Kellemetlen kérdések

„Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat.” (Jakab 1,22)

Sokszor döbbenten állok azelőtt, hogy milyen szinten képesek vagyunk álltatni magunkat. Kezdjük mindjárt velem. Hívő családban nőttem fel, számtalanszor “megtértem” a VISZ-alkalmakon, rendes lány voltam, jól tanultam, stréber voltam, nem jártam fiúkkal, csúnya ruhákat viseltem, sokat dolgoztam otthon és a gyülekezetben, gyerekeket is tanítottam. Az egyetem harmadik évében Bibliakörvezető lettem.

Hihetetlen nagy tárház volt akkorra a fejemben igeversekből, bibliai történetekből, kegyes mondásokból, tanításokból. A Bibliát viszont nem olvastam. Most, évek távlatából, már könnyebb bevallani: egyáltalán nem olvastam. A Bibliakör változást jelentett, mert készülnöm kellett hétről hétre – tehát hetente egyszer olvasnom kellett. Hihetetlen, milyen ereje van az Igének, még így is dolgozni kezdett bennem.

Cseri Kálmán bácsi könyvei, igehirdetései is sokat jelentettek nekem ebben az időszakban – ő olyan érthetően, gyakorlatiasan tud beszélni arról a sok kegyes dologról, amit egyáltalán nem értettem! Egy barátnőmmel olvastuk a Jónásról írt könyvét. Nagyon tetszett nekünk, emlékszem egy ebédre, mikor felváltva ettünk és olvastunk egymásnak az egyetemi menzán.

Egy locsolócsőről írt, arról, hogy a keresztyén olyan, mint a locsolócső – az egyik vége Istenhez van csatlakoztatva, és keresztülfolyik rajta mindaz, amit tőle kap. “Te, énrajtam az égvilágon semmi nem folyik keresztül.” – döbbentem rá hirtelen. Azt hiszem, nálam ott kezdődött a dolog.

Amin nagyon bánkódom, az az, hogy nem nagyon engedjük felszínre ezeket a kellemetlen meglepetéseket. Elhessegetjük, palástoljuk, megmagyarázzuk.

Én az a fajta vagyok, aki (túl) sokat gondolkozik. Emiatt gyakran vannak kellemetlen gondolataim. Sokat töprengtem: vajon miért ilyen az életem? Miért van az, hogy egyáltalán nem szeretem az embereket? Miért vagyok olyan sokszor fáradt, szomorú? Miért nem érdekel az evangelizáció? Hogy érdekelhet bárkit az evangelizáció? Miért van az, hogy csodák csak az apostolok korában történtek? Miért van leírva az Igében, hogy imádkozni kell a betegekért, és meggyógyulnak, ha ez nem is igaz? Miért nem tudják mások rólam, hogy keresztyén vagyok? Miért érzem magam kényelmetlenül, ha a hitemről kell beszélnem, miért hazudok ilyenkor? Miért követek el újra és újra ocsmány bűnöket, ha keresztyén vagyok?

Sorolhatnám még jó darabon ezeket a kérdéseket. Amiket tényleg őszintén tettem fel, de nem kaptam rájuk válaszokat.

Az emberek, akiknek körülbelül ugyanannyijuk volt, mint nekem, a következő válaszokat adták:

– Túl sokat vársz magadtól! Túlságosan kritikus vagy magaddal szemben!

– Ezek az érzések normálisak.

– Nem is igaz, szereted te az embereket, ha nem szeretnéd, nem tennéd ezt/azt, nem lenne az a munkád, ami, stb.

– Őszintén szólva engem sem érdekel az evangelizáció.

– A csodák kora az apostoli korral lejárt.

– Mindenki kényelmetlenül érzi magát, ha a hitéről kérdezik. Legközelebb majd jobban megy, meglátod.

– Nem lehet mindenki Pál apostol. Neked a magad kis szigetén kell helytállnod. Az, hogy tisztességgel elvégzed a munkádat, ugyanannyit jelent az Úrnál, mint Pál munkája.

Ha ismernék olyan indulatszót, ami keresztyének számára is használható, ugyanakkor kifejező, most leírnám, de nem ismerek (ha valaki tud ilyet, segítsen ki vele, nagyon kérem). Pedig értem, nagyon is értem ezeket az embereket, hiszen sokáig én is közéjük tartoztam. Az ember igyekszik, próbálkozik. De a vallás, a szokások semmire sem jók, csak arra, hogy meglássam, milyen szerencsétlen is vagyok, és hogy bár tudom, milyennek kellene lennem, ez egyszerűen sosem fog bekövetkezni. És itt kezd az ember magyarázatokat, lepleket gyártani, hogy segítsen magán.

Ha most ott lennék az egykori önmagam mellett, alig tudnám magam visszafogni, hogy ne zúdítsam rá: azért van mindez, mert 1. nem ismered Jézust 2. egyáltalán nem töltesz időt Istennel 3. nem olvasod a Bibliádat, csak hallottál róla 4. nem szoktál imádkozni 5. igazából nem hiszel semmiben, amit tanultál 6. betanultál dolgokat, amiket mondtak neked, de sosem néztél utána, hogy tényleg úgy vannak-e.

Szétfeszít az igazság, miszerint nem igaz, hogy nem lehet mindenki Pál apostol. Persze, nem lehet, és nagy missziós körutakat sem kell/lehet tenni mindenkinek, de a szenvedély, a tűz, az Uram-te-mindenre-elég-vagy mindenkiben benne kell, hogy legyen. Ha nincs, akkor baj van. Ha nem akarok beszélni róla másoknak, akkor baj van. Mert az azt jelenti, hogy nincs mit adnom.

Sokan próbálják palástolni, hogy nincs nekik, és adni próbálnak, de az talán még rosszabb, mint mikor az ember elismeri, hogy nincs. Nem az a megoldás, hogy erőlködünk! Nem az a megoldás, hogy akkor most még több vallásos tevékenységet fogunk a napjainkba zsúfolni! Jézus a megoldás, őt kell megismernünk, őt szabad, lehet megismernünk, és ő minden kellemetlen kérdésre igaz, jó választ fog adni. És nem kell már szégyenkezni, bujdosni, takargatni.

A mára választott Ige sem működik önerőből. Mert ha csak azt látom, hogy az életem nincs összhangban az Igével, és elkezdek próbálkozni, abból csak egy nagy adag frusztráció lesz. Nem önmagunk megjavítását kéri Isten, hanem azt, hogy ismerjük el, mekkora szükségünk van rá!

Nem kell félni a kellemetlen kérdésektől, jó szembenézni velük – nagy nyereség rejtőzhet mögöttük.

Pánik helyett ének

“Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem!” Zsolt 50,15

A Mennyország hívószámának is szoktuk mondani. Zsoltárok 50,15. Olvastam ezt az igét, és csak úgy átsiklottam fölötte. Igen-igen, ismerem már. Fontos ige, jó ige. Inkább az utána lévő igeversek gondolkodtattak el. Aztán megszégyenített az Úr. Neked csak akkor olyan fontos ez az ige, amikor nyomorúságban vagy? Hirtelen eszembe jut az a sok sötét pillanat a kisfiam betegsége kapcsán, mikor belém hasít a fájdalom, megbénít a félelem, elveszi a józanságom, és a szívemet szorító mellényt sehogyan sem tudom lazábbra fűzni. Milyen drága is volt nekem akkor ez a hívószám! Hogy kapaszkodtam az ígértekbe, hogy Isten meghallgat, Isten válaszol, Isten tudja! Ilyenkor gyakran előfordult, hogy nem tudtam következetes gondolatmenetet folytatva imádkozni. A pánik megbénította a gondolataimat is. Egyet tudtam: énekelni. “Bízom benned Uram Jézus, Benned bízom egyedül…” Könnyeimmel küszködve kezdtem, s végeztem. “Te nagy kegyelmű, drága hű Megváltó…” “Mint a pásztor gyenge bárányt, folyton úgy vezet kezed…” Hogy lehet ezeket a pillanatokat olyan könnyen elfeledni? Hogy lehet, hogyha nincs nyomorúság, akkor nem érezzük annyira, hogy szükségünk van az Úr jelenlétére?

Amikor Édesapám a Mennyországba költözött, akkor különleges módon tapasztaltam az Úr közelségét és vigasztalását. Gyászomban voltak olyanok, akik bántani akartak, de az Úr csodálatos módon megerősített, és nagyon közelről tapasztaltam Jézus Krisztus jelenlétét. Nem számított már, hogy mit tettek az emberek, mekkora vihart kavartak, és mennyi gyötrelmet okoztak. Isten mintha a szárnyaira vett volna, és átemelt volna azokon a heteken. Akkor azért imádkoztam, hogy Uram, ha ez az ára, akkor kérlek, ne kímélj, inkább adj szenvedést, csak ne felejtsem el, hogy milyen jó a Te közeledben… Hogy szívem ne hajoljon a közömbösség felé, ne legyen érzéketlen a Te igéd iránt, soha többé ne legyenek csak úgy, megszokott imáim. Ezt imádkoztam, komolyan gondoltam, ezért számítok arra, hogy megszentelődésem munkájában Isten eszköztárából nem fog hiányozni továbbra sem a szenvedés. De nem félek. Van a Mennynek egy hívószáma. Tudjátok, a Zsoltárok 50,15.

Most úgy tűnik, a szabadulás időszaka jött el számomra. De nem akarom feledni a nyomorúság pillanatait. Annál nagyobb örömmel szeretnék dicsérő énekeket énekelni. Újabban a gyermekeimmel is ezt gyakoroljuk minden étkezésnél. Mert az igeversnek van második fele is, és Isten soha nem hazudik. A mi életünk lényege pedig az Isten dicsőítése.

Itt a szombat, készülhetünk az Úr napjára, a vasárnapra. Te mit fogsz ma énekelni?

Bizalommal várni

A Biblia első könyvében, a Teremtés könyvében szereplő nőkkel foglalkoztam mostanában és egy  érdekes dolgot figyeltem meg. Évának, Sárának, Rebekának és Ráhelnek  nagyjából ugyanaz volt a hibája: kezükbe akarták venni a sorsuk irányítását. Nem ismeretlenek ezek a történetek, de érdemes újra átolvasni és rájöhetünk a női lét nagy gyengeségére. Éva bölcs akart lenni, de a maga módján, nem Istent kérve és várva, hogy tanítsa őt. Sára úgy gondolta, hogy Isten ad nekik gyereket, de az lehetetlenség, hogy ő hordja ki és szülje meg, ezért a szolgáját odaadta férjének. Rebeka a kedvenc fiát akarta helyzetbe hozni azzal, hogy megszerzi az apai áldást, Ráhel meg szintén a gyerek miatt esett kétségbe, ő is odaadta a szolgáját a férjének, míg végül mégis lett saját gyereke… az egyiket elgyászolta, a másikat meg nem is látta, mert belehalt a szülésbe.

Miért olyan nehéz ez? Miért olyan nehéz nekünk várni? Sokszor estem én is ilyen csapdába, mikor volt egy gondolatom, az jónak tűnt, viszont nem alakultak a dolgok, „nem nyíltak az ajtók”, ahogy mostanában a keresztények fogalmaznak, és a férjem hallani sem akart az ötletemről.
Pár éve történt, hogy én minden áron emeletes ágyat akartam a gyerekeknek. Férjem kinyithatós ágyban gondolkodott. Annak is voltak előnyei, nyilván, de nekem jobban tetszett az én elképzelésem. Persze én nagyon elkeseredtem, és titokban elkezdtem terveket szőni, hogy mégis hogyan kellene kivitelezzem a dolgot. Aztán rájöttem, hogy ez nem helyes. Nem szabad én ügyeskedjek, átvegyem az irányítást a férjemtől (nem mintha ez olyan könnyű lenne:) ) , mert ha ő úgy látja, hogy nekünk még nincs szükségünk arra, akkor annak oka lehet. Elkezdtem imádkozni és felhagyni a  téma emlegetésével. Eltelt egy kis idő, nem is olyan sok és kaptunk egy emeletes ágyat. Csak úgy, mert valaki kinőtte. És láss csodát: a férjem összerakta és azóta azt használják a gyerekeink. Belátta, hogy hasznos, praktikus és nem is olyan veszélyes. Nagyon sokat mesélhetnék még, olyat is, amikor nem az én vágyam győzött, de olyankor beláttam, hogy tényleg nem volt olyan jó az, vagy volt annál jobb is.

Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig. (Jeremiás siralmai 3, 26) Jobb várni és az Úrra bízni a dolgot, mint bölcsesség és előrelátás nélkül „ügyeskedni”. Nem láthatjuk előre, minek mi a következménye. Éva és Sára tévedésének máig érezhető hatása van. Lehet azt gondolod, hogy te nem vagy olyan fontos szereplő az üdvtörténetben. Igazad lehet. De a családodban, ismerőseid között igenis nagyon fontos szereped van. Gyerekeid, unokáid, dédunokáid és még ki tudja kik részesülhetnek az áldásból, ha Istennek engeded át az irányítást. Ebben a felfordult világban, amikor mindenki meg akarja valósítani magát, mutassunk példát alázatból, tanítsuk meg lányainknak, hogy tiszteljék férjüket és féljék az Istent. És hiszem, akkor az áldás nem marad el!

Kérlek, kedves olvasóm, meséld el a te történetedet a hozzászólásban, milyen volt az, amikor hagytad, hogy Isten cselekedjen a maga idejében. S ha elbuktál, vagy épp bajban vagy, azt is leírhatod, mások is tanuljanak belőle…

Ki írja az életedet?

Ahogy múlnak az évek, egyre többet gondolok a gyerekkoromra. Keresgélek, pakolok az emlékképek, az érzelmi memóriámban eltárolt holmik közt. Így találtam rá egy fontos mozzanatra. Azt hiszem ez segített reménységgel túlélni azt ami nehéz volt .  Egy szekér  széna tetején ültem és énekeltünk: „Tudom az Úrnak terve van velem, tudom az Úrnak terve van velem…tudom az Úr mindenből jót hoz ki…” Több szakasz is van, de tisztán emlékszem, hogy ez a kettő volt a kedvencem, legszívesebben kihagytam volna  a többit, mert csak ezt a gondolatot tudta a gyermeki lelkem megragadni. Néztem az eget és arra gondoltam, hogy remélem tényleg van valaki, aki látja az életem, a fájdalmaim,  nyomorúságomat, Valaki akinek van egy terve, s nincs olyan halott helyzet amiből ne tudna jót kihozni.

d246cb39211f1ee4c122fb4e17297044

Már nem csak remélem, hiszem, hogy jót tervezett, élem. S tudom, hogy akkor ott a kislányt, aki újra meg újra eldalolta a reménységét Isten szeretete kezdte simogatni. Minél inkább rábízom magam, s nem félek engedelmeskedni annál jobban kibontakozik az az élet, ami vele telt meg tartalommal, vele lett  önmagamon, s a földi valóságon túlmutató célja.

Bármit elérhetsz az életben, csak jobban kell hajtanod, mint mások! A sziklaszilárd akarat mindig megtalálja az utat! És te leszel az, aki egyedül az életedet írod!” – olvastam nemrég egy motivációs oldalon. Több tucat volt belőlük. Tényleg lehetnék bárki erős elszántsággal, önfegyelemmel, elérhetek bármit? Tudom sokan így mutogatják az életüket, amikor tényleg megdolgoztak nagyon valamiért, és bejött nekik. És van igazság sokszor ezekben a gondolatokban, amolyan féligazságok, amiket olyan szépen meg lehet velünk etetni.

Nem hiszem, hogy bármit elérhetek, amit szeretnék. Félek, hogy sokakat felőröl ez a filozófia. Másokat teljesítmény- és megfelelési kényszer rabságában tart. De hiszek valami másban. Abban, hogy amit Isten nekem tervezett azt az Ő segítségével meg tudom élni, még akkor is ha teljesen lehetetlennek tűnik. Ő tökéletesen ismer, míg az én szívem csalárdabb mindennél, magam sem tudom kiismerni. Úgyhogy nálam nem működik a „csak hallgass a szívedre” kezdetű közhely sem. Hiszem, hogy neki jobb terve van, mint bármi, amit én megálmodhatnék, s akár több is, sok száz bukásomra tévedésemre való tekintettel. Megírta könyvében az én életemet is, olyan szépen fogalmaz a 139. Zsoltárban erről Dávid.

“Alaktalan testemet már látták szemeid, könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük. Mily drágák nekem szándékaid Istenem, milyen hatalmas azoknak száma! Számolgatom, de több a homokszemeknél, s a végén is csak nálad vagyok.”  Zsolt 139: 16-18

Ki írja az életedet?

A múltad? A szüleid? A származásod? A szavak, amelyeket gyerekkorodban mondtak? Vagy amit sosem mondtak, pedig éheztél rá mindennél jobban? Egy megromlott kapcsolat? A címkék, amivel mások jelöltek meg? A trendek? A fájdalmaid, mert elutasítottak, becsaptak, kihasználtak, megaláztak? Törvények és szokások? Félelmek? Függőségek?

Ne engedd, hogy ezek határozzák meg az életed, az identitásod, bármilyen mélyen is beléd írta az élet.

Istennek van egy könyve a te életedről is. Van egy terve. Ezért vagy itt. Győztes vagy, 300-500 millió sejtből te lettél az első, kiválasztott vagy. Mert Isten akart, akkor is ha a szüleid nem akartak, vagy nem ilyennek akartak, ő megtervezett és  életre hívott, vágyott rád. Azért születtél, hogy visszaragyogd a Teremtő dicsőségét. Hogy szárnyalj azon a  pályán, amit neked tervezett. Azért születtél újjá, hogy Krisztus diadalmenetében győztes légy!

Kérlek ne higgy az ellenség hazugságainak!  Gondolj bele, lehet már születésed előtt az életedre tört, mert embergyilkos kezdettől fogva, s azóta is azon van, hogy megakadályozza Isten szándékainak megvalósulását az életedben. Megvannak a módszerei, még akkor is ha megtértél, újjászülettél elkövet mindent, hogy hatástalanítsa az életed. Tudom miről beszélek, amikor erről írok, sok évet vegetáltam, kínlódtam keresztyénként, mert bedőltem a hazugságoknak, amiket már születésemtől kezdve elültetett a gonosz a lelkemben. Keresd Isten szívét, őszintén, imádkozva, Bibliát olvasva, hogy lelepleződjenek a sátán vádjai és megtévesztései a gondolkodásodban, az érzelmeidben.

Isten Igéje elmondja neked, hogy ki vagy Jézus Krisztusban,  hallgasd csak ezt a néhányat közülük:  Krisztus örököstársa vagy (Róma 8: 17), drága és becses vagy Isten szemében (Ézsaiás 43:5), drága áron megvásárolt vagy 1 Kor: 6:19) az élő Isten temploma vagy (2. Kor 6:16) megigazult vagy, szent és feddhetetlen (Róma 5:1,) a Föld sója és világossága vagy, hegyen épült város (Máté 5: 13-14) győztes vagy, az által, aki szeret téged (Róma 8: 37). Keresd a Bibliában az identitásodat, írd ki az íróasztalod fölé, a mosogató fölé, az ágyad mellé, írd be mélyen a gondolkodásodba, engedd, hogy hasson a lelkedre s éld azt a csodálatos, valóságosan szabad, győztes életet, amit Ő írt neked!

Ui: Bárki vagy, bárhonnan jöttél, és bármilyen kesze-kusza és rémálom a te történeted Isten most át akar ölelni a szeretetével! Akkor is, ha nagy dolgokra jutottál el, mert keményen céltudatosan megdolgoztál érte,  ha magaslatokon jársz emberi szemszögből, de valahol belül tudod, hogy ennél többről kell szóljon az életed.

Tikk-takk

Ahogy telik az idő, azt látom, mindig másabb, talán mélyebb vagy valamelyest súlyosabb ügyekben tanulom a várást. Kislányként gyerekes dolgokért, aztán tiniként, fiatal lányként, egyetemistaként, egyedülállóként, feleségként mindig más és más dolgok jelentették egy-egy várakozásnak a beteljesedését. Az évek, a változó élethelyzetek mindig mást hoztak. Ami régen sokat jelentett, ma már lehet, hogy eltörpült vagy természetessé vált, akkor mégis olyan nagyon megszenvedtem, amikor ki kellett várni, meg kellett vele küzdeni.

6920781-cup-rose-red-petals-clock-leaves-autumn

Emlékeztetem magam, hogy egy biztoskezű, bölcsen kigondolt tervvel rendelkező mennyei Atya “műhelyében” formálódom, nem véletlenszerűen és nem céltalanul, sőt egészen pontos, mondhatni a legpontosabb “kézmozdulatokkal”. Aztán mindig van egy pillanat, amikor már feladnám, amikor összeomlanék, értetlenül nézve szét, hogy most ez vagy az miért van vagy miért nincs. Olykor kilátástalan, leírhatatlan, “elfogyó” érzés tölt el… “Elfogyok”. De annyira csodálatos átélni, bárhányszor ezen a ponton az Úr hozzám hajol, betölt és felemel onnan. Így volt ez ma reggel is. A Filippi 1-et kezdtem olvasni, Pál szavait a börtönből… “Meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig.” (1:6)

… vagyis ez a mostani, még nem a végső állapot! Ez csak egy pillanat vagy egy bizonyos periódus az idővonalon. S amikor elengedem a jogom a követelőzéshez, amikor megadom magam és azt mondom, hogy Uram, Te döntesz, mindennek úgy kell lennie, ahogyan Te akarod, akkor valami megváltozik. Szabad vagyok. Bár ott van még a várás, a helyzet nem változott, de mégis szabad vagyok. Magamban ismételgetem, ez a várás, ez most itt nem minden. Csak egy “tikk” vagy csak egy “takk” a túlzottan végtelennek tűnő hosszú magányos vagy összetört vagy tehetetlen vagy betegségben töltött vagy kudarcos vagy csalódott vagy kérdésekkel vagy átláthatatlan, érthetetlen helyzetekkel telített időszakban. De mindeközben végzi az Úr a “mestermunkát”, ami nyilván, tényleg munkát is jelent, s ami nyilván, tényleg meg is dolgoztat. Erőfeszítést és kitartást igényel, hegyeket és völgyeket.

Tehát akkor próbálom az Úrhoz méltóvá tisztogatni gondolataim: a panaszból a reménységre, mely hitből jön (a láthatók ellenére), s mely a változásra várás közben is bővölködő szeretettel tud harcolni. Ez a fegyvere. Bővölködő szeretetet adni, tanulni, ezzel válaszolni, mindaddig, amíg várni kell.

A mérce nem kicsi s a hegycsúcs, amire mászni kell sincs alacsonyan. De így van ez, hogy miközben várom, hogy valami változzon, én (is) változom. Nem önerőből s nem is mindig észrevehetően. De előbb-utóbb derűsen rám mosolyog a titok, mely addig rejtve volt és megláthatom az elvégzett “jó dologban” az Ő dicsőségét.

“Ne bánkódjatok, mert az Úr előtt való öröm erőt ad nektek!”

Nehémiás 8:10c

 

A Magvető nyomdokaiban

” Íme, a magvető kiment vetni. Amikor vetett, némelyik mag az útfélre esett, és jöttek a madarak és felkapdosták. Némelyik mag a köves helyre esett, ahol nem volt sok föld, és hamar kihajtott, mert nem volt mélyen a földben. De amikor a nap fölkelt, kiégett, mivel nem eresztett gyökeret. Némelyik pedig a tövisek közé esett, és a tövisek felnövekedtek, és megfojtották.Némely mag pedig a jó földbe esett, és termést hozott. Az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, ismét másik harmincannyit.”  
Máté 13, 3-8
Vajon mi lesz az üzenet mára? Hát, nem nehéz kitalálni, hogy ez az ige valami olyasmire ösztönöz, hogy legyünk olyanok, mint a jó föld, fogadjuk a belénk vetett magot. Ámen, így legyen.
Amikor reggeli csendességemben megláttam, hogy ez az ige következik, már a cím olvasásánál “tudtam”, hogy igen, Isten ezt akarja ma mondani, nem kell itt ma sokat elmélkedni, csak gyorsan olvassam el a részt, úgyis már majdnem kívülről tudom. És ahogy elkezdtem olvasni, Isten valami teljesen másra mutatott rá. Megláttam Őt, mint a magvetőt, aki szeretettel szórja, pazarolja a magot mindenféle földbe. Nem vagyok közgazdász, sem semmilyen pénzügyi dolgokkal foglalkozó személy, de hirtelen arra gondoltam, hogy milyen sok a befektetés, és milyen kevés a haszon. Ahol szárba szökken a mag, ott is némelyik harminc, másik hatvan, és csak egyesek teremnek százannyit. Nem tudja Isten, hogy hol van az igazán jó föld, hogy oda szórja a magvakat, nem tudná tartogatni csak a jó földeknek, kihagyni a köves, tövises talajt? A mi drága Magvetőnknek sokba kerültek ezek a magok. A saját életét adta értük, mégsem sajnálja adni, szórni, ránk is bőséggel , bármilyen talaj is legyen időnként a szívünk.
Hányszor szórja rám is megtérítetlenül, milyen kevésszer tudok teremni valamennyit. Mennyire szeret az Atya, milyen bőkezű hozzám.
Isten arra szólított fel engem ebből az igéből, hogy merjek hasonlítani hozzá. Járja az Ő nyomdokában. Nekem is vannak magvak a szatyromban. Nem én fizettem értük, Ő adta nekem mindegyiket, és rám bízta, hogy szórjam őket önzetlenül. Csak egyre kell figyelnem: arra kell járnom amerre Ő vezet, és akkor hinthetem a magvakat bátran mindenfelé.
palanta1
Vizsgáljam csak meg, milyen magvakkal is van tele a tarisznyám? Van benne megbocsátás, mert ebből én is sokat kaptam az én Atyámtól,  szeretet, kedves beszéd, törődés, simogató kéz, türelem, bátorító szavak, erő mindenféle munka elvégzésére, akár anyagi javak is,  és még sorolhatnám, nagyon hosszú lenne a lista. De tudok én ezekkel olyan önzetlen lenni, mint Isten? Vagy inkább számolok, és oda fektetek be, ahova úgy gondolom, hogy megéri. Ha szeretnek, viszont szeretek, ha megköszönik akkor fáradozom, ha szimpatikus , akkor bizonyságot teszek, ha kellemes a társasága akkor barátkozom vele. Rögtön eszembe jutnak olyan helyzetek, ahol bezártam a tarisznyám, úgy gondoltam ide nem érdemes adni, ez pazarlás lenne.
Szeretném, ha ma jobban hasonlítanék az én Megváltómra. Szeretnék a Szentlélek vezetésében járni, és adni bőkezűen abból, amit én is kaptam.
Erre bátorítalak téged is. Töltekezz be ma Isten igéjével, erejével, szeretetével, és légy pazar. Adjad mindenkinek aki eléd jön. Ne félj, nem fognak kifosztani. Az Ő kezében vagy, visszaadja, újra megáld, vigyáz reád.

A hit emberei

Álmosan, fáradtan ülni reggel a kanapén, Bibliával a kézben, Istent keresve, de inkább alvást kívánva. Ismerős valakinek ez az élethelyzet?
Így ültem én is egyik reggel, próbáltam elolvasni a soron következő részeket, erőt, áldást kérni arra a napra, szolgálatra készülni. Vigyáztam, hogy imádság közben ne hunyjam le a szemem, mert tudtam, rögtön elalszom. Ebben a huzavonában kicsit tapasztaltam én is azt a páli igét, hogy a lélek kész, de a test erőtlen, és ebben a tehetetlenségben elszomorodtam. Minek próbálkozom én, nem ér semmit, alig tudom összeszedni a gondolataimat. De mégsem szerettem volna feladni, szükségem volt tanácsra Istentől. Folytattam.
Jeremiás könyvét olvasom, aznap az ötödik részt. Bűnről, a választott nép tévelygéséről, a rájuk váró ítéletről szól, de aznap reggel Isten bátorító szavainak forrásává vált számomra.
“Találok-e csak egy embert is, van-e  valaki aki törvényesen cselekszik, hűségre törekszik? És én megbocsátok e városnak .” Jeremiás 5, 1b
Milyen kegyelmes vagy Istenem, hogy kész vagy megbocsátani, ha csak törekszünk a hűségre. Nem azt várod, hogy teljesítményeinket felmutatva jöjjünk eléd, nem csak akkor fogadsz, hanem törékeny, cseppet sem tökéletes hűségre való törekvéseink is kedvesek előtted.
Mondanom sem kell, milyen öröm töltött el, ahogy ez az ige átölelt, bátorított, erőt adott. Isten tudja, hogy néha fáradtak vagyunk, ismer minket, tudja élethelyzetünket, jobban megért, mint bárki más, de várja és örül a törekvéseinknek, megáldja a piciny hűségünket. Ahogyan megáldotta egy kisfiú pár halát és néhány kenyerét, a mi őszinte kevesünket is sokká tudja tenni.
Áldás volt számomra az a reggel. Bár fizikailag gyenge voltam, a szívem megerősödött Isten közelségében.
Hűség életünk minden területén kéretik. Házasság, gyermeknevelés, munka, szolgálat területén egyaránt. Nekem például törekednem kell hűségre abban, hogy kicsit hamarabb felkeljek reggelit készíteni az amúgy is korán munkába induló férjemnek. Vagy abban, hogy aktívan foglalkozzam a gyerekkel, rendszeresen imádkozzam megtérésekért, és még sorolhatnám.
Lényeg, hogy tegyük, amit Isten ránk bízott, ha néha kevesebb, máskor több erővel, de hűségesen, állhatatosan. Van, amikor kézzel foghatóan tapasztaljuk kitartásunk gyümölcsét, és olyan természetfeletti erőt kapunk, hogy majd-majd szárnyra kelünk, mint a sasok. Máskor hinnünk kell, hogy Isten látja a szív törekvését, és nem késik a cselekvésben, de mindenképp kedvére van az állhatatosságunk.
“Mert állhatatosságra van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesedjen rajtatok az ígéret. Mert még egy igen igen kevés idő, és aki eljövendő eljön és nem késik. Az én igaz emberem pedig hitből fog élni, és ha meghátrál nem gyönyörködik benne a lelkem. De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.  Zsidók 10, 36-39

Hogyan nyerhetem meg az anyósomat?

“Így tért vissza Naomi, és vele együtt jött menye, a móábi Ruth is Móáb mezejéről.” (Ruth 1,22)

Anyóst nem szoktunk választani magunknak. A szeretett férfi édesanyja vagy biztatóan megnyerő már az első perctől, és aztán reményeink szerint csendesen visszahúzódik, vagy erőteljesen jelen van már a kapcsolat első pillanataitól, és egy olyan személy, “akit jól kell kezelni”. Hogyan lehetséges az, hogy nehéz szeretni azt, akinek a fiát annyira szeretem? Miért mérgesedik el gyakran az anyós-meny kapcsolat? Hogyan is kéne ezt jól csinálni? Ismét Ruth példáján elmélkedtem, néhány fontos gondolatot emelek ki Ruth életéből.
Együttérzés. A történet első mozzanataiból kitűnik, Ruth igen csak együtt tudott érezni az anyósával. Naomit nagy csapás érte. Idegen földön meghalt a férje, a fiai. Fájdalomban élt, Isten megkeserítette őt. Ruth, aki hasonló gyászt él át, nem zárkózik el fájdalmában, pedig, amikor igazán fáj, az ember nem kíván látni senkit. Ruthban volt nyitottság e felé az idegen nő felé (Ruth 1,14).Gondoltál-e arra, hogy anyósodnak fel kell dolgoznia azt, hogy az édes fia, akibe annyi energiát fektetett, már egy másik nő közelségét keresi, vele akarja megosztani az életét? Az együttérzést megkönnyítheti az, ha van fiad, és előrevetítesz egy néhány évet…
Megbecsülés. Ruth óriási dolgot vállal magára azzal, hogy elhagyja szülőföldjét és családját azért, hogy Naomival tarthasson. Biztosan meglátta Naomi életében mindazt az értéket, amit az Istenhite jelentett. Azt az Istent akarja követni, akit Naomi (Ruth 1,16).
Melyek azok a dolgok, amelyek becsülni-valóak az anyósodban? Kívánod-e követni élete bizonyos területein? Ha igen, akkor becsülöd-e azért, aki volt a fia számára, vagy azért, amit a fiáért tett?
Alázat és tisztelet. Nem tart attól, hogy megkérdezze az anyósát, engedélyt kérjen tőle. Be lehet rontani valakinek az életébe úgy, hogy “mostantól azért már az én szavam többet kell érjen”, de ez nem vezet jóra. A bölcs meny alázattal foglalja el férje mellett az őt megillető helyet. Nem fölényeskedve, nem akaratosan és nem erőszakosan. Szelíden. Ezzel a férje dolgát is megkönnyíti.
Ugyanakkor menyeknek is szól az ige: “a tiszteletadásban egymás megelőzők legyetek” (Róm 12,10). Hogyan fejezed ki anyósod felé, hogy tiszteled?
Jóindulat. A negatív sztereotípia miatt könnyen mehet a gyanakodás, és a rossz szándék feltételezése. Ne engedj ennek a nyomásnak! Legyen benned jóindulat, inkább feltételezz jót anyósod személyével kapcsolatban. Isten biztosan nem marad adósod, biztosan nem jársz rosszul, ha szeretetet adsz. Ruth a legdrágább kincsét helyezi Naomi ölébe. Nem zárkózik el azután sem az anyósától, hogy már férjhez ment, és sínen van az élete. A szíve még mindig nyitott előtte, és örömét, drága kincsét megosztja Naomival. Te hogyan fejezed ki anyósod felé a jóindulatodat?

Törpe Góliátok

A családban olvastuk az igét Dávidról, ahogy megölte Góliátot, hogy milyen hittel lépett oda az óriás elé. A férjem megkérdezte a családot: neked ki a Góliátod?
Az én Góliátom kb. 90 cm magas, és másfél éves. Kis ember hatalmas akaraterővel, teljes magabiztossággal és túlzott önértékeléssel. Ő a fiam. Sokszor éreztem már azt, hogy háborúban állunk egymással mi ketten. Az apja tekintélyét még csak-csak elfogadja, de engem annyira becsül, mint Góliát Dávidot. Mintha minden tettével azt mondaná: ki ez a törpe? És valóban, sokszor annak érzem magam. Lesújtva, legyőzve, megszégyenítve, mint Izráel hadserege. Sokszor nézek szét magam körül én is, mint Saul: “ha lenne egy ember”, aki kiálljon vele, aki megnevelje, aki erősebb lenne, mint én, és mint ő… És Isten azt mondja nekem: “Miért keresel mást? Miért nem te leszel az az ember?” Góliát valóban lenézhette Dávidot, mert nem látta Istent, aki küldte őt, aki által megnyerhette a csatát.
Ki, vagy mi a te Góliátod? Lehet, h nem kell megöld, de ott van előtted, félsz tőle, gyaláz téged és Istenedet, folyton provokál. Mindig kihívások elé állít, és úgy érzed, nem bírsz már vele… Elfáradtál a folytonos készenlétben, harcokban.
Góliátot ember nem győzhette le. Nem volt olyan erős ember a környéken, mint ő, tapasztaltabb harcos még úgysem. Be kell lássuk végre, hogy a mi harcainkban nem győzhetünk. Az ellenség jóval nagyobb, tapasztaltabb és erősebb (még akkor is, ha “csak” az egója nagyobb az illetőnek:) ). Az ilyen ütközetekben, ami egyedül mérvadó, az a hit, hogy ki áll mellettünk. Ha az Úr harcol értünk, akkor győzhetünk csak.goliat

Ezt mondja Dávid Góliátnak:
“És tudja meg ez az egész sokaság, hogy nem kard által és nem dárda által tart meg az Úr, mert az Úré a had…” 1Sám 17,47
Erre eddig nem is figyeltem fel. Mi sem kell fitogtassuk az erőnket, bármilyen jellegű is legyen a harcunk. Ha az Úr ügyében vagyunk, akkor mi lehetünk bátran kicsik, védtelenek, mert mi tudjuk, hogy ez csak látszat. A valóság meg az, hogy az ellenségünk megszégyenül előbb vagy utóbb.Mi készek kell legyünk a harcra, olyan fegyverzettel, ami van nekünk. Sokszor ezen is gondolkoztam, hogy miért éppen én? Miért engem választott Isten, például hogy beteg gyereket neveljek, mikor más jobban értene hozzá? Miért én vezessek női-kört, mikor más jobban tudná? Miért én énekeljek, ha nem bírom szusszal? Miért? Miért? Miért? Isten azt nézi, hogy legyek készen arra, amit rám akar bízni, szolgáljak azzal, amim van, a többi az Ő dolga. Így lehet csak az Övé az áldás és a dicsőség, a miénk csak arcunk pirulása. Mert amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős. Lényegében nem én, hanem a Mindenható, aki véghezviszi, amit eltervezett. Áldott legyen az Ő neve!

Nyitott tenyér

Élem a kis életemet, megvan mindenem, amire nekem és a családomnak igazán szükségünk van, s még annál is jóval több. Ha kicsit szélesítem a látószögem, s észreveszem az éhező hajléktalant, a kilátástalan és reményét vesztett emberek tekintetét, netán olyat nézek a tévében, interneten ami kicsit bemutatja azt a világot, amiből mi annyira keveset látunk: a leírhatatlan nyomort, az éhezők  és gyerekeiket éhezni látók segélykiáltását, akkor rádöbbenek, hogy bővölködök, hogy bővölködünk.

Hihetetlen, hatalmas mértékben áraszt el minket Isten szeretete minden földi jóval. A vécénket is ivóvízzel húzzuk le, termőföld, erdők vesznek körül, kellemes, kiegyensúlyozott éghajlatra születtünk. Változatosan táplálkozhatunk. Nincs háború, jöhetünk, mehetünk, szabadon megélhetjük keresztyén hitünket. Nagyon sokan tanulhatunk, képezhetjük magunkat, taníttathatjuk a gyermekeinket. Jó néha rádöbbenni, hogy a világ kevésbé mutogatott részein ezek csak remények és álmok. Mit kezdünk ezekkel az áldásokkal, előnyökkel?

Pál apostol börtönben ült, amikor egyik levelében azt írta a filippibelieknek: “Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt.”  Filippi 4:12  Egy másik helyen úgy fogalmaz , hogy „ megtanulta”, hogy minden körülmények között elégedett legyen.

 Valahogy evidens, hogy a szűkölködést, nélkülözést tanulnunk kell.  Nyilván az nem megy könnyen, igazán nehéz  jól elhordozni az éhezést, ruhátlanságot, a hideget télen, a nyomort. Egyre inkább látom, hogy a bővölködés legalább annyira problémás tantárgy, ezért gyakori imám, hogy „Taníts Uram bővölködni!”. Mert ez úgy tűnik nehezen megy az emberiségnek. Nekem is.

Döbbenetes, hogy betegségeink többsége mind mind kényelmes életmódunkból, a rossz táplálkozási szokásokból, a mozgáshiányból és a civilizált, bővölködő világ különféle cifra ártalmaiból származik. Bele lehet betegedni a bővölködésbe.

A Biblia arra tanít, hogy ha bővölködünk, az azért van, hogy legyen miből adnunk. Ha több van valamiből, mint amennyire személyesen szükségünk van az vetőmag, legyen az anyagi, szellemi természetű dolog, azért van, hogy szétnyissuk a tenyerünket és merjük elengedni, hogy meghozza  a maga sokszoros termését.

Isten Igéje s Jézus példája s szavai figyelmeztetnek, hogy ne menjünk el érdektelenül, közönnyel a nélkülözés és nyomor mellett. Tudom, nem tudunk mit kezdeni a világ nagyméretű problémáival, de mégis van személyes felelősségünk, feladatunk.  A Biblia tele van utalásokkal,  ígéretekkel  és gyakorlati tanácsokkal ezzel kapcsolatban. Olyan könnyen lekopnak rólunk ezek a szavak. Ahogy az Igék mellett elmegyünk, könnyen elsietünk az emberek mellett is, akiken segíthetnénk, mert rohanunk, mert bővölködünk a programokban,  gyerekeink programjában is, s mindenféle hasznos, fontos elfoglaltságban. Ami kell a kipárnázott, kényelmes, patyolat tiszta, kiszámítható otthonunkhoz, életünkhöz.

Emlékszem gyerekként mennyire megindított a  nyomor, a szellemi, fizikai nélkülözés, ma könnyebben megy elintézni észérvekkel az alkoholban gőzölgő koldust, s a többieket. Pedig nem csak kenyérért nyúl a keze, hanem egész lénye szeretetért kiált, hogy emberként kezelje valaki, hogy ne csak a lelkiismeretét nyugtassa az odadobott aprópénzzel, hanem érdekelje a sorsa, a lelke. Belegondolok újra és újra, hogy ezeknek az embereknek a személyében akik segítségünkre, vigaszunkra, támogatásunkra szorulnak Jézus áll előttünk. „Velem tettétek meg.” (Mt 25: 40) mondta Jézus. Kiráz a hideg.  Annyiszor elmentem csak úgy Mellette. S ha odanyújtottam valamit, több volt-e egyszerű letudásnál?  Olyan is volt, s ezt mélységesen szégyellem, hogy elvettem a jutalmamat, valahogy  legalább érintőlegesen el kellett mesélnem valakinek . Nincs mentség rá.  Ahogy kimondtam, éreztem, hogy ezért a jutalmam csak ennyi volt, egy pillanatnyi csodálat valakinek a szemében. Mintha elcseréltem volna egy gyémántot valami műanyag bizsura.

Isten beszéde szerint már itt ebben a földi életben jutalma van annak, ha törődünk embertársaink nélkülözésével.

„Ha kenyeret adsz az éhezőnek, és jól tartod a nyomorultat, akkor fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény.” Ézsaiás 58: 10

Teréz anya mesélte valahol, hogy egyszer egy már három napja éhező családról szerzett tudomást és vitt egy kis zsák rizst. Nagyon örült az éhségtől elnyúzott család a tápláléknak. Az édesanya kiöntötte egy edénybe a rizs felét s elrohant. Teréz anya megkérdezte, hogy hová vitte  a többit? Az asszony azt mondta, hogy „A szomszédban is éheznek.”

Nem az számít, hogy mennyid van, hanem, hogy mit kezdesz vele. Vesd el. „ Aki bőven vet, bőven arat”2 Kor: 9:6

„A keresztyén kezek soha nem szorítanak, Ő nem azért ajándékoz, hogy több legyen nekünk, az ajándék örökké ajándék marad- mindig adásra szánják.” Ann Voskamp

Tenyere nyitva van a nyomorult előtt, kezét nyújtja a szegénynek. „Példabeszédek 31:20