Életünk képe

Koromtól eltérően, elég régi vágású nő vagyok. Mindig is, koravénnek éreztem magam. Még csak két éve mondhatom magamat szülőnek, de ennyi idő is rengeteg kérdést felvetett bennem. Talán a legrémisztőbb ebben az egész szülői szerepben az, hogy a gyermekeink néznek, figyelnek minket, és lemásolják azokat a példákat, amiket mi adunk át. Mindezek közben, hamar rájönnek, hogy milyen viselkedés mögött, milyen mögöttes tartalom van.

Gyülekezetünk kb. két éve indított egy óvodát, akkor egy TV riport keretén belül is megfogalmazta a lelkipásztorunk, hogy az egyik alapigazság, amit gyülekezetünk képvisel az, hogy: a gyerek számára a legtöbb, amit adhatunk az a jó házasság, megfelelő értékrenddel. Úgy gondolom, a szülő kapcsolata egyrészt a házastársak egymást közti kapcsolatáról, másrészt a környezetével való kapcsolatról szól.

Itt fontos megemlíteni a beszédet. Az, ahogyan egymással beszélget a két szülő, példa értékű a gyermek számára. Mit tanítok meg a beszédemmel a gyermekem számára? Azt, hogy egymásnak fontosak vagyunk? Azt, hogy tiszteljük egymást? Azt, hogy hallak, de nem hallak meg? Bevallom, van hogy egyszerre beszélget velem a férjem és a kislányom, miközben én főzök. Ilyenkor csak bólogatni tudok, mert annyira eloszlik a figyelmem, hogy nem tudom meghallani, csak hallom, hogy beszélnek hozzám. Milyen sokszor tanítom arra a gyereket, amire nem akarom!

Az egymás közötti kommunikáción túl, egy másik pillér a közös hitbeli alap. Néhány hete férjem egy elöljárói hétvégén volt, amiről nagyon lelkesen jött haza. A gyülekezetünk jövőjével kapcsolatos kérdések miatt vonultak el gondolkodni, imádkozni. Isten meghallgatta Őket, és ebben a néhány napban látást adott számukra. Ez a látás pedig, felforgatja a megszokott családi életünket. Hát, nem voltam egyből lelkes. Természetesen, átgondoltam, megvizsgáltam az elmúlt napok üzeneteit, és arra jutottam, hogy Isten engem is ebbe az irányba vezetett egész idő alatt. Így, közös nevezőre jutottunk. De, miért mesélem ezt el? Mert, a gyermekeink figyelnek minket. Kell, hogy tudatosak legyünk viselkedésünkben, értékrendünkben. Isten Igéje értékrend a családodban? Van-e közös hitbeli alapotok? Vannak-e hit lépéseitek, amiket láthatnak a gyerekeitek?

„Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” Máté 23:12

Gyermekeink tőlünk tanulják meg, hogy az Isten VALÓSÁG. És, ha ezt átgondoljuk, beláthatjuk, hogy mindazzal, amit teszünk, vagy nem teszünk, a jövőre készítjük fel Őket, hogy amikor mi már nem leszünk, akkor is legyen egy Isten, akire támaszkodhat.

Lombos Andrea

Két fillérem, kenyerem és öt halam

Miért jó valakinek, ha a cikkeid olvassa? Kaptam a kérdést egy barátomtól, úgy teljesen kontextuson kívül, váratlanul.

Minden kritika halvány jelenlétére is érzékeny lelkem, adott valami bizonytalan választ, és napokig őrlődött. Vajon abba kéne hagynom az írást? Vajon mérgezem az embereket, vagy untatom őket a jelentéktelen életem jelentéktelen eseményeivel? Többet jelentene nekik, ha nem is írnék?

Ezek a kérdések gyötörtek, míg nem átsírtam egy éjszakát, és azt mondtam:

Nem vagyok teológus, lelkész vagy misszionárius, aki a nagy és lehengerlő gondolataival vezeti az embereket Istenhez…

Nem is osztogatok szórólapokat az utcán idegeneknek, nem sütök tortákat jókékonysági rendezvényekre, nem utalok hatalmas összegeket missziós utakra…

Ezek közül egyiket sem csinálom, mert nem tudnám, nincs hozzá eszközöm. Ezekkel nem tudnék senkit közelebb vinni Istenhez.

Nincs akkora élettörténetem, mint Kalkuttai Teréznek, vagy olyan istenélményem, hogy megkeressenek a médiából és csodáról tudjak nyilatkozni.

Azt a keveset tudom csak adni, ami van. Lehet, hogy egy nap (és remélem is) bölcsebb leszek, jobban hasonlítok majd Jézusra és a bizonyságom többet fog érni, mint most.

De úgy döntöttem ezt a keveset megosztom azzal, aki elfogadja. S ha útszélre, kövek vagy bogáncsok közé hullik a mag, én nem bánom. Azért vagyok, hogy oda adjam a két fillérem, elmenjek a további mérföldre, elmondjam én hol találtam az élő vizet.

Ettől többet nem is kér tőlem Jézus.

Hány kenyeretek van? Bármennyi legyen, ha Elém hozod engedelmesen, annyiból lakik jól, mindaz, akit rád bíztam. – Máté 15:35-38

Fel munkára!

Nyúl Sára

Futásomat elvégeztem volna…

Újév este nem kívántam se igeverset húzni, se koccintani, se semmit. Úgy intéztem a soraim, hogy egyedül legyek és már 19-kor lefeküdtem aludni.

Nem akartam elkezdeni az új évet.

Úgy éreztem azokat a sebeket, amiket találtam magamon, kezeltem annyira, hogy egész jól legyek. Szolgáltam annyit, hogy év végére ne korholjam magam, foglalkoztam annyit másokkal, hogy azt mondjam, ez sokkal több volt, amit tavaly képes lettem volna csinálni, elvállaltam feladatokat, amikhez kicsinek éreztem magam. Egy szóval elégedett voltam a teljesítményemmel, a történtekkel.

A nehéz éveket könnyebb elengedni. A szenvedésből jó kicsit a reménység felé pillantani, megpihenni a gondolatba, hogy úton a szabadulás.

De a szép időszakokra hogyan lehet rácsukni az ajtót?

Én becsuktam a szemem, és mondtam Istennek, azt hiszem futásom elvégeztem, amit tudtam már odaadtam, szerintem én már ennél nagyszerűbb életet nem tudok élni. Ha most lenne vége, akkor mondhatnám, hogy boldog volt és értelmes.

Hallod benne a félelem hangjait?

  • Arra ugyan rájöttem, hogy nem másoknak megfelelve kell döntenem az életem felől, de felelősséget nem vállalok, annyira hogy ténylegesen döntsek is. Ebben az évben útelágazás.
  • Az rendben van, hogy hűségesen befejezem az egyetemem, de mit fogok dolgozni?
  • Az szép, hogy eddig az egyetemi misszióban volt helyem, de a szolgálat átadás után, mi van?

Úgy éreztem ezekkel megküzdeni nincs erőm.

Nem nagyon bízok Istenben, úgy a jelenben. Inkább úgy utólagosan, mint Márta (hogy majd a végén jön a happy end, (de most mi van?!)). Hogy bölccsé váljak az nagyon hosszú idő, és az út kudarcokkal van kövezve, a kudarctűrésem meg gyatra.

Persze, hogy lelépnék már a Mennybe! Minek itt botorkálni, mikor vár a nagy lakoma, Isten jelenléte, angyalok, ahol se könny, se fájdalom. Hát már indulok is!

Arra vágyom, hogy ne múljon ennyi minden rajtam.

Nem vitt el Jézus Szilveszter éjfélkor, és később se. Írom ezt a történetet, hátha tanulhatunk belőle:

  • Nem kéne, hogy a kudarctól való félelem motiváljon arra, hogy haza menjek a Mennybe.
  • Amíg élek, beszélhetekek arról a szeretetről, ami azt mondja erőtlenül vagy erős, a kudarcaid lehetnek Isten dicsőségére, Aki ezek ELLENÉRE is hajlandó volt érted menni, meghalni, feltámadni és rád bízni az evangélium terjesztését.
  • Ha Isten engedi, hogy döntsek bizonyos kérdésekben, akkor képesnek tart arra, hogy jól döntsek. Magam terhelem azzal, ha félek és halogatok dönteni. Ezek biztosan nem segítenek!
  • Isten tudja, milyen terheket szab ránk. Nem csak a szabásukkor van velünk, hanem viselésük közben is.
  • A hibázás elkerülhetetlen. A hibákból való tanulás rajtunk múlik.
 „Jöjjetek közel hozzám mind, akik elfáradtatok és nehéz terheket cipeltek! Én megnyugvást és pihenést adok nektek. Azt az igát vegyétek fel, amelyet én adok rátok. Tanuljátok meg tőlem, hogy én szívből szelíd és alázatos vagyok: akkor lelketek megnyugszik és felüdül. Mert az az iga, amelyet én teszek rátok, kedves és gyönyörködtet. Az a teher, amelyet én teszek a vállaitokra, könnyű.” Máté 11:28-30

Istenem, köszönöm, hogy fejlődőképes vagyok. Köszönöm, hogy nem minden rajtam múlik, bár van, ami igen. Mert szabadságra szabadítottál! Bocsásd meg, hogy kevéssé bízom csak Benned, pedig hiszem, hogy Úr vagy minden felett. Segíts, hogy megértsem, hogy az én életem jelen kérdései felett is. Adj bölcsességet, hogy kiigazodjak életem felett! Hálát adok azért, hogy a teher, amit adni akarsz kedves, gyönyörködtet, és könnyű. Nem azért könnyű, mert nincsen súlya, hanem mert Te is hordozod!

Nyúl Sára

Szól-e hozzánk Isten?

“Én engedelmeskednék, csak hozzám nem szól Isten. Nekem nem mondja meg, hogy melyik egyetemre jelentkezzek, hogy lesz-e hívő férjem, hogy váltsak-e munkát. Bezzeg a régieknek! Könnyű úgy felvinni Izsákot feláldozni, ha Isten hallható hangon azt mondja, hogy ezt kell csinálni! Nem kell találgatni, hogy Isten szólt-e, vagy én gondoltam. Nem, régen kerek-perec megmondta, hogy mit kell csinálni – így én is engedelmes lennék. De most? Egyáltalán minek engedelmeskedjek? Annak, amiről feltételezem, hogy talán Isten mondhatta? Erre tegyek fel mindent? Ezért hozzak áldozatot?”

Komolyan? Régen szólt Isten, most meg nem? Régen tisztán lehetett hallani, most meg tippelgetünk? Akkor nézzük ezt meg kicsit közelebbről.

Vegyük Jóbot. Volt Bibliája, gyülekezete, ki volt-e rá töltve a Szentlélek, volt-e kegyes felesége, rendelkezésre álltak-e tanítások Isten hűségéről? És a legfontosabb: szólt-e hozzá Isten hallható hangon, a betegségét megelőzően? Nem. Egyik sem állt rendelkezésére, és nem szólt hozzá Isten. Ehhez képest ő milyen volt? Engedelmes. Kegyesen, becsületesen élt, félte Istent, kerülte a rosszat. Odafigyelt arra, hogy gyermekei bűntelenek legyenek Isten előtt, Istennek tulajdonította vagyonát, elkötelezte magát a teljes szexuális tisztaságra (“szövetséget kötött a szemével”). Mit csinált, amikor sorra, egymás után elveszítette a teljes állatállományát, szolgáit, az összes gyermekét és az egészségét? Elismerte, hogy Istentől van minden, ezért mindenhez joga van, majd áldotta Isten nevét. Szólt hozzá Isten a nyomorúságában? Nem. Tudta, hogy miért történt vele mindez, mi az oka és célja? Nem. Tudta, hogy véget ér-e valaha, és ha igen, mikor? Nem. Isten nem szólt hozzá. Nem tudott bátorító zsoltárokat olvasni, sőt a barátai és felesége is csak tetézték szenvedését. Nem ismert olyanokat, akik már keresztülmentek hasonlón. Pünkösd előtt kétezer évvel, nem élt benne a Vigasztaló. De Jób hűséges és engedelmes maradt. Kiöntötte szívének teljes keserűségét Isten előtt, de nem támasztott feltételeket az engedelmességhez.

Vagy nézzük meg Józsuét. A legelső alkalom, amikor Isten hozzászólt, az volt, amikor átvette a nép vezetését. (“Légy erős és igen bátor!”) De ekkor ő már legalább 60 éves volt, és egészen addig nem szólt hozzá Isten. Hozzád szólt bármikor az elmúlt 60 évben? Akkor lekörözted Józsuét. Ő úgy volt hűséges és engedelmes, hogy Isten nem szólította meg. Úgy volt bátor, amikor felmérték Kánaán földjét, hogy nem élt benne a Bátorító. Úgy szállt szembe a többi kém véleményével, hogy nem ismerte azokat az igéket, hogy “Keskeny az az út…” és “Így üldözték a prófétáimat is…”. Tudta, hogy Isten a népének ígérte Kánaánt, és ezért nekik is fogja adni. Ez elég volt neki az engedelmességhez. Nem mondta, hogy “Uram, add nekem személyesen ezt az ígéretet”, vagy “Ha hallhatom a hangodat, akkor megteszem, amit kérsz”.

Jézus azt mondta, hogy ha megtartjuk parancsolatait, akkor megmaradunk szeretetében. A Biblia TELE van parancsolatokkal, felszólításokkal. Nem kell Istennek külön szólnia hozzánk, hogy engedelmeskedni tudjunk. A hitünk Róla szól, Ő pedig világosan kijelentette magát. Az, hogy folyton mindent mondjon meg előre, különben nem csinálunk semmit, senki másról nem szól, csak rólunk. Én vagyok a fontos. Én mit hallottam Istentől. Engem vezet-e? Hozzám szól-e? Ez nem véletlen az Én-vallás, a kereszténység helyett?

Jézus azt mondta, hogy ne menjen le a nap a haragunkkal. Ha haragszunk valakire, Istennek külön kérvényt kell benyújtania, hogy ránk is érvényes legyen, hogy meg kell bocsátanunk? Komolyan? Isten azt mondta, hogy tiszteld apádat és anyádat. “Igen, de Isten nem tudta, hogy az én szüleim (apósom, anyósom) milyenek.” Ja, Isten nem tudta? Az más. Jézus azt mondta, hogy kérjetek. Kitartóan. Jakab hozzáteszi, hogy kétség nélkül. “De én már kértem, és nem történt semmi. Most kérjem még? Nem érzem, hogy meghallgatja az imámat.” Hol van az a Bibliában, hogy azt kellene éreznünk, hogy Isten meghallgatja az imánkat??? Ilyen kitétel csak az Én-vallásban szerepel.

Nem olvasunk arról sem, hogy Isten szólt volna Mózes szüleihez, hogy rejtsék el a gyermeket, és tegyék vízre. Nagy eséllyel, egész életükben, egyszer sem szólította meg őket. De volt bölcsességük, bátorságuk, reménységük. Akkor még nem is sejtették, hogy népük valaha élt legnagyobb prófétáját teszik Mózes-kosárba – isteni felszólítás nélkül.

Ehhez képest most abban a korban élünk, amikor Isten minden hívőre kitöltötte a Lelkét! Mindannyiunkhoz szól! Meggyőz bűnről, igazságról, bátorít, vígasztal, prófétál rajtunk keresztül, megtermi gyümölcseit. Legutóbb két nappal ezelőtt szólt hozzám Isten olyan egyértelműen, hogy teljesen máshogy álltam fel az imából, mint ahogy leültem. De ez nem azt jelenti, hogy amikor nem szól, akkor ne kellene engedelmeskedni. Sőt! Ahhoz szól, aki engedelmeskedik. Az első feltétel a bűnvallás. Enélkül lehetetlen békességben lenni Istennel. Ha nem azzal fordulok Istenhez, hogy “neked van igazad, nem nekem, teljesen megadom és feladom magam”, akkor miért szólna, vagy kihez szólna? Egy Én-vallást gyakorlóhoz? A második feltétel az engedelmességre való hajlandóság. Ha annak nem engedelmeskedem, ami a Bibliában van, minek mondjon bármi mást? Azért, mert most jól jönne, ha elárulná, hogy tovább folytatódik a drágulás az építőiparban, vagy lejjebb mennek az árak? Az Én-vallás templomában érdemes érdeklődni, ott pont ilyesmivel foglalkoznak…

Hatalmas kincs, hogy Isten szól, hogy lehet Őt keresni és a hangját hallani. De az engedelmességhez nincs szükség arra, hogy minden kérdésünkre választ kapjunk. Arra van szükség, hogy szeressük, és megtartsuk a parancsolatait.

Balogh Piroska

Az igazi élet

„Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet szóltam nektek.“ János evangéliuma 15:3

A lassan megszokottá váló új évre való tekintettel idén is választottam mottót, János evangéliumának az egész tizenötödik részét, mely összefoglalva így hangzik: maradjatok meg a szeretetben. 
A választás egy egészen hétköznapi helyzetből indult amúgy, egy ajándékboltban láttam még az ősszel egy pici tálcát, amelyen az állt, hogy stay in love. Nagyon tetszett, meg is akartam venni, de aztán visszaraktam a polcra, utána mégis a kosárba tettem, mégis, mégse, mégis, mégse, végül otthagytam, amit a mai napig bánok. Az üzenetet viszont viselem a szívemben, a kezemben, a szememben.

Van egy barátnőm, akinek már hosszú ideje nehézségei vannak, tőle hallottam a gondolatot, hogy majd, ha kicsit könnyebb lesz az élete, újból közeledni fog Istenhez. Csak előtte még rendbeteszi összekuszálódott dolgait. Egy másik barátnőm pedig azon töpreng, talán ideje lenne megkeresztelkedni így tizenöt évvel a megtérése után. De mivel még nem érez erre különösebb késztetést, megvárja, míg ez valamilyen formában megérkezik. Vagy itt vagyok én, a saját kimondott vagy kimondatlan elképzeléseimmel, hogy majd, ha egyszer igazán példaértékű lesz az életem, teszek valami nagy dolgot Istenért. Majd ha az Úr szól hozzám,  talán végre felismerem, mire is hívattam el az életben.

Kicsit olyan ez, mintha folyton váróteremben ülnénk, mintha arra várnánk egy életen át, hogy történjen valami, ami után végre elkezdődhet az igazi élet.

S most olvasom a szép új évem mottójául választott részben, hogy a szőlősgazda megtisztítja a szőlővesszőket, gyümölcstermés céljából. Olvasom azt is, hogy mi már tiszták vagyunk, az Ige által. Mint ahogy amikor Fülöp is azt kéri Jézustól, hogy mutassa meg nekik az Atyát, és az elég lesz – a válasz valahogy így hangzik: de hát Fülöp, ti már ismeritek az Atyát!

Úgy szeretem ezt az igerészt, máris annyi mindent tanultam belőle.

Például azt, hogy az igazi élet most van. Már elkezdődött. Amire várok, már itt van, már láttam, csak esetleg nem ismertem fel. Isten már réges-rég szól hozzám, de lehet, hogy nem hallom a hangját, vagy nem figyelek igazán oda. Már megtisztultam, a gyümölcsök már teremnek.

Végtelenül vigasztaló számomra a gondolat, hogy nem kell teljesítenem semmi különlegest, amúgy sem tudnám pontosan, mi is lenne az.

Elég tudnom: már régóta ott vagyok a szeretetben.

S elég tudnom: mint ahogy eddig is, továbbra is, csak meg kell maradnom benne.

Prodán Márta

Elfojtott harag

Vannak időszakok, amikor úgy érezzük, révben van az életünk. Jó felkelni, munkánkat is hálaadással tudjuk elvégezni, és haza érve családi kiegyensúlyozottság vesz körbe.

Ezek azok az időszakok, amikor még önmagunkról is el tudjuk hinni, hogy bűneinket felszámolva, igaz emberek vagyunk, akik Isten áldásában élik hétköznapjaikat. Az a pillanat, amikor ezt egy kicsit is el hisszük, villanásnyi idő alatt átrendezi a sakktáblát, és a legerősebb figura a leggyengébbé válik. Miért lehet ez? Hasonlóan Jézushoz, aki átszegezett kezét mutatta Tamásnak, mi is hordozzuk a sebeink, tüskéink helyét. Ez a Gonosz számára mindig is egy kiskapu lesz, talán ezért figyelmeztet Isten Igéje:

„Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval." Róma 12,21

Megeshet, a napi kimerülésnek köszönhetően, hogy nem jó buszra ülünk fel, és csak a harmadik vagy a negyedik megállóban vesszük észre, akkor tudatosul, hogy nem jó irányba haladunk. És akkor döntenünk kell, vagy haladunk tovább a figyelmetlenül választott úton vagy pedig kiszállunk, és visszafordulunk. Döntünk. Könnyű dolgunk van, mert van bérletünk, nem kell egy újabb jegyet vásárolnunk. Leszállunk, visszatérünk eredeti indulási pontunkhoz és most már tudatosabban újra választjuk azt a buszt, amivel nekünk a helyszínre kell érnünk.

Azok a pillanatok, amikor lelki elkényelmesedésünkben Isten megengedi, hogy egy kis kaput feltörve a Szétdobáló feltárja régi sebeink valóságát, krónikus haragunk, vagy bosszúvágyunk bűnét, tulajdonképpen abban segítenek, hogy tudatosítsuk azt, hogy hol vagyunk. Mire gondol ilyenkor a mai ember?
– Gyorsan változtassam meg a cselekedetem, lerendezem. De, Isten jelenlétében élni azt jelenti, éberen élni. Figyelni arra, ami most történik. Ezt viszont csak a létünk pusztájában tehetjük meg. Itt tudatosul az is, hogy hol vagyunk. Itt érnek meg bennünk az események. Felfedezhetjük, hogy életünk milyen irányba halad. Ráébredünk és döntünk. Irányt változtatunk. Nem csak külső változás történik. Mert megnyilatkozik bennünk az, aki van és cselekszik.

Közeledjetek az Istenhez, és Ő közeledni fog hozzátok.” Jakab 4,8

Néha csak szembe kellene néznünk magunkkal, és fohászkodni, mert Isten segíteni akar abban, hogy újra és újra kigyógyuljunk az elfojtott érzéseinkből.

„Fut a gyermek a labda után
leszegett fejjel, tűzpirosan,
se lát, se hall, csak egyre rohan.
Guruló labda lett a világ,
szüntelen űzi, hajtja a vágy,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió anyai kétségen át,
gyönyörűszépen
s balga-bután
fut a gyermek a labda után…

Fut az ember az élet után…
Leszegett fejjel gyötri magát
kincseit egyszer csakhogy elérje,
kergeti álma, hajtja a vére.
Kenyér gurul a lába előtt,
vagyon gurul a vágya előtt,
hírnév, dicsőség álma előtt.
Rohan utánuk éveken át,
a fogyó úton, életen át,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió isteni bánaton át, gyönyörű szépen
s balga-bután
fut az ember az élet után…

Fut az ISTEN az ember után,
mert mindent lát és szánja nagyon,
guruló szívét csakhogy elérje,
hogy fut utána, hull bele vére!
Ott fut az utcán,
ott fut a téren,
egész világon,
sok ezer éven,
sok mérhetetlen,
megérthetetlen,
keresztre írott szenvedésen át,
hulló Igével,
kiontott vérrel,
viszonozatlan,
mély szerelmével
fut az ISTEN az ember után…”
(Füle Lajos: Futás)

 

Lombos Andrea

Újévi üzenet röviden

"Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért." Filippi 3:13-14
Ez volt az egyik ige, amivel a 2018-as évnek nekivágtam. Mindezt azok után olvastam, hogy az elmúlt év hálaokait felsoroltam. Azon gondolkoztam, miért van az, hogy a jót is el “kell” felejtenem? Mert az, hogy a nehezet, a szomorúságot elfelejtem, elengedem, az érthető, hisz múltbeli terhek cipelésével nehéz vagy lehetetlen az előrejutás.
Na de, az áldások, sikerek, örömök dédelgetése sem jobb.
Ráébredtem arra, hogy elő-előfordult velem, hogy belekényelmesedtem a hálaadásba … s ez most kissé furcsán hangzik, de kifejtem: annyira hálás voltam, vagy örültem az áldásnak, hogy úgy éreztem minden rendben van, s kevésbé volt már meg bennem a késztetés arra, hogy újra és újra cselekedjek, szolgáljak, “le tegyek valamit az asztalra” (s ezt most értésétek jól), hisz már elértem a jót, már megalakult egy házicsoport a gyülekezetben, már ez vagy az a misszió is elindult, már megtért xy stb.

Tehát arra jutottam, hogy az év vége és/vagy eleje nagyon jó lehetőség arra, hogy az elmúlt időszak nehézségeit és örömeit is az Úr elé vigyem, majd azokat elfelejtve, úgy induljak neki az új évnek, mint egy teljesen tiszta lapnak egy füzetben. Hisz minden év új lehetőség arra, hogy Istenhez közelebb kerüljek, és Őt szolgáljam, utóbbi nem csak lehetőség, kötelesség is.
Nekem ezt mutatta meg az Úr most, neked mi volt az újévi üzeneted?
Dombi Mirjám

Óévi parlag

A gyülekezetünkben minden év utolsó istentiszteletén lehet igeverset húzni, ami bátorítás, üzenet lehet számunkra az elkövetkező évvel kapcsolatban. Valahogy nekem minden ilyen ige jó ötletnek bizonyult eddig. Valamikor 18 éve kaptam először így idézetet a Bibliából, egy ifjúsági szilveszteren. Az üzenet ütős volt, többek között ez vezetett még abban az évben Istenhez, újjászületéshez.

 „Megtaláltok engem, ha kerestek, és teljes szívvel folyamodtok hozzám.” Jeremiás 29: 13

Szóval szeretem ezeket az ige-osztogatós alkalmakat, gyermeki izgalommal várom. Tudom, hogy imádság, böjt áll legtöbbször mögöttük, azért hogy ezek az üzenetek betöltsék rendeltetésüket.

Ott ültem az év utolsó napján az esti istentiszteleten. Az énekek ugyanolyan szépen hangzottak, mégsem emelték magasba a lelkem. Az igehirdető számomra idegen volt, és be is tudtam ennek a ténynek, hogy olyan hidegen, üresen koppantak a lelkemre az igéből vett gondolatok. Aztán elkezdtem a Bibliámat lapozgatni. Ez be szokott válni többnyire. Olyan nagyon vágytam valamire, ami megdobogtatja a szívem, ami emlékeztet arra, hogy közöm van Istenhez, a mennyhez, hogy bennem van Krisztus Szelleme. De nem történt bennem semmi érdemleges. Az imáim is, amit a padban motyogtam kopottak, erőtlenek voltak.

Aztán a kártya, amit izgatottan vettem el, nos, az sem hozta meg a hozzá fűzött reményeimet.

Elolvastam egyszer-kétszer, aztán bedobtam a táskámba. Ez egy ilyen nap -gondoltam és az események pörgése elnyomta a lelkemben a csalódottságot.

Másnap csendességemben újra ugyanazt éreztem. Nem szól hozzám az Úr Igéje. nem hat a gondolkodásomra, nem érinti meg a szívemet. Akkor már nem hagyott nyugodni a dolog. Este fogtam magam és elindultam keresztül kasul a szilveszteri bulikat pihenő kietlen városon.

És ahogy baktattam, imádkoztam, önvizsgálatot tartottam. Bevillant a magvető példázata, az útszélre, a sziklák, tövisek közé és a jó földbe hulló magvakkal. Döbbentem ismertem fel, hogy miközben sűrűn zajlott az élet észrevétlenül rossz talaj lett a szívem. Kitaposott, kérges útszéli parlag. Annyi minden változott az utóbbi időben, amióta a mindennapjaim, a gondolataim és érzéseim meglehetősen jelentős részét a munkám uralja. S engedtem, hogy ennek a kihívásai, örömei, küzdelmei megbolygassák a prioritásokat az életemben. Éppen az Isten jelenlétében eltöltött idő, az Ige tanulmányozása sérült leginkább. Egy ideig nem éreztem ennek a következményeit, tudtam, hogy Isten kegyelmes, nem az érdemeim miatt szeret. Szeretetét nem befolyásolja a vele eltöltött idő mennyisége, megért, látja a szívemet, hogy igyekszem hűségesen élni. Nem hajszolom a tökéletességet, higgyétek el, (kigyógyított belőle az Úr) de messze nem volt ideális az utóbbi idő ebben a tekintetben. Annyiszor csak apró falatok, gyorsétkezések: egy kis igécske, amit automatikusan küld a telefonomra letöltött program, az esti álomba merülés a kinyitott Biblia mellett, egy-egy szívemhez szóló dal az autóban óvodába-iskolába-munkába menet, gyermek-áhítatok, vagy éppen Mai-Ige morzsák őriztek meg a lelki éhenhalástól.

De előbb utóbb kifogytak a tartalékaim, és valami más táplált, mert a szívem megkeményedett. Nem tudtam ezen a tényen szépíteni többé. És nem csak a keménység, hanem a madarak… jöttek azok is. Nem tudott mélyre ereszteni bennem az Isten beszéde, nem volt időm igazán elmélkedni, forgatni a szívemben, mert a sok-sok madárkára kellett koncentrálnom: az óvodában kapott 25 gyermekre, a sok új helyzetre, amit a családban meg kellett oldani, a számtalan konfliktusra, amit kezelni kellett munkaidőben, na meg otthon is. S hullhatott az Ige, nem kapott sok esélyt a lelkem termőföldje felett köröző madárseregtől.

Ahogy járkáltam a sötétségben elkezdtem imádkozni azért, hogy Isten munkálkodjon velem együtt, azon, hogy felszántsuk, kipucoljuk, jó talajjá tegyük a lelkem.  Igen, tudom, hogy ez egy igazán bátor imádság, végiggondoltam jól mielőtt kimondtam. Mert láttam már a saját életemben is, és másokéban is, hogy hogyan szánt az Isten. De inkább ez, mint a közöny, és a távolság Tőle. Bízom az Ő szeretetében. S kész vagyok arra, ami az én dolgom, a megalázkodásra, a nagytakarításra, a küzdelemre, hogy helyére kerüljenek a prioritások.

„Ezért takarítsatok ki magatokból minden gonoszságot és aljas szándékot! Szelíden és alázattal fogadjátok szívetekbe Isten beszédét és tanítását. Mert ez tudja megmenteni a lelketeket. Jakab 1:21EFO”
“Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá. De amikor az Úr ítél el minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszünk.” 1. Kor 11:31,32

Sokszor adok hálát azért, amikor imádkozom, hogy Isten nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszek. Valójában ez mostanában a kedvenc „kegyes szófordulatom”. Olyan vigasztaló számomra. Olyan valóságos.

Nemrég elővettem újra a szilveszteri istentiszteleten kapott igét, s kikerestem az egész fejezetet. Nagyon nagy bátorítást merítettem belőle.

Reménykedj az Úrban, légy erős és bátor szívű, reménykedj az Úrban! Zsoltárok 27:14

Végül ez a vers lett nagyon hangsúlyossá ebből a Zsoltárból.

„Helyetted mondja a szívem: Az én orcámat keressétek! A te orcádat keresem, oh Uram!” Zsoltárok 27:8 Károli 

Atyám! Köszönöm, hogy nevelsz, hogy a világgal együtt el ne vesszek. Köszönöm a kegyelmet, ami megtart, akkor is amikor növekszik a sötétség körülöttem. S köszönöm, hogy megtalállak ma is, ha kereslek, és teljes szívemmel akarlak.  Ez a kiemelt projektem erre az évre. Keresni a TE arcod, jelenléted, a Tőled jövő dicsőséget, ami nélkül szűkölködöm. Jelentsd ki magad nekem ebben az izgalmas, de kihívásokkal teli időszakban, ahová a te kezedet fogva indultam el. Kérlek, tedd a szívem alkalmassá, hogy beszédeid megmaradjanak benne, és gyümölcsöt teremjenek. Tudom, hogy vannak testvéreim akik ennél jóval nagyobb nehézségeket élnek meg, ennél keményebb helyzetekben kell kitartaniuk és dicsőségedre lenniük. Kérlek, tarts velük ezen az úton. Ragyogj feléjük. Mutasd meg a te dicsőségedet az életünkben.
Ámen

 

   Pápai Márta Zsófia

Testté lett és közöttünk járt

Álltam a tábla előtt és kész voltam összeomlani. De értelme nem volt, mert, hogy 18 szem pislogott rám, hogy mondjak valami okosat. A tanár úrra néztem kérdőn, hátha megerősít vagy megcáfol. Nem könnyítette meg a dolgom. Éppen a szublimáció magyarázatát rontottam el, egy 9. osztályosoknak szóló kémia órán.

Nem tudtam sírjak vagy nevessek. Még volt 5 perc az órámból. „Egy olyan tárgyat tanítok, amit nem akarok, nem értek hozzá, szenvedés ez mindenkinek.” – Ez volt a fejembe.

Álltam és emlékeztem arra a lányra, aki 100 gyereknek tanított a nyáron, arra, aki oltott már tüzet, arra, aki kompetens az életében sok-sok területen, de abban a térben és időben nyomorék volt, megsemmisült, idétlen és kiszolgáltatott.

Kicsöngettek.

Jól kiveséztük a hibáimat. Konkrétan, egy tökéletes példája volt az órám, annak, hogy hogyan ne tanítsunk. Mindenhol rontottam. Ezzel teljesen tisztában is voltam.

Az bántott egyedül, hogy nem tudtam egyik másik életterületemről sem teleportálni a magabiztosságom, a motivációm, a tekintélyem, konkrétan semmit, amit én értékelek, és fontosnak tartok magamba. Hurrá!!! És ebből lesz még egy fél éves hosszú gyakorlatom….

Teljes megsemmisülés, mikor az vagy, amit nem akarsz, és nem tudod, hogyan lehetnél azzá, aki valójában vagy…. Ráadásul, akik ezt a formádat ismerik, azt hihetik, hogy egy rakás szerencsétlenség vagy.

Felsoroltam mennyi szerepem van: egyetemista, gyerek, lány, nő, testvér, keresztény, barát, haver, mentor, mentorált, kolis, gyülitag, diákkörvezető, mekdsz-es, blogger, önkéntes, bárczis, szobatárs, magyar, szerb, baptista, lelkész gyerek és még ki tudja mi…. De ezek közül néhol nagyon ellentétesen viselkedem. Egyszerűen a közeg azt kívánja. Néhol én vagyok a bohóc, aki oldja a többieket, máshol, meg én konfrontálok, harmadik helyen kapocs vagyok, másoknak meg lelki szemetes…

Valahol ez normális. De a nyomorék szerep valahogy egyáltalán nem fekszik! Az, hogy ne értékeljék bennem, ami nekem életet ad, ami engem motivál, amiben jó vagyok, ez teljesen megfojtja bennem az örömöt! Emiatt nevezett egy tanárom életuntnak…

Analizálok: Szerepkonfliktusok! Nem az vagyok, akinek mondanak. Nem is az, ami szeretnék lenni. Borul a rendem, megy fel bennem a pumpa… engem aztán ne korlátozzanak!

A semmiből, egyszerre eszembe jut a kis Jézus, a kis pirospozsgás csecsemő. Benne ugyanez zajlott ilyesmi?

Nála aztán volt összeférhetetlenség, és szakadék szerepei között! Levetkőzni, ami isteni, és felvenni azt, ami emberi. Úgy Istennek lenni, hogy közben teljesen emberré lett.

Annyira korlátozta magát, hogy Mária törölte a fenekét, József büfiztette!

Nem etette magát angyalokkal, ha éhes volt. Sírt, mint minden másik gyermek, s kénytelen volt megvárni, míg esetlen szülei kitalálták mi okozhatta nyugtalanságát.

Megtanult járni, de előtte esett-bukott. Szavakat is előbb csak gügyögve mondott, nem egyből azt mondta, hogy elvégeztetett!

Megvárta az idejét, hogy felkészüljön rá ő is, a teste is, s a világ is.

Meghalt, fájdalmakkal, valósággal.

Az, akinek az országában halálnak, fájdalomnak, szomorúságnak helye nincs, megtehette volna, hogy az Atyával együtt atomjaira szedi a földet, s tűzijátékot csinál, vagy csettintésre mindenkiből mintahívőt, de Ő úgy döntött, nem feszít az erejével, s nem erőltet kényszerrel.

Vagyis… de.

Majd Ő megfeszül. Majd Ő kibírja, hogy királyként szolgáljon, Ő megteszi, hogy halhatatlanként, halandó legyen, Ő megteszi, hogy szentként átokká legyen…

Fontosabb volt neki az, hogy megdicsőítse magát, hogy kifejezze irántunk való szeretetét, hogy elhozza közénk az örök élet reményét, a bűntől való szabadság jó hírét, minthogy méltóságát „védje”.

Fontosabb volt, hogy szeretetével elérjen, minthogy a róla alkotott képnek megfeleljen.

Nyúl Sára

Boltban nem megvásárolható adventi kellékek

Vonzó kirakatok, csábító hangulatos kávézók, belvárosi karácsonyi vásár, mind arra ösztönöz minket, hogy megnyissuk a pénztárcánkat, éreztetni szeretné velünk, hogy közeledik egy ünnep, s szegényes módon próbálja felébreszteni bennünk az ÜNNEP HANGULATÁT.

Szükségünk van erre? Én néha úgy érzem, hogy – igen. Gyerekkoromban egy olyan vidéken ünnepeltem, ahol mindig havas tájban gyönyörködhettek a szemeim advent/karácsony alkalmával. Életutam során Isten egy olyan helyre vezetett, ahol napsütéses, hó mentes ünnepekben lehet részünk. Magam sem tudom miért, de nehezebben nyílik így a szívem az adventi készülődésben.

Minden advent alatt készítek kalendáriumot, amelybe ima-témákat írok fel, ösztönözve magunkat a lelki készülődésre. Cserébe azt kérem a családom tagjaitól, hogy napi hála-okokat fogalmazzanak meg, amit a kalendáriumba vissza tesznek. Ezt csak karácsonyeste olvassuk végig, és ez által készül a lelkünk arra, hogy Isten dolgairól gondolkodjunk, majd imádkozzunk.

Úgy gondolom, ez egy jó szokás, idén is így cselekedtem, ennek ellenére éreztem, hogy valami még hiányzik …

Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt.(János 1: 9-10)

A fenti igerészt olvasva ráébredtem, hogy ebben az évben sodortattam a napi feladatok, az eddigi szokásaim között, és nem vezettettem.

Advent

Nézed, ahogy a víz lassan elnyeli,
bénult kezed nem tud mit tenni.
Hallod a sikoltó utasokat,
s tudod, ez a hajó összeroskadt.

Az ablakon át látod az utas sereget,
Öröm, Megelégedés, Szeretet.
Nicsak, ott van Odaadás,
Hűség, aki kézen fogja Kitartást.

Sóvárogva várlak Téged,
de, hogy így fogadjalak, attól félek.
Zsibbadó kezed erő járja át,
s megragadod vizes utasaid gallérját.

 

Az advent valódi ékességeit nem tudom megvásárolni az üzletekben. Hogy mire gondolok?

  • Megbocsátás – Minden ilyen alkalommal Krisztusra mutatunk, aki látta, hogy vétkeztünk/tévedtünk, de a szeretetéből nem estünk ki.
  • Adakozás – Nem csak a pénzemből adhatok, néha többet ér, ha az időmet-figyelmemet adom annak, akinek szüksége van rá.
  • Megelégedés – Ebben a harácsoló világszellemben ki tudjuk mondani, hogy nekünk elég az, amit az Isten ad? Ez néha példa is lehet a körülöttünk élők számára.
  • Kegyelem – Mi, akik Istenhez tartozunk, mindannyian átéltük, hogy többet kaptunk, mint amit érdemeltünk. Tovább tudjuk ezt adni a kapcsolatainkban?
  • Békesség – Ez a Föld nem ideális, mindig vannak nehézségek, ennek ellenére Isten békessége lakhat bennem. Így a békesség hordozója lehetek az elkeseredettek számára.
  • Szeretet – Sokszor a közömbösség jellemez minket, ezzel ellentétben, Jézust érdeklődés és empátia jellemezte. E két alappillér elhagyhatatlan a szeretet megélésében.

 

Téged miben vezet Isten? Mit vár el Tőled ebben az adventi időszakban?

 

„A világnak Krisztus kell! A világnak Krisztus kell!
A világnak kellesz te is, mivel te Krisztushoz tartozol.
Emlékezz! Emlékezz! Te Krisztushoz tartozol!”

Lombos Andrea