Tudnál adni egy receptet?

Mindenkinek vannak szárnybontogatási próbálkozásai. Én, középiskolásként egy diákszínjátszó csoportban próbáltam megismerni önmagamat. Akkor, kérdésekkel feldúlt lelkemben könnyű volt a társaimmal együtt énekelni a következő sorokat (ez volt talán a legnépszerűbb színdarabunk):

„Valaki mondja meg, milyen az élet,
Valaki mondja meg, mér’ ilyen,
Valaki mondja meg, mér’ szép az élet,
Valaki mondja meg, miért nem,

Valaki mondja meg, mér’ jó az ember,
Valaki mondja meg, miér’ nem,
Valaki mondja meg, mér’ lesz gonosszá,
Valaki mondja meg, miért nem!” LGT

Ismerős ez a dal? Érdekes módon most, hogy szülővé váltam, újra és újra eszembe jutnak e sorok. Miért? Mert úgy gondolom, hogy a gyermekem nem csak mellettem, hanem velem van. És ki építi fel a gyermekem értékrendjét, ha nem én? De, hogyan tegyem mindezt? Sokszor annyira tanácstalan vagyok! Mennyivel könnyebb lenne, ha az internet kereső böngészőjébe gyorsan rákereshetnék egy receptre! Mit tegyek, ha nem hoztam a szülői házból mintát arról, hogy hogyan legyek hiteles a gyermekeim szemében életem lelki területén? Úgy gondolom a hit az nem a templomban, nem az óvodában tanítható, az otthon tanítható.

„Eszembe jutott a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Lóiszban és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan.” 2 Timóteus 1:5

Először nagyanyádban, majd anyádban, és most benned … Hogyan lehet ez? Az iskolában akkor sem tanítottak ilyeneket, mint ahogy ma sem. Ezt csak otthonról hozhatta. Hallott a hatalmas Istenről a szüleitől, feltehetően az ő szülei is képmutatás nélküli hittel beszéltek neki Istenről, ez hitelesítette a számára, és kisgyermek-szívében gyökeret vert az élő Istenbe vetett igaz hit, és kezdte teremni a gyümölcsöket. Ebből arra kellett rájönnöm, hogy védő burok csak az lehet, ami hiteles a szavainkból. És, ha már a szavaknál tartunk, megfigyelted már, hogy minden szülő mennyire várja gyermeke első szavát? Az első szavakra nagyon figyelünk, talán kicsit versengünk is, hogy kit fog először megszólítani a drága csemeténk.  Aztán később, érdekel? Amikor meg kell tanítani gyermekemet az elalvásra, enni, kicsit önállóan is játszani, akkor fokozottan összpontosítok arra, hogy hogyan beszélek, viselkedem. De később? Meddig figyelek a saját szavaimra?

„A keresztyénség az a képmutatás nélküli magatartás, amikor egybeesik az, amit valaki gondol és mond, mond és tesz. Amikor nincs szakadék a szép szavaink, buzdító szónoklataink és a hétköznapi cselekedeteink és mindennapi életünk között, hanem ez az utóbbi szemlélteti az előbbit. Sőt, előtte jár az előbbinek, a beszédnek.” Cseri Kálmán

Azt hiszem, minden szülő tudja, hogy a gyerekeinkre sokkal nagyobb hatása van annak, amit látnak otthon, mint amit hallanak tőlünk. Ezért fontos a képmutatás nélküli hit. Látod? Így jutunk el a szavaktól az életformáig! És itt lenne szükség egy receptre! Milyen örökséget hagyok a gyermekemre? – ezen tipródva álltam Isten elé. Átlátható életet kell élned gyermeked/gyermekeid előtt! – jött a válasz. Ne riadjunk meg szenvedélyes szeretettel beszélni Istenről a gyermekeink előtt. Ne riadjunk meg elmesélni azokat a hitpróbákat, amiket átéltünk Vele. Ne riadjunk meg beismerni, hogy minket is változtat Isten, mindig nem ilyenek voltunk. Ne legyünk haragosak, ha akkor nyit be a szobába, amikor imádkozunk. Látták a gyermekeid valaha, hogy imádkozol? Tudják, hogy imádkozol értük is? Szoktál velük imádkozni? Hiszem, hogy kegyelmet kegyelemre kapunk, és még ha sokszor tanácstalan is vagyok, lépésről lépésre megvilágosodik az út.

Szeretetkötelék

A napokban egy vírusos fertőzés tipikus tünetei jelentek meg rajtam: fáradság, étvágytalanság, láz, izom és ízületi fájdalom. Gyakorlatilag úgy éreztem magam, mint akit nagyon megvertek (legalább is gondolom az is hasonló lehet), mindenem fájt, még a legkisebb mozdulat is. Eléggé nagy luxus két kisgyermek mellett betegnek lenni, mert minden percen követelik a figyelmet és a kiszolgálást, így amikor még nem éreztem éppen annyira rosszul magam, igyekeztem őket ellátni, majd amikor láttam, hogy nem megy, segítséget kértem, és kaptam. Férjem, anyósom teljesen átvették az én teendőimet, én pedig pihenhettem és gyógyulhattam. Mégis, szégyellem, de hála helyett az elégedetlenség, keserűség jelentek meg a szívemben. Minden rosszullét mellett kedvtelen is voltam, és nem tudom kitől, de mindenkitől, aki körülvett, azt vártam, hogy valahogy folyamatosan csak velem foglalkozzanak, és tegyenek valamit, hogy érezzem magam jobban. Természetesen tettek, csak valahogy többre vágytam, még több figyelemre, többre és többre.

Aztán, ahogy ott sajnáltam magam, eszembe jutott, hogy milyen nagy lehetőség ez az állapot most arra, hogy több időt töltsek az Úrral. Elővettem a Bibliámat, és elolvastam egy egész könyvet, a Hóseás könyvét. Ahogy olvastam Isten szenvedélyes, önfeláldozó szeretetéről népe iránt a Lélek rámutatott arra, hogy kezdtem többet elvárni emberektől, mint Tőle. Elfelejtettem, hogy férjem, családom, barátaim is csak emberek, és nekem nem tőlük kell várnom első sorban a békességet, örömet, beteljesülést. Ezeket egyedül Isten tudja megadni. Olyan fantasztikus volt, hogy Isten nem leszidott, vagy vádolt, amiért máshol kerestem szeretetet, törődést, hanem azt mondta :

„Emberi kötelekkel vontam őket, a szeretet kötelékével” Hóseás 11, 4

rope-494423_640

Mennyire fantasztikus Istenem van! Ha nem lennék képes keresni, megtalálni Őt, és legtöbbször nem vagyok, akkor utánam jön Ő. Akárhányszor eltévedek, kicsit is, a szeretet kötelékével jön, hívogat, vonz magához. Emlékszem, még mielőtt összeházasodtunk volna a férjemmel, több keresztyén könyvet is elolvastunk a házasságról, és mindkettőnknek nyilvánvalóvá vált az az igazság, hogy a szív őszinte örömét nem egymástól várjuk első sorban, hanem Megváltónktól. Milyen hamar tudok felejteni.

Ahogy megvallottam Isten előtt fájdalmamat, felszabadultam alóluk. Elkezdtem nem azt nézni, amiről úgy véltem, hogy nincs, hanem inkább  felsorolni azt a sok mindent, amiért hálás lehetek. Mondanom sem kellett, hogy az utóbbi lista sokkal nagyobb volt.

Utólag azt tudom mondani, hogy hálás vagyok azért a három nap levertségért, mert nem csak a testem, hanem a szívem is gyógyulhatott.

Ne feledkezzetek meg…

forget-me-not-flower-wallpaper11

„A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek - tudtukon kívül - angyalokat vendégeltek meg.” (Zsid 13,2)

„Ne feledkezzetek meg a foglyokról, mintha fogolytársaik volnátok; a gyötrődőkről, mint akik magatok is testben vagytok.” (Zsid 13,3)

„Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.” (Zsid 13,7)

„A jótékonyságról és az adakozásról pedig el ne feledkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten.” (Zsid 13,16)

A zsidókhoz írt levél 13. részét olvastam. Feltűnt, hogy négy versben is ott van a „ne feledkezzetek meg/el” kifejezés. Megérintett. Melyek azok a dolgok, emberek, amelyek, akik fontosak, mégis hajlamos vagyok megfeledkezni róluk? Nem hiába figyelmeztet az ige…

Ne feledkezzetek meg a vendégszeretetről. Ó igen, milyen könnyen is megy ez, hiszen mindig akad kifogás: most nincs nálunk rend, most túl sok a programom, most nem főztem ünnepi ebédet, most csak a családdal szeretnék lenni stb. Aztán egy idő után már eszünkbe sem jut. Annyira megszokjuk a saját család kényelmét, hogy már egyenesen zavar, ha valaki váratlanul jön hozzánk, vagy ha megkérnek arra, hogy fogadjunk vendéget.

Ne feledkezzetek meg a foglyokról, a gyötrődőkről. Most abban a helyzetben vagyunk, hogy a foglyok messze vannak tőlünk. Ott ülnek valahol a börtönben, nem lehet oda olyan könnyen bejutni, nincs kapcsolatunk velük. Ugyanígy a Krisztusért testben is szenvedők. Messzi országokban vannak, nem sokat tudunk róluk. Pedig a közbenjárásra felszólít az ige! Ugyanakkor biztosan, hogy csak a börtönben vannak foglyok és gyötrődők? Nem rab talán az a tinédzser, akit naponta látsz a buszon, és aki egy órára sem tudja letenni a telefonját? Vagy a szomszéd férfi, aki ittasan randalírozik? Vagy a melletted ülő nő a gyülekezetben, aki sosem oszt meg semmi konkrétat magáról, a lelkéről, mert attól fél, hogy lenézik, hogy majd kiközösítik a harcai miatt? Ne feledkezzetek meg a foglyokról – lehet, hogy körülötted vannak, és arra várnak, hogy meglátogasd őket, és segítséget vigyél.

Ne feledkezzetek meg vezetőitekről. Miért is kell egyáltalán a vezetőinkre gondolni? Mi haszna van annak? Krisztusban úgyis testvérek vagyunk és egyenlők… Manapság kényelmetlen arra gondolni, hogy vannak olyan személyek, akiket Isten helyezett elénk, hogy vezessenek, akik felelősek értünk, és mi tisztelettel tartozunk feléjük. Ezt is inkább elfelejtjük. Kényelmesebb. Nem is beszélve azokról, akik már megöregedtek, és talán nincsenek már a frontvonalban, a gyülekezet élén. Már idősek, nem kell úgy figyelni rájuk… Nem ezt mondja az ige. Sőt. Figyelnünk kell életük végére, és követnünk kell hitüket, jó példájukat.

Ne feledkezzetek meg a jótékonyságról és az adakozásról. Amikor megkapod a fizetésed, mi az első dolog, amire gondolsz? Hogy mi mindenre kell? Hogy mi újat fogsz magadnak, a családodnak venni belőle? Az ige tanít, hogy Istent részesítsd előnyben minden javadból. Először gondolj Rá. És ne feledkezz meg a jótékonyságról sem. Ezt is könnyű elfelejteni, hiszen annyi mindenre el lehet költeni azt a pénzt, az ember szívéből a vágyak kifogyhatatlanok…

Ne feledkezzetek meg, ne feledkezzetek meg…

Ezt az írást is most azért olvastad végig, mert Isten eszedbe akarta juttatni ezeket a dolgokat. Lehet, hogy már konkrét személyek is megjelentek a szemed előtt. Ha így van, ne tétovázz, és engedelmeskedj az igének, cselekedd azt!

Narancsos forradalom

Vannak hétköznapi hőseid? Hallottál az ukrajnai narancsos forradalomról? Pár sorban hadd meséljek egy kicsit erről és a névtelen hősökről.

„A választás napján a közvélemény-kutatások szerint Viktor Juscsenko (ukrán reformpolitikus) tíz százalékkal vezetett, a kormány azonban – nyilvánvaló csalással – fordított a helyzeten. Az állami televízió csakhamar bejelentette: „Hölgyeim és uraim, bejelentjük, hogy az ellenzéki Viktor Juscsenko egyértelműen vereséget szenvedett.” Egyvalamiről azonban megfeledkeztek: a képernyő jobb sarkában megjelenő jeltolmácsról. A bátor jeltolmács, süketnéma szülők gyermeke, nem ugyanezt a hírt közölte: „Ukrajna siket polgáraihoz szólok: ne higgyétek el, amit a hatóság mond! Hazudnak, és én szégyellném magam, ha lefordítanám ezeket a valótlanságokat. Juscsenko az elnök.”

Így indították el a narancsos forradalmat a siketek, a tolmács, Natalja Dmitruk hatására. Sms-ben értesítették barátaikat a választási csalásról. majd Dmitruk példáján az újságírók is felbátorodtak, és egyszerűen nem adták le a kormánypárt híreit. Az ezt követő hetekben egymillió narancs színű ruhába öltözött ember özönlött új választást követelve a főváros, Kijev utcáira. A kormány végül engedett a nyomásnak, új választást írt ki, amit ezúttal vitán felül Juscsenko nyert meg.” Philip Yancey

Amikor ezt a történetet olvastam, arra gondoltam, hogy a nagy képernyő sarkában megjelenő igazmondó kis képernyő miért ne lehetnénk mi, keresztények? Nem mi, hívők döntjük el, hogy mit mutasson a nagy képernyő. Csak kapcsoljuk be a televíziót: csak az a fontos, hogy szépek vagyunk-e, mennyi a jövedelmünk, mekkora hatalommal rendelkezünk. Szegények is sokan vannak a világban, mégsem látjuk Őket sem a címlapokon, sem a híradóban.

A történelem során mindig is a győzteseket dicsőítette a nép, és nem a veszteseket. Ám egyszer csak megjelent Valaki – mint a jeltolmács a televízió jobb sarkában – akit Jézusnak hívtak, és azt mondta: Ne higgyetek annak, amit azon a nagy képernyőn láttok. Az hazugság. Nem a gazdagok, hanem a szegények a boldogok. És boldogok, akik gyászolnak, éheznek, akiket üldöznek. Akik mindig a helyzet magaslatán vannak, mélyen fogják végezni. Mert mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, de a lelkét elveszíti?

„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket. Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele. Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak. Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent. Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok!” Máté 5:3-12

Akkor kerülhet sziklaszilárd alapokra az életünk, ha Jézus szavait átültetjük a gyakorlatba. Ez a furcsa világ folyton azt harsogja, hogy az ember értékét a külseje, a jövedelme, vagy hatalma határozza meg. Jézus viszont azt szeretné, ha Isten szemszögéből látnánk a világot. Mi, akik Jézus követői vagyunk, mennyire állunk ki az igazság mellett? Nem kellene nekünk is egy-egy névtelen hétköznapi hősnek lennünk? Vagy kérdezzem úgy: milyen tolmácsok vagyunk? Rajtunk múlik, hogy Isten átformáló ereje mennyire válik láthatóvá!

A nagy képernyős üzenet – Fogyassz! Szórakozz! Élvezd az életet! – egyértelműen hibás. Nem lenne érdemes jobban odafigyelnünk a kis képernyős üzenetre?

A derék asszony

"Derék asszonyt kicsoda találhat? Értéke sokkal drágább az igazgyöngynél.
Ura szívből bízik benne, vagyona el nem fogy.
Egész életén át javát munkálja urának, nem kárát.
Szerez gyapjút és lent, és jókedvűen dolgozik kezével.
Hasonló a kereskedők hajóihoz: távolból is hoz eledelt.
Fölkel még éjjel, ételt ad háza népének, és rendelkezést szolgálóinak.
Ha az a szándéka, mezőt vásárol, keze munkájával szőlőt telepít.
Megkeményíti derekát, megfeszíti karjait.
Érzi, milyen hasznos tevékenysége, éjjel sem alszik el mécsese.
Ügyesen kezeli a guzsalyt, tenyerében tartja az orsót.
Tenyere nyitva van a nyomorult előtt, kezét nyújtja a szegénynek.
Nem félti háza népét a hóeséskor sem, mert egész háza népe meleg ruhába öltözött.
Színes szőtteseket készít magának, lenvászon és bíbor az öltözete.
Férjét jól ismerik a városkapukban, ahol az ország véneivel ül együtt.
Finom inget készít, és eladja, övet is ad el a kalmárnak.
Erő és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé.
Szája bölcsességre nyílik, és nyelve szeretetre tanít.
Ügyel háza népe dolgaira, nem kenyere a semmittevés.
Fölkelnek előtte fiai, és boldognak mondják, ura pedig így dicséri:
Sok nő végez derék munkát, de te felülmúlod mindegyiket!
Csalóka a báj, mulandó a szépség, de az Urat félő asszony dicséretre méltó.
Hadd élvezze munkája gyümölcsét, dicsérjék tetteiért minden helyen!”
Péld. 31: 10-31

Mindenkiben megmozgat valamit ez a dicséret-gyűjtemény.

Ha éppen nagyon jól érzem magam asszonyi szerepkörömben, akkor olyan boldogan olvasom. Lelkesít, hogy bár vannak távlatok, jó úton haladok. De vannak olyan időszakok, amikor gondolni sem merek ezekre az igékre. Olyankor, amikor feje tetején áll a lakás, vastagon áll a bútorokon a por, a gyerekeim kiabálnak, bántják egymást, odaég az étel, és a férjemet sem éppen simogató szavakkal illetem.

Nem egy irreális elvárás-gyűjtemény a Példabeszédek könyvének bezáró fejezete, amit ha beleszakadunk sem tudunk teljesíteni. És nem is egyetlen nőről szól, aki mindenhez értett, és minden tekintetben, élete minden szakaszában tökéletes volt. Műfaját tekintve akrosztikon. Dicséreteket szed egy csokorba, a héber abc kezdőbetűivel, szépen sorjában, jelen esetben az asszonyok életéből.

Szerintem ezeknek a nőknek is voltak rossz napjaik, de azokat nem ebben a műfajban regélték el.

Ez a gyűjtemény nem egy elvárás-lista a tökéletes feleség tulajdonságairól, hanem egy felsorolás, ami remélem, inkább bátorít, és erőt önt beléd.  Olvasd úgy, hogy ezt figyelembe veszed. Felvértez, amikor a világ azt harsogja, hogy valósítsd meg magad, vagy amikor felhatalmaz az önzésre az önkifejezés nevében.

Linda Dillow-tól olvastam nemrég, hogy valamikor a házassága során egy ilyen elhatározást vetett papírra:  „Olyan keményen akarok dolgozni a házasságunkon, mintha egy vállalat igazgatói székére pályáznék.”  Ilyen hozzáállásra vágyom.

Én olyan személy vagyok, akinek nagyon jólesik az elismerés. Pedagógusként szárnyakat adott a gyerekek pozitív visszajelzése, ragaszkodása, a szüleik elismerő megjegyzése, kollégáim vállveregetése. De ezek eltörpülnek amellett, amit a férjem és a gyermekeim arcán látok, amikor a helyén van a fontossági sorrend az életemben, és derűsen, kreativitással élem meg asszonyi szerepkörömet.  Ki ne örülne ilyen kitöréseknek: ”drágám te nagyszerű feleség vagy”, „olyan jó hozzátok hazajönni”, „te vagy a világ legjobb anyukája” (erős túlzás, de aranyos).

Ők, ha az Úr megtartja az életüket végig elkísérnek az úton, nem úgy, mint egy munkaadó, vagy bárki, akinek éveinket, tehetségünk s erőnk legjavát adnánk. Ők mellettem lesznek, akkor is, ha már kevésre leszek képes. Velük akarom elsősorban megosztani magam.

Nem tudok ennél szebb hivatást magamnak kitalálni. Amikor elbizonytalanodok, az önzéssel harcolok, vagy a világ értékrendje megkavar, a derék asszony dicsérete mindig segít rendbe rakni a fejemben a dolgokat. Most is éppen ezért került elő.

Nem egyszerű jól szervezni az életünket s az igazán fontos dolgokat tartani a szemünk előtt. Különösen nehéz, ha a család, háztartás mellett a munka világában is helyt kell állnunk, vagy más problémák, terhek nehezítik a mindennapjainkat. De Isten Igéje iránytűként segít kiigazítani a lépteinket. Ha az első a sorban a helyére kerül, ami az Úrral való bensőséges kapcsolat, akkor a többi is igazodik szépen utána.

Keresd ma az Úr jelenlétét, ha úgy látod, hogy jól jönne egy kis finomhangolás, s ne félj jönni akkor se, ha teljes átrendezésre van szükséged.

Kinek a tanítványa vagy?

Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig.” Máté 28:10

Rengeteg élethelyzet nyújt lehetőséget arra, hogy tanuljak Mesteremtől. Néha úgy tűnik, semmi érdekes, semmi kiemelkedő nem történik, de bizony az Úr még ott és még akkor is tanít(ana), amikor nem is gondolnám. Természetesen ehhez az is hozzátartozik, hogy az ördög se marad ki, mindig leleményesen próbálkozik, hátha „okosabbnak” vélem, hátha nagyobb „sikernek” ítélem, ha inkább őrá hallgatok, inkább tőle tanulok.

14753784_1779762712248484_8284470712839000598_o

A napokban éppen egy olyan területen ért rosszindulatú kritika/vád, ahová évek óta sok odaadást, erőt és időt szánok, gyakorlatilag a hétvégéimet pihenés nélkül töltöm, csak azért, hogy működtetni lehessen. Egyáltalán nem találtam igazságosnak a szavakat, azért sem, mert gyakorlatilag nem is igazán lát bele az illető személy, csak feltételez, és ki tudja milyen gyökerekből indultak ki gondolatai. Irtó könnyen lehet szavakkal és ilyen-olyan gondolatokkal feltételezgetni s mégis tényként beállítani valamit, anélkül, hogy ott motoszkálna bár egy parányi kétely is afelől, hogy esetleg tévedhet, mert valójában csak feltételezi, de nem tudhatja. Van, hogy jobban esik felülni a rosszra, főleg ha az még tágasabb játszóteret nyújt egyéb feltörni vágyó negatív indulatoknak is. De mielőtt bárkire is követ dobnék, tudom, hogy megkísértett körülmények között én is hajlamos vagyok ilyesmire, mint mindenki más. Így kavar az ördög helyzeteket. De az Úr megszólított és emlékeztetett, hogy mindezekből nem leromboltan, hanem győztesen akar kihozni:

„Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.” Máté 5:11-12

Megtartani az Úrhoz méltó magatartást, gondolatokat, az Ő parancsait, miközben kevésbé nemes dolgok érnek nem könnyű iskola. De tanítványságra vagyunk mindannyian felszólítva, mindvégig kitartásra és győzelemre. Tanítványság nélkül nem működik a keskeny úton maradás, az előrehaladás és a célba érés.

Amikor fontosabb lesz a tanítványi mi volt megőrzése, a keskeny úton maradás, mert jobban szeretem a Mesterem, minthogy engedjek az ördögnek a magam pillanatnyi látszólagos előbbre jutásáért, bosszúért, haragért vagy bármiért, ami nem méltó egy Krisztus követő tanítványhoz, – akkor győztem. A Mesteremhez való hűségért, azért mert az Ő tanítványa vagyok és azért, mert szeretem Őt, nem fogok engedni az ördögnek. Nem fogok ennek a helyzetnek további teret és minél nagyobb teret biztosítani. Elszenvedni a kárt, elengedni a fájó szót. Ha ezt kéri Uram, ha ebbe kerül a tanítványság, akkor megfizetem az árát. De, ha az olcsóbb és kézenfekvőbb ördögi tanácsnak engedek, akkor már nem a jó Mesterre bíztam magam.

Fontosabb nekem az, hogy az Úr iránti szeretetből igenis az Ő tanítványa vagyok? Fontosabb-e attól, hogy a kis földi pereimet fussam? Ha igen, akkor enyém a csodálatos ígéret is:

„ímé én ti veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig.” Máté 28:10

Ha Ő velem, akkor kicsoda ellenem?

Kié a te gyermeked?

Már egy ideje Anna története jár a fejemben. Olyan szép, olyan megható az, amit tett. Sokat tanulhatok tőle. Elkeseredésében az Úrhoz fordult, nála keresett választ, oltalmat. S miután kiöntötte a szívét az Úr előtt, fogadalmat tett neki. Nem csak kért, felajánlott. Mindemellett pedig volt hite, elment és többé nem volt szomorú. Hitte, hogy Isten meghallgatta Őt, s bízott abban, hogy az Úr teljesíti, amit kért. Az alázat, őszinteség, megtört szív, hit pedig kedves volt Isten előtt, és gyermeket adott Annának. Aki elvitte egyetlen gyermekét és az Úrnak ajánlotta, betartotta ígéretét.

"Az asszony lelke mélyéig elkeseredve könyörgött az Úrhoz, és keservesen sírt. Azután ezt a fogadalmat tette: Seregek Ura! Ha részvéttel tekintesz szolgálóleányod nyomorúságára, gondod lesz rám, és nem feledkezel meg szolgálóleányodról, hanem fiúgyermeket adsz szolgálóleányodnak, akkor egész életére az Úrnak adom, és nem éri borotva a fejét! ... Azután elment az asszony a maga útjára, evett, és nem volt többé szomorú az arca. ... Egy idő múlva Anna teherbe esett, és fiút szült. Sámuelnek nevezte el, mert ezt mondta: Az Úrtól kértem őt. ... Ezért a gyermekért imádkoztam, és az ÚR teljesítette kérésemet, amivel hozzá folyamodtam. Ezért most én is, kérésemnek megfelelően felajánlom őt az Úrnak. Legyen egész életére az Úrnak ajánlva! És ott imádták az Urat." 1. Sámuel 1.

Gyermekbemutatásra készülünk. Azt szeretném, ha nem csak jelképes, megszokott, illő cselekedet lenne ez részünkről, hanem őszinte és valódi. Mint édesanya szeretném én is felajánlani őt az Úrnak, azt akarom, hogy legyen egész életében Istené.

Anna kész volt lemondani a gyermekéről, hogy a fia az Úré lehessen, nekem pedig kész kell lennem szentül élni, hogy az én fiam is az Úré legyen. Nagy felelősség. Anna a legtöbbet tette, s azt amit a legjobbnak látott. Nekem, mint feleségnek és édesanyának a 21. században pedig megvan mindenem, ami ahhoz szükséges, hogy jó példa lehessek a gyermekeim előtt, ahhoz, hogy istenfélelemben neveljem őket. Van élő reménységem, mert tudom, hogy Krisztus meghalt és él. Van Bibliám, olvashatom, van gyülekezetem. S a kezemben millió információ és lehetőség tárháza van. De élek vele, jól élek vele?

image

Úgy gondolom gyermekbemutatáskor nem csak a gyermek életét, hanem a sajátunkat is felajánljuk Istennek. Vedd a gyermekem, s vedd a szívem, az életem, Te formálj, Te légy a szülő általam. Anna akkor elvitte Sámuelt Élihez, most nekem kell “Élinek” lennem. Olyan személynek aki Istennel élő és napi kapcsolatban van, olyannak, aki ismeri az Urat, akihez a gyermek bármikor fordulhat, s aki tud válaszolni neki jól és bölcsen.

"Az ÚR azonban harmadszor is szólította Sámuelt. Ő pedig fölkelt, megint odament Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ekkor értette meg Éli, hogy az ÚR szólítja az ifjút. Azért ezt mondta Éli Sámuelnek: Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! Sámuel elment, és lefeküdt a helyére." 

Olyan édesanya kell legyek, aki a gyermeki hitet nagyobbra értékeli a sajátjánál. Olyannak, aki nem legyint az 5, 7, 11 éves megtérésén, nem mondja, hogy “még kicsi vagy”. Aki olvassa és megéli az Igét, szívében forgatja és tanítja gyermekeinek. Aki szüntelen imádkozik, és akinek az életét látva lehet követni a hitét.

Szeretném a gyermekbemutatáson nem csak a gyermekem életét, hanem a sajátomat is újra felajánlani Istennek. S amit megfogadok azt teljes mértékben megtartani. Úgy akarom nevelni a gyermekem, mint aki nem magának, hanem az Úrnak neveli. S Istennek csak a legjobbat adhatom. Mert Isten az Ő részét, az áldást és az erőt egész biztosan adja.

Más világ

“Ha minden nép a maga istenének nevében jár is, mi az Úrnak, a mi Istenünknek nevében járunk mindörökké.” Mik 4,5

falgNap mint nap szembesülök azzal, hogy „nem e világból való” vagyok. Az idegen-érzésre az is rásegít, hogy a munkahelyemen nem a saját nemzetiségem dominál. Nem azért van ez, mert nem kedvesek velem, vagy mert nem fogadtak el. De, nagyon kedvesek, elfogadtak és tisztelnek. Mégis, viselkedésükből néha úgy érzem, fényévekre vagyunk egymástól. Ezt tulajdoníthatom egy különböző kultúrának és a különböző anyanyelvnek is, de ennél sokkal többről van szó. Én ismerem az igaz Istent, ők nem. Olvasom az igét, ők nem. Nem mintha nem lennének vallásosak, de igen, nagyon is vallásosak, sok szokáshoz megrögzötten ragaszkodnak, úgy hiszik és vallják, hogy az kedves Istennek, ezért azt úgy kell tenni. Félik az istent, de nem az igazit. Tisztelnek egy hatalmasságot, de nincs személyes kapcsolatuk vele. Azt mondják, szeretik Istent, mert Ő jó, de igazából nem sokat tudnak Róla. Fáj nekem ez. Mikor eldőlt, hogy ismét közöttük fogok dolgozni, az volt az imádságom, hogy ne csak „letudjam” azt az időt, amit velük kell töltenem. Legyek fény, legyek világosság, legyek az igaz Istenhez vezető fénysugár.

Sokszor úgy érzem, kudarcot vallok. A lényeges pillanatokban nem találom a megfelelő szavakat, valami miatt félbemarad a beszélgetés… A hozzám legközelebb lévő munkatársammal most nagyon keveset találkozom… Mégis. Soha nem indulhatok el úgy dolgozni, hogy ne lennék tudatában annak, én az élő Isten követségében járok. Nem számít, hogy másokat milyen szokások kötöznek meg, mennyire nyugodtak és kényelmes nekik a saját maguk által kialakított vallásos élet, nekem fel kell vállalnom, hogy én az én Istenem nevében járok. Mindörökké. Folyton. Nincs szünet. Igazából félek is attól, hogy szüneteljek, mert olyankor mintha kivonnám magam az én Istenem oltalmazó keze alól, és számíthatok az idegen istenek hatására… Ezt pedig egyáltalán nem akarom.

Kedves Krisztus-követő! Rád mennyire vannak hatással a más népek istenei? Egyáltalán érzed-e, látod-e, hogy te nem e világból való vagy? Hogy csak vándor vagy, hogy más népek között élsz, hogy az egy idegen világ, ahol igazából sohasem érezheted jól és nyugodtan magad?

Küldetéstudattal éled-e meg a mindennapjaidat?

Van-e benned olyan erős elhatározás, mint Mikeásban, hogy „a mi Istenünknek nevében járunk mindörökké”. Látszik-e az életeden, hogy másik úton jársz?

Jézus imádkozott az Atyához érted is:

 „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” Jn 17,15
„Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti: nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” Mt 6,24

Isten a gyógyító!

Összegyűjtöttem magamban, hogy szerintem mit jelent felelősséggel élni. Aztán leírtam. És ahogy nézegettem a listát azon gondolkoztam, hogy ez kicsit többről szól, mint egyszerűen a felelősségről. De mégis ezzel az egy szóval tudom leginkább megragadni azt, ami mindenképp szükséges ahhoz, hogy az életünket valóságosan, hatékonyan éljük, és ne csak történjenek velünk a dolgok. Saját példámból látom, hogy ez az, amit még keresztyénként is olyan nehézkesen tanulunk. Az alábbi ige a kedvencem ebben a témában:

„Becsületbeli kötelességnek tartsátok, hogy békességben éljetek, a magatok dolgával törődjetek, s a két kezetekkel dolgozzatok, ahogy a lelketekre kötöttük.” 1.Tessz 4,11

És itt a lista, hogy milyen egy felelősségteljes személy. A lista nem teljes, kiegészíthető, folytatható. Írjatok bátran hozzá!

A maga dolgaival foglalkozik, nem mások életét lesi, kommentálja, mérlegeli. Annyi energiát megspórolnánk, s annyi kapcsolati problémát elkerülnénk, ha bölcsen figyelnénk arra, hogy ne ártsuk bele magunkat mások dolgaiba kéretlenül, felelősség nélkül vagy pusztán szócséplésből. A hátuk mögött sem.

Nem kifogásai vannak, hanem megoldásokat, ötleteket keres a problémahelyzetekre. Sokszor hallok kifogásokat másoktól, s magamtól is, leírok néhány gyakoribbat: „én nem tudom megoldani, hogy egészségesen táplálkozzak, sokba kerül, vagy nem tudom sehogy se kivitelezni, nem tudok mozogni, nincs időm a gyerekek mellett, sokba kerül a bérlet, a felszerelés, nem tudok az Igével elmélyülten foglalkozni, imádkozni, nekünk nincs lehetőségünk randizni a férjemmel, nincs ki vigyázzon a gyerekekre…”

Vállalja a felelősséget a döntéseiért, mer döntéseket hozni, döntésképes. Kudarcaiért, tévedéseiért nem másokat hibáztat, így lehetősége lesz tanulni belőlük. Amíg csak úgy bírjuk a krízist átélni, hogy mást okolunk, nem tudjuk hasznosítani a tapasztalatainkat.

Vállalja a felelősséget a viselkedéséért, reakcióiért, a kimondott szavakért, nem magyarázza ki. Ez a „bocsáss meg, de…” jelenség. „Bocsáss meg, de fáradt voltam, nem tehetek róla, én már csak ilyen vagyok, azért akadtam ki, mert beteg vagyok, csak én nem bírom a nyomást, csak a hormonok, ne vedd a szívedre…”

Tudatában van annak, hogy hatása van a saját életére. Nem tehetetlen bábu az élet játékában, képes az Úr kegyelméből változni.

Nem halogatja a fontos dolgokat. A halogatás mögött legtöbbször ott van a felelőtlenség. Lehet ez egy gyermekkorból visszamaradt megszokás: ha már minden kötél szakadt, valaki más megoldotta helyettem, valaki kimentett a szituációból, így halogathatom, mert majd csak lesz valahogy, mint ahogy mindig is volt.
Sokat segít ezen, ha a kapcsolataiban megkapja a teret és a támogatást, hogy élhessen a felelősségével, és tudatosan nem veszik át a problémahelyzetei megoldását, esélyt adva a növekedésre (természetesen, ha egy érett, egészséges felnőtt személyről van szó).

Szembenéz a problémákkal.  Nem tudunk megharcolni valamivel, ha még a gondolatainkban is kerüljük. Ha filmekkel, internettel, facebookkal, emberekkel, pörgéssel, sütivel vagy bármivel elnyomjuk.

Képes mások érdekeit, akikért felelősséggel tartozik a sajátjai elé helyezni.

A felelősségteljes ember a mában él, a mai napot ragadja meg, hogy megtegye azt, amire Isten segítségével, erejével képes. Cselekszik. Két kezével, eszével, vagy amiben Isten tehetséget és lehetőséget adott neki.

Istennek tartozik felelősséggel, ezért elsősorban nem az embereknek való megfelelés a mozgatórugója munkájának, tetteinek.

"Ne látszatra szolgáljatok, mint akik embereknek akartok tetszeni, hanem tiszta szívvel, félve az Urat. Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek úgy, mint az Úrnak, és nem úgy, mint az embereknek, tudván, hogy ti viszonzásul megkapjátok az Úrtól az örökséget; az Úr Krisztusnak szolgáljatok tehát." Kolossé 3: 22-23

Van, hogy életünk bizonyos területein nagyon jól megy a felelősségteljes gondolkodás és cselekvés, de vannak részek, amivel nehezebben nézünk szembe, ahol szükség van még több és több világosságra, alázatra.

Ha látod, hogy felelősségteljesen tudsz élni, akkor bizonyára tudatában vagy annak, hogy ez mekkora ok a hálára. Ez Isten kegyelmének munkája rajtad, esetleg szüleid áldott példája (ami hatalmas jelentőséggel bír), és természetesen a te jó döntéseid következménye.

Sokan keresztyénként is nehezen tudják kihámozni az életüket a felelőtlenség sátáni hazugságaiból, depressziós hajlamokkal, a tehetetlenség lehangoló érzésével küzdenek. Másokra utalva, függőségben élnek. Nincs helyes énképük, ami erőt adhatna kezükbe venni életük irányítását. Lelki vakságban élnek.

Időnként legszívesebben rájuk kiáltanál valami ilyesmit: „szedd már össze magad! Nevetséges, ahogy gondolkozol, s ahogy látod a világod, nevetségesek a kifogásaid!” Lehet, hogy megteheted. Isten adott mellém olyan embereket, akik még ezt is meg merték tenni. Belehasítottak az éles szavak a tudatomba, de nem ez nyitotta meg a szemem.

Az, hogy mellettem álltak kedves, de határozott szeretettel, bátorítással, imával, jó példával, Isten világosságával közelebb vitt a felelőtlen, éretlen gondolkodásomnak, életem gubancainak kisimulásához.

Isten a gyógyító!

Mi a bátorság?

Középiskolás koromban nagyon utáltam a vallásórákat. Aztán rátaláltam egy cinkos társra, aki hasonló cinizmussal kezelt minden keresztény megközelítést. Ezen a nagyszerű alapon hamar szövetségesekké váltunk, és ettől a pillanattól kezdve szerettünk ezekre az órákra bejárni. Minden alkalommal olyan kérdéseket próbáltunk feltenni a keresztény élettel kapcsolatosan, amivel nevetséges helyzetbe hoztuk a tanárnőnket. Nem vagyok büszke erre az időszakra! Ezzel a visszaemlékezéssel semmiképpen sem az a célom, hogy megszégyenítsem a középiskolás tanárnőmet, egyszerűen az ott kapott félreérthető üzenetet próbálom meg kibogozni. Egyszer beszélgettem egy hozzám hasonló, mindent megkérdőjelező személlyel.

– Jó sok szaftos történetet ismerek keresztényekről, akik Istent szolgálják – mesélte – Viszont soha nem írnám le, vagy beszélnék róla, nehogy fájdalmat okozzak. Igyekszem az aranyszabályhoz tartani magam: csak azt tedd másokkal, mit szeretnél, hogy veled tegyenek!

A Bibliánál őszintébb könyvet nem ismerek. Isten igéje a főhőseiről is kendőzetlenül tárja elénk az igazságot. A legnagyobb szentek, a példaképek is emberek, Ők is csak kegyelemre szorult személyek.

Mégis, milyen nehéz elismerni ezt! Amikor Istent választottam, felnéztem mindenkire, aki Istenhez tartozik. Próbáltam magam leszoktatni a folyamatos megkérdőjelezésről, hiszen „Ők mind Istent követik”. Egyszóval sok szentet láttam magam előtt. Jézus a korabeli legszentebb embereknek mondja a következőket:

„Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle undoksággal. Így ti is kívülről igazaknak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal.” Máté 23:27-28

transparency

Érdemes megfigyelni, hogy a farizeusok és társaik alapvető hiányossága, hogy képtelenek elfogadni a kritikát. Mi is gyakran ugyanebbe a hibába esünk: mivel a lehető legjobb színben szeretnénk feltüntetni magunkat, folyton magyarázzuk a „bizonyítványunkat”, rejtegetjük a hibáinkat. Márpedig így nem csak hitetlenné válunk, hanem pontosan azoknak a veszélyeknek tesszük ki magunkat, amelyekre Jézus figyelmeztetett.

Nagy hangsúlyt fektetünk a „győzelmes keresztény életre”, pedig Jézus arra is figyelmeztette a farizeusokat, milyen veszélyes az efféle kétszínű lelkiség. Versengünk azon, hogy melyikünk „szánja oda teljesebben az Úrnak”, és kinek „mélyebb a lelki élete”? Hamar megtanuljunk, hogy az tehet szert nagyobb elismertségre, aki nyilvános imában és bizonyságtevésben adja jelét mély lelki életének.

Bárcsak tudnánk, hogyan éljünk egészséges lelki életet!

Az eddig felsoroltakkal önmagában nincsen gond, a probléma ott kezdődik, amikor rosszul élek ezekkel az alapigazságokkal, szerepekké alacsonyítom.

Vállalni a sebezhetőséget, ha kell megmutatni az esendőséget, beismerni a tévedéseket, elviselni a kritikát és vállalni ebben az erőszakos világban a szelídséget, nos, ahhoz bátorság kell!

„A szelíd lelkű nem bánt meg senkit, az alázatost nem tudja megbántani senki” Dr. Kovács Gézáné Szegedi Ildikó

Ha választhatnál, mi lennél: álarc, vagy üveglap, ami nem csak visszatükröz, de átlátható is?