Feljegyezve

„Amácia...huszonöt éves volt, amikor uralkodni kezdett, és huszonkilenc évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyjának neve Jehóaddán volt. Azt tette, amit helyesnek éát az Úr” 2. Királyok 14, 2- 3a
„Azarjá, tizenhat éves volt, amikor uralkodni kezdett...Anyjának neve Jekoljá volt, Jeruzsálemből származott. Azt tette, amit helyesnek lát az Úr..” 2. Királyok 15, 1b-3a
„Jótám, huszonöt éves volt, amikor uralkodni kezdett...Anyja neve Jerúsa volt...Azt tette, amit helyesnek lát az ÚR.” 2. Királyok 15, 32b-34a

Nézzétek csak meg figyelmesen, mi is a közös ebben a három igerészletben? Mindhárom király esetében meg van említve ezek édesanyjának neve, és az a fontos tény is, hogy ők azt tették uralkodásuk idején, amit helyesnek lát az Úr.

A királyok könyve többek közt olyan, mint egy lovasregény. Párhuzamba mutatja be azt, ahogyan váltakoztak a királyok Jeruzsálemben és Samáriában, azaz Júdában és Izráelben.  Az utóbbi időben ezt a könyvet olvasgattam, és felfigyeltem egy érdekes párhuzamra, illetve ellentétre. Júda soron következő királyai esetében fel van tüntetve az édesanya neve is azoknál a királyoknál akiknek a szíve az Úré volt. Izráel soron következő királyainál viszont sajnos az a megjegyzés, hogy „azt tette amit rossznak lát az Úr” és az édesanya neve is hiányzott. Bevallom, többször elolvastam már a Királyok könyvét, de ezt még nem vettem észre. Talán azért most, mert édesanya vagyok, és érzem a felelősségét annak, hogy hogyan nevelem a gyermekeimet, és legfőbbképp, hogy mennyit imádkozom értük, pedig még mindkettő nagyon kicsi.

Nem tudom a teológiai magyarázatát ennek az ellentétnek, amit felfedeztem. Valószínű Júdában ez lehetett a szokás, hogy az édesanya nevét is feljegyzik, Samáriában meg nem. Tudjuk, hogy abban az időben a nőknek nem adtak olyan nagy jelentőséget. Mégis, nekem ezek az igék most azt üzenték, hogy Isten könyvében fel van jegyezve az, ha az életem Krisztushoz vezető út a gyermekem számára. A hétköznapok egyszerűségében apró kis szemek figyelnek, és tanulnak a szavainkból, de leginkább tetteinkből, indulatainkból, példánkból. Hála, hogy nem csupán rajtunk múlik a megtérésük, de a mi részünk az a mi részünk.

Ha még nem vagy anyuka, de még feleség sem, elgondolkozhatsz azon, hogy azt az életet, amit most élsz, felhozhatod-e majd példának, bátorításnak saját lányod számára, ha majd ő lesz egyszer tini, fiatal?

Ha anyuka, nagymama vagy, akkor meg minden figyelem központjában élsz, akár tudatosítod, akár nem. Imádkozom, hogy legyen erőm, hitem úgy élni, hogy méltónak találtassam majd arra, hogy az én nevemet is feljegyezzék. Mindezt Kegyelemből.

Mi változott?

A tegnap elővettem egy régi, még lánykoromban megvásárolt hanglemezt. Keresztyén énekek vannak rajta, jól ismert előadóktól. Az autóban hallgattam, és ahogy jöttek egymás után az ismerős dallamok, a szívemben nem kis izgalommal vártam a „kedvenc számomat”. Tudtam, azon a CD-n van egy olyan szám, amit régen alkalmanként vagy tízszer is meghallgattam. Megpendültek az első akkordok, és vártam a hatást. Nem mondom, hogy nem tetszett, és ennyi idő után megváltozott a zenei ízlésem, nem. Viszont óriási csalódás volt átrágni magam a szövegen. Azért tettem be a CD-t, hogy az utazásom az ima után legyen énekben is Istendicsőítés. Szomorúan mondom, hogy az a bizonyos ének nem segített ebben. Eléggé megdöbbentem. Nem a zenével volt gond, ahogy már írtam, hanem a szöveg nem nyújtotta ugyanazt, mint régen. Mélyen elgondolkodtam. Mi változott? Az ének nem. Továbbra is szárnyalást ígért, meg minden álmom beteljesülését, a szabadság ízének csodás megtapasztalását, csodákban való hitre biztatott. Csupán ennyi. Mi hiányzott?

Az egyensúly.

Az, amit az igéből már jól tudok:

– csak akkor teljesül minden vágyam, ha az Úrban gyönyörködöm.

Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit! (Zsolt. 37,4)

– csak Krisztusban van igazi szabadság. Ez a bűnös vágyaktól való szabadságot is jelenti.

„mint szabadok: nem úgy, mint akik a szabadságot a gonoszság takarójául használják, hanem mint Isten szolgái.” (1. Pt. 2,16)

– csak azok mögött a „hit-lépések” mögött van ott Isten, amit Ő indított. Sohasem szabad a saját vágyaimat beteljesítő, rizikót igénylő lépésekre ráfognom, hogy ez egy hit-lépés.

„Ezért, testvéreim, adósok vagyunk, de nem a testnek, hogy test szerint éljünk. Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” (Róm. 8,14)
„Intelek titeket: a Lélek szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek.” (Gal. 6,16)

Mindezeket átgondolva nagyon sekélyesnek találtam az éneket. Arra biztat, hogy minden vágyam teljesül. Ha én ezt bárkinek is eléneklem, azzal maradhat, hogy hú, de jó hívőnek lenni, hiszen a saját ötleteidhez egy isteni kivitelező társul! Egyszóval egyáltalán nem hoz dicsőséget az Úr nevére. Már pedig a „dicsőítésnek” ez volna a lényege.

Mi változott?

Rájöttem, hogy engem változtatott meg Isten. Idősebb lettem tíz évvel, és az előbbiek alapján azt is le merem írni, hogy érettebb lettem lelkileg. Baj is volna, ha nem így lenne, hiszen sokan mondták már: a hívő életben, ha nem haladsz előre, akkor biztosan, hogy visszafelé esel. Stagnálni nem lehet!

Te hogyan tekintesz vissza az Úrral megtett utadra mind ez idáig? Látsz-e fejlődést, látsz-e több lelki igényt? Szereted-e jobban Isten szavát? Feltűnik-e, ha nem adod meg, nem adják meg Neki a tiszteletet, a dicsőséget?

„Én vagyok az Úr, ez a nevem, nem adom dicsőségemet másnak, sem dicséretemet a bálványoknak.” (Ézs. 42,8)
„Inkább növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk, üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében. Övé a dicsőség most és az örökkévalóságban!” (2.Pt- 3,18)

 

A kegyelem zenéje

„A kegyelem azt jelenti, hogy semmit sem tehetünk annak érdekében, hogy Isten még jobban szeressen bennünket.” Philip Yancey

Középső gyerek vagyok. Kiskamaszéveim egy rövid intenzív időszakát leszámítva ez nem igazán jelentett problémát nekem. (Igaz azalatt levagdostam magam a családi fotókról, és nevetséges mondásokat találtam ki a nővéremről és az öcsémről.)

Ahogy az okos könyvek írják középsőként rugalmasságot, alkalmazkodást és sok esetben engedékenységet formált ki a születési pozícióm.

Szeretek középső lenni. Kapocs vagyok, finom töltelék két kekszdarab között. Vagyok, születtem, Isten kigondolt, akart, életet adott s csak apróság ehhez képest az, hogy hányadiknak csöppentem a családunkba. Bár tagadhatatlanul van jelentősége a dolognak.

Bibliai példák jutnak sorra eszembe. Kain és Ábel, Jákob és Ézsau, Dávid, aki a legkisebb volt. Jézus, aki elsőszülött volt.

Meg a tékozló fiú. Ő is a fiatalabbik volt a kettő közül. Ez a történet azt hiszem sosem hagy érintetlenül.

De középsőként kivel azonosuljak a történetben? A megbízható, szilárd, becsületes, igazságos, perfekcionista elsőszülöttel, vagy a hirtelen ötlettől vezérelt, lázadó, álmodozó, felelőtlen kisebbikkel. Mindkét szerepben rátaláltam már magamra.

Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a sertéseket őrizni. Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be. Csakugyan útra kelt és visszatért apjához.
Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Erre a fiú megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Erre vigadozni kezdtek.
 Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és apád levágta a hizlalt borjút, hogy egészségben előkerült - felelte. Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte. De ő szemére vetette apjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki. Az mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Lukács evangéliuma, 15,11-32

Nemrég esett le, hogy Jézus ezt elsősorban a „nagytesóknak” mesélte. A törvénytudóknak, a farizeusoknak, s azoknak, akiket megbotránkoztatott Isten kegyelmének üzenete. Persze szól ez a tékozlóknak is évszázadokon átívelő üzenetével a Léleknek, de ott akkor nem őket szólította meg vele.

Legtöbbször, amikor hallgattam nem akartam azonosulni az elsőszülöttel, mindig a másik végéről néztem a történetet. Mert nehéz beismerni, hogy a félelem, az áldások utáni mohóság, kapzsiság motiválhat bennünket, miközben olyan keresztyéninek, evangéliuminak gondoljuk magunkat.

Bolyki László: Kegyelem és kalmárszellem című könyvében olvastam egy hasonlatot ebben a témában.  Ő zenészként Isten igazságát, a törvényt a zene szigorúan meghatározott szabályaihoz hasonlítja. S bár elengedhetetlenül fontosak ezek is, mégsem a szabályok precíz és pontos betartása az, ami lelket ad a zenének, hanem az ahol valamilyen oknál fogva eltér a művész ettől. Ez az a pont a zenében, ahol megáll az idő, vagy éppen felpezsdül a vérünk, vagy minden ok nélkül kiszökkennek a könnyeink. Ilyenkor megtöri valami a szabályokat, és mégis ettől lesz megindító, felemelő.

Ahogy Jézus is megtörte a törvényt, bár ő volt az egyetlen, aki hibátlanul megélhette volna, de a kegyelemre szorult emberért átlépte azt. És olyan felháborító dolgokat mondott. Pédául:

„Bizony mondom néktek, hogy a vámszedők és parázna nők előttetek mennek be az Isten országába.” Mt 21:31

Olyan nehezen áll rá az agyunk a kegyelemre. Annyit hallottuk, hallottam, s évtizedekig azt gondoltam, hogy értem, sejtem, tudom, élem… mégis úgy látom keveset élek meg Isten őrült, megmagyarázhatatlan felfoghatatlan szeretetéből az ember iránt.

Woman-with-emotional-baggage

Sokszor ülök az atyai házban, fiúi státuszban, a minden örököseként, szolgai gondolkodással. Örömtelenül. Megfelelési kényszerrel. Félelmekkel. Irigységgel. Szabályokat és törvényeket kattogtatva a lelkemben. Élettelen zenét. Tanulom, hogy kimenjek az atyával hazavárni őszinte, atyától rám ragadt szeretettel hazatérő testvéreimet. Kihallani Isten kegyelmének zenéjét ebből a zsibvásárból, ami itt a világban körülvesz.

Ott állni az atya mellett a kapuban. Várni. Szeretni. Ünnepelni. Azoknak a hazatérését, akik felháborítóan eltékozolnak mindent, akik megbotránkoztató módon élnek, azokat, akik esetleg engem is megsebeztek, megrövidítettek, akiket mégis rajongva, szívszakadva szeret az én mennyei édesapám.

A legfőbb jóm (1)

Miközben mások boldogan vakációznak meg üdülnek, nekem pár éve minden nyaram vizsgákkal telik. Nem, nem vagyok már egyetemista. Csak egy kezdő tanár.

Minden évben csodaként, az Úr gondviseléseként éltem meg az eddigi helyettesítő – mindig csak egy évre szóló – tanári állást. Idén viszont különösen izgalmassá vált a helyzet, mert azt a helyet, ahol eddig helyettesítőként dolgoztam, meghirdették véglegesnek. Nem kicsi a tét tehát, a vizsgáktól függően végre véglegesen itt maradhatok és jövő nyártól nyugisan üdülhetek, ahogyan mások is… vagy nem.

13782255_1736271309930958_2182683931486190115_n

Szívemhez nőttek a diákjaim meg a kollégák is. Örültem a lehetőségnek, hogy megismerhettem őket, igyekeztem kapcsolatokat építeni. Most meg egy olyan fordulat előtt állok, ami egyben lehetőség, de ugyanakkor rizikó is. Nemrég egy olyan idézet került elém, ami valami hasonló vegyes érzést hozott: „Isten mindig mind a két kezével belenyúl az ember életébe. Amikor elvesz, ad, és amikor ad, elvesz.”

Néhány hónappal ezelőtt ügyesen nekifogtam előrelátóan azért imádkozni, hogy ne tegyen padlóra ez a helyzet, idegileg ne omoljak össze, ne boruljak ki, mire vizsgákra kerülne a sor. Ismerve magam, amikor huzamos ideig feszültség van bennem, sokkal ingerültebb vagyok, türelmetlenebb, néha szinte elviselhetetlenül minden zavarni tud, mindenben inkább a rosszat veszem észre, mintsem a jót, de tulajdonképpen mindennek a bennem levő feszültség a gyökere. Ezt nem akartam. Imádkoztam tehát, hogy tudjak nyugodt maradni. Aztán teltek a hetek, nehezen tudtam időt és erőt szakítani tanulásra. A feszültség hulláma mind nőtt, elnyelni próbált az aggódás is. Hol kilátástalannak tűnt a dolog, hol jó reménységgel teltem meg, de egyre inkább zavart az, hogy igen erősen akarom. Tudtam, hogy el kell engednem. Elfogadtam valahogy a gondolatot, hogy lehet, hogy majd máshová kell mennem dolgozni. Végleg…

Alig sikerült ezt letennem, máris újból kopogtatott valami. Jó, ha nem lesz enyém az állás, akkor legalább a jegyem ne legyen sokkal kisebb az előttem levő jegyénél, ne kelljen legalább a jegyem miatt szégyenkeznem. El is képzeltem a helyzetet: csak kevesen múlott!… Egy idő után azon vettem észre magam, hogy nagyon leleményesen tudok  alkudozni az Úrral: ha nem ezt, akkor azt, ha nem így, akkor úgy!

Hát ez nem gyerekes?

Eszembe jutott végre, mi is a legdrágább nekem. Elém került a 16. Zsoltár, ami kihozott a labirintusból. Hiába akarom annyira ezt vagy azt az életben, bele lehet veszni abba, hogy mindig valami után futkosunk. Csak egy számít igazán és ez az egy kiemel a megkötöző örvényből a szabadságra. Elfelejtettem, a kudarcaimon, csalódásaimon vagy éppen az ezektől való félelmeimen túl, ki az, aki örökre megmarad, ki az, akitől egyedül függ boldogságérzetem és életem teljessége. Idézem a zsoltár néhány sorát:

„Dávid miktámja. Tarts meg engem Istenem, mert benned bízom. Ezt mondom az Úrnak: Én Uram vagy te; feletted való jóm nincsen. A szentekben, a kik e földön vannak és a felségesekben, bennök van minden gyönyörűségem. Megsokasodnak fájdalmaik, a kik más isten után sietnek; nem áldozom meg véres italáldozatjokat és nem veszem nevöket ajkaimra. Az Úr az én osztályos részem és poharam; te támogatod az én sorsomat. [...]Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké.”

Végre sikerült visszakanyarodnom: az Úr az én legfőbb jóm. Ó, mennyire gyerekesen belegabalyodtam a játékaimba, észre sem vettem ahogyan az Úr kikerült a fókuszból. Tanulság ez nekem. Bárhol is lennék, attól lesz az a hely gyönyörűséges, hogy az Úrral vagyok.

13754123_1736273056597450_6057010357926687394_n

Bár az egyik vizsga megvolt, az eredményt még nem tudom és még egy vizsga hátra van. Mire minden eredmény meglesz és eldől a rövid- vagy a hosszútávú jövő, lejár a nyár. De szabad vagyok, mert egy másik vizsga, ami a legfontosabb, sikerült, a „ki a legfőbb jóm” vizsga. Ebben teljesítménytől és minden ügyességtől függetlenül sikerrel járhatok, mert Valaki az életéről is lemondott, hogy nekem ezt a győzelmet megszerezze. Győzelem reggel úgy kelni fel, hogy a napot, ami előttem áll Vele tölthetem, imában és engedelmességben. Győzelem ugyancsak Belőle erőt meríteni ahhoz a feladathoz, munkához, amit Ő ad, ott, ahol éppen Ő akarja. És győzelem örömöt lelni benne, mert Vele tehetem. Győzelem megelégedettségre buzdítani másokat mindezek közepette. Győzelem úgy fogadni az életet, ahogyan Ő tervezi, mert az Ő szeretete még az életnél is jobb. (Zsolt 63,4)

Hol van Isten nyaralás alatt?

Vannak, akiknek már a szüleik bemutatták az Isten szerinti életvitelt, mások nem a családjuk, hanem más emberek példája által jöttek rá arra, hogy milyen is egy Istennek tetsző élet. Végtére is különbözőek vagyunk, amit egyrészt az örökségünk (családi háttér, példa), másrészt a személyiségünk határoz meg. De fontos ez?

Most a nyaralások időszaka van. Családommal és férjem családjával mi is elmentünk pár napra lazítani. Amikor lázas készülődés közepette megpakoljuk a bőröndöt, legtermészetesebb, hogy ruhákat, tusfürdőt, stb. rakunk be. Bepakoljuk a Bibliát? És amikor ott vagyunk, forrónak érezzük magunk alatt a talajt, mert már alig várjuk, hogy belevessük magunkat az eltervezett programokba, elővesszük Isten igéjét? Vagy magával sodor minden kaland?

Amikor egyetemista voltam, könnyű volt korán felkelni, hogy Istennel kezdjem a napot, mert ilyen gondolkodású barátok vettek körbe. Most (időközben más országba költöztem) azt kell látnom, hogy keresztény társaságban sem természetes. Könnyű szembe úszni az árral, ha nem hívők társaságában vagyunk, de mi a helyzet akkor, ha testvérek között kell kisebbségben lenni? Nagyobb az elkényelmesedés kísértése?

Eszembe jutott az a történet, amikor Isten választott népe kerül konfliktusba, mondhatni önmagával:

Meghallották a benjáminiak is, hogy Izráel fiai fölvonultak Micpába. Izráel fiai ekkor azt mondták: Beszéljétek el, hogyan történt ez a gaztett! (Bírák könyve 20. rész 3)
Kivonultak az izráeli férfiak, hogy megütközzenek Benjáminnal, és csatarendbe álltak fel ellenük az izráeli férfiak Gibeánál. A benjáminiak is kivonultak Gibeából, és földre terítettek azon a napon huszonkétezer izráeli embert. Akkor a nép, az izráeli férfiak, összeszedték erejüket, és újra csatarendbe álltak azon a helyen, ahol az első napon sorakoztak föl. Fölmentek ugyanis Izráel fiai, és sírtak az Úr színe előtt egész estig, és ezt kérdezték az ÚRtól: Harcba szálljak-e újból a testvéremmel, Benjáminnal? Az Úr azt felelte: Vonuljatok föl ellene! (Bírák könyve 20. rész 19-23)

Az én értelmezésemben az a rész összesűríthető egy mondatba. Találkoztunk az ellenséggel, és kiderült, hogy azok mi vagyunk. Ismerős ez a felismerés? Azon a reggelen, amikor ez a rész átsuhant az agyamon Isten egy másik kérdést is feltett: saját nehézségeid külső körülményeidből, vagy inkább belső gyengeségeidből erednek?

Ha őszintén a tükörbe nézek, be kell ismernem, hogy néha a szokásaim az ellenségeim. Az Úr a következőre figyelmeztetett:

  1. Őt tegyem az első helyre
  2. Legyek csendben és tudjam meg, hogy az Úr az Isten
  3. Az Úr előrelépést, nem tökéletességet kíván
  4. Gondolataimat és vágyaimat állandóan adjam Neki
  5. Legyen időm a Számára

Úgy gondolom nem az a kérdés, hogy egy jelenlegi szokásom jónak, vagy esetleg rossznak minősíthető. Én inkább azt kérdezném, hogy az a bizonyos szokásom hosszú távon hova vezet, mire mutat?

Istent így ismerhetjük meg a zsoltárokban:

Véresáldozatban és ételáldozatban nem telik kedved: nyitott fület adtál nekem. Égőáldozatot és vétekáldozatot nem kívánsz. (Zsoltárok könyve 40. rész 6)

Majd így folytatódik:

Abban telik kedvem, Istenem, hogy akaratodat teljesítsem, törvényed szívemben van. (Zsoltárok könyve 40. rész 8)

Mondhatjuk, hogy Isten nem szertartások elvégzését, hanem engedelmes életet vár az embertől. Vágyhatjuk, hogy keresztény életünk több legyen, mint szertartások betartása, és kell is erre törekedni. De ne legyen ez takaró, amivel szépen beburkoljuk a belső gyengeségeinket. Isten nem erőszakolja Rád önmagát, ezért a döntés felelőssége a Tiéd. Hosszú távon milyen gyümölcsöt hoznak a mostani lelki szokásaid?

Cserépedény

Meg szeretném osztani most veletek az első, eddig és bárcsak ezentúl is, az egyetlen házassági völgyet, krízis időszakot, amelyben jártunk, jobban mondva jártam.

Nagyon szép szerelmi történetünk van.  Az ismerkedésünk, az udvarlási időszak, lánykérés, esküvő, minden, minden annyira tökéletesen szép, boldog időszak volt, hogy nem is tudom hallottam-e szebbet a mienknél. Tudom, szubjektív vagyok, de ezen a területen azt hiszem rendjén van.

Az esküvőnk után három hónappal kiderült, hogy babát várunk, és onnan hirtelen megváltoztak a dolgok. Természetesen mindketten nagyon örültünk a hírnek, örömmel vállaltuk a leendő szülői szerepet is. A családunk többi tagja is örült, minden rendben volt, nem volt semmilyen külső akadály ami a boldogságunk útjában állt volna. Csakhogy a hatodik héttől a felhőtlen örömet a kezdődő, és egyre inkább számban és intenzitásban erősöd rosszullétek árnyékolták be. Tudjátok, azok a szokásos kellemetlen terhességi rosszulléti időszakok. Padlóra tette a testem, de emellett a szívem is, és utóbbi viselt meg jobban. Baj volt, hogy hányingerem van, és nem  tudok rendesen táplálkozni, de a nagyobb baj az volt, hogy abban a periódusban nem voltak érzelmeim. Nem igazán tudom ezt másképp elmagyarázni, egyszerűen rám szakadt egy maximális kedvtelenség, semmi nem tudott örömet okozni, hiába szerettem volna valami jóról álmodozni, amit éppen szeretnék, mert nem szerettem volna semmit. Gyönyörű ősz volt abban az évben, a kedvenc évszakom, de egyik falevél sem tudott olyan vidám színbe öltözni, hogy örülni tudjak neki. És az a nagy szerelem ami addig szárnyakat adott? Nem éreztem semmit. Mikor a férjem munkában volt nagyon sokat sírtam, imádkoztam, könyörögtem Istenhez, hogy tegyen velem valamit, segítsen, mert én ebbe belehalok. Féltem elmondani a férjemnek. Nem is tudtam mit mondjak neki. Többé nem szeretlek…de hát ez nem igaz, én is tudtam, az agyammal tudtam, hiszen a szeretet nem csak érzés. Tudtam, hogy szeretem, de nem éreztem semmit. Így vergődtem három hónapig, imádkoztam, könyörögtem Istenhez, hogy vessen véget az egésznek, hiszen Tőle vettem ajándékként a kezdeti időszakot.

1321733_14013964

Ennek a nehéz periódusnak már a vége fele közeledtem (persze, én ezt még nem tudtam akkor), amikor férjemet meghívták egy konferenciára előadást tartani. A konferencián volt egy másik előadás is, ami Isten válasza volt a kérdéseimre. A szerelem kémiai hátterét magyarázta el az előadó. Sokan mondják, hogy ó, a szerelem az nem más, mint kémia, nem is igazi, nem is Istentől van, de hát elfelejtik, hogy a kémiát is, meg testünk kémiai törvényszerűségeit is Isten teremtette. Ő alkotott ilyenekké, amilyenek vagyunk, az összes hormonjainkkal együtt. És igen, a szerelemhormon, (feniletilamin, rövidítve PEA) egy ajándék az Alkotótól, ami szárnyakat ad, ami elszakít a normalitástól, ami engem is képessé tett arra, hogy hajnalig írjam a levelet a vőlegényemnek, majd reggel menjek egyetemre, és mindezt úgy, hogy ne legyek fáradt. Csakhogy, ha a PEA megnő, akkor más hormonok szintje, amik segítenek a hétköznapok monotonitását elviselni, élni a rutinokban, csökken. Magyarázta az előadó, hogy ezért van az, hogy ha szakítás történik egy kapcsolatban, abban az időszakban, amikor magas a PEA szint, gyakori a depresszív hangulatzavar. Mert hirtelen nem lesz sem a szerelemhormon, sem semmi más, ami a túlélést biztosítaná, és ameddig helyreáll az egyensúly addig biza meg kell küszködni ezzel az érzelmi krízissel. Ez történt nálam is. Mi nem szakítottunk, de a testemben megjelenő, terhességgel kapcsolatosan megjelenő hormonok (pl. HCG) ugyanazt a hatást érték el, mint az előbb említett szakítási eset.

Ahogy ültem, és hallgattam az előadást, hirtelen megértettem, hogy ez Isten válasza az imáimra, kérdéseimre. Eléggé tudományos válasz ebben az esetben. Előadás után sétáltunk egyet a férjemmel, és akkor megosztottam vele azt, ami bennem volt vagy nem volt abban a három hónapban. Tudjátok mi történt? Rám mosolygott, és azt mondta, nekem, hogy ez természetes, ő ezt tudta. Én meg annyit szenvedtem attól, hogy nem mertem elmondani neki azt, ami velem történik. Tanulság ez azóta is nekem, hogy ne rejtegessek el tőle semmit.

Azóta eltelt több mint két év, és hát gondolom ti is gyanítjátok, hogy minden helyreállt a normális kerékvágásba. Most már vannak érzelmeim, tudok szerelmes lenni, örülni, álmodozni, szárnyalni, és szomorú is lenni, hiszen ez is érzelem. Utólag visszanézve, mosolygok magamon, és látom, hogy egyáltalán nem volt olyan mély az a gödör, mint ahogyan én azt akkor gondoltam. De mégis, megtanított arra, hogy ameddig ebben a testben élünk, történhet olyan, hogy nem vagyunk urai saját magunknak, akár fizikai, akár lelki értelemben. Hiszen testünk nem az örökkévalóságnak van szánva, és előbb utóbb bármennyire is természetesnek tűnik az egészség, nem tart örökké. Még életünk végéig sem. De tudjuk, és ez bátorít, hogy Isten viszont, és az ő szeretete, kegyelme felénk túlél bennünket, és örök.

 Törékeny cserépedények vagyunk mindannyian, de Isten kezében.

„Ezért nem csüggedünk. A mi külső emberünk romlik ugyan, de a belső napról napra megújul. ..mert nem a láthatókra szegezzük tekintetünket, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökké valók.” 2. Korinthus 4, 16- 18

Elavult szemüveg

Egy rendkívül kalandvágyó lélek vagyok, akit már az egyetemi évei alatt féltettek a szerettei. Néhány napja, egy kisebb csapattal úgy döntöttünk, hogy kifeszítjük bátorságunk határvonalát. Ennek érdekében felkerestük a közelben található kalandparkot. Csapatunk tagjainak várakozása sokszínű volt: akadt olyan személy, aki már végigjárta ezt az utat, egyikünk csak a társaság kedvéért bólintott rá, én kicsit nosztalgiázva készítettem a lelkemet a nagy eseményre.

Képzelj magad elé egy 9 méter magas, 200 m2 összfelületű mászó pályát a fák lombjai között. Kalandosan hangzik? Mi a 6 különböző nehézségű útvonal közül a felnőtt haladó pályát választottuk. A mászás felső biztosítással történt. Az útvonal tetején rögzített karabineren futott át a hegymászó kötél, melynek egyik vége a mászóhoz, a másik a biztosító szerkezethez volt rögzítve. Tudnunk kell, hogy egy mászás addig tart, amíg a próbálkozónak sikerül felmásznia a kiválasztott csúcsra, illetve önként fel nem adja.

Lendületesen indultam az akadályok leküzdésére, de már a második próba olyannak bizonyult, amit én mindig is nagyon nehezen kezeltem. Lengő fa rudakon kellett átlépdelni, amik nem csak oldal irányba mozogtak, hanem lefele is süllyedtek, továbbá a párhuzamos rudak között 1-1 az előzőhöz merőleges elhelyezkedésű volt. Amikor az első ilyenhez elérkeztem, megtorpantam. Csak egy kérdés visszhangzott bennem: Most először a lábamat tegyem át, és akkor 9 méter magasan spárgában szétcsúszok, vagy a kezemet mozdítsam előre, amivel majdnem orra esve egyensúlyozhatok? Tudtam, hogy lépni kell, de hogyan? Aztán arra gondoltam, hogy ez az egész csak egy szemfényvesztés. Az érzelmeim veszélyről lihegnek, és a szervezetem is ennek megfelelően reagál, de valójában ez a legbiztonságosabb terep, hiszen ki vagyok biztosítva. Ebben a pillanatban egy ige is eszembe jutott:

„Mert nálad van az élet forrása, a te világosságod által látunk világosságot.” (Zsoltárok könyve 36. rész 9. vers)

Amióta az eszemet tudom, lenyűgöz a fény, a látás, ezért a Bibliában is „szemet szúrnak” az erre vonatkozó sorok. A fény önmagában láthatatlan, mégis minden más csak akkor válik láthatóvá, ha fény vetül rá. Így van ez mindennel az életünkben, csak Isten szemüvegén keresztül láthatunk jól. Minden tanítványnak meg kellett látnia ezt. Péter, a többre vágyó, tapasztalhatta is:

“Az éjszaka negyedik részében pedig hozzájuk ment Jézus, a tengeren járva. És mikor látták a tanítványok, hogy ő a tengeren jár, megrémültek, mondván: Ez kísértet; és a félelem miatt kiáltoztak. De Jézus azonnal szólt hozzájuk, mondván: Bízzatok; én vagyok, ne féljetek! Péter pedig felelvén néki, mondta: Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken. Ő pedig monda: Jöjj! és Péter kiszállván a hajóból, járt a vizeken, hogy Jézushoz menjen. De látva a nagy szelet, megrémült; és a mikor kezdett merülni, kiáltott, mondván: Uram, tarts meg engem! Jézus pedig azonnal kinyújtva kezét, megragadta őt, és monda néki: Kicsinyhitű, miért kételkedtél? és a mikor beléptek a hajóba, elállt a szél.” (Máté evangéliuma 14. rész: 25-32. vers)

summer_sunglasses-wallpaper-1366x768

Bennem egy kérdés fogalmazódott meg: Milyen szemüvegen keresztül nézem az életemet? Rögtön felszínre kerültek hamis kapaszkodóim, amiket Isten szeretetből összetör, de én újra és újra megragasztom, össze foltozom, ahogy a filiszteusok tették Dágon szobrával.

Hadd tegyem fel Neked is ezt a kérdést, részleteire bontva:

  • Milyen szemüvegen keresztül nézed a gyülekezeti életed?
  • Milyen szemüvegen keresztül nézed a családi életed?
  • Milyen szemüvegen keresztül nézed a munkahelyi életed?
  • Milyen szemüvegen keresztül nézed az életed anyagi oldalát?
„Csendesedjél le az Úr előtt, és türelmesen várjad őt! …” (Zsoltárok könyve 37. rész 7. vers)

Nem kell egyből válaszolni, hagyd, hogy Isten fénye mutasson rá azokra a dolgokra, amiket eddig befedett a félhomály. Tudod, hogy minden nappal egyre közelebb van az a pillanat, amikor Isten közbe lép az érdekedben? Mert nem akarja hagyni, hogy elavult szemüvegeken keresztül nézelődve, csalóka érzések, bizonytalan kapaszkodók, hiábavaló célok között vergődjünk.

Kapaszkodj!

Néha nem kell hatalmas dolog, hogy kimozdítson a lelki egyensúlyból. Kicsit megakad a megszokott ritmus, kicsit nem mennek olyan gördülékenyen a dolgok. Zsúfolt időszakok, vagy éppen az ellenkezője, kialvatlanság, kiegyensúlyozatlan táplálkozás, mozgáshiány, hormonok, időjárás. S még rengeteg dolog tud megbillenteni.  Talán nem is tudatosul, hogy honnan indult a dolog, vagy mi van a hátterében, csak megszédülünk.

Én sem tudom, hogy éppen, hogy kezdődött. Olyan tökéletesen szépnek tűnt éppen minden, ami amúgy ritkán van.  Aztán túl sok program volt, kevés idő csendben a Mesteremmel. Megengedtem magamnak egy két csípős megjegyzést, kevésbé szeretetteljes lelkületet. Aztán egy röpke beszélgetésben, ahol naivan megemlítettem, hogy 9 éve vagyok már otthon a gyerekekkel, rádöbbentem, hogy ez még keresztyén körökben is a többség fülének kilátástalanul, rosszul hangzik. Innentől meg elindult a lavina.

Képzelt és valós kudarcaim lepték el a gondolataimat. A sok terv, látás, amivel még olyan kevésre jutottam. A jövőt takaró köd, amit eddig inkább hangulatosnak, Isten meglepetéscsomagjának tartottam, most görcsbe szorította a gyomrom. Nyomasztani kezdett a krónikus betegség, amit sok odafigyeléssel, lemondással sem tudtam legyőzni. Az emberek hosszú listája, akik a szívemen vannak, s akikért még annyira keveset tettem.

0ba08a7fcd8d555083bd431119e6a5b7

Próbáltam Isten Igéjével szembemenni a fejemben lévő zűrzavarral. Eszembe jutott, hogy Isten Harcosnak, Győztesnek, Gyümölcsözőnek nevezett, bár sokszor nem jellemeznek ezek, Ő látja azt, aki kegyelméből lehetek. De most minden olyan üresen csengett. Olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt.

A legnyomasztóbb ilyenkor az, hogy szégyellem, hogy Isten kegyelmének, szeretetének hosszas gyógyító munkája után is ilyen pikk-pakk meginog, összedől bennem a Krisztusban gyökerező énkép és az ebből fakadó egészséges önbizalom.

Rájöttem, hogy ki kell mondanom ezeket a dolgokat, elő kell hoznom abból a sötétségből, ami most bennem van a világosságra. Meg kell fogalmaznom. Mert ami a világosságban van, azzal már könnyebb megbirkózni. S ahogy soroltam könnyezve, hangosan Istennek, (meg a férjemnek) terheim nagy része nevetségesnek, kis bolhának tűnt, ahhoz az elefánthoz képest, ami belülről összepréselt. Voltak olyanok is, amelyek fájóan igaznak tűntek hangosan kimondva is. Ezekkel kicsit nehezebb volt megbirkózni.

Éjszaka többször is arra ébredtem, hogy görcsbe van szorul a kezem és a lábam.  Mintha kapaszkodnék. Valami ösztönszerű keresése lehet a biztonságnak, a stabilitásnak, amit a stressz előhoz. Miközben gyarlóságaim, mulasztásaim, méltatlanságom töltötte ki a gondolataimat észrevettem, hogy újra szorít, kapaszkodik a kezem. Hirtelen bevillant, hogy az Ige is beszél kapaszkodásról. Méghozzá a Zsidókhoz írt levélben, amit olyan nagyon szeretek.

Ez erős biztatást jelent, és reménységet ad nekünk. Hiszen odamenekültünk Istenhez, és belekapaszkodtunk abba a reménységbe, amit ő adott nekünk.
Ez a reménység olyan a lelkünk számára, mint a csónak számára az erős és biztonságos horgony. Ez a „remény-horgony” a mennyei Templomban, a függöny mögött, a mennyei Szentek Szentjében kapaszkodik meg, ott, ahová Jézus bement. Értünk ment be oda, hogy utat készítsen a számunkra. Hiszen mindörökké Jézus lett a Főpap, Melkisédekhez hasonlóan. Zsidók 6: 18b-20 EFO

Azt mondtam magamnak: Jól van, hát kapaszkodj! Kapaszkodj a kegyelembe, Isten kegyelmébe, ami megjelent Krisztusban. Másokba nem érdemes kapaszkodnod, ezt már tudod, s magadba még annyira se.

Egyik kedvenc dalomat kezdtem halkan énekelni, s közben Isten kegyelme újra átölelt, betakart. Megvigasztalt. Szívembe suttogta azokat az igazságokat, amelyeket olyan jól ismerek, s mégis nehezen megy a gondolataimat, adok-kapok üzemmódba állt lelkemet meggyőzni.

Elvégeztetett. Kegyelem van. Magadtól úgysem tudod megcsinálni, ha rámegy mindened, akkor sem. Azon a napon, amikor megállsz előttem csakis Fiam Jézus Krisztus igazságába öltözve, áldozatával betakarva lesz olyan ruhád, amiben beengednek a kapukon át a városba. És amúgy sem ilyen az én utam. Az én igám könnyű, terhem gyönyörűséges, megnyugvást kap a lelked. Túl sok mindent vettél magadra, pedig valójában csak egyre van szükséged, mint Mártának, aki annyira meg akart felelni, annyira akart szolgálni, hogy elfeledkezett rólam.


“Számomra nincsen más remény, Jézus vérében bízom én.
Magamban én semmi vagyok, az Ő nevében bízhatok!
Krisztus lett Sarokkő, bűnösnek Megmentő, Kőszikla viharban, Ő az ÚR!
Ha jönnek rám sötét napok, kegyelméből erőt kapok.
Viharban jól kapaszkodom, kárpit mögött van horgonyom.
Majd jöttét jelzi harsona, ó, bárcsak eljutnék oda!
Igazsága lesz öltönyöm, végleg a Mennybe költözöm.”
(Kőszikla Sarokkő – Cornerstone – Hillsong , ford. Révész Árpád)

A te életedet, lelkedet talán nagyobb viharok is szaggatják. Vagy a csendbe kezdesz már belefulladni. De nincs olyan vihar, nincs olyan zűrzavar, amiben ne lenne elég ez a kapaszkodó!

Kapaszkodj!

Szeress (meg)hallgatva

Mikor tetted félre utoljára a sürgős határidős tennivalód, a zsörtölődő hangulatod vagy épp a személyes kérdésed azért, hogy valakit meghallgass, anélkül, hogy a magadéra gondolnál?

13735728_1733220036902752_8382392328826422323_o

Az egymásra odafigyelés, egymás megismerése lassan luxuscikké válik, sajnos még családon belül is. Annyira elhalmoz és ellep az élet, hogy néha irtó kevés érdeklődés van bennünk még azok iránt is, akik közel állnak hozzánk. Van, hogy a feleséget hidegen hagyja férje valamiben elért sikere vagy gondja. Van, hogy a férjet kevésbé érdekli mi foglalkoztatja feleségét. Mintha mindenki körül a maga kis világa forogna. Aztán lehet, hogy még kevesebb figyelmet fordítunk olyan személyre, aki nem családtag, aki a szemünkben “nem fontos”. Megtörténhet, hogy azt sem vesszük észre, ha valakinek öröme vagy bánata van mellettünk. Avagy felmerült-e már bennünk, hogy valaki éppen miért nem közöl, miért burkolózik csendbe, miért zárkózik el tőlünk?

 “Amint beért Jeruzsálembe, felbolydult az egész város, és ezt kérdezgették: „Ki ez?” A sokaság ezt mondta: „Ez Jézus, a galileai Názáretből való próféta.” Máté 21:10-11

Magát Jézust sem ismerte meg mindenki úgy igazán. Volt, aki látta csodáit, volt, aki Vele járt egy darabig, mégsem tudott olyan nyitottsággal fordulni felé, ami igazi, bensőséges megismeréshez vezetett volna.

Bármi is zsong most éppen benned vagy körülötted, ne csak azt hallgasd, legyen füled meghallani Őt. Felszabadulsz a világ körbeordító nyomása alól arra a szabadságra és békességre, ami teret enged és szívet ad a másokra való odafigyelésre, mások meghall(gat)ására is. Nem tudod, hogyan kerülhetnél ki az önsajnálatból, hogyan szívhatnál felüdítő levegőt az élet nyomása alól? Legyen füled meghallani Őt és meghallgatni mást. Legyél nyitott arra, hogy megismerd azt, akit az Úr eléd hoz. Akkor vezethető és használható leszel éppen ilyen egyszerűen, mert meg tudod hallani, mi van körülötted és meg tudod hallani, hogyan akar az Úr általad szeretni.

“Akinek van füle a hallásra, hallja meg! Azután így szólt: „Figyeljetek arra, amit hallotok!" Márk 4:23-24a

(Meg)hallgatva építünk és épülünk. (Meg)hallgatva tanulunk adni, valaki magányát elűzni, a szükséget észrevenni. Ajándék. Meghallani, mi fontos a mellettünk levőnek és megtanulni szeretni önzetlenül, ha van lehetőség, még azt is, aki távolabbi, akihez semmi földi kapocs vagy érdek nem köt. Így a távolság is közelivé zsugorodik. Mert a gyakorlatias szeretet van, hogy “csak” (meg)hall(gat)ással kezdődik mielőtt gyönyörű szirmokra bomlana.

Műszerrepülő jogosítványt szeretnék

Volt egy ilyen sorozat a Mai Igében. A lényeg az, hogy a műszerrepülő pilóták nagyon profik: ők megtanulják, hogyan kell repülni és biztonsággal letenni a gépet akkor is, amikor az égvilágon semmit nem látsz, csak a műszereidet. Az ilyen pilóták kutya kemény kiképzésen esnek át, amikor szimulálják számukra az ilyen selátsehall körülményeket.

Lelkesedő típus vagyok. Ahogy olvastam az első részt, csak úgy repültem a lelkesedéstől. Hogy igen, így kellene élnünk keresztyénként, nem a körülményekre nézni, hanem Istenre, aki megbízható. Úgy tele voltam hittel aznap reggel, hogy majd’ kicsordultam. Aznap este megvolt az első repülésünk, és rettenetesen sikerült. Mintaszerű volt: láttam a műszereket (Isten nagybetűs ígéreteit), és a vihart (a tökéletesen összezilált körülményeket). Bepánikoltam. Lezuhantunk.

Másnap reggel, még mindig összetörten az előző esti kiborulástól ismét elővettem az áhítatos könyveket, köztük a Mai Igét. A sorozat folytatódott, műszerrepülő jogosítás 2. Elgondolkoztam: mi lenne, ha komolyan venném a saját nagy szavaimat, és nem csak steril környezetben hinnék és lelkesednék? Oké, próbáljuk újra.

Nem tudom, pontosan mennyi idő telt el a sorozat óta, talán egy hónap, vagy másfél, azóta nagyban megy a gyakorlás. Szélcsendben minden egyértelmű és gyönyörű. Ülök az ágyamban, kezemben a Bibliámmal meg az imanaplómmal, szörnyen ájtatos hangulatban vagyok, és szinte érzem Isten jelenlétét, egyértelműen felismerem, ahogy szól hozzám, és látom magam, meg a helyzetet kívülről. És látom, hogy Isten azt akarja, hogy gyakoroljam a hitet. Egyértelmű, nem?

101073008

De amikor jön a vihar, akkor ezek mind kimennek a fejemből, és csak az zakatol az agyamban, hogy ezt nem hiszem el, nem hiszem el, hogy már megint ez történik, nem hiszem el, hogy minden más embernek (na jó, nem mindenkinek, de a többségnek) normális az élete, csak az enyém vet ilyen képtelen bukfenceket. És azt érzem, hogy a húsbavágó igazság bizony az, hogy nincs változás, és valami miatt Isten nem szabadít meg ebből a rémes helyzetből, hogy valami baj van velünk, hogy tennem kellene valamit, vagy segítséget kérni valakitől, vagy egészen máshogy csinálni valamit. Minden eszembe jut, csak az nem, hogy ez most gyakorlórepülés, semmi más.

A nehézségek kőkeményen megpróbálják a kenetteljes szavakat, odavernek a falhoz, és az arcodba kiabálják, hogy “ezt egészen biztosan komolyan gondolod? mert ha igen, akkor mondd ki most is! de ha nem, akkor felejtsd el, hajítsd el, mert értéktelen cifraság!”.

Azt kívánom, bárcsak sokkal szentebb lennék. Meg olyan valaki, aki látja a láthatatlant. A viharok megtépázták a hitemet. Persze, valahol örülök neki, hogy megtépázták, mert az, ami nem bírja ki a vihart, nem igazi hit, csak arra való, hogy nagyszájúskodjunk vele, azt meg minek.

Őszintén megmondom, hogy időnként elbizonytalanít, hogy csak ígéretek jönnek, tömkelegével, de csak szavak, ténylegesen nem történik semmi, egy mákszemnyi, egy fikarcnyi, egy porszemnyi sem. És ilyen állapotban az is nagyon rosszul tud esni, mikor más, kisebb kérésekben sem hallgat meg az Úr – szinte hallom, ahogy recsegni kezdenek a gerendáim, amik összetartják a házat.

Nem érzem azt a lelkesedést, mint az elején. Nem tudom teljes szívvel, teljes tüdővel kiabálni, hogy igen, az Úr jó, az Úr igaz, az Úr kiment minket minden nyomorúságunkból, ő bizonyosan megszabadít, ő mindennél hatalmasabb, egy szavára megfordul a világ a sarkain… Pedig ez igaz, csak nem érzem.

A nyomást érzem nagyon erősen, ami azt mondja, hogy itt lenne az ideje, hogy hagyjuk az egészet, próbáltuk, de nem működött, a hiba biztosan nem az Úrban van, hanem bennem, ez egyértelmű, de akkor sem kellene erőltetni. Lehet választani magunknak is életet, igaz, az nem lesz “A” kategóriás, de hát annyian élnek “B” kategóriás életet, el lehet azzal is lenni, ez a jelenlegi többnyire a “Zs”-t súrolja, szóval annál nagyságrendekkel jobb lenne.

De közben ott van az a kevéske is, aki megmaradt a viharokban. Nem valami sok, de annál erősebb. Ő elég edzett, ugyanis. És halkan, de kitartóan arra szavaz, hogy bár be kell ismerni, mert úgy tisztességes, hogy a dolgok jelenleg egyáltalán nem állnak túl jól, de azért még tartsunk ki. Csak egy kicsit még. Ott volt Ábrahám, aki százévesen kapott gyereket, József, aki húsz év után lett Egyiptom fejedelme, meg az izraeliták, akik kijöttek Egyiptomból, na és Dávid, aki sok év után lett Izrael királya. Oké, a Biblia csak egy öreg könyv, amit ájtatosságunkban forgatunk, és a mindennapokban sokszor totál életidegennek tűnik Józseffel meg a többiekkel jönni, de mi van, ha igazat ír? Ha a Biblia igaz, akkor hihetetlen nagyot fogunk nyerni. Ha meg kiderül, hogy az egész csak ámítás, a “B” kategóriás élet megvár.