Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hívtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.
Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörű szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.
Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, –
hiába, hiába!
Gyújtófám kilobbant
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben.
…S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, –
az Úr áll mögöttem.

… mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni." János 15:5
„Ha az úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők” Zsolt 127:1

Nem én

Az év utolsó napjain gyakran azon kapom magam, hogy újra meg újra számadást készítek erről az évről, mindenféle tudatosság nélkül. Eltűnődök rajta mi minden történt kívül-belül, s főleg belül.
Rettenetesen feledékeny vagyok, ezért az Istennel átélt dolgaimról, ha csak vázlatosan is, és nem olyan rendszeresen, ahogy szeretném, de feljegyzéseket készítek. Sokszor este félálomban firkálok valamit a füzetembe, mert tudom, hogy másnap már nem tudnám mi volt olyan nagyon fontos. Néhol ronda, rendetlen és alig olvasható emiatt, de mégis öröm vissza-visszalapozni, mert Isten jelenlétét és hűségét dokumentálják. Amikor egy nehezebb időszakban olyan sötéten látom a dolgokat ezek a firkák felfrissítik az emlékeimet Arról, aki újra át tud vezetni a viharon. Most ülök és lapozgatok. Kisgyerekes édesanyaként hihetetlenül gyorsan eltelik, de a lapokat elnézve annyi minden történik egy év alatt.

A „Nem én, hanem Krisztus” kijelentést többször is leírtam ebben az évben.

Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Galata 2:20

Tulajdonképpen keresztyén életem egyik visszatérő refrénje ez a „nem én”. Azért mert állandóan megpróbáltam mellőzni a mondatnak ezt az első kényelmetlen részét.
Vágytam Krisztust, az Ő erejét, az örömöt benne, a Szentlelket, meglátni, ahogy munkálkodik bennem. Mit tud elvégezni általam a családban, a gyülekezetben? Tudtam, hogy ez életem célja, értelme, de nem működött a dolog. Mint egy kiskutya a hentesüzlet kirakata előtt az üvegről, úgy pattantam le én is újra meg újra a földre. Egészen addig, amíg kezdett derengeni, hogy mit jelent ez a „nem én”. Sok huppanás kellett hozzá, de az Úr soha nem adja fel, még a magamfajta lassú felfogásúakkal sem a formálást, nevelést.
Nem én. Nem rólam szól ez az egész. Amíg rólam szól, addig nem léphetek tovább. Nem elég az alázatoskodás, igazi alázat kell, mélységes belátása annak, hogy magamban én tényleg semmi, de semmi vagyok. Fájdalmas erről meggyőződni, de életem egyik leggyümölcsözőbb felismerése, hogy a magam kis ötleteivel, terveivel nem jutok messzire. Önző vagyok. A sikereim csak értéktelen bizsuk. Kudarcok, külső, belső szenvedés, nehézségek, kínlódások tanítgattak erre. Isten nem úgy működik, mint Aladdin csodalámpása. Nem rángathatjuk Őt és az Ő hatalmának erejét a csodaszép terveinkbe, a nagyszerű szolgálati ötleteinkbe. Ő munkálkodik, ott és úgy, ahogy azt csodálatosan eltervezi. Az a terve és a vágya, hogy a munkatársai, az eszközei legyünk, de amíg nem tagadjuk meg azt a makacs ÉN-t, amíg nem törnek össze az illúzióim magammal kapcsolatban, addig nem tud igazán használni.
Hogyan is tehetné? Hangya perspektívánkkal olyan keveset látunk az egészből.

Amennyivel az ég magasabb a földnél,
 annyival magasabbak útjaim útjaitoknál,
 és gondolataim gondolataitoknál. Ézsaiás 55:9

Jó dolgokat akartam tenni, Istennek tetsző dolgokat, de a magam módján, a magam elképzelései és meglátásai alapján. Kijózanító volt meglátni, hogy Isten nem feltétlenül azokat használja, akik nagyszerű képességekkel és ajándékokkal rendelkeznek. Ő mást keres elsősorban. Olyan embereket, akik azt mondják, hogy:

„Történjen velem a te beszédet szerint.”

„Megyek bárhová küldesz!”

„Nem értem miért kéred Uram ezt most, de bízom benned, sokkal jobban, mint magamban.”
Isten a legmélyebb kudarcaimban tanít a „NEM ÉN”-re. Ezekről a kisebb nagyobb leckékről bőven van feljegyzés ebben az évben is. Sajnos még mindig kellenek az emlékeztetők: a gyengeségeim, a határaim, amelyekbe újra meg újra beleütközök, a kisebb nagyobb problémák, a küzdelmek és minden más, ami pillanatnyilag elkeserít és összetöri a szívem.
De már nem tekintek rájuk olyan elkeseredetten, mint régebb. Látom bennük Isten kegyelmét. Lehet, még nem tudok velük dicsekedni (mint Pál), de visszatekintve annyiszor látom, hogy ezek segítettek jó irányban maradni, ezek tartottak a térdeimen, ezeken keresztül áradt ki Isten kegyelme és ereje az életemben.

Elég az a kegyelem, amit kaptál, mert erőm a te erőtlenséged által éri el a célját.” Ezért boldogan dicsekszem gyengeségeimmel, hogy Krisztus ereje lakjon bennem… mert amikor gyenge vagyok, akkor vagyok igazán erős. 2Kor 12: 9,10

És jó volt látni év végi számadásaim során „Krisztust”. Kegyelemből. Érdekes módon legtöbbször akkor tapasztaltam meg az Ő erejét, segítségét, munkáját amikor tudatában voltam a gyengeségeimnek, a hiányosságaimnak.
Hogy értsétek, mesélek egyet: Szeretek beszélni, úgy gondolom, egészen jól elő tudok adni dolgokat, kaptam már retorikai különdíjat is egyszer egy országos versenyen. De amikor Isten valamit rám bíz, hogy mondjam, sokkal gyakoribb, hogy elhagy az ékesszólás művészete, mint az hogy ezekkel a képességekkel lopom magam az emberek lelkébe. Furcsa dolgok történnek, dadogok, fuldokló köhögés ér utol, elveszítem a fonalat… de belül hatalmas öröm van bennem, mert tudom, hogy Istennek soha nem lesz akadály az én dadogásom. És hálás is vagyok, mert Isten olyan jól ismer, tudja, hogy így nem szállok el magamtól.
S nagyon szeretem az Úrban azt, hogy előbb-utóbb megerősít abban, hogy ott volt mögöttem. Hatalmasan és dicsőségesen ott volt az elhaló, nehézkes szavaimban, ott volt a remegő lépteimben, ott volt a félszeg ölelésemben, s célt ért a bátortalan mosolyommal.
Nem én, hanem Krisztus!

Megvalósult szeretet!

Miközben okos eszközökkel bástyázzuk körbe magunkat, nagyon kevés értéket közvetít a világunk. Talán megszoktattuk a lelkünket, hogy elég nekünk a valódi kincs utánzata, másolata. Karácsony alatt különösen foglalkoztatott ez a gondolat. Tudom, mindenki másképp ünnepel, de vajon az én ünneplésem valódi értéket közvetít? Ismeritek Zorán – Így is jó – című dalát? Nekem soha nem volt jó, ha „döcögött a gép”. Ezért, szeretnék én is „megverekedni” a világi behatásokkal, hogy megalkuvás nélkül hódoljak Isten Fia előtt! Bár csak „égig érhetnék”, hogy ne csak a karácsonyi fények hangulatával maradjak!

„Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban." És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték az Istent, és ezt mondták: "Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat." Lukács 2: 11-14

Több éven át, csak ennyi jutott el a szívemig. Most Isten arra bátorított, hogy próbáljam egészben látni a képet. Tehát van folytatás.

„Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is volt, aki amikor Isten formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, és hasonló lett az emberekhez. És amikor emberi formában volt, megalázta magát, engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthaláláig. Filippi 2: 5-8

Milyen indulat volt Krisztusban, és milyen indulat lehetne bennünk, milyen indulatnak kell meglennie bennünk? Olyan indulat, amivel Ő minden körülmények között Isten akaratát képviselte és akarta megvalósítani. És ezt teszi akkor is, ha ennek az árát meg kell fizetnie. Ha még inkább elvész a népszerűsége, ha ellenségeivé válnak azok, akiknek a megmentésére jött. Ez a Jézus indulata. Az Atya akaratát minden körülmények között képviselni és cselekedni, és minden körülmények között szeretni azokat, akik Őt nem szeretik. Kerül, amibe kerül. Az a helyzet, hogy nem ez a lelkület, nem ez a beállítottság jellemez minket. Hiszen ha őszintén a tükörbe nézünk, akkor kénytelenek vagyunk látni, hogy nyílt vagy leplezett önzés irányít sokszor bennünket, hogy hatalomvágy, szerzésvágy, sokféle félelem, versengés irányít nagyon sokszor. A másikat sokszor eszköznek tekintjük, vagy ha nem, akkor vetélytársnak, ellenfélnek, netalán ellenségnek. Féltjük magunkat, vonakodunk attól, hogy áldozatot hozzunk. Sokszor egyszerű számítás, érdek és kényelem-szeretet motiválja, indítja cselekedeteinket. Ilyen indulat van bennünk. Gondoljuk el, hogy ha az az indulat lenne sokunkban, ami Jézusban, akkor mennyivel másként zajlanánk az emberi kapcsolataink; Teljesen más lenne a vitakultúránk, a konfliktus kezelésünk – magyarul veszekedés – , egészen más lenne a házassági erkölcs. Nem ez a kicsinyes, önző, anyagias, hazugságra épülő civakodás jellemezné a társadalmat, ami felemészti azokat az energiákat is, amikkel egymást boldoggá tehetnénk és az egésznek a javát munkálhatnánk. Ennek az indulatnak van még egy aspektusa – Isten lemondott a hatalmáról akkor, amikor fiát, Jézus Krisztust emberi formában elküldte hozzánk. Ez a karácsony történetében látható leginkább. Mert a szeretet megvalósulása többet ér, mint a szeretet ígérete! Neked miről kell lemondanod, hogy Krisztus lüktethessen a lényedben, és kisugározzon a cselekedeteidben?

Hófehér Karácsony

Idén nem árasztott el spontán a karácsonyi hangulat. Talán azért is, mert védekezik a lelkem a korai karácsonyi kirakatok ellen. Ugyanúgy készültem, mint máskor, beszereztem az ajándékokat, megterveztem az egyszerű kis ünnepünket, elgondolkoztam a hagyományainkon, hogy mi az amiben változtathatnánk, milyen új igényei lehetnek a növekvő gyerekeknek. Lehet ami tavaly élmény volt, idén már dedós… Gyertyákat gyújtottunk, kitettünk néhány karácsonyi dekorációs tárgyat, énekelgettünk.

De magamban nem érzékeltem semmi ünnepváró hangulatot. Egy picit sem abból a gyermeki várakozásból, aminek a töredékét olyan nagyon szeretjük hordozni felnőttként is, és amit jó érzés csodálni a gyermekeinkben.

Igaz, nagyon elfoglalt voltam, de nem tudtam ezt a „közönyt” az év legkedvesebb ünnepe iránt erre fogni. Lehet, hogy a hó hiányzik. Ritkán hull felénk télen. Így az ünnep küszöbén tőlem nagyon távol álló módon egészen racionálisan kezdtem gondolkozni ezekről a dolgokról. Kell ez egyáltalán? Vajon őszintén Isten mit gondol ezekről a kisebb nagyobb felhajtásainkról? Hogyan kellene ezt jól csinálni?

Néha annyira pótolni szeretnénk mindent így Karácsonykor. Pörgünk. Emlékeztetnem kellett magam arra, hogy az egész év előttem állt, megtettem, amire Isten kegyelméből erőm volt a körülöttem élő emberekkel, a rám bízottakkal, kis és nagy családommal. Volt egy egész évem szeretni, szolgálni, s bár tisztában vagyok hiányosságaimmal, mulasztásaimmal ne engedjem, hogy felőröljön ez az időszak.

Kell-e ünnepelni? Tetszik ez Istennek? A Bibliát lapozgatva azt látom, hogy Isten jónak látta az ő népe esetében is, hogy ünnepeket jelöljön ki, amikor emlékeznek, és az Ő csodáit átadják generációról generációra. Sőt, már a teremtéskor megjelenik a hetedik nap, mint pihenés, megállás, rácsodálkozás arra, amit Isten jónak és szépnek alkotott. Kellenek az ünnepek, mert emberből vagyunk, felejtünk, elhalványulnak a csodák. Le kell,lassítsunk, meg kell álljunk időnként, ez nem egy önző dolog.  Isten, akinek semmi szüksége nincs a pihenésre, annyira fontosnak látta ezt, hogy példát mutatott ebben.

Egyik nap, miközben újra ezen az ünneplés dolgon morfondíroztam egy ige jutott eszembe:

"Ne hozzatok többé hazug áldozatot, még a füstjét is utálom! Újhold, szombat, ünnepi összejövetel? Nem tűröm együtt a bűnt és ünneplést!" Ézsaiás 1:13

Szóval ez a baj az ünnepvárásommal. Ezért érzem üresnek, és Isten előtt értéktelennek.  Ébresztgetett a Lélek, és eszembe jutott, hogy az utóbbi hetekben a sok tennivaló között olyan felszínessé vált a személyes csendesség, olyan étvágytalanná lettem az Igére.

Isten kegyelmes. Nem hagy érintetlenül a bűneimben. Egyáltalán nem szeretem, amikor lelepleződnek az önző szándékaim a „nemes” cselekedeteim mögött, a helytelen motivációm, a szeretetlenségem a családban, a meggondolatlanul kimondott szavak gyümölcsei és az összes többi, amire itt nincs hely felsorolni. De ez a fájdalom reménységet ébreszt bennem. Formál még az Úr, törődik velem, vesződik, mint szülő a gyermekével.

Az időjárás előrejelzés szerint idén sem lesz hóhullás az ünnepek alatt, de a lelkem Isten kegyelméből fehérbe öltözhetett. Miután megvallottam s Jézus vére alá vittem bűneimet egészen ünnepi hangulatom lett.

Édesanyám mesélte nemrég, hogy gyermekként számára az volt a Karácsonyban a legszebb, hogy a nagymamám este miután ágyba fektette őket, mindent tisztára súrolt az egyszerű kis lakásban, felterítette a legszebb rongyszőnyegeket, amit nyáron megmostak a patakban, ünnepi abroszt tett az asztalra, és amikor felébredtek a frissen pucolt kályha tetején már főtt a töltött káposzta.

A tiszta szív a legfontosabb az ünnepben. Ha ez megvan, akkor nem fogok eltévedni ebben a csillogó karácsonyi kavalkádban. Nem lesz az ünneplésem hazug és üres.

"Jöjjetek, szálljunk vitába! - mondja az ÚR. Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú." Ézsaiás 1:18

"Boldogok, akiknek a szívük tiszta, mert ők meglátják az Istent." Máté 5:8

 

„Itt vagyok”

Első generációs keresztények vagyunk Szüleink rajtunk, gyerekeken keresztül döntöttek Jézus Krisztus mellett. Isten mérhetetlen kegyelme az, hogy minden helyzetben ad erőt. Így történt ez velünk is, amikor egy rossz diagnózis megváltoztatott mindent.

Édesanyámnak igen nehéz élete volt, zaklatott gyermekkor, rossz párkapcsolatai válással végződtek. Megtérése után, alig néhány évvel egy vizsgálat során derült ki, hogy rákos. Kettőnk kapcsolata nem volt felhőtlennek mondható. Felnőtt fejjel, keresztényként sok mindent máshogy látok és értelmezek már. Gyerekként, kamaszként csak igazságtalanságot, elutasítást, megvetettséget érzékeltem.

A hosszú évek sérelmeit, meg nem bocsátását ez a betegség tisztította ki. Több, mint négy évig küzdöttünk együtt, hétről-hétre, napról-napra, óráról-órára.  Együtt éltük át ennek a folyamatnak minden részét. A rákos betegek több stádiumon mennek keresztül, fizikailag és lelkileg is. Először fel sem fogják, majd összeomlanak, utána reménykednek, küzdenek, feladják, ismét reménykednek és végül, jó esetben elfogadják és megnyugodnak. Ezt csak Isten segítségével lehet megtenni. A különböző időszakos javulások csak pingpong labdaként pattogtatták az érzelmeinket.

Normális emberi reakcióként, mi is meg szerettük volna érteni az egészet. Számtalan kérdés, vívódás, hosszú, kitartó imádságok keveredtek össze gondolataimban. Miért nem gyógyítja meg az Úr, ez nem Istennek tetsző imádság, miért pont most, mit kérjek, miért imádkozzam? Legyen meg a te akaratod? Az első két év után egy imádkozás közben Isten arra kért, hogy azért imádkozzam, hogy ne féljen, hogy ne adja fel friss hitét, hogy ne fájjon neki.

Meg kellett értenem, hogy édesanyám nem fog meggyógyulni. Ez Isten akarata. Összeszorított fogak között és sírva tudtam csak kimondani, hogy Uram, legyen meg a te akaratod. Nem volt könnyű, de Isten csodálatos, hatalmas, irgalmas, szerető, tökéletes Atya. Meg lehet állítani a világot, az időt, ki lehet szállni egy kicsit.  Amikor azt mondta, hogy ne haragudj, amikor azt mondtam, hogy aludj csak, nem megyek sehova, amikor megfogta a kezem, de már nem tudtunk mit mondani, akkor megállt az idő. Már nem volt fontos a múlt, elfogytak a kérdések, elfogytak az emberi tervek, eltűntek a sérelmek. Megállt az idő. Többször mondogatta, hogy az ő szenvedései semmik Jézus Krisztuséhoz képest. Sokat énekelgetett és próbált teljes életet élni, várta Istent. Kórházban halt meg, el is tudtam búcsúzni tőle.

Mi jött utána? A gyász ideje. Rettenetesen fájt, hogy vége. Most jött volna csak a jó része, hiszen megtért. Annyi mindent kellett volna még bepótolni, újra megélni együtt. Most már neki is sokkal jobb lett az élete Jézus Krisztussal. A gyász olyan, mintha levágnák az egyik kezünket és még a helye is sokáig fáj. Ebben a négy-öt évben teljesen átrendeződött az életünk. Minden személyes célt félretettem, hogy mellette lehessek. Istentől egy olyan férjet kaptam, aki ebben maximális szeretettel mellettem volt.  Néha, álmomban is éreztem az anyuka illatot, finom, édes illatát. Aznap nem kellett velem sokat beszélgetni. A gyászt nem lehet sürgetni, ne csapjuk be magunkat, hogy milyen erősek vagyunk, már túl is vagyunk rajta. A sebeknek be kell gyógyulni. Nagyon sokat aludtam abban az egy évben, mert a fizikai gondozás is kimerített. Igyekeztem minél többet imádkozni, és amikor elkapott a sírás, gyorsan Istenhez mentem. Isten nélkül semmi sem jó, még a sírás sem, hiszen csak Ő tud megvigasztalni.

Az élet viszont megy tovább és nem szabad a végtelenségig nyalogatnia sebeinket. Egy ponton túl kialakulhat az önsajnálat, a depresszió. Nem lehet az új cél a végtelen gyászolgatás. Az élet természetes része a halál, meg kell tanulnunk értelmezni, kezelni, elfogadni. Végül, ami legjobban kifejezi, mi is a gyász számomra, ez a rövidke történet:

Egyedül voltam otthon, sírtam, imádkoztam, ültem a földön és nem volt jó. Imádkozás közben Isten ezt mondta: „Itt vagyok”. Ma is úgy gondolom, hogy nem vagyok méltó arra, hogy ezeket a mélységetek megélhettem.

Egy év elteltével ezt az igeverset kaptam egy olvasás közben: Zsoltárok 30:12-13

Siralmamat vígságra fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, körülöveztél örömmel. Hogy zengjen néked és el ne hallgasson felőled a dicséret: Uram, én Istenem, örökké dicsőítlek téged.

Engedd el

„Az Úr azonban így felelt neki: Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz...” (Lk 10,41)

Rohamosan közeledik a karácsony. Te mi mindenért aggódsz és nyugtalankodsz? Nem jöttek ki az anyagi számításaid? Netán meggondolatlanul adósságba keveredtél, amelynek súlya a jövődet terheli? Nem sikerült feldíszíteni a lakást úgy, ahogy szeretted volna? Vagy takarítani sem rendesen? Nincsenek megpucolva az ablakok? Becsomagolva az ajándékok? Eltervezve az ünnepi menü? Vagy talán mindegyik igaz rád? Akár egy, akár több is aggaszt, az Úr kér ma téged, engedd el! Kinek az elvárásai ezek? A saját magadé? Másoké? Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint embereknek. Ne aggódj és ne nyugtalankodj ezek miatt.

Nem rossz dolgok a fentiek. Mégis, megakadályoznak abban, hogy arra a „kevésre” összpontosíts:

„pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.” (Lk 10,42)

Kinek is a születésnapjára emlékezünk? Tervezel-e valamivel az igazi Ünnepeltet is megörvendeztetni? Belefér-e az ünnepi készülődésedbe egy tartalmasabb, hosszabb személyes áhítat? Vagy egy beteglátogatás, közbenjáró imára szánt idő, bizonyságtevés?

A többi dolog Jézus Krisztus szerint nem igazán szükséges. Egy az igazán szükséges. Jézus Krisztusra figyelni.

Ma vasárnap, az Úr házában tölthetünk időt. Ne engedjük, hogy bármi megakadályozzon abban, hogy lélekben is „leüljünk”, és hallgassunk a Megváltót.

A lélek látása

Így adventben sokszor elhangzik különféle szövegkörnyezetben a „hiszek”, a „hit” fogalma.

Gyerekekkel kapcsolatban, akiknek hitük van rá, hogy az ajándékot az “angyalka”, “Jézuska” hozza, és ehhez sokszor akkor is ragaszkodnak, amikor kezd gyanússá válni a dolog. Aztán annyi mindenben lehet még hinni, akkor is ha felnövünk: a szeretetben, az emberi jóságban, a csillagok üzenetében, a szerencsében, a babonákban, a félelmeinkben…

Mert jó nekünk hinni valamiben, ami túlmutat ezen a kézzelfogható valóságon. Mert az emberi lélek ilyen, így van kitalálva, hogy hitével kapcsolatot tudjon teremteni az Alkotójával.

A Bibliában olyan emberek és olyan élettörténetek vannak, amelyek bemutatják, hogy milyen a valóságos hit.  A napokban róluk gondolkodtam. Jöttek sorba Nóé, Ábrahám, Mózes, Dániel, Eszter, Illés, Ruth, Dávid, Mária, József, Péter, János és  a többiek, akikről volt lehetőségem már gyerekkoromban erős empátiával képzelődni. Ezeknek az embereknek az életük megmutatja, hogy milyen az igazi hit a láthatatlan, de valóságosan tapasztalható Istenben.

Hinni pedig azt jelenti, hogy bizonyosak vagyunk abban, amit remélünk.
Aki hisz valamiben, az meg van győződve arról, hogy az a dolog valóságosan létezik, annak ellenére, hogy nem látja.
Hitük miatt voltak olyan kedvesek Isten számára azok a régi emberek.
Hitünk által értjük meg, hogy a Világmindenséget Isten a kimondott szava által teremtette, és hogy a láthatókat a láthatatlan dolgokból hozta elő.                                                            Zsidók 11: 1-3 

A hit nem egy érzés, nem pusztán a remény. A hit nem egy szépen becsomagolt dolog, amit leporolhatunk ünnepekkor, és áhítatosan a díszletek közé tehetünk, vagy előkapkodhatunk a tragédiák, problémák között.

Az élő Istenbe vetett hit egy működő dolog, ami erőteljes hatással van az életünkre, tulajdonképpen teljesen meghatározza azt.

Ahogy Isten a szavaival életre hívta a világot, és a láthatatlanból látható lett, a hitünk által a mennyei, Istennél lévő dolgok valóságossá lehetnek az életünkben.

A hit egy bátor lépés, elindulás a ködben, ugrás a bizonytalanba, a hit a kockázat vállalása.

A hit bárkaépítés hosszú évtizedekig a vízre szállás minden lehetősége nélkül, elindulás a pusztába, a biztonságból a bizonytalanba, mert Valaki szólt, lépés lépés után a Vörös tenger vízfalai között, csaták sora óriási túlerővel szemben, a hit kitartás a homályban. Hitük által vállalták az üldöztetést, vagy áldozták fel az életüket az apostolok, az őskeresztyének és mindazok, akik Jézusba vetett hitükért mártírhalált haltak egészen napjainkig.

Hitük miatt kedvesek voltak Isten számára ezek az emberek. Mert Isten gyönyörködik az igazi hitben. Ő azokkal az emberekkel tud kezdeni valamit, akikben ezt látja. Ilyen hitre van szükség ahhoz, hogy Istent és az ő dolgait egyre jobban és jobban megismerjük, s ne csak a felszínt kapargassuk.  Az ugrásra kész, a körülmények dacára is cselekedni kész embereket tudja bevonni Az Úr a terveibe. Azokat akik vállalják, hogy bolondnak nézzék kiközösítsék Krisztusért. Egy ilyen élet nem unalmas, a legnagyobb és legcsodálatosabb kaland, amire valaha meghívást kaphatsz. De ára is van. El kell engednünk a kapaszkodást a látszat biztonságunktól és hitben lépegetni.

 „Mert hitben járunk, nem látásban. Ezért annak alapján élünk, amit hiszünk, és nem aszerint, amit látunk.” (EFO) 2. Korintus 5:7

Olyan kellemes, ha minden átlátható, biztonságos, kockázatmentes, a bankszámlánkon sok pénz van, a kapcsolataink szépen rendben vannak, nincsenek ellenségeink. Ez a „látás” nyugalma. Isten Igéje szerint ez a legbizonytalanabb. A láthatók csak egy ideig vannak, átmenetileg, s eljön az amikor már csak a láthatatlan fog számítani, s mindaz amit arra nézve tettünk.

Spurgeontól olvastam, valamikor nagyon régen, hogy van olyan hit, ami nem csak a mennybe visz, majd halálunk után, hanem míg élünk lehozza a mennyet a földre. Legalábbis egy részét, a kóstolóját: Istennek a jelenlétét, közösséget Vele, igazi békességet, hamisítatlan örömöt, isteni bölcsességet, világosságot, vezetést, csodákat, áldásokat, győzelmeket, hitünket erősítő próbákkal, nehézségekkel együtt…

Vágyok az ilyen életre s kérem a bátorságot, hogy merjek kockáztatni, amikor döntenem kell a láthatatlan és a látható között. Hitem által csatornája és eszköze szeretnék lenni a mennynek.

Isten országa bennünk van, bennünk növekszik, Jézus ezt tanította. Hogy hogyan, mennyire az a mi hitünk meglététől, valóságosságától függ. Egy mustármagnyi is elég belőle, ha ilyen.

 „A hit a lélek látása. Ahogyan nézel, meghatározza azt, hogy hogyan élsz, hogy élsz-e.” Ann Voskamp

A csend hálójában

„Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. János bizonyságot tett róla, és azt hirdette: "Ő volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jön, megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.” János 1:14-16

Az isteni terv tökéletes volt, valósággá is vált, de mégis szükség volt egy tanúra, aki személyes felismerésével megerősítette, közelebb vitte az emberekhez azt a valóságot, ami túlmutat a földi léten. Napjainkban is szükség van tanúkra, akiket Isten kiküldhet a hétköznapok harcterére, vagy a gyülekezeti élet körforgásába.
Mert:

Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” János 1: 4-5

Tudjuk ezt, és többnyire megpróbáljuk ezt az utat körbejárni. Ezért megyünk előre egy-két gondolatot megosztani a gyülekezetben, vagy ezért vállaljuk munkatársaink előtt, hogy étkezés előtt imádkozunk, esetleg házasságunkon keresztül igyekszünk beszélni Jézusról. De, ismerjük be: lassan-lassan a kezdeti nyíltság, őszinteség elfakul. Szótlan, néma tanúk leszünk. Miért?
Talán azért, mert nagyon félünk attól, hogy más véleményt mond. Például – mi lesz, ha látják, hogy elbukok? Hiszen én is kísérthető vagyok! Hamar eljutunk erre a következtetésre – Inkább nem hangoskodom, inkább így-úgy öltözködöm, hogy ne szóljanak meg (első sorban zárt közösségben üti fel a fejét ez a gondolat). És már nem megyünk előre a sorok között elmondani, hogy mit üzent az Úr, vagy miben hogyan vezetett. Pedig lehet, hogy el kellene mondani, mert valakinek szüksége lenne rá! Magyarul – Jó szürkének lenni, mert akkor nem kapunk kritikát.


Miért némultam el? Mert a szorongásomat, feszengésemet nem tudtam az Úrnak átadni.
De, mi történik, ha valaki túl klassz? Mondjuk, egy Istentől megáldott szép házasságban él. Látják ezt a munkatársai, ami jó, mert a házasság Istent kell, hogy bemutassa. Pillanatok alatt megszületik az irigység. Mi, emberek túl gyakran kezdjük el egymást lehúzni. Nem én emelkedek fel hozzá, hanem megpróbálom lehúzni az én szintemre. Hamar eljutunk erre a következtetésre – Túl jó sem akarok lenni!
Miért némultam el? Mert a szorongásomat, feszengésemet nem tudtam az Úrnak átadni.
Mi mond erről Jézus?

"Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani." Lukács 19: 40

Istennek mindig lesznek tanúi, de az az én veszteségem, ha ebből kimaradok, pedig részese is lehettem volna. Tehát, mi hat a szorongás ellen? A kontroll!
Az a kontroll, amit én próbálok magamra erőltetni? Nem, amit Isten adhat nekem, ha kérem Tőle.

És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” Filippi 4: 7

Szorongásaink elleni harcunkban tűzzünk ki célokat, de vigyázzunk, mert ha túl messze van a cél, akkor azt irreálisnak érezzük, és ez rontja az énképünket, és végül szorongást okoz. Az az ember fejlődik jól, aki jól fogalmazza meg a céljait. Tűzzünk ki közeli célokat és így többnyire apró sikerélmények sorakozhatnak fel.
Úr Jézus látod, hogy annyi mindenkinek készítek ajándékot ezekben a napokban, de Neked mit hozhatnék karácsonyra? Újra beállok a tanúid közé, és lépésről lépésre kitörök a némaságból. Ezt szeretném adni Neked, de ehhez is kérem a segítséged.

Ráadás

Aggódós típus vagyok. Nem az a típus, amelyik rommá teszi magát tőle, hanem amelyik minden problémára megoldást akar találni, s ha nem sikerül … ez nem opció. Aztán meg álmodozó, ötletelő, tervező ember is vagyok. Így gyakran előfordult már velem, hogy a jövőbeni dolgok nyugtalanítottak, s nem tudtam élvezni a mát. A jövő elképzelt problémáit próbáltam a mában megoldani, s így elveszítettem a pillanat értékét, s az Úrtól is távolodtam. Mert az aggódás hitetlenség és bizalmatlanság Isten felé. Aggódok, mert nem hiszem, hogy Ő segíteni tud, bizalmatlan vagyok, mert én akarom a kezembe venni az irányítást, én akarom megtervezni/megjavítani a jövőm.
Sokat formált már az Úr ezen a téren. Ma már könnyebben rábízom a holnapot, mint “tegnap”, de azért még előfordul, hogy kattogok, rágódok egyes dolgokon fölöslegesen. Az elmúlt napokban ismét elém hozta Isten ezt az igét:

"Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja." Máté 6: 33-34

Sokszor volt már üzenet ez számomra, s most az életem két területén is az. Először a második felét.

"Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja." Máté 6:34

Most, hogy közeledik a vizsgaidőszak, s láttam, hogy mennyi megmérettetés vár rám, s hogy én mennyire kevés is vagyok mindezekhez, aggódni kezdtem. Kiszámoltam, hogy ha minden nap tudnék is tanulni x időt (amennyit, amúgy nem tudok), még akkor is le lennék maradva. Ettől a konklúziólevonástól aztán meg még elveszettebbnek éreztem magam. Mikor megosztottam minden aggodalmam a férjemmel ő csak annyit mondott: “Csak arra az egyre koncentrálj, amit csinálsz, amit épp most tanulsz.” Majd eszembe jutott a fenti igerész is. Meg az is, hogy elég szomorú dolog, hogy már megint aggódok, hisz eddig is már hányszor megtapasztaltam Isten kegyelmét és erejét. Azt, hogy

"ha Isten segít, a falon is átugrom." Zsoltárok 18:30

Miután a hitetlenséget ismételten felismertem magamban, először elszégyelltem magam és bocsánatot kértem az Útól, utána letettem a kezébe a jövőt. Majd hálát adtam a férjemért, s a mára koncentráltam. Mindig csak arra az egy leckére/tantárgyra figyeltem, ami épp következett (tudtam én, hogy így hatékonyabban lehet haladni, de most ismét megtapasztaltam). Jó az ÚR!

"Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek." Máté 6:33

Ez az ige most az adventi igém. Karácsony közeleg, s mind azt szeretnénk, ha minden szép és jó lenne, ha jutna ajándék minden családtagnak, ha lenne finom, meleg étel az asztalon, feldíszített, tiszta és ragyogó lakás, boldog békés család … meg minden, minden. S oda jutunk, hogy a sorrend megfordul: a minden mást keressük, s Krisztus csak a ráadás az ünnepen.

Úgy szeretném most, adventkor is, először Isten országát keresni, az Ő dicsőségét meglátni. Őt még jobban megismeri, Hozzá közelebb kerülni. Úgy szeretném, ha minden más eltörpülne Mellette … ha minden más csak ráadás lenne.