Megkövéredett szív

Éppen egy vírus okozta megbetegedésből lábadozok. Hasmenés, hányás, állandó hányinger, gyengeség, fejfájás, szédülés… Az egyik gyermekemet kínozta pár napja, most magamon is tapasztalhatom ezeket a kellemetlen tüneteket.

Családi körúton vagyunk, tartalmas együttlétek, kisebb-nagyobb emlékezetes balesetek, csodaszép kirándulások, és természetesen közös étkezések színesítik a napjainkat.

Éreztem, hogy ez az állandó jóllakottság, telítettség véget kell érjen, jót tenne fellélegezni az emésztésben felelős szerveimnek. Nem ehhez vagyok szokva. De a nagy családi kajálások vonzereje páratlan, s az önuralom hiányára is mindig van kifogás.

Most persze gondolni sem bírok semmiféle ehető dologra. De sejtem, hogy a kényszerű böjt s majd diétás táplálkozás után igazán éhes leszek, olyan amilyen rég nem voltam. Az ételek ízét fokozottan fogom érezni, s nagyobb örömöt fog jelenteni a táplálkozás, egy egyszerű pirítós gyógyteával, vagy a natúr rizs is fenséges lakoma lesz.

images

„Kövér az ő szívük, mint a háj, de én a te törvényedben gyönyörködöm” (Károli ford.)
„Kövér az ő szívük, érzéketlen, én pedig törvényedben gyönyörködöm.” Zsoltár119:70

A megkövéredett szívről olvastam a napokban a Bibliában. Ez a hasonlat a gőgöt, az emberi elbizakodottságot, és az alázat hiányát mutatja be nagyon szemléletesen. S a kínjaimból kiindulva párhuzamot vontam a fizikai állapotom és a megkövéredett szív között.

Milyen az, amikor meghízik a szív? Ismerős a „hízik a mája” mondás. Mi akkor használjuk, amikor valakinek feszül a keble a büszkeség miatt, miközben őt dicsérik, vagy közeli hozzátartozóját illetik szép szavakkal. Igen, ezt is kell tudni kezelni, mert könnyen el lehet szállni az emberek szép szavaitól.

Alapvetően úgy gondolom attól hízik el a szívünk, ha nem érezzük azt, hogy Istentől függünk, hogy nagyon mélyen és elengedhetetlenül szükségünk van rá. A Vele való kapcsolatra. Az Igére. Mint az éhező, szomjazó embernek a vízre, táplálékra.

Az elmúlt héten azt hiszem egyszer sem éreztem igazán éhesnek magam. Mindig többet ettem a szükségesnél, és ideje volt megállnom, amiben a nem kívánt vírus segített.

A szívünk kövérségének is az étvágytalanság a jele. Ott vagyunk a Biblia mellett, de olyan megszokott már. Az istentisztelet, a tanítás a gyülekezetben, ami egy igazán éhes embernek lakoma lenne nekünk csak lerágott csont. Elfelejtünk gyönyörködni Isten Igéjében, gyönyörködni Isten lényében, imádni, áldani Őt, mindenért. Tele lenni hálával, mert jó Ő és jókat cselekszik. Mert tele vagyunk minden mással. Tele van a hasunk, éhségünk, fizikai szükségleteink betöltöttek, nagyjából jól megy minden, boldogulgatunk, sikereink vannak, terveink, elképzeléseink, még a pénztárcánkban is van valami, ami nem feltétlenül létszükségletre kell elköltsük.

A zsír a szerveinken, a  szívünkön nem látható a szemeinkkel, de arra utal, hogy a vérereinkben is lerakódások lehetnek, és lehet hogy egy érrendszeri katasztrófa előtt állunk. Az elbizakodott, Istentől függetlenedett lelkület sem feltétlenül látszik kívülről, legtöbbször maga a személy sincs tudatában a lelkének az állapotával.

 A Jelenések könyvében lévő laodiceai gyülekezetnek is a megkövéredett szívével volt a probléma.

Ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen: tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék szégyenletes mezítelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss.“ Jel 3 17-18

Ha nem kezdünk  ilyen állapotban önként „diétába”, vagyis nem alázzuk meg magunkat, s nem kezdjük magunkat Isten világosságában nézni, akkor elképzelhető, hogy Isten jóságából és kegyelméből  nyomorúság és megaláztatás ér, hogy a szívünk tudjon újra érezni, látni, hallani.

what-are-warning-signs-of-heart-problems-in-women

Számomra a „lelki diéta” egyik formája a böjt. Ezzel fizikailag is kifejezem éhségemet, Isten felé fordulásomat. Üres hassal valahogy jobb a szellemi befogadóképességem is, mint eltelve, betöltött szükségletekkel. A böjttel azt is kifejezem, hogy Isten országa mindennél fontosabb nekem, hogy a mennyhez tartozom ami nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szentlélekben való öröm. ( Róma 14:17)

A böjt, amennyiben Isten keresésében, jelenlétében telik megvallás Jóbbal együtt:

„Szájának beszédét többre becsültem, mint életem táplálékát” Jób 23:12

Bob Gass egyik füzetecskéjéből olvastam nemrég „Ha csak kis töredékét ennénk annak lelkileg, mint amennyit testileg elfogyasztunk, mind szellemi óriások lennénk!”

"Boldogok a lelki szegények, mert ők megelégítettnek! Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégítettnek." Máté5: 3,6

Milyen a szellemi étvágyad? Én úgy döntöttem a kérdésre válaszolva, hogy nem csak a gyomromat,  egyúttal a szívemet is „diétáztatom”.

Időutazó

lepl1

Menyasszonyi- és vőlegényi ruha, programszervezés, dekoráció. Mindenre kellő figyelmet fordítottunk házasságkötésünkkor, hiszen fontos volt nekünk, hogy a nagy eseményen és a házasélet indulásán minden úgy történjen, ahogy történnie kell. Néhány napja azon tűnődtem, megvan-e bennünk még ez a kezdeti lelkesedés így pár év után is (?), visszagördítettem az időt és jól esett feleleveníteni az indulás emlékeit.

Leültem egy kicsit magamban „emészteni” és gondolkodni egy nem túl kellemes beszélgetés után, ami arról szólt, hogy a sokféle feladat meg munka között, mi legyen a prioritás, sorozatosan a másé, vagy azért vegyük számba a miénket is…(?) Szeretem mások ügyét felpártolni, segíteni, támogatni lehetőség szerint, férjem is ugyanígy. De egy ideje túl sok mindent magára vállalt, és úgy éreztem, én vagyok az utolsó, aki a „mi” ügyeinknek hangot adtam. A „mi” ügyeink lemaradtak, elvesztődtek. Ideiglenesen, ha a szükség úgy kéri, akkor igenis félre kell tennünk mások javáért a miénket, de azon tűnődtem, hogy ha ez huzamos ideig történik, széthúz. Az elhanyagoltság vagy a mindig utolsó helyre kerülés érzése nem épít. Annak a bizonyos hűségnek (!), talán még ilyen dolgokban is meg kellene nyilvánulnia (?).

Miközben ilyen dolgokon gondolkodtam, egyszer csak észbe kaptam és félretettem azt, amit másban látok, inkább magamba néztem. Mert a kívánt változás mindig nálam kezdődik, az sosem úgy működik, hogy előbb a másik, vagy csak a másik. Miközben elvárom tőle, én a magam részéről mennyi figyelmet és energiát fordítok arra, hogy kifejezzem férjem iránt azt, hogy megbecsülöm, azt, hogy nekem minden más embernél ő a legfontosabb? Hogyan éreztetem vele, hogy mellette vagyok azokban a dolgokban, amelyek fontosak neki? Hányszor jut eszembe meglesni, mivel tudnék neki meglepetést vagy örömet szerezni? Igen, ezek olyan kérdések, amelyek gyakorlati dolgokban nyilvánulnak meg, a hétköznapi életben akár. A hétköznapi élet terhelésében néha a legkönnyebb elfelejteni azt, hogy egymás mellett és egymáséi vagyunk. Sietünk, feszültek vagyunk, nincs időnk, nem terjed ki figyelmünk, csak a magunk dolgára, mert az élet talán sokszor úgy érezzük, hogy meghalad.

De jön itt most egy időutazó meghívás! Gondolj vissza közös életetek gyönyörű, áldott eseményeire és pihenj meg, gyűjts erőt és örömöt az emlékeid között. És, ha visszaugrasz a jelenbe, emlékeztesd magad: házasságod Isten gondolatában áldás és örömforrás a mai napon is! Mindegy, hogy éppen hétfő vagy péntek van. Mindegy, hogy mennyire sietsz vagy mennyire hangosan kiabálnak körülötted mindazok a dolgok (vagy személyek), amik igénybe vennének. Melegedjen a szíved és örülj annak, akit melléd adott az Isten, mert

„nem jó az embernek egyedül lenni”…1Móz 2,18

Bizony létezik házasságban megélt magányosság és egyedüllét is. De az ige ébresztget, átvizsgál és megtanít szeretni.

Amiben úgy érzem, hogy hiányt szenvedek vagy amiben egyedül érzem magam, azokban a dolgokban én tudom-e az ellenkezőjét nyújtani? Fordítok-e elég figyelmet a társamra ott, ahol neki szüksége van rá? Vigyázok-e szavaimra, reakcióimra, figyelek és engedek-e eleget a társam kívánságainak, mint a legelején? Vagy ennek fontossága kezdett alábbhagyni az idő elteltével és mindinkább saját akaratom próbálom érvényesíteni? Milyen téren engedtem el magam, mint feleség?

Csodálom az Úr tökéletes szeretetét, amiről a 139. Zsoltár első verseiben is olvasok:

„Uram, te megvizsgálsz, és ismersz engem. Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram. Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni.” 1-6. v.

Szerethetek, mert Ő előbb szeretett, és ilyen csodálatos módon, emberi, akár gyermeki ésszel is felfogható, szívvel érzékelhető mozzanatokkal mutatja ki szeretetét, figyelmességét. Annyira érdekesnek tartom, hogy itt a teremtő Istenről van szó, Aki mindennek az alkotója! Ő legyen a példaképem most is, és minden időn át, Aki maga a Szeretet!

A béke ajándéka

A keserűség egy vegyület: sérelem+harag. Egy kevés sérelem is könnyen keserűséget szülhet még a gyerekekben is. Ha sérelem ér, azonnal vigasztalást keresünk. Gyakran az emberek ezt ételben, italban, szórakozásban, úgynevezett felejtésben keresik. A harag is sokszor egy fajta önvigasztalás. Amikor a gyerek sértett, a szülő vigasztalás helyett gyakran bőszíti őt. Magamra ismertem anyaként, hogy én is ingereltem gyermekeim. Pál jól tudta, miért írja ezt, hogy ne ingereljük gyermekeinket. Ez nagyon elkeserítő egy gyerek számára, reménytelenséget is okozhat.
Néhány megnyilvánulása annak, amikor egy szülő keserűségbe taszítja gyermekét: túlvédi, nem engedi, hogy tanuljon a saját hibájából, gyerekét összehasonlítgatja mással, vagy megengedi, hogy kedvenc gyereke legyen. Fiatalabbnak kezeli, mint amilyen idős, keserű szavakkal illeti, indulatos a gyerekkel, nem hallgatja meg a gyereke véleményét, céljait, kívánságát. Sikerre kényszeríti a gyerekét abban, amiben szülőként ő valamikor elbukott, mellőzi gyerekét vagy folyton kritizálja a gyereket, negativista, az elfogadást teljesítményhez köti stb.


A harag gyógyítója a MEGBOCSÁTÁS.
5 hamis elképzelés a megbocsátásról:

1. A megbocsátás feltétele a felejtés – Nem.

"Így szól az ÚR -, mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre." Jeremiás 31:34 

A megbocsátás tehát nem memóriakiesést jelent, hanem azt, hogy nem hozom fel vétkét többé vádként.

2. A megbocsátás azt jelenti, hogy nem vesszük figyelembe mások vétkeit. – Nem. Súlyosan téved, aki ezt kegyelmesnek gondolja. Igenis néven nevezem, de megbocsátom és segítek elhagyni azt….

3. A megbocsátás az, hogy úgy teszek, mintha nem fájna, hogy megbántottak- Nem.

"És ne szomorítsátok meg az Isten Szentlelkét, aki által el vagytok pecsételve a megváltás napjára." Efézus 4: 30

Még Isten is gyászol bűneink miatt.

4. A megbocsátás egyszer s mindenkorra történik – Nem. A megbocsátás életmód, életgyakorlat.

5. A megbocsátás választható – Nem. A megbocsátás mindenkinek, aki elfogadta Jézust és követi őt: elhívás és parancs!

"Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban." Efézus 4:32

MI A MEGBOCSÁTÁS?

1. Megérteni a bántalmazót Lukács 23-24.

2. Elismerni saját hibáim Máté 18:23-25

3. Hagyom Istent ítélni a másik vétke felett Róma 12:17-21

4. A megbocsátás áldása tudatában megbocsátani Máté 6:14-15

Hogyan segíthetek másokat (a gyeremekem) a fájdalmaiban, sérelmei közepette?
4 lépés:
1. Légy bátorító lelkülettel felé. A “fejezd be, hagyd abba a sírást, légy már túl rajta, mikor nősz már fel” nem segít. Légy együttérzéssel, inkább mondj hasonlót:  “megértem, hogy fáj, nekem is sokszor nehéz volt megérteni dolgokat. Ha így beszéltek volna velem a barátaim, nekem is rosszul esne. Adj lehetőséget, hogy a gyerek kimondja, ami fáj.
2. Légy példa a megbocsátásban. Gyakoroljuk a bocsánatkérést, megbocsátást mások előtt is. Így szinte nem is kell tanítani a módját.
3. Keresd a pillanatot, amikor a gyerek tanítható. Mások példájából, saját élmény, történetek… Amikor látod, hogy a keserűség kezd megjelenni lelkedben, vagy gyermeked szívében, keresd az útat a szabadulásra minél hamarabb. A keserűség jele lehet a túlreagálása a dolgoknak, a túlérzékenység bizonyos helyzetekben, vagy éppen, hogy nem jellemző rád az életszeretet.

Napi feladat:
– A harag hamis elképzelései közül melyik segített legjobban most neked megérteni a dolgokat?
– A megbocsátás 4 lépése közül melyik számodra a legnehezebb?
– Hogyan segítheted azt a személyt, gyermeket, amelyik a legkaphatóbb a sérelmek raktározására?
“Fújjatok” fel egy léggömböt vízzel. Az egyiket csak félig vízzel míg a másikat feszülésig. Magyarázzátok el, hogy ez a lufi olyan, mint bennünk a haragtank. A feszültséget nem jó gyűjtögetni, mert amelyik tankba sok gyűl, hamarabb robban. Hogyan segíthetünk egymásnak abban, hogy a sérelem ne verjen gyökeret, s ne legyünk könnyen robbanékonyak?

Racionális hit?

Sokszor tesznek fel nekem olyan kérdéseket a bibliáról/ból, a hitéletről, az Istenről, a világról stb., melyekre nem tudok válaszolni. Vagy legtöbbször csak annyit, hogy “hinni kell”. Ez sokáig frusztrált, mármint egyrészt olyan gyerekesnek és butának éreztem magam, amiatt, hogy én nem kérdőjelezem meg a hatnapos teremtést, a kettévált Vörös-tengert, Dánielt az oroszlánok vermében, s a többi csodát a bibliából…. ezt leginkább mikor a másik szemében is láttam, hogy sajnál emiatt. Másrészt pedig én sajnáltam a másikat, s zavart, hogy nem tudom megértetni vele magát a hitet. Zavart, hogy nem tudok válaszolni a kérdésekre (mert nincsenek rájuk racionális válaszok), pedig azok sokszor őszintén hangzottak el. Aztán egy alkalommal, még az első egyetemi évem alatt Isten megértette velem, hogy nem kell mindent megérteni, se nekem, se másnak. Egyszerűen csak hinni kell, s a hit, az őszinte gyermeki hit,  bőven elég.
Szóval az első egyetemi évem alatt megkérdezte tőlem valaki, hogy mit tudok Lilithről. Igazából nem volt akkor pontos ismeretem róla, de azt tudtam, hogy Ádám első feleségeként emlegetik, s azt is, hogy a Bibliában róla (konkrétan) nincs szó. Elmondtam ezt az illetőnek, aztán még beszélgettünk egyébről is. (a szellemvilágról is, vallásokról, meg ilyesmikről.) Ugyanazon a héten még egy tanárommal is beszélgettem a teremtésről, a világ fejlődéséről, a Föld koráról, valamint arról, hogy hogyan létezik ennyi nyelv a világon. Nem voltam, s most sem vagyok egy nagy tudós, nem is tudok sokat ezekről a dolgokról, csak annyit, amit a Biblia is leír, s még azt sem tökéletesen, szó szerint, fejből, de igyekszem tanulmányozni az Igét, és hiszem, minden szavát.
Ám akkor nem hagytak nyugodni a beszélgetések alatt elhangzott kérdések, felvetések, így egy este rákerestem Lilith történetére az interneten. Rengeteg oldal jött elő, párat átfutottam, csak, hogy a legendákkal is képbe legyek.
Úgy össz-vissz rengeteg kérdés megfogalmazódott bennem is. A tanárom azt mondta, hogy neki a Bibliában leírt Bábel-történet nem tud magyarázatként szolgálni a nyelvsokaság kérdésére, neki az túl mesés. Én is elgondolkodtam azon, hogy tényleg milyen sok olyan történet van a Bibliában, ami rendkívül hihetetlen, ami mesébe illő, s hogy ezek megtörténtébe még igazán bele sem gondoltam, mert elhittem (gyermeki hittel). Aztán eszembe jutott néhány legenda a görög mitológiából, amik tulajdonképpen épp annyira “valósághűek”, mint az, hogy a Vörös-tenger ketté vált.
Majd arra gondoltam, amit előtte olvastam Lilithről, s a magyarázatokról, melyek még a Bibliára is hivatkoznak, s még több kérdésem lett. Félreértés ne essék, nem kérdőjeleztem meg Isten létezését, vagy hatalmát, csak egyszerűen nagyon sok dolgot nem értettem, hisz elolvasva újra a teremtés történetet rájöttem, hogy valóban nem olyan egyszerű azt, megérteni. Elhinni könnyű, megérteni lehetetlen.
Végül a sok kérdésemmel Istenhez fordultam, s kértem, hogy mondjon valamit ezekre, mert én nem értem, én hiszem, akarom hinni, de a sok-sok kérdés nem hagy nyugodni. Ekkor kaptam a következő igeverset:

"Kicsoda a bölcs, hogy értse ezeket? Kicsoda az értelmes, hogy eszébe vegye ezeket?! Bizony igazak az Úrnak utai, és az igazak járnak azokon, az istentelenek pedig elesnek rajtok." Hóseás 14,10
(Igaz, hogy az egész fejezetet elolvasva, nem pont arról szól ez az igevers, amiről akkor nekem, de mégis az akkor pont nekem szólt).

 Ezeket a sorokat olvasva, olyan boldog lettem, békességet kaptam. Mert igaz, hogy nagyon sok dolgot nem értek és nem is fogom megérteni ezeket itt a Földön, de ahhoz, hogy az Úr utain járjak, nincs is szükségem rájuk. Elég, ha igaz vagyok, ha hiszem, hogy Jézus Krisztus Úr, aki meghalt az én bűneimért, feltámadt és most is él. S bőven elég, ha Krisztust vallom meg másoknak is. Hisz senkinek sincs többre szüksége, mint Rá.

slider_image_1

"Azt mondta neki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam." János 14, 6

Én ezt hiszem, ezt vallom, azóta boldog vagyok, s örömmel tűnök bolondnak a világ szemében … mert tudom enyém az Élet.

Milyen tanácsadó vagy?

A gyülekezeti ifjúság és benne a mi családunk is, alkalmanként szoktunk anyagilag segíteni egy hátrányos helyzetű családot. Eddig nagyon szép a kép, csakhogy az a hátrányos helyzetű család nagyon sokszor visszaélt a bizalmunkkal, akár még számlát is hamisított, csakhogy több pénzt kaphasson, és ahogy telt az idő egyre követelőzőbbé vált. Férjemet gyakran felhívták, sokszor még lehetetlen, késői órákban is, ő meg akárhányszor beszélt velük mindig kedves és tisztelettudó volt. Kevésbé én. Egyszer ugyanis, amikor már egymás után tizedjére telefonáltak, elvettem a telefont, és szépen kioktattam a feleséget, hogy ne legyen ilyen inszisztens, értse meg, nem csak ő és az ő problémája létezik a világon.

Ó, de hiszen visszaélnek velünk, és még ráadásul az imaházba sem járnak, pedig hányszor hívtuk. – panaszkodtam a férjemnek – Hagyjuk őket, nem érdemlik meg, hogy segítsünk nekik.
Nem azért segítünk – válaszolta a férjem – hogy járjanak imaházba, hanem mert elénk hozta őket Isten, a többi meg nem a mi dolgunk.
Elszégyelltem magam, és ahogy hallgattam a férjem válaszát, ledöbbentem saját tanácsomon. Mit is mondok én most a férjemnek hívő feleségként, segítőtársként? Hogy álljon ellen Isten akaratának? Ledöbbentem saját magamon. Engedtem, hogy a negatív érzelmeim leuraljanak, és a saját bűnömbe akartam belesodorni a férjemet is.

Ahogy ezen gondolkodtam, számos hasonló példa jutott eszembe a Bibliából. Már az első oldalakon ott van Éva, aki egy emberiséget meghatározó rossz tanácsot adott férjének, bűnbe csalva őt. Aztán ha tovább lapozunk, olvasunk Sáráról, aki nem bírt várni Isten ígéretére, és azt tanácsolta férjének, hogy nemzen utódot a szolgától. Mekkora tragédia származott ebből a tanácsból is. Aztán látjuk Rebekát, aki saját férje becsapására tanácsolja fiát, Jákóbot. Ezeknek a nőknek valamilyen szinten mind kapcsolatuk volt Istennel, sőt Éva teljesen bűntelen volt, és Istennek olyan közelségét élvezhette, mint egyik nő sem azóta. Mégis, hallgatott a kísértő hangjára, és bűnre csalta férjét. Ahogy nézem ezeket a nőket, bevallom, kicsit elfog a félelem. Ennyire befolyásolhatók, csábíthatók vagyunk mi nők? Sajnos igen, Isten „érzelmibb” lényeknek alkotott minket, mint a férfiakat, hogy a szívünk rezonáljon a jóra, a szépre, a szeretetre, az irgalomra, a könyörületességre, de ha kicsit is helyet adunk a bűnnek, ez az érzelmi lélek hamar áthangolható, és ugyanazzal a lendülettel amellyel a jót tette, pusztítani képes.

Hála azért, hogy a Biblia beszámol olyan nőkről is, akik jó tanácsokat tudtak adni. Ott van például egy majdnem nő :), egy kislány, aki fogságban van egy Naámán nevű hadvezérnél. Amikor ez megbetegszik, tudja, milyen tanácsot kell adjon neki, és az ura meggyógyul. Aztán ismerjük Debórát, aki egész Izráelnek tanácsot adott, és hozzá ment a nép mindenféle kérdésével.

Te milyen tanácsadó vagy? Mi motivál, ki befolyásol téged, amikor tudatosan vagy nem tudatosan tanácsokat osztogatsz? Az Ige azt  Ézsaiás 9. részében Jézust Csodálatos tanácsadónak nevezi.

„Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme” Ézsaiás 9, 5

Álljunk be Jézus nyomdokaiba újra, és könyörögjünk azért, hogy az ő Lelke tudjon uralkodni bennünk, valahányszor tanácsra nyitjuk a szánkat.

Csendben, a “senki szigetén”

ahitat 17Ismét a 119. zsoltárból hozom az igét, ami megérintett és foglalkoztatott az elmúlt héten.

Ébren vagyok virradatkor, és fohászkodom, igédben reménykedem.Zsolt 119,147

Sátorozni voltunk a kis családommal. Három évvel ezelőtt belevágtunk, és azóta kihagyhatatlan nyári program. 7-8 nap a hegyekben, távol a civilizációtól, mobiljel nélkül. Csak Isten és mi. Szülők és gyerekek a „senki szigetén”. Gyönyörű táj, friss levegő, hideg forrásvíz, esti tábortűz. Csend. Idő és alkalom a lelki és szellemi felfrissülésre. Kevés emberrel találkozunk, azok is inkább juh- vagy tehénpásztorok, vagy a közeli tanyák gazdái. Tőlük tejet és sajtot szoktunk vásárolni, és egy keveset beszélgetünk is velük. Idén is vittünk magunkkal kis keresztyén füzeteket, és szétosztogattuk. Nagyjából ennyi az, amit másokra fordítunk ebből az időből. A prioritás az Istenben való megnyugvás és a kis családunk kapcsolatainak ápolása. Nagyon szeretjük!

Ugye, mondanom sem kell, hogy sátorban, az erdő mellett nem ugyanolyan az alvás, mint otthon, főleg az első napok „hullafáradtsága” után. Amikor már kitisztul az ember agya, és egyre kevesebb a befogadni való megterhelő információ, és az erdő neszei felébresztenek. Többször ébredtem éjszaka, és nem voltam álmos. Kitűnő alkalom volt a részletes bűnvalló, hálaadó, magasztaló, közbenjáró imádkozásra, az igén való elmélkedésre. Nem sajnáltam egyáltalán, hogy nem tudtam aludni, pedig nagyon szeretek. Jó volt végigbeszélni az Úrral olyan dolgokat, amit nappal az élet teendői között nehéz zavartalanul tenni.

Szeretek aludni, és talán nagyobb is az alvásigényem az átlagnál. Mindennapos harc az, hogy az alvásidőből vegyek el, és a csendességre szánjam. A sátorozáson viszont ajándékba kaptam az Úrtól ilyen időket. Igazán hálás vagyok érte, és mindez azt eredményezte, hogy még jobban vágyjak az ilyen ajándékidők után.

Eszembe jutott az is, hogy egy bibliatanulmány során gyakorlati javaslatként említették a félnapos elvonulást, amelynek során minden zavaró tényezőt kizárva néhány órát imádságban, az igén való elmélkedéssel egyedül töltünk Istennel. Rendszeresen, mondjuk havonta. Javasolt helyszín a természet… Persze édesanyaként ez nehezen kivitelezhető, de hiszem, hogy nem lehetetlen. Azt hiszem, dolgozni fogok rajta!

Neked mikor volt legutóbb olyan lelki csendességed az Úrral, amelynek az eredménye az volt, hogy egyre többre és többre vágyj belőle? Megfáradtál-e az imádkozásban? Nem kellene neked is félrevonulnod időnként a világ zajától vagy a zajos „pihenéstől”?

Jézusnak életgyakorlata volt:

Nagyon korán, a hajnali szürkületkor felkelt, kiment, elment egy lakatlan helyre, és ott imádkozott.” Mk 1,35

Zárd el a csapot!

Egy elmegyógyintézetben a kezelt személyek társadalomba való beilleszkedésének, az intézmény falain túli életképességnek egyik mérési módszere volt az alábbi teszt:

Csöpögni hagyták a csapot és a páciens kezébe nyomták a felmosót, felmosó vödröt, hogy tartsa szárazon a padlót. Ha valaki csak a problémára figyelt és véget nem érő erőfeszítéssel dolgozott a helyzet megoldásán, s nem jutott el a probléma forrásának a felismerésére és megszüntetésére, akkor valószínűleg tovább marad az intézményben. De ha egyszerűen csak elzárta a csöpögő csapot, akkor ezt a próbát sikerrel zárta.

felmosas

Pár hete, egy ifi táborban hallottam ezt az illusztrációt, amit valahogy azóta sem tudok kiverni a fejemből. Egy mozdulattal leplezte le a problémáim gyökerét, és a megoldás szolgálatába irányította az értelmemet.

Mert rólam szólt. Az elkeseredett erőfeszítéseimről a felmosóval, a szűnni nem akaró problémákról, amiket nem tudok hatékonyan, sikeresen kezelni. S arról a gondolkodásmódról, ami nem veszi észre, hogy van egy csöpögő csap, hogy van egy forrása a felgyülemlett problémáknak. A támadások, a stressz és a következményei, a félelmek, a kapcsolati feszültségek a gyermekeimmel, a férjemmel nem mind külön-külön tekintendő elszigetelt problémák. Minden összefügg. A hitemmel, a bizalmammal Istenben.

A hitem van támadás alatt. A hitem Isten időzítésében, terveiben, vezetésében, szeretetében személyesen felém. Annyira vágyom hitből élni és járni, és nem az érzékszerveimre támaszkodni, s mindarra, amit szemmel, kézzel láthatok. Növekedni a hitben.

Isten örömmel teljesíti efféle vágyaimat, de ez általában krízisekkel, küzdelmes időszakokkal jár. Istentől való teljes függőségben, ráutaltságban élni, s elengedni a magamét, s átadni magam egyre inkább nem feltétlenül ugyanaz, mint az erről szóló énekeket mélyen átérezve, magasztos érzésekkel énekelni egy napfényes vasárnapon a gyülekezetben, a nyári tábor felemelő közösségében: „Átadom magamat teljesen… Mindenről lemondok érted… Mindenem tiéd… Hadd legyen, minden úgy ezután, ahogy te akarod jó Atyám…” Ez valóságos harc. Ami ellen emberi természetünk képes minden idegszálunkkal harcolni. Az ellenség manipulációiról s trükkjeiről nem is beszélve.

Péter, a tanítvány jut eszembe, aki olyan lelkes volt, de amikor a hite a saját biztonságának az elengedését is jelentette nem tudott sziklaszilárdan megállni. S annyi bátorítást találok Jézus szavaiban, ami nem csak Péternek szólt, hanem most is felemelt engem is. Mert a krízis után, a kudarc után Péter hite nem veszett el. Jézustól kapott új nevéhez méltóan sziklaszilárddá vált ingatag, érzelmekre alapozott, heves természete a Krisztusban való hit által. Élete és halála erre a hitre hívott és bátorított másokat. Történelmet megváltoztató mértékben.

Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait.” Ő erre így válaszolt: „Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, vagy a halálba is!” Jézus azonban ezt felelte: „Mondom neked Péter: nem szólal meg a kakas ma, amíg háromszor le nem tagadod, hogy ismersz engem." Lukács 22: 31-32
A hit pedig a remélt dolgok felőli bizonyosság és a nem látott dolgokról való meggyőződés. Zsidók 11:1

Az Istenben való hit nem egy érzés, nem egy reménykedés csupán, hanem olyan meggyőződés, amire feltehetjük az egész életünket. Apróságainkat s a legnagyobb döntéseket is. Természetesen leélhetjük az életünket úgy is, hogy megyünk a magunk feje után, s bízunk abban, hogy valahogy Isten hatalmas kegyelme alapján a mennybe jutunk. Mert Jézus vére valóban elég erre. De lehet több a hitünk ennél. Spurgeontől származik a mondás, amit még sok-sok éve olvastam, ezért csak parafrazálni tudom: Egy kevéske hit a mennybe visz, de van olyan hit, ami lehozza a mennyet a földre.

Isten országa bennünk van a Szentlélek által, és növekedhet, gyümölcsöt teremhet s áldásai kiáradhatnak ránk, rajtunk keresztül a környezetünkre, a családunkra, gyülekezetünkre, a városunkra. Érdemes harcolni a hitért s bátran megállni a hitharcainkban.

Hálás vagyok, hogy sikerült beazonsítanom az én csöpögő csapomat. Letettem a felmosót és a vödröt, s arra figyelek, hogy ha csöpög  a csap jól rászorítsak. Bízzak Istenben, amikor sötétben tapogatózok, amikor türelmesen várni kell,  amikor a bizonytalan levegőben vagyok a hitből való ugrást követve. Mert Isten kitárt karjai várnak. Apró dolgokban is rábízni magam az Úrra s azokra az emberekre, akiket vezetésemre rendelt. Isten Igéjének szavaira a világ bölcselkedései s hamis értékei helyett.

A hit embereinek ez a nagy serege körülvesz bennünket! Az ő életük mutatja meg igazán, mit jelent a hit. Ezért hát, mi is dobjunk le magunkról mindent, ami akadályoz bennünket! Még azt a bűnt is, amely annyira tapad ránk, és el akar gáncsolni! Kitartással fussuk meg a versenyt, ami előttünk van!
Közben le ne vegyük szemünket Jézusról, aki hitünk elkezdője és befejezője. Ő elszenvedte a kereszten a halált. De mivel arra az örömre gondolt, ami rá várt, nem törődött a szégyennel, amit a kereszten való kivégzés jelentett. Most pedig elfoglalta a helyét Isten trónjának jobb oldalán. Zsidók 12:1-2 (EFO)

 

Siker-titkok

Gyakran figyelem a diákjaim, hogyan birkóznak meg a diákélet kihívásaival, a megmérettetésekkel, tanulással, vizsgákkal. Van, aki már az elején falnak ütközik, rájön, hogy az addigi lazítás miatt most keményen rá kellene dolgoznia az elfogadható vagy a jó eredményért, de most is a könnyebb utat választja, felhúzza az orrát vagy morcosan magába zárkózik, startból meg sem próbálja és annyival marad. Az ár túl nagynak tűnik, a cél elérhetetlennek. Van, aki nekifutamodik, de félúton eluralkodik rajta a kényelem és feladja, elközömbösödik, úgy gondolja, neki nem éri meg a további erőfeszítést. Más diák  törekszik, igyekszik, aztán valami miatt mégis meginog, elbizonytalanodik, egy kudarctól meghátrál és következő körben még jobban lemarad, kétszer annyit veszít, mintha tovább próbálkozott volna. De van, aki kitartó munkával, kitartó bátorsággal szembenéz a megmérettetésekkel és végül sikeres eredményt ér el.

14107906_1748773755347380_4605588159143118561_o

Sokat tanultam a diákjaimtól, abból, ahogyan megküzdenek vagy éppen nem küzdenek meg a kihívásokkal. Vannak-e céljaik és áldoznak-e értük vagy üres köröket járnak, nem tudva mit kezdjenek magukkal és az élettel. Az, ahogyan engednek a gyávaságnak, kényelemnek vagy éppen látnak egy célt és a kitartást választják. Minden diák egy élettörténet. Én is ugyanolyan húsból való ember vagyok – kisebb-nagyobb akaraterővel, több-kevesebb szorgalommal, gyengeséggel, a megkörnyékező állhatatlansággal és még sorolhatnám – nekem is megszólal mindenféle hang, nekem is döntenem kell, hogy melyikre hallgatok az élet valamennyi területén. Mert az élet mindig halad, sok irányba egyszerre és nem áll meg. Ha mégis stagnálna, akkor valahol (előbb talán csak a felszín alatt) visszafele gördül, gyengül, romlik vagy káosznak indul s utána annál nehezebb újból jó irányú lendületbe kerülni. Egyre fontosabbnak tartom az éberségért és a következő feladat látásáért való küzdelmet: “Az év megy tovább, és mielőtt észrevennénk, itt az ideje, hogy a tulipánok, amelyeket ősszel nem ültettünk el, ne virágozzanak” (Bianka Bleier-Birgit Schilling, Háztartási túlélőkönyv). A jövőbe senkinek nincs betekintése, de a ma engedelmessége mutatja meg a lábnyomot. Azt az egyet, holnap a következőt.

Még valamit a gondolataimba ültetett az Úr. Mielőtt úgy tűnne, hogy sokan mások elhaladnak mellettem, én meg lemaradok (család, háztartás, munka vagy bármilyen életterületen), eldöntöttem, hogy letisztázom magamban, mi is számomra a fontos, melyik a nekem kiszabott út. Keresem azt, amivel az Úr töltené meg az életem. Nem haladhatok mindenben úgy, mint más. Nem a más „sikere” az én „sikerem”, s nem a más útja az enyém. Az Úrban gyümölcsöző életet amúgysem a földi sikerekben mérik, ezt láthatom nagyon jól a Jézus életében is. Sokkal inkább az mérettetik meg, hogy milyenné válok belül, mert az majd kisugárzik a környezetemre is és kiterjed mindenféle életterületre. Áldás lesz vagy átok. Szeretem Dávid szavait, ahol azt mondja:

„Uram, nem fuvalkodott fel az én szívem, szemeim sem láttak magasra, és nem jártam nagy dolgok után, erőmet meghaladó csodadolgok után. Sőt lecsendesítettem és elnémítottam lelkemet.” Zsoltárok 131:1-2

Nem kell személyes kudarcnak éreznem más előrehaladását. Abban kell haladnom, ami nekem adatik, ezt az Úr mutassa meg, ne én saccoljam ki vagy más életéből szemlélgessem. Ő fogja ezt véghez vinni, ha rendelkezésére állítom az életem, mert semmi sem az én érdemem, semmi sem az én „sikerem”, ahogy a 2016-os évre kapott igém is mondja:

„Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” János 1:3

A Bibliában nem is igazán olvasok sikerről, de nagyon is értem és átérzem az  örömét annak, amikor említi az ige az előrehaladást, a jó előmenetelt, a növekedést, az áldást. Gazdag és sokrétű árnyalatok, az élet minden területére, minden élethelyzetre, ami ugyanazt a célt szolgálja: az Ő dicsőségét. A világ a maga dicsőségét keresi és látja a „sikerben”, az öncélú, önző érdeket. Az Úr áldása viszont bátorítás, ami erősíti nem az önmagamban, hanem a Benne való a hitem. Ki az, aki ne szeretné az építő, gördülékeny, örömteli körülményeket vagy kapcsolatokat? De az Úr még a göröngyösből is áldást tud kihozni, és a látszólagos „sikertelenségből”, a kudarcból is örökkévaló jót. A szükséges lefele ívelésben a lényeg sokszor a tanulság, a lecke, és az azutáni felemelkedés.

Néhány leckét jól megjegyeztem magamnak:

  • lássam, keressem Isten célját a dolgok mögött a saját életemben, ne a máséból lessem el
  • tudjam meg, milyen útra hív el, milyen útra bátorít az Úr, hiszen Ő azon az úton lesz az én Támogatóm, arra az útra készíti az áldást
  • ne a kihívás nagyságára, hanem az Úrra összpontosítsak
  • ne önmagamban, ügyességemben, képességeimben bízzak, hanem alázattal imádkozzak kegyelemért azon az életterületen és csak tegyem meg az én részem önfegyelemmel
  • ne adjam fel az első kudarcnál, csak azért, mert nehéz és nem kényelmes az erőfeszítés, legyek türelmes és kitartó
  • ne legyek akaratos és ne eröltessem azt, ami nem az enyém
  • a bátorságom abból a megnyugvásból fakadjon, hogy mindent letettem az Úrnál, az én részem megtettem, a többi az Ő döntése és az Ő hatalmában áll.

Elisabeth Elliot szavai mélyen a szívembe vésődtek: egy valamiben egészen biztos vagyok, Isten története soha nem végződik hamuval (eredeti idézet angolul: „Of one thing I am perfectly sure: God’s story never ends with ‘ashes.” Elisabeth Elliot, Womanhood with purpose).

Isten történetét éled-e vagy mások sikereire hajtasz?

Türelem által örökölni

"De kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt az igyekezetet tanúsítsa mindvégig, amíg a reménység egészen be nem teljesedik, hogy ne legyetek restek, hanem kövessétek azokat, akik hit és türelem által öröklik az ígéreteket." Zsidók 6,12

Tegnap az ima erejéről, a hitről olvashattunk. Ma  én szeretném tovább folytatni az elmélkedést, s a gyakorlatba ültetést, a türelemmel. Azt írja az ige, hogy hit és türelem által öröklöm az ígéretet. Ha van hitem kérni, kell legyen türelmem várni is.

A baj velem az, hogy egyáltalán nem vagyok az a türelmes típus. Sőt olyan embernek születtem, aki valahogy így imádkozik “Add meg Uram, de már tegnapra!”. Szóval a várakozás nagyon nem az erősségem. Nincs türelmem önmagamhoz, hogy kivárjam a fejlődésem (hitben vagy bármiben), nincs türelmem másokhoz, nincs türelmem megvárni míg Isten teljesíti a kérésem. Imádság után gyakran előfordult, hogy ha nem teljesült azonnal az, amit valóban hittel kértem, kétségbeestem s nemértésemet fejeztem ki Isten felé, pedig csak türelmesnek kellett volna lennem. Rájöttem, hogy imáim beteljesüléséhez nem elég a hit, szükségem van türelemre is, megvárni Isten válaszát. Az imaéletemnek a hit mellett szüksége van türelemre, állhatatosságra, kitartásra.

Az utóbbi évek alatt sokat fejlődtem e téren, Isten tanított, de még van hiányosságom bőven. Vagyis most is tanulom, hogy valóban értsem és éljem a fenti igét, higgyek és türelmesen várjak. A Károli fordítás szerint ez a türelem békességes tűrés. Békességgel, hitből fakadó bizonyossággal tűrni, sokkal több, mint valamit kibírni, kivárni, netán elszenvedni zsörtölődve.

Össze is gyűjtöttem magamnak azokat az élethelyzeteket, eseteket melyek által Isten tanít(ott) engem a türelemre. Ezt azért, mert bátorít, ha látom, hogy fejlődtem valamennyit, valamit azért mert erőt ad, hogy láthatom a hit és türelem valóban ígéretbeteljesülést eredményez. Erőt ad és megújuló türelmet a jelen várakozásaiban. Hisz az életem tulajdonképpen a várakozásról szól. Én legalábbis mindig várok valamit, a reggelt, a nyarat, majd a telet, imáim beteljesülését … a Krisztust.

Bátorítlak téged is arra, hogy ha a türelem, a várakozás nem az erősséged, írd össze azokat az alkalmakat, mikor a türelmedért jutalmul megkaptad az Isten neked tett ígéretének beteljesülését. Függeszt ezt ki a faladra, ajtódra … szívedre, hogy emlékeztessen arra, megéri várni az Úrra.

Én most egy területet említek: Isten sokat tanított nekem a türelemről és az állhatatosságról a közbenjáró imádság által. Megmutatta, hogy milyen nagy ereje van az egymásért elmondott imáknak, a kitartó naponta elhangzott könyörgéseknek. Olyan sok megtérést, gyógyulást láttam, hogy kétség sem fér már hozzá, hogy ha valakiért imádkozok akkor a hit mellett muszáj ott legyen a türelem is bennem, mert ez adja majd a gyógyulást minden téren. Volt, hogy Isten az én időelképzelésem intervallumán belül válaszolt, s volt olyan is, hogy az Ő időszámítása nagyon nem az enyém volt … ez az ezer esztendő egy nap dolog már nekem is okozott fejtörést, türelempróbát.
Példának okáért itt van az a személy, akiért először kezdtem el rendszeresen imádkozni még évekkel ezelőtt. Ő még nem az Úré, de az eltelt évek alatt másokért elmondott és meghallgattatott imáim arra bátorítanak, hogy érte továbbra is imádkozzak, türelemmel várva Isten ígéretének beteljesülését, mellyel azt mondta: “Hamarosan megszabadul a megkötözött…“. Hogy mikor lesz ez a bizonyos “hamarosan”, nem tudom, de nem is az a feladatom, hogy ezt tudjam. Elég, hogy tudom megszabadul, s elég ha imádságos szívvel türelemmel várok, mert a hamarosan biztosan bekövetkezik, ezt tudom… nem adom fel.

успех2_1

Sajnos azt is láthattam, hogy mi van akkor, ha türelmetlenné válok és feladom. Tudjátok mi történik ekkor? Semmi, a nagy semmi. – s nem a hit hiányzott (vagyis valamennyire az is), hanem a türelem. A legelszomorítóbb ilyenkor, hogy csak utólag jöttem rá, hogy türelmesebbnek kellett volna lennem, nem Isten késett, nem Ő nem akarta megadni, amit kértem, csak én voltam türelmetlen.

Hívlak hát téged arra, hogy imádkozzunk együtt hittel és türelemmel, buzgón, kitartóan. Mert ennek nagy jutalma van, mert ennek van nagy jutalma. 🙂

Ugyanolyan ember volt, mint mi…

"Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének. Illés ugyanolyan ember volt, mint mi, és amikor buzgón imádkozott azért, hogy ne legyen eső, nem is volt eső a földön három évig és hat hónapig. Aztán ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld meghozta termését." Jakab 5:17-18

Mindig megfog a fenti igerészből az a mondat, hogy “ugyanolyan ember, volt mint mi”, hisz valóban így van, Illés olyan ember volt mint én, vagyis mégsem, neki sokkal nagyobb hite volt. Legalábbis ezt a szomorú tényt állapítottam meg. Mert a fentiekből kiindulva az imám erejét a hitem határozza meg.

Van-e hitem egyáltalán imádkozni, kérni, könyörögni? Van-e elég hitem arra, hogy TUDJAM Isten képes teljesíteni, amit kérek, s teljesíti is? Ahogy megfigyeltem a prófétákat, apostolokat … a nagy hithősöket, azt vettem észre, hogy mikor Istentől kértek valamit, amikor imádkoztak, akkor utána 100%-ig biztosak voltak a dolgukban, kételkedés nélkül merték hangoztatni azt, amit még meg sem kaptak, példának okáért itt van Illés, aki kijelentette, hogy három évig nem lesz eső, csak az ő szavára.

Hogy őszinte legyek, nekem arra van elég hitem, hogy elhiggyem Isten képes megtenni valamit, bármit. De mikor konkrét élethelyzetekbe vagyok, konkrét dologért kellene könyörögni, azt már nem mindig tudom elhinni, hogy meg is teszi. Nem kételkedek a képességében, de abban, hogy teljesíti a kérésemet, igen. S ez is hitetlenség (de még mekkora), hisz azt írja az ige:

"Mert mindaz, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget, annak megnyittatik." Lukács 11,10
"És mindazt, amit imádságban hittel kértek, megkapjátok.” Máté 21,22

S mivel kételkedek, nem is fogom megkapni, amit kérek, vagy ha mégis az csupán kegyelem, hatalmas kegyelem. (“De hittel kérje, semmit sem kételkedve, mert aki kételkedik, az olyan, mint a tenger hulláma, amelyet a szél sodor és ide-oda hajt. Ne gondolja tehát az ilyen, hogy bármit is kaphat az Úrtól.” Jakab 1,6-7).

Prayer-Faith-God-Stones

Sokat gondolkoztam azon miért nem tudok úgy hittel imádkozni, mint az előttem lévő jó példák. S arra jutottam, hogy ritkán imádkozok olyan dolgokért, amiket befolyásolni tudok, így Istennek meghagyva a “Teljesítsd a számomra lehetetlent, de ha mégsem teszed, sincs harag, hisz én amúgy se lennék képes rá.” opciót. Valamint arra is, hogy szintén ritkán imádkozok konkrét dolgokért, sokszor fogalmazok általánosságban, vagy nagy halmazokban, intervallumokban, mint például: érjek el jó eredményt a vizsgán, ahelyett, hogy kimondanám, hogy én igenis 90%-os teljesítményt szeretnék, erre lenne szükségem (gondolom én), vagy legyen jó idő ekkor és ekkor, ahelyett, hogy napsütést kérnék, legyen meg valami még ebben a hónapban, mikor pontosan tudom, hogy én az x-ik nap szeretném. Szóval a lényeg, hogy van egyfajta elképzelésem, kérésem, pontosan tudom mit akarok mégsem merem kimondani, inkább belefoglalom egy jó nagy halmazba, Isten úgyis tudja mit akarok, de azért hagyjak neki teret, hátha Ő másképp gondolná. Pedig nem ezzel adom meg az Úrnak a “teret”, ezzel csak önmagam hitetlenségét palástolom, s a hitetlenségemből fakadó csalódásoktól próbálom védeni saját magamat. Ráadásul mindezt úgy, hogy saját kívánságomat sem tudtam teljesen elengedni, csak egy nagy halmazba beletenni. Az egész csupán önáltatás, szomorú, nem?

Tehát meg kell tanuljak hittel imádkozni bármiért, mindenért. Vagyis át kell adnom életem minden egyes területén az irányítást Istennek, ami tulajdonképpen megtörtént, mikor Neki szántam az életem, de mégis ezt naponta, óránként, percenként, minden pillanatban meg kell tennem újra és újra. S nem kell számítson, hogy én valamit meg tudnék-e oldani, imádkoznom kell azért, hogy Isten mutassa meg, hogyan kell megoldani azt a valamit. Mert lehet nekem elképzelésem, jó elgondolásom, de egészen biztos, hogy az Istené jobb, tökéletesebb. Akkor pedig bolondság önmagam tudására hagyatkozni. Persze ezzel nem azt mondom, hogy akkor én most már mindig csak összefonott kezekkel üljek a kis-kamrámban, s ne csináljak semmit, csak imádkozzak, hanem hogy az imádkozás mindig előzze meg a cselekedeteimet, még akkor is, ha tudom mit akarok vagy kell tegyek a kitűzött cél elérésének érdekében.

S meg kell tanuljak konkrét dolgokért imádkozni. Hittel, bátran kérni 5-öst, x összegű pénzt, esőt vagy épp szárazságot …  bármit. Ezzel együtt pedig meg kell tanuljam letenni ezt a konkrétumot Isten kezébe, hagyni, hogy legyen meg az Ő akarata.

Az Ő akarata az, hogy én hittel kérjek, minden kételkedés nélkül. Akarom ezt gyakorolni ma is, őszintén, hittel kérni, mégis elengedni, az Úr kezébe tenni. 🙂