében hisznek” János 1: 12

Amint családilag is próbáltunk beállni a szolgálók sorába, rájöttünk, hogy az engedelmesség mellett van még mit tanulnunk. A fiúság méltósággal is jár! Meg kell tanulnunk a méltóság hangján beszélni. Az egészséges szolgálatban a méltóság és engedelmesség öleli át egymást. Úgy gondolom, hogy a szolgálat nem más, mint az Isten szívügyeihez való viszonyunk.

 

"De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról." Apcsel 20:24

„A történelem a szabadítás története. Ez a történet sokkal nagyobb nálam. A szabadítás drámájában nem az enyém a főszerep. Nem én vagyok a lényeg. Ám Isten kegyelméből én is része vagyok. Az én részem az egészbe épül. Sokkal jelentősebb kis szereppel beérni ebben a történetben, mint a saját kis nyamvadt előadásomban főszerepet játszani. Világméretű történet ez, amely az egész örökkévalóságig „adásban” lesz. Méltóságteljesen és örömmel játszom a szerepem, vagy a rövid kis értelmetlen történetet választom?” Susan Hunt

Testvérszeretet

Sziasztok!

Már jó ideje szerettem volna leírni a bizonyságomat a lányaimmal kapcsolatban, de idő hiányában mindig csak tolódott a dolog. Most betegen fekszem az ágyban, így itt az idő, hogy bepótoljam ezt is!

2 lányunk van, Dorka most lesz 3 éves, Panna 9 hónapos. Félidős várandósan (Pannával) elkezdtem görcsölni (nem keményedésről van szó, hanem olyan érzés, mint amikor fájásaid vannak). Nagyon megijedtünk, megvizsgáltak és mondták, hogy jó lenne, ha pihennék és feküdnék, mert az nem jó, ha már félidőben ez van. Próbáltam megfogadni a tanácsot, de egy 1,5-2 éves örökmozgó mellett nem volt könnyű feküdni, így ezek a görcsölések kezdtek mindennapi jelenséggé válni. Minden vizsgálat során közölte a fehérvári orvosom, hogy ezt így nem lehet tovább csinálni, feküdnöm kell, nehogy baj legyen. Megpróbáltam ennek eleget tenni, nem volt könnyű. Dorkát nagyon megviselte, hogy már nem veszem őt föl, már nem megyünk együtt a játszira, nem ülhet az ölembe és kb. már sehova sem megyünk együtt. Én pl. a karácsonyi vásárba nem tudtam elmenni a családdal csak úgy, hogy 10 méterenként meg kellett állni, hogy pihenjek és elmúljanak a fájások, pedig akkor még csak 22 hetes voltam. Már akkor úgy éreztem magam, mintha a 8 hónapban lennék. Közben sokat konzultáltam az orvosommal is, és ő is megerősítette, hogy bizony pihenni kéne, feküdni és ki kéne zárni minden stressz forrást. A védőnőm minden találkozásnál elmondta, hogy szerinte csoda, hogy még egyben vagyunk és mondta, hogy szerinte 30 hétnél tovább nem húzzuk majd. A fehérvári orvosom is hasonlóan vélekedett. Megbeszéltük, hogy sok fehérjét kell enni, hogy a baba súlya minél nagyobb legyen, mert mondta, hogy biztos, hogy koraszülött lesz, de nem mindegy, mekkora súllyal fog születni. Közben nagyon nehéz volt otthon a “semmittevés” is. Azt még csak-csak le tudtam nyelni, hogy nem tudok pl.: elmenni a boltba (29 hetesen megpróbáltam, de félúton összeestem…), de azt még nehezebb volt megemészteni, hogy házimunkát sem végezhetek…finoman szólva rendmániás vagyok, teljesen kikészít, ha rumli van otthon…szóval a terhességem időszakában kb. úgy festett a házunk, mint Mordor! Talán még orkok is bujkáltak a kanapé alatt XD jó, most már nevetünk ezen, de akkor ez nehéz volt nagyon. Dorka egyfolytában kommunikálta, amit érez, hogy hiányzik neki anya, hiányzik neki, hogy nem megyünk együtt sehova (előtte minden nap voltunk együtt játszin), de főleg az, hogy nem veszem fel! Finoman szólva beleszakad az anyai szívem mindebbe!

Mivel a nap nagy részében feküdnöm kellett, volt időm gondolkodni, és nagyon sok ige jött fel a szívembe, legtöbbször pedig a Róma 8,28, miszerint akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van. Az eszemmel tudtam, hogy ez az ige igaz, hiszen korábban már többször megtapasztaltam, de egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy ez a helyzet, hogy lehetne  a javunkra. Mondtam Istennek, hogy hiszem, hogy a javunkra lesz, de elképzelésem sincsen, hogyan. Mindeközben folyamatosan imádkoztunk, hogy ha lehet, javuljon a helyzet, legyek jobban, Isten vegye el tőlünk ez a helyzetet. De nem így lett. Isten úgy döntött, hogy nem vesz ki minket ebből a helyzetből, hanem el kell szenvednünk. Nem volt könnyű, de elfogadtuk, mert tudtuk, hogy a javunkra lesz, csak még elképzelésünk sincsen arról hogyan, illetve tudtuk, hogy Isten szeret minket, és oka van annak, hogy ebben a helyzetben vagyunk. Aztán Panna április 2-án hajnalban megszületett 2 és fél óra leforgása alatt, nagyon hirtelen. Dorkát már próbáltuk készíteni arra, hogy jön a tesó, sokat imádkoztunk azért, hogy jól fogadja a tesót, mi pedig bölcs szülők lehessünk, hogy jó testvéreknek tudjuk nevelni őket. Az első pár napban Dorka még nem értette, hogy ki ez a kisbaba (azt hitte, hogy csak egy baba, akit fotózok, folyton kérdezte, hogy hol van a baba anyukája és apukája? XD ). A koraszülés ellenére, már a 4. napon otthon lehettünk, és pár napon belül Dorka megértette, hogy ez a baba a miénk, a pocakomból bújt ki, de ami még jobb, hogy érezte, minden visszaállt a régi kerékvágásba, hiszen anya újra fel tudta őt venni, újra összebújhattak anélkül, hogy “ne rúgd meg a pocakomat” lett volna, újra elmehettünk együtt akárhova. Dorka úgy élte ezt meg, hogy visszakapta az anyukáját azzal, hogy Panna megszületett, emiatt számára Panna egy pozitív személy.

 

Már 9 hónapja vannak együtt, ezalatt megfigyeltük, hogy már a kezdetektől fogva hiányzik a kapcsolatukból a versengés. Egyszerűen Dorka nem féltékeny Pannára, Panna még nem tud beszélni, így nem sokat tudunk arról, hogy ő mit érez, de azt látjuk, hogy amikor Dorka feltűnik a színen, csak őt figyelni, és hozzá akar menni. A kapcsolatuk a folytonos puszilgatásból, ölelgetésből áll. Amikor együtt legóznak, és Panna lerombolja véletlenül Dorka építményét, akkor Dorka nem akad ki, hogy-jaj Panna! Hanem kedvesen azt mondja neki, hogy azt nem úgy kell, megmutatom neked – és épít neki valamit! Ha Dorka kap valamit (ennivalót), akkor mindig megkérdezi, hogy adhat-e belőle a kis Pannának! Panna játékait teljes mértékben tiszteletben tartja, ha valaki jön hozzánk játszani, és a kis vendégünk kezébe akad pl. Panna babája, akkor Dorka elmondja, hogy az Pannáé, és meg kell kérdezni, hogy játszhatunk-e vele. Van, hogy csak ülünk a nappaliban, együtt játszunk, Dorka odaszalad Pannához, és lenyom neki egy jó hosszú puszit! Aztán azt mondja neki, hogy “Kis Panna, te olyan aranyos vagy!”– és végül megöleli! Reggel az az első kérdése Dorkának, hogy “Hol van a kis Panna, meg akarom simogatni!” Képes felébreszteni, csak hogy megpuszilhassa oviba indulás előtt! Rendszeresen van az, hogy közös játék közben puszilgatja Panna kezét! Ami a legcukibb, hogy Panna még sokat hadonászik a kezével, mindenbe belemarkol, persze Dorka hajába is rendszeresen. Dorka erre a hajtépésre nem visítással válaszol, hanem elneveti magát, mert szerintem Panna meg akarta őt csikizni, csak nem sikerült neki!

Sorolhatnám még a hasonló eseteket, de a lényeg, hogy olyan kapcsolat van a lányaink között, amiről csak álmodni mertünk volna, és mindez nem úgy valósult meg, hogy ilyen-olyan nevelési taktikákat vetettünk be, ilyen-olyan szuper könyveket olvastunk és alkalmaztuk a leírtakat, meg más szuperszülők tanácsait követtük…egyedül Istené a dicsőség, amiért a lányaink között ilyen kapcsolat van. Volt egy nehéz helyzet az életünkben, amit Isten végül a javunkra formált, úgy, ahogy azt nem vártuk volna! Nem mi vagyunk jó szülők, nem a mi nevelésünk eredménye, hanem Isten csodája, és ezért csakis Őt illeti a dicsőség, senki mást! A legjobb, hogy játszóházban, oviban gyakran előjön ez, hogy Dorka és Panna így szeretik egymást, és megkérdezik, hogy csináljuk. És máris ott a lehetőség bizonyságot tenni arról az Úrról, akinél nincsen lehetetlen és, aki mindent a javunkra formál! Ott volt egy nehéz helyzet, ami hónapokon át megnehezítette az életünket, és Isten nem vette el tőlünk, hanem úgy döntött, inkább a javunkra formálja, és ezért nem győzök hálát adni!

Szeretnék egy képet is csatolni nektek a lányokról. Ez a kép a kedvencem róluk, mert spontán és kifejezi, hogy milyen kapcsolat is van köztük. Azt kértem Dorkától, hogy nézzen rám, miközben fotózom, és meg is tette pár másodperc erejéig, de aztán nem bírta tovább és muszáj volt odabújnia a kis Pannához egy puszi erejéig. Ez a kép akkor készült! A férjem és én, semmilyen szuper neveléssel nem tudtuk volna elérni, hogy a lányok így szeressék egymást, őszintén és versengéstől mentesen! Ez csakis Isten érdeme!

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Szeretettel: Gabi

A növekedés kínjai

"Igazán mondom nektek: a búzamagot el kell vetni a földbe, hogy ott elhaljon, azután majd felnő, és gazdag termést hoz. Ha viszont nem hal el, akkor csak egymaga marad" János 12:24 EFO

Szinte elfelejtettem, hogy én is voltam tinédzser, s azt még inkább, hogy ezek tényleg kemény, kínlódós évek voltak. Mostanában azonban rákényszerültem frissítgetni az emlékezetemet, mert csak így tudom megérteni a kiskamasz gyermekem tépelődéseit.

A formálódás, a növekedés legtöbbször egy lassú folyamat. Főleg ha nekünk kell átélnünk.

Kívülről más. Szülőként ámulva, kissé riadtan szemlélem, hogy parányi kisbabámból most már a gyermekkorból kievickélő, éretten gondolkodó, személyiség van alakulóban.

De belülről minden növekedés szenvedős. Tudom nagyon elcsépelt hasonlat, de nem jut eszembe jobb, mint a hernyó meg a lepke. Mi csak annyit látunk, hogy hernyó volt, aztán begubózott és egyszer csak lepke lett. Látjuk a csodálatos átalakulás gyümölcsét, de azt nem, hogy milyen volt odabent. Milyen hosszúnak tűnhetnek a várakozás napjai, milyen szűkös a hely, ahol formálódik, milyen láthatatlan még a szárnyaló, napsütéses jövő.

Valahogy ilyen a kamaszkor is. Kicsit begubózás, kicsit rolólehúzós, vívódó, végtelennek tűnő időszak.

Nemcsak a kamaszodó lányom miatt foglalkoztat ez a téma. Én is arra vágyom, hogy növekedjek, alakuljak Isten kegyelméből, s ezeknek a folyamatoknak vannak nagyon kényelmetlen időszakai.

Bármennyire szeretném egyik napról a másikra, sőt egyik hétről a másikra sem történnek nagy változások a jellememben, a szokásaimban, a kapcsolataimban, a testemben.

Olyan végeláthatatlan harcnak tűnik, hogy legszívesebben hátat fordítanék az egésznek. Állhatatosság, mondogatom magamnak. Ez az egyik kedvenc szavam a Bibliából. Kitartani akkor is, menni előre akkor is, ha nem szökdelve csak sántikálva. Akarni. Legyőzni a pillanat kényszerítő erejét, legyőzni a lustaságot, fáradtságot, rosszkedvet, hogy egyszer majd jó gyümölcse legyen az apró győzelmeknek.

Falun nőttem fel, a mezőgazdaság, a természet közelében, egyáltalán nem szerettem a koszos, izzasztó mezei munkákat, de mindig csodáltam a természetben zajló folyamatokat.  Az őszi, vagy tavaszi gabonavetések után hosszú hónapok teltek el az érett búzakalászok learatásáig.

Íme, a földművelő várja a föld drága gyümölcsét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap." Jakab levele 5:7

A földművelő nem tétlenül vár, mindig van feladata. Gyomirtás, kapálás, tápanyagok kiszórása. De nem áll neki türelmetlenségében kiszántani a magvakat, hogy megnézze, hogy miért olyan lassú ez az egész folyamat. Nem veti be gyorsan valami mással, mert az előző nem hozott gyors sikert.  Bízik Istenben, aki az esőt, a napsütést, a meleget és az egész növekedést adja.

Ha nem látod még a gyümölcsöket, vagy csak keveset látsz belőlük, ne ess kétségbe, a növekedés időbe telik. Légy türelmes és állhatatos, mert Isten az aki a láthatatlanból előhívja a láthatókat.

Nem látjuk mi történik a föld alatt, nem látjuk mi zajlik a gubóban, lehet azt sem látjuk át mi van egy tinédzser lelkében, de tudhatjuk, hogy hitünkre, hűségünkre, állhatatosságunkra, kitartó imáinkra válaszul Isten munkálkodik.

„Mint titkos bánya mélyében formálja terveit,
De biztos kézzel hozza föl, mi most még rejtve itt.”

Az Igébe, mint tükörbe belenézve megnézhetjük, hogy hol tartunk a szellemi növekedésben, s abban is segítséget kapunk, hogy hogyan támogathatjuk a növekedést, formálódást az életünkben. Ebből kettő most nagyon foglalkoztat:

  • Táplálni a növekedést Isten Igéjével. Isten jelenlétében napoztatni a csírákat, s locsolni az Igével. Állhatatosan.
  • Engedni, hogy a szőlősgazda metszegessen. Elfogadni az Úr eszközeit az életünkben, a szenvedést, nehézséget is. Áldani ezekben Őt.
"..termő vesszőimet viszont megmetszi és megtisztítja, hogy még bőségesebb és jobb termést hozzanak" János 15:2 b EFO

A lányom egyik este azon pityergett, hogy ő nem növekszik, míg a „többiek” szép vékonyak, magasak, ő nem nyúlik, biztos ilyen vaskos, alacsony marad mindig.

Nem tudtam nagy okosságot mondani neki, hogy megnyugtassam, csak azt, hogy Minden nap nősz egy kicsit drágám, még ha nem is látszik, van amikor kívül változol jobban, máskor belül a szíved, vagy a gondolkodásod formálódik, csak ez mind sok sok időbe telik, ne csüggedj el”

Ha te is úgy tervezted, hogy ebben az évben is növekedni szeretnél, akkor ne fejtsd el, hogy ez egy időigényes folyamat. Nap mint nap meg kell küzdeni a makacs szokásokkal, visszahúzó erőkkel. Nincsenek instant megoldások, de Isten megerősít, amikor elcsüggedünk, és reménységet ad a szívünkbe a gyümölcstermő jövő felől.

“Ha nem tudsz repülni, fuss! Ha nem tudsz futni, sétálj! Ha nem tudsz sétálni, akkor mássz! De akármit is csinálsz, muszáj haladnod előre!” (Martin Luther King)

A PROBLÉMÁIM és én

Nem vagyok egy sikeres ember. Legalább is a mai normák szerint a legtöbb ember nem ebbe a kategóriába sorolna be engem. 30 évesen még mindig azon izgulok, hogy lesz-e állásom a megfelelő időben. Tornyosulnak a kudarcaim, és bármennyit dolgozom, ismét beleütközök abba a falba, amit már négy és fél éve próbálok ledönteni. Mindezek ellenére próbálok igazat adni Istennek a lelki harcaim között.

„Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” Róma 12: 1-2

Habár, igyekszem nem ezekhez a normákhoz szabni magam, mégis rosszul esik, ha életem holtpontjaira nézek. Talán azt gondolnánk, hogy ha megváltozna a környezetünk, megoldódnának a problémáink. De valójában nem így szokott történni, legalább is errefelé nem. Aztán eszünkbe jut, hogy a keresztény élet nem azt jelenti, hogy egy bukás után visszatérek a nulla pontra. Nem, ahol elestünk, ott állunk fel, és megyünk tovább. De, ha nem tudunk tovább menni? Azt hiszem, be kell ismernünk egy szakállas hibát, amibe időnként belesétálunk. El vagyunk foglalva a dolgainkkal, teendőinkkel, de nincs időnk, vagy elfelejtünk imádkozni.

Úgy gondolom, szükségünk van Isten kijózanító kérdésére: mi a valódi problémád?

Nézzünk meg három valós problémát:

  1. Ha a szívünk állapota nincs rendben – mindannyian szeretjük az érzést, hogy szerethetőek vagyunk. Gyanítom, azért vágyunk sikeres dolgokat megvalósítani, mert akkor elfogadhatóbbnak, szerethetőbbnek érezzük magunkat. Sokszor a környezetünk is ezt sugallja. De, ha sikertelen események sorozatát engedi meg Isten, és én egy idő után már nem tudok, vagy elfelejtek imádkozni, akkor az életem valódi problémája nem az, hogy a kollégáim nem veregetnek vállon, hanem az, hogy a szívem állapota nincs rendben.
  2. Mit kezdesz azzal a helyzettel, amibe Isten belevitt? – Reményik Sándor azt mondta, hogy a világ Isten-szőtte szőnyeg, aminek mi csak a visszáját látjuk itt. Nem értem, és nem is érthetem mindig, hogy mit miért enged meg Isten. De, reagálhatok arra, amit Ő tesz az életemben. Ha jó dolgok jönnek, akkor könnyű, de ha probléma adódik, mit teszek? Irigykedem? Keserűvé válok? Önsajnálatba zuhanok? Bezárkózom? Ha a Te válaszod is itt szerepel, akkor a valódi problémád nem az, hogy nem látod, hogyan fognak alakulni az állás ügyeid, hanem az, hogy nem tudsz igazán bízni Istenben.
  3. Képes vagyok-e engedelmeskedni? – Azt hiszem fontos látni, hogy nem emberekkel van hadakozásunk! Minden esetben a Sátán erői ellen harcolunk, tehát szellemi harcban vagyunk. Éppen ezért szellemi fegyverekkel kell harcolnunk. Mit kell tenni?
„Íme, boldognak mondjuk azokat, akik tűrni tudtak a szenvedésekben. Jób állhatatosságáról hallottatok, és láttátok, hogyan intézte a sorsát az Úr; mert igen irgalmas és könyörületes az Úr.” Jakab 5: 11
„A szelíd nyelv életnek a fája, a romlott pedig összetöri a lelket.” Példabeszédek 15: 4

Tűrni kell, szelíden válaszolni … és még sorolhatnám, hogy mit mond Isten igéje, de én már ennyitől is megrettenek, mert rájövök, hogy nem a valódi problémákra koncentráltam eddig. Ha, Te nem vagy rendben, akkor nem tudsz harcolni. Ha önmagadat győzöd le, akkor nyertél.

„Íme, én hozok neki enyhülést és orvosságot, meggyógyítom őket, és megmutatom nekik a békesség és a hűség kincseit.” Jeremiás 33: 6

Istenkép

Azt mondja a pszichológia, hogy a szegényes, sérült énkép a sok magával küszködő, boldogtalan ember problémája.  Azt is mondja, hogy el kell fogadjuk, meg kell szeressük végre magunkat és akkor sokkal jobban fog működni minden. És ez jól hangzik.

Csak az a gond, hogy van benne egy kis csavarintás. Fontos, hogy mit gondolunk magunkról, milyen hazugságokat hiszünk el magunkról, amelyek meghatároznak. De nem tudjuk magunkat a hajunknál fogva kihúzni a mocsárból. Amíg önmagunkban keressük a megoldást nem jutunk messzire. Ugyanazokat a köröket fogjuk róni magunk körül. Lehet jobb lesz kicsit a hangulatunk, de könnyen megtörténhet, hogy az énképünk helyrepofozása közben elhiszünk pár újabb hazugságot.

Mert Isten Igéje szerint az igazság az, hogy önzőek vagyunk, végtelenül önzőek. Önző az is, akinek dagad a melle a hatalmas, akár túlzott önbizalomtól, és önző az is, aki utál a tükörbe nézni, vagdossa magát kínjában, és az öngyilkosság gondolatával barátkozik. Mert mindkettő önmagával van elfoglalva, még ha ez teljesen másképp nyilvánul is meg.

Jézus azt tanította, hogy tagadjuk meg magunkat.

"Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt." Márk 8: 34-35

Az önszeretet természetes, ezért hív Jézus arra, hogy úgy szeressük a felebarátunkat, mint magunkat. A férfiakat az Ige arra buzdítja, hogy úgy szeressék a feleségüket, mint a saját testüket. A legtöbb esetben nem kell nekünk különösebben tanulnunk magunkat szeretni. Megy ez már pelenkás korunk óta.

Egy torz, beteg énképnek mindenképp gyógyulásra van szüksége. De a magam bőrén, lelkén tapasztaltam, hogy a gyógyulás igazán, akkor kezdődik el, akkor kezdődött el, amikor abbahagytam a beható foglalkozást az alacsony önbecsülésemmel, a sérült lelkemmel és a felszabaduló energiával egy másik kép helyreállításán kezdtem dolgozni. Az Isten bennem lévő sekélyes, szegényes, valótlan képén.

Az igazi probléma nem az, hogy mit gondolunk magunkról, hanem az, hogy mit gondolunk Istenről, a Teremtőről, a Megváltóról, a Szabadítóról, a Gondviselőről, Hatalmasról, Tanácsadóról, Csodálatosról.

Három példát említek, a Bibliából, akiken keresztül megértettem, hogy nem az énképem, az önbecsülésem az akadály a szolgálatban, az életfeladatomban, az Isten megdicsőítésében az életemben, hanem az, hogy milyen Istenképem van.

Mózes: a fáraó unokájaként ereje teljében, dagadó mellel, nekilátott megoldani népe problémáját. Nagyot bukott. Megölt egy egyiptomit, menekült és a pusztában apósa juhait legeltette. Amikor megjelent neki Isten az égő csipkebokorban és hívta, arra amire ő késztetést érzett a maga módján negyven évvel korábban is. Mózes már nem volt olyan lelkes és vállalkozó kedvű. Küldjél, kérlek mást, felelte Istennek. És Isten nem kezdte vállon veregetni, hogy ugyan már Mózes fog ez menni neked, megtanultad a leckét, képes vagy rá.  Csak annyit mond, hogy „Veled leszek”.  És a többit tudjuk. Mózes Isten hatalmas eszköze volt a nép megszabadításában az egyiptomi szolgaságból. Mert fel tudta emelni a tekintetét magáról, az ellenségről Istenre.

Naámán feleségének rabszolgája a második, akit portyázó arám csapatok hurcoltak el a hazájából. „Egy kisleány”, így ír a Biblia róla a Királyok második könyvében. Milyen énképe lehetett egy gyereknek akit kiszakítottak erőszakkal a családjából és szolgálóvá tették? Nem derül ki a történetből csak az, hogy erős Istenképe volt. Amikor szembesült Naámán betegségével bizonyságot tett arról az Istenről, aki meg tudja gyógyítani a leprás Naámánt is. Összetört lehetett a szíve, gyűlölettel és haraggal is szembe kellett néznie, de túl tudott ezen lépni és szolgálni az ellensége felé is, mert az élő Istenben gyökerező hite az új környezetben is benne élt.

Aztán ott van mindenki kedvence, Dávid, (Isten is odavolt érte, „szívem szerint való férfi”) a kis „kölyök” Isai családjából, akit Sámuel látogatásakor oda sem hívtak a többiek közé, úgy kellett a juhok közül előkeresni.  Isten már akkor látta a szívét. Góliát legyőzése után nyilvánvaló lesz, hogy Dávid ismeri Istent, és látja azt, amit Izráel seregében senki nem látott. Azt, hogy ki Isten, milyen hatalmas, mire képes. Míg mindenki  az óriásra nőtt filiszteussal foglalkozik és bénultan szemléli az eseményeket Dávid Istenről beszél, az óriás helyett Istenre koncentrál és legyőzi Góliátot.

"Dávid így felelt a filiszteusnak: Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a seregek URának, Izráel csapatai Istenének a nevében megyek ellened, akit te kicsúfoltál. Még ma kezembe ad az ÚR, leváglak és a fejedet veszem, a filiszteusok seregének a hulláit pedig még ma az égi madaraknak és a mezei vadaknak adom. És megtudja mindenki a földön, hogy van Isten Izráelben.
És megtudja az egész egybegyűlt sokaság, hogy nem karddal és lándzsával szabadít meg az ÚR. Mert az ÚR kezében van a háború, és ő ad a kezünkbe benneteket." Sámuel 1. könyve 17:45-47

„Nézzünk az óriásokra-és elbukunk.
Nézzünk Istenre- és az óriásaink dőlnek le.”
Max Lucado

A sérült énkép, a sárba taposott önbecsülés, a bizonytalanság magadban valóságos probléma. Olyannyira, mint Góliát. De ne boncolgasd, elemezgesd tovább. Beszélj inkább Istenről, töltsd meg a gondolataidat az Igével, erősödjön meg a Róla alkotott képed. Lépj túl magadon, ne legyen többé kifogás a múlt, a félelem, az önbizalomhiány. Isten tudja, hogy egyedül nem vagyunk képesek győzelmesen élni, hittel követni, önzetlenül szolgálni. Neked és nekem is csak annyit mond: Veled leszek! Ha tudod ki Ő, akkor ez több, mint elég.

Jóban, rosszban

„Aki szereti a feleségét az önmagát szereti. Mert a maga testét soha senki nem gyűlölte, hanem táplálja és gondozza, ahogyan Krisztus is az egyházat, minthogy tagjai vagyunk testének. "A férfi ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté." Nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom. De ti is, mindenki egyenként úgy szeresse a feleségét, mint önmagát,az asszony pedig tisztelje a férjét.” Efézus 5: 28-33

Láttam a szemében a szomorúságot. Majd néhány perc múlva láttam, hogy önmagát vádolja. Nem fogalmazta meg szavakban, de én láttam …

Hogy mondjam el, hogy nem tehet róla? Genetikai háttere van a problémának, egyikünk sem tehet róla. De, ha ki sem mondja, ezekben a nehéz pillanatokban, hogyan álljak mellette?

„Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté. Még mindketten mezítelenek voltak: az ember és a felesége; de nem szégyellték magukat.” (1 Mózes 2: 24-25)

Azt hiszem, Isten egy „meztelen” házasságot tervezett a férfinek és a nőnek. Ha nem élünk ilyen házasságban, akkor nagyon hamar komoly kísértéseknek fogjuk kitenni magunkat. Ez az érzelmi nyitottság, tiszta, őszinte szeretet kapcsolat jelenléte akkor kérdőjeleződik meg, amikor krízis helyzetekbe kerülünk.

Többnyire reménykedünk, hogy házasságunkban nem kell nagy tragédiákat átélni, de valamilyen szinten minden házasság megtapasztalja a veszteséget. Azokban a szívszorító pillanatokban egyszer csak azon kapod magad, hogy ott állsz a kritikus útkereszteződésen. Döntened kell, és az a választás, amit akkor hozol meg, megváltoztatja majd a házasságod jövőjét.

Az egyik választás a keserűség útjára tereli lépteinket. Ekkor kísértve leszünk, hogy eldobjuk a társunkat. Ezen felül kísértve leszünk, hogy Istent is eldobjuk, mert átkozni szeretnénk Őt azért a fájdalomért, amit át kell élnünk. A keserűség útja eleinte felszabadítónak tűnik, de hamar ráébredünk, hogy a végén egy csapda áll. A keserűség és a szeretet nem tud együtt élni a házasságban! Minden nap el kell dönteni, hogy a kettő közül melyiket választjuk.

A másik út, a gyógyulás útja, a szeretet útja. Ez egy olyan út, amiben úgy döntünk, hogy bízunk Istenben még akkor is, ha nem értjük, hogy mit miért enged meg. Ezen az úton hamarosan kívánhatjuk, hogy a saját fájdalmunk hadd legyen hasznos mások gyógyulásában. A békés élet nem a tragédiák, veszteségek hiányát jelenti, hanem azt, hogy veszteségeink, tragédiáink között ott van velünk az Isten.

Mosogatás közben végig futtattam ezeket a gondolatokat, majd feltettem magamnak ismét a kérdést – De, ha ki sem mondja, ezekben a nehéz pillanatokban, hogyan álljak mellette? Aztán ráébredtem – nem kell semmit mondania, elég, ha figyelmesen szeretem. Közben figyelek, hogy érzelmileg olyan leplezetlen legyek előtte, ahogy Isten szeretné látni.

Úgy gondolom, hogy ha elvesszük az önzést a házasságból, a szeretet lesz az, ami ott marad!

„A szeretet ne legyen képmutató. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz” (Róma 12: 9)

Istentől ajándékozott

12 éve vagyok férjnél, és Isten 6 csodálatos gyermekkel ajándékozott meg bennünket. Szeretném nektek elmondani, hogy mennyire megtapasztaltuk Isten gondviselését, és kijelentését az elmúlt időszakban. Ötödik lányunk születése után, sokat beszélgettünk a férjemmel, hogy legyen-e még egy gyermekünk. Még az esküvőnk előtt megbeszéltük, hogy 6 gyermeket szeretnénk, de éreztük határainkat már az 5. után. Végül megimádkozva a dolgot, arra a döntésre jutottunk, hogy belevágunk. Nekem egy kérésem volt, ami eddig soha, hogy nagyon szeretnék egy kisfiút. Így elkezdtünk kisfiúért imádkozni. Csak 2 hónapot kellett várakoznunk. Rögtön tudtam, hogy Isten meghallgatta a kérésünket, és fiút adott nekünk. De a Sátán nagyon nem akarta, hogy a gyermekünk megszülessen, vagy egészséges legyen.

6 hetes terhes voltam, amikor a tavaszi szünet alatt az akkor 5 éves lányunkon kijött az övsömör. Már volt bárányhimlős 8 hónaposan, de erre akkor sem számítottunk. Persze várható volt, hogy a két kisebben is kijön a bárányhimlő. Tudtam, hogy ez a betegség nem annyira jó egy kismama számára, de úgy tanultam, hogy csak akkor veszélyes a magzatra nézve, ha a kismama még nem volt. Így nem aggódtunk. Pár nap múlva tényleg jelentkeztek a tünetek az akkor 4 éves Lizán, de mint utólag kiderült nem a bárányhimlő volt, hanem lepkehimlő. Írták, a terhesség elején vetélést okoz. Imádkoztunk. Másnap elkezdtem vérezni. Mivel két nap múlva mentem volna az orvoshoz, ezért nem mentünk be kórházba. A vérzés hamar elmúlt. Mi lélekben hazaengedtük a babát, és megköszöntük az Úrnak, hogy ha csak egy kis időre is, de a szülei lehettünk. Hétfőn az orvos megnyugtatott, hogy minden rendben van az EGYIK babával. A másik sajnos hazament. Hálásak voltunk. Mondta az orvos, hogy a másik petezsák majd fel fog szívódni, ne aggódjak, lehet még egy kis vérzés.

A legnehezebb babavárás következett. Nekem mindegyik lány panaszmentes volt, sőt a szülések sem voltak olyan vészesek. Vagy csak megszoktuk egy idő után? 😀

Szinte nem volt olyan nap, hogy ne lettem volna rosszul, vagy ne hánytam volna. Nagyon vártam a 12. hetet, addigra mondták, hogy jobb lesz. Lehet, hogy nem viselt volna meg ennyire, ha nincs mellette az 5 gyerek, a háztartás, és a munka. Mert igen, visszamentem részmunkaidőben dolgozni, egy pár hónapra, mert Isten visszahívott. Persze ezek a dolgok még inkább térdre kényszerítettek. Nemcsak a WC mellé…. Minden egyes rosszullétnél hálát adtam a fiamért. Habár lelkileg nagyon nehéz volt, az a sok negatív gondolat, amit az emberektől kaptunk.

Nyár elején, úgy félidő környékén kaptam egy álmot. Bent vagyunk a kórházban, 29. hetes vagyok, és sürgősségi császárral megszületik a kisfiúnk. Reggel felébredtem, és elmondtam a férjemnek. Kicsit megijedtünk, aztán minden este azért imádkoztunk, hogy ne így legyen. Teltek a napok, de nem lett békességem. Egyik éjjel a férjem álmodott. Szülni indultunk, már itt volt az ideje, 39-40. hét. Viszont nagy volt a baba, komplikáció lépett fel. Már majdnem megszületett, amikor mondták a férjemnek, hogy nagy baj van, döntenie kell. Mikor reggel elmondta, kérdeztem, hogy kit választottál? Mondta, hogy a babát. De ne akadjatok ki, nálunk valahogy ez a természetes. Nem tudnám megmagyarázni. Azt is mondta, hogy nagyon nehéz volt. Sokat beszélgettünk, imádkoztunk. Egyik reggel, azzal a meggyőződéssel keltem fel, hogy az én álmom valóra fog válni, bármit is teszek. Inkább készüljünk fel. Szóltam a férjemnek. Rám nézett, és ő is tudta. Szóval már csak pár hét volt hátra a 29. hétig, és az iskolakezdésig. Már három lányunk kezdte az iskolát, így sok mindent kellett összekészíteni. Minden ruhát, cipőt átválogattam, tanszereket bevásároltam, elkészítettem. A 27. hétre készen volt a három iskolatáska. Nem volt más dolgunk, mint várni. Persze csak néhány embert avattunk be az álomba, mert tudtuk, hogy nem mindenki értené meg. Nem volt szükségünk negatív szavakra.

A 28. héten, hétfőn teljes meggyőződéssel mondtam, az egyik barátnőmnek, hogy már csak pár nap. Este pedig mondtam a férjemnek, hogy most nem megyünk aludni addig, amíg nincs neve a fiúnak. A Donát nevet választottuk, mint utólag kiderült, azt jelenti, hogy az Úrtól ajándékozott.

A rosszullétek még mindig megvoltak, ehhez jött még, a fehérje a vizeletben, és a (nekem) szokatlanul magas vérnyomás. Szerda délután már 5-10 perces, de még rendszertelen fájásokkal ébredtem. Szinte vajúdtam, de volt valami nagyon rossz előérzetem, hogy valami nincs rendben. Készültünk bemenni, de csak este. Addigra viszont teljesen elmúlt minden. Így vártunk inkább. Éjfélkor ébredtem megint erre a fájdalomra, egy órát bírtam. Felkeltettem Petit, hogy menjünk. Anyósom jött át a gyerekekhez. Persze mire beértünk elmúltak a görcsök, de benntartottak megfigyelésen, és kaptam tüdőérlelőt. Peti hazament aludni. Délelőtt bejöttek mindannyian a kórházba. Megbeszéltük, hogy minden rendben van, másnap délután megyek is haza.

Éjjel kimentem wc-re, de már csupa vér volt minden. Azonnal felvittek a szülőszobába, ahol a vizsgálat után közölték, hogy akkor altatás, sürgősségi császár, mert elkezdett leválni a lepény. Időm se volt megijedni, kérdezték a baba nevét, hálát adtam, hogy megvolt. Hirtelen a saját álmomban találtam magam. Elképesztő volt megélni a valóságban is. Mondták, hogy szülés után azonnal elszállítják a babát egy másik kórházba, mert itt nincsenek felkészülve ennyire korababára. Kértem, hogy legalább egy fényképet csináljanak róla.

Mikor felébredtem, már a kórteremben feküdtem, bekötött hassal. Mellém tolták inkubátorban a kisfiamat, de sajnos nem sokat láttam belőle. Aztán elvitték. Kaptam róla egy fényképet, és mondták, hogy minden rendben vele, 800gr. Hűűűű, de pici. Mindenkit körbetelefonáltam, vagy smst küldtem, de erre nem emlékszem, biztos az altatás miatt. Peti azt hitte viccelek, amikor hajnali 3-kor felhívtam.

Péntek reggel Peti elment meglátogatni Donátot, csinált róla egy csomó fényképet, aztán elhozta nekem is. Felhívtam a kórházat, hogy mondjanak valamit róla. Azt mondták minden rendben van, még lélegeztetőn van, de stabil. Erős, nagy baba, 1300gr, 38 cm. Nem hittem a fülemnek. Kiderült, hogy valamit elszámoltak a szülésnél. Annyira jó volt hallani ezeket a jó híreket. Másnap délelőtt elmehettem én is megnézni. Azt mondta a doktornő, hogy előreláthatólag november elejéig (amikorra ki voltam írva) bent kell maradnia. És 3 óránként vihetek neki tejet…

Egy nagyon nehéz időszak vette kezdetét. Peti táppénzre jött, rendezte a lányokat, és a háztartást. A gyülekezetünk mindennap főzött ránk. Én pedig hol bent feküdtem Donáttal, hol itthonról jártam be hozzá. Egyik alkalommal, mielőtt hazaindultam volna a kórházból, mondták, hogy írjam alá a beleegyező nyilatkozatot, mert Donátnak vérátömlesztést kell kapnia. Ez volt az első kiborulásom. Este, mikor imádkoztunk, Isten ezt az igét adta vigasztalásként:

„meglátja a vért a szemöldökfán, és nem engedi, hogy bemenjen a pusztító a ti házatokba.” 2.Mózes 12:23

Meg vagyok győződve, hogy ott akkor Donát megkapta Jézus vérét, hogy meggyógyuljon. Rohamosan javult az állapota. Születése után 6 héttel, és 2 kilóval hazajöhettünk. 1 hónappal korábban, mint amit mondtak. Az orvosok is azt mondták, hogy igazi csoda, ami vele történt.

Azóta itthon vagyunk, szépen növöget,már majdnem 5 kiló, és 60 centi. Rengeteget mosolyog, gagyog. Már majdnem 5 hónapos, de még csak 2 lenne. Minden hónapban megyünk valamilyen kontrollra, de eddig mindent rendben találtak. A gyógyszereket is a felére csökkentették. Szóval, lassan, de biztosan haladunk. Az Úr napról napra erősít, mert nem könnyű!

Denke Péterné – Gabi